Sziasztok!
Nagyszabású pillanat érkezett el az
Azon a nyáron történetében. Egyrészt azért, mert nagyjából félidőnél tartunk
(valójában még nem, mert bár eredetileg 12. fejezetesre terveztem, egy plusz
fejezet belemászott még a történetbe – éppen a soron következő majd.) Másrészt
pedig ez az első olyan fejezet, ahol tényleg beszélhetünk Nicóról és Reniről.
Együtt. Egyébiránt ennek örömére az AN-ben tartunk is egy kéthetes szünetet –
jövő héten ugyanis visszatérünk Londonba, a Chambers Chronicles második
részének erejéig; utána pedig egy egészen új irányvonal következik, valami, ami
sokkalta komolyabb, mint bármelyik eddigi írásom. 4300 szó erejéig 2010
Madridjába utazunk, Mesut Özil társaságában.
Utána hétre pedig nagyon-nagyon
remélem, hogy elkészül ez a bizonyos 7. fejezet, amivel immáron hetek (hónapok)
óta szenvedek. De ha nem, akkor arra kivételesen nem az lesz a mentségem, hogy
mást írtam – pusztán az, hogy hány ZH és elővizsga vár majd rám nagyjából egész
májusban. De megpróbálok rá időt szakítani – meg a félig kész 8. fejezetre, és
utána pedig már vége is lesz a szorgalmi időszakomnak – remélhetőleg.
De hagyjuk ezeket a komoly témákat,
és ugorjunk vissza a jelenbe, az Azon a nyáron 6. fejezetére. Kövessük Reni
példáját, és ne törődjünk azzal, hogy mi lesz holnap :D
Jó olvasást!
puszi, D.
ps.: Az, hogy nem kell a rémes helyesírásom, és szóismétléseim olvasnotok, még mindig Livi elvitathatatlan érdeme. :D
6. fejezet
Ajánlott zene: David Guetta - Dangerous
Miután Szabi és a fővárosi
közlekedés hathatós segítségével kijutottam Mogyoródra, ismét egy csoporthoz
verődve baktattam ki a pályáig. A szabadedzés utolsó fél órájára értem csak ki
a helyemre, mivel szombaton az időmérő miatt mát lényegesen többen voltak. Bele
se mertem gondolni, hogy mi vár majd rám vasárnap.
Tömegiszonyomról időlegesen
viszonylag hamar sikerült megfeledkeznem, mert gyermeki lelkesedéssel
függesztettem tekintetemet a pályán köröző különböző színű autókra. És bár a
hangjuktól a gondolataimat sem hallottam, nem is volt szükség arra, hogy
gondolkozzak, csak hagytam, hogy a Száguldó Cirkusz világa beszippantson.
Szombaton már a szabadedzés és az
időmérő közötti betétprogramokat is feszült figyelemmel követtem végig.
Tátottam a számat, és úgy elvarázsolódtam, mint Alice Csodaországban. A nagy
csodálkozások közepette, még az időmérő előtt elfogyasztottam a magammal hozott
szendvicsekből kettőt, meghagyva egyet délutánra. A kvalifikáció első
szakaszára már be akartam fejezni az evést, hogy ne kelljen semmi másra
figyelnem a pályán köröző autókon kívül.
Az unokabátyáim soha nem értették,
hogy mi jó van abban, hogy egy órán keresztül köröző autókat nézek, amik még
csak nem is versenyeznek egymás ellen. Bárhogy magyaráztam nekik, hogy de itt
is van verseny, ráadásul nagyon is fontos verseny, olyan volt, mintha a falra
hánytam volna a borsót. Szerintük unalmas volt, és nem látták át a képernyőre
kiírt számadatokat. Nem nőttek még fel a Forma-1-hez, és szentül hittem, hogy
soha nem is fognak.
A kezemet tördelve szorítottam az
időmérőn Nicónak és Buttonnak. Az első, hungaroringi győzelme óta a szurkoltam
a britnek. A higgadtságával, a szédületes esős versenyivel gyorsan belopta
magát a szívembe, és a kedvenc pilótámmá vált. 2009-ben, mikor a Brazil
nagydíjon megnyerte a világbajnokságot, gyakorlatilag végigtáncoltam fél
Kápolnásnyéket – Szabi pedig volt olyan rendes, hogy levideózza, és azóta is,
minden adandó alkalommal felemlegetik, a legnagyobb örömömre.
Tavaly kinn voltam május elsején,
amikor a brit a belvárosban körözött, és tulajdonképpen akkor hallottam először
Forma-1-es autót – de persze az ottani élmény fel sem ért a mostanihoz, még
akkor sem, ha ott közvetlenül előttem, a kordon túloldalán repesztett az Ezüst
Nyíl.
A kvalifikáció első szakaszából
nevetve jutottak tovább Nico és Button is, azonban a második részben már nem
tudtak maradéktalanul diadalmaskodni, a német csak tizenkettedik lett, a brit
pedig legnagyobb meglepetésemre csak tizenharmadik Hülkenberg mögött. Ráadásul
úgy, hogy a csapattársa éppen továbbcsorgott a tízedik helyen.
Az utolsó részre, ha már mindkét
kedvencem kiesett, kiválogattam magamnak Massát, aki örök harcos lévén örök
kedvencem, illetve, ha már Nico barátja, akkor Rosberget, mint azokat a
személyeket, akiket az a megtiszteltetés ér, hogy a szurkolásommal előkelőbb
helyre segítem őket. Bár utólag lehet mindketten jól meglettek volna a
segítségem nélkül is, mert a németnek sikerült ugyan egy negyedik hely – amivel
fogalmam sem volt, mennyire elégedett –, de a brazilnak be kellett érni a
hetedik rajthellyel.
Szomorúan konstatáltam, hogy ez a
nap nem az én és a kedvenceim szerencséjéről szólt. Az egyetlen örömöm annyi
volt, hogy a nagy izgalmak közepette elég jó képeket sikerült lőnöm – a kedvencem
éppen Nico autójáról készült, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy a
lelátóról fotóztam. A kanyarodó szürke Sauber élesen virított a kép előterében,
a háttérben pedig halványan felsejlettek egy tűzpiros Ferrari és egy sötétkék
Red Bull alakjai.
A következő betétprogram kezdetéig a
gépemen tárolt képeket kezdtem böngészni. Volt néhány, amit előző este
csináltunk Szabival, csak úgy a móka kedvéért. A fényképészeti értékük igen
csekély volt, de remekül szórakoztunk a grimaszolós fotók készítése közben.
Továbbmenve megtaláltam a Nicóval töltött délután eredményeképp, Budapest
belvárosában lőtt fotókat is, amik közül némelyik kifejezetten tetszett, így jó
pár nap távlatából nézve. Meg is jegyeztem magamnak, hogy otthon alaposabban át
kell majd rágnom magamat rajtuk, és választani párat, amiket benevezhetek
versenyre.
Természetesen ez után következett a
Szamosiban készített képek tucatja, és közülük jó néhányon én szerepeltem,
Herceggel. Amikor megkaptam a gépemet, szinte csak a lovardában fotóztam, és
cserébe annyit kértem csupán, hogy próbáljanak meg lőni rólam is pár értelmes
fotót. Nos, ez többnyire kevéssé sikerült, úgyhogy kénytelen voltam kicsit
kikupálni Szabit, aki jobb napjain már egészen profi képeket készített. Már nem
csak vadul kattintgatott, hanem figyelt a fénybeállításokra, a képek
összkompozíciójára… Le mertem volna fogadni, hogy ha egy kicsit komolyabban
foglalkozott volna vele, akkor kiderült volna, hogy iszonyat tehetséges.
Ráadásul szerette is csinálni, mert valahányszor a kezébe kaparintotta a
Nikonom, olyan gyermeki lelkesedés ült ki az arcára, mint az enyémre
valahányszor, mikor körbenéztem a Hungaroringen.
A fotóim nézegetéséből a táskám
ütemes rezgése rántott ki, így a gépet az ölembe helyezve a mobilom után
kezdtem el kutatni. A kijelzőn Nico neve virított, így boldogan fogadtam a
hívást. Szerencsére értettem, amiket mondott, mert a pályán éppen nem köröztek
autók, és sehonnan nem lehetett motorzúgást hallani.
A német látni óhajtott, de az
istennek nem akartam megérteni, hogy hol akar találkozni, úgyhogy csak azután
sikerült letenni a telefont, miután háromszor elmagyarázta, hogy hova menjek,
hol merre forduljak. Előre figyelmeztettem Nicót, hogy ha fél óra után sem érek
oda, akkor kezdjen kutatócsapatokat szervezni, mert a tájékozódási
képességeimet figyelembe véve, addigra már lehet, hogy valahol Miskolc
környékén járok majd. A pilóta erre csak jóízűen felnevetett, noha volt egy
olyan sejtésem, hogy gőze sincs, hol lehet Miskolc.
Nem tudom, meddig kóvályogtam a Ring
területén, de mire odaértem a Nico által megnevezett parkolóhoz, a német már a
biztonsági őr mellett állt, egy nyakba akasztható passt lóbálva. Sauberes
pólójában, sapkájában, és szürke bermudájában szélesen vigyorgott, kékes szemei
pedig pajkos csillogással mértek végig.
– Lemondom a kutatócsapatokat –
mondta szélesedő vigyorral, miközben előhalászta a zsebéből a telefonját.
– Vicces – húztam el a számat, és
nevetve ütöttem egyet a hasára. Nico jókedvűen viháncolva akasztotta a nyakamba
a mai napra szóló, sauberes vendég belépőt a paddockba. Lelkesen vettem a
kezembe a laminált kártyát, és tüzetesen szemügyre vettem.
– Szóval, ezzel most oda megyek,
ahova akarok? – kérdeztem, miközben nagyokat pislogva pillantottam a németre.
– Hát, tulajdonképpen igen, de van,
ahol nem látnának szívesen, mondjuk a Red Bullosok nem szeretik az idegeneket –
kezdett bele Nico, én pedig ittam minden szavát.
– Nem baj, oda úgysem mennék.
Szóval, most itt is hagylak, és megkeresem Buttont – jelentettem ki, mire a
mellettem sétáló szőke hangosan felkacagott.
– Jensont? Szóval nem is én vagyok a
kedvenced, hanem ő? – kérdezte csalódottan, de volt egy olyan érzésem, hogy a
bánata csupán színjáték.
– Ő az elsőszámú, 2006 óta – mondtam
neki kicsit elkomolyodva, mire mosolyogva bólintott, és a kezemért nyúlt.
– Hogy meg ne szökj pilótákat
zaklatni – szólt, és vigyorogva összefűzte az ujjainkat. Durcásan nyújtottam
nyelvet rá, amin felnevetett, és közelebb húzott magához.
– Vigyázz, mert leharapom – suttogta
a fülembe, amitől a közel negyvenfokos hőség ellenére is jóleső borzongás
futott végig a hátamon. Bárhogy gondolkodtam, semmi jó visszavágás nem jutott
eszembe, és abban sem voltam biztos, hogyha eszembe jutna, akkor ki tudnám
mondani, remegő hang nélkül. Látva reakciómat, Nico arcára önelégült vigyor
telepedett.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte a
német, mintegy megkegyelmezve nekem. A hangom még mindig nem találtam, így csak
aprót bólintottam, ami módfelett szórakoztatta a szőkét.
– Soha senki nem mondta még neked,
hogy rosszabb vagy, mint az ördög? – kérdeztem tőle morfondírozva, mikor végre
úgy éreztem, hogy remegő hang nélkül meg tudok szólalni.
– Fura mód, te vagy az első –
jelentette ki, miközben az arcán gyermeki játékosság tűnt fel. Nem válaszoltam
semmit, csak somolyogva megingattam a fejemet. A tekintetemet elszakítottam
Nico arcától, és inkább a paddockot kezdtem szemlélni. Ha a pálya lenyűgözött,
akkor az itt elterülő épületek, a fel és alá rohangáló emberek, különféle csapatok
egyen pólójába bújva belém fojtották a szót. Csak kapkodtam a fejemet, és
mindenre rácsodálkoztam, amit a német őszinte mosollyal szemlélt.
A nagy bámészkodásomban feltűnt,
hogy elhaladtunk a McLaren kamionja mellett. Az alkalom, hogy visszavágjak Nicónak
az előbbiért, szinte kínálkozott.
– Te, Nico. Én azt hittem, hogy
megyünk a McLarenhez, és bemutatsz Jensonnek. – Ártalmatlanul rebegtettem a
szempilláimat, és igyekeztem a legtüneményesebb tekintetemet elővenni.
– És mégis miből gondoltad ezt? –
kérdezte Nico magasba szaladó szemöldökkel. – Mert én egy szóval sem említettem
ilyesmit. Meg egyébként is. Nem éred be velem? – kérdezte a szemöldökét
vonogatva. Legszívesebben elnevettem volna magamat, de nem akartam kiesni a
szerepemből.
– Hát, tudod, egy világbajnoknak
jobban örültem volna, de ha már így alakult, ám legyen – sóhajtottam
teátrálisan, a német pedig ismét felnevetett.
– Na, majd adok én neked olyan
világbajnokot! – fenyegetőzött, és szabad kezével megbökte az oldalam, amire
egyből vihogva rándultam össze.
– Nem, Nico! Nem kezdhetsz el
csikizni a paddock kellős közepén. Ilyet nem illik! – szóltam rá, de teljesen
fölösleges volt, tovább folytatta a bökdösődést. – Nicolas! – próbálkoztam
ismét, de erőlködéseim nem kecsegtettek eredménnyel. – Jól van, visszaszívom!
Nem kell semmilyen világbajnok, tökéletesen meg vagyok elégedve a te
társaságoddal is. Most boldog vagy? – kérdeztem durcásan, csípőre tett kézzel.
Ez már megint az ovis beállásom volt, és őszintén bíztam abban, hogy Nico nem
kezd el piszkálni vele. Szerencsére ilyesmi eszébe sem jutott, csak önelégülten
elvigyorodott, nyomott egy puszit az arcomra, és ismét összekulcsolta az
ujjainkat.
– Igen, tökéletesen boldog vagyok –
jelentette ki, és erre már muszáj volt nekem is felnevetni.
Vidáman ballagtam a német oldalán,
és közben még mindig alaposan megcsodáltam mindent magam körül, Nico pedig
kedves mosollyal figyelte a lelkesedésem. A Sauber motorhome-ját is legalább
annyira elámulva néztem, mint a többit, és csak úgy, mint az előző hatot, ezt
is legalább öt percig.
– Bemegyünk, vagy nézegeted még
kicsit kívülről? – kérdezte Nico pimaszul, mire lazán a vállába bokszoltam, de
a tekintetemet továbbra sem szakítottam el a fehér-szürke üvegcsodától. Csak jó
pár másodperc után esett le, mit is mondott a német, így csillogó szemekkel
pillantottam rá.
– Szabad? Mármint tényleg
bemehetünk? – kérdeztem, és a szőkéből kitört a nevetés. De nem ám csak úgy
tessék-lássék módon heherészett, hanem komolyan, kétrét görnyedve kacagott.
Felmerült bennem, hogy talán levegőt is elfelejt venni, de valahogy sikerült
megoldania.
– Nem, sajnos nem mehetek be a
csapatom home-jába – ingatta a fejét, amikor a nevetőrohama alábbhagyott. – Hát
persze, hogy bemehetünk, butus. Azért jöttünk – mosolygott szelíden Nico, és
ismét megfogta a röhögcsélése közben elengedett kezemet. A fejemet ingattam, és
a szememet forgattam, de azért engedtem a szelíd erőszaknak, amivel húzni
kezdett maga után, egyenesen be a fotocellás ajtó túloldalára.
Ahogy beléptünk a motorhome-ba
jóleső hűvös csapott meg, ami kifejezetten kellemes volt a kinti forróság után.
Miután teljesen kiélveztem a rám zúduló hideg levegőt, a fejemet forgatva a
helyiséget kezdtem pontról pontra szemügyre venni. Igazából olyan volt, mint
egy modernül berendezett kávéház. A bejárattal szemben egy fehér pult kapott
helyet, fölötte pedig egy fém korlát mögött terült el a galéria.
A home-ot belülről is a fehér szín
jellemezte, amit az acélszürke korlátok, és asztallábak, illetve a sötétbarna
faparketta dobott fel kissé. Formás asztalok és székek, elmélyülten beszélgető,
szürke-fehérbe öltözött Sauberes munkatársak voltak mindenfelé.
– Kicsodálkoztad magad? – súgta Nico
a fülemhez hajolva. Meglepettségemben kissé összerándultam, és riadtan pillantottam
rá.
– Igen, ki – jelentettem ki
durcásan, mire a német elfojtott egy vigyort. A pulthoz sétáltunk, ahol Nico
elbűvölő hangon kért egy itallapot a büféslánytól. A pultra könyökléshez és a
direkt elmélyített hanghoz már csak egy kis szempilla-rebegtetés hiányzott
volna, hogy teljes legyen a hatás. Meg is említettem a németnek, aki annyira
nem értékelte a humorom, nem úgy a pult mögött álló lány. Jóízűen felkacagott,
miközben a kezembe adta a laminált lapot, rajta a kínálatukkal.
– Nyugodtan törd csak le a szarvát –
adott tanácsot a sötéthajú lány, mire először ledöbbentem, aztán felnevettem.
Elsőre fura volt, hogy egy lány, aki csak a home-ban dolgozik a kiszolgáló
egységben, ilyen lazán szól be az eredményesebb és nevesebb pilótájuknak, aztán
rájöttem, hogy talán az egész csapat egy család. Vagy szimplán Niconak olyan a
természete, a kisugárzása, hogy ezeket fel sem veszi. Ezt mi sem bizonyította
jobban annál, hogy halvány mosolyra húzódott a szája.
Elmélyülten böngésztem az itallapot,
a jegeskávék között válogatva, de nem sikerült dűlőre jutom, és ebben a
hangzatosabbnál hangzatosabb fantázianevek sem segítettek. Nagyjából minden
második kávénál kérdőn fordultam vagy Nico vagy a büféslány – mint kiderült Ana
– felé. Végül megállapodtam egy Finnországról elnevezett jeges csodánál, miután
Ana megnyugtatott, hogy kifejezetten finom, és ő is ezt ajánlotta volna. Nico
nem kávézott – meglepő módon csupán egy kólát kért.
– Menjetek csak, majd kiviszem az
italokat – mosolygott kedvesen Ana, mi pedig megköszöntük a gesztust és
elfordultunk a pulttól. Ábrándos tekintettel kezdtem el nézelődni a lépcsősor
felé, amit Nico éles szeme is kiszúrt.
– Szeretnél felmenni? – kérdezte
mosolyogva, mire lelkes bólogatás volt a válaszom. A német megingatta ugyan a
fejét, de széles vigyorral az arcán indult meg a fémvázon lévő falépcsősor
felé. Leültünk egy asztalhoz, ahova Nico állítása szerint nem lehet fellátni,
nekünk azonban tökéletes kilátásunk nyílt az egész alsó szintre, így erősen
kételkedtem a szőke szavaiban, de inkább nem tettem szóvá neki.
Alig néhány perccel az után, hogy
leültünk, Ana is megjelent, kezében egy tálcával, rajta a rendelt italainkkal.
Egy pimasz vigyor és egy kacsintás kíséretében letette az asztalra a
rendelésünk, majd jó szórakozást kívánva leballagott a lépcsőn.
Ajánlott zene: Sofia Karlberg – Crazy in love
Kíváncsian kortyoltam a kávémba, ami
meglepően finomnak bizonyult az enyhe kókuszos-csokis ízével. Az italom
szürcsölve szemléltem tovább a motorhome-ot, bár gyakorlatilag semmiben nem
különbözött egy kicsit különlegesebben berendezett budapesti kávézótól. Mégis,
a gondolat, hogy ez tényleg egy motorhome, egy F1-es istálló nevével
fémjelezve, sokkal-sokkal érdekesebbé tette.
– Tényleg ennyire tetszik? –
kérdezte Nico kedves mosollyal az arcán, nagyot kortyolva a kólájába.
– El sem tudod képzelni – lelkesedtem
be. Tágra nyílt szemekkel forgattam a fejemet, így nyomatékosítva, hogy
mennyire lenyűgöz ez a közeg. – Soha nem reméltem volna, hogy egyszer belülről
megnézhetek egy motorhome-ot, hogy a paddockban sétálhatok, hogy egy pilótával
kávézhatok… – merengtem el, aztán hamar visszatértem a valóságba. Eszembe
jutott, hogy a szavaim talán úgy hangozhattak, mintha csak azért lennék itt,
hogy közelről megismerjem az F1 világát. – Ugye tudod, hogy nem ezért
találkoztam veled? Ez olyan nekem, mint egy valóra vált álom, de soha nem
használnék embereket azért, hogy megélhessem ezt az álmot. Elsősorban miattad
vagyok itt. Mármint itt, veled. A Ringre a verseny miatt jöttem ki, de… –
kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Nico jóízűen felkacagott.
– Reni, kérlek! Eszembe se jutott.
Egyébként pedig hobbim az, hogy álmokat váltok valóra – sóhajtott fel
teátrálisan, és nagyjából olyan arcot vágott, mintha azt akarná mondani, „Igen,
rémesen fárasztó dolog álmokat beteljesíteni, de hát ha egyszer ez a munkám”
– Köszönöm – pillantottam rá
hálásan, figyelmen kívül hagyva az iménti jelenetét.
– Mit? – pillantott rám értetlenül.
– Ezt az egészet – mutattam körbe. –
Hogy megmutattad ezt a világot. Tényleg hálás vagyok – pislogtam a németre, aki
immár kedvesen mosolygott rám, és szerényen megvonta a vállát. Megingattam a
fejemet, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Nico ennyire hétköznapi, a
szó legpozitívabb értelmében. Egy egyszerű, földhözragadt srác volt, jó
humorral és kellemes természettel – és piszkosul vonzó kinézettel.
– Szörnyű vagyok – jelentettem ki,
mire a német ismét zavarodottan pislogott rám. – Itt örvendezek annak, hogy itt
lehetek, és közben meg sem kérdezem, hogy milyennek érezted az időmérődet –
szontyolodtam el, és tényleg rosszul éreztem magamat, amikor eszembe jutott,
hogy én itt örülök a fejemnek, közben ő lehet, hogy csalódott a kvalifikáció
miatt.
– Hé, nem vagy szörnyű – hajolt
közelebb, és átnyúlva az asztalon megfogta az egyik kezem. – Technikailag elég
sok szörnyűbb dolgot el tudok képzelni annál, hogy itt ücsörgök veled –
vigyorodott el Nico, mire arcom grimaszba szaladt, és megforgattam a szemem. A
kék szemei pajkosan csillogtak, ahogy rám pillantva folytatta mondandóját. –
Igazából semmi okom panaszra. A körülményekhez képest jól ment az autó, a
csapattársamat bőven megelőztem, és magam mögé utasítottam egy bizonyos
világbajnokot is – szúrt oda a végével, mire kiöltöttem rá a nyelvemet.
– Mondtam már, hogy leharapom –
suttogta vigyorogva, miközben átült a mellettem levő székre és az arca veszélyes
közelségbe került az enyémhez.
– Ha leharapnád a nyelvem, akkor nem
tudnám elmondani, hogy szurkoltam neked is, Buttonnak, Massának és Rosbergnek
is, de egyikőtök sem jutott be a top háromba – mondtam lebiggyesztett ajkakkal,
mire a német kaján vigyorra húzta a száját. Fogalmam sem volt, mi ütött belém,
amikor ez flörtölés és kacérkodás rohadtul nem az én világom volt. Soha nem
viselkedtem még így egyetlen pasi közelében sem, és soha senkihez nem vonzódtam
még annyira, mint a némethez, és ez valahol megrémített.
– Talán a szurkolásoddal volt baj –
töprengett félrebiccentett fejjel, de egy cseppet sem távolodott el az
arcomtól. – Tudod, azon morfondírozok, hogy bárhogy is számolom, ez már a
második randink – húzódott kisfiús mosolyra a szája, ami belőlem is kicsalt egy
halk kacajt. Hosszabbra nem volt lehetőségem, mert a szőke áthidalva a kettőnk
közötti minimális távolságot, óvatos puszit nyomott a számra, aminek hatására
elmosolyodtam. Ezt Nico teljes megadásnak vette, így a puszit csókká mélyítve
kezdte ajkaimat ostromolni, egyik kezét az arcomra simítva. Érintésének és
csókjának hatására jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén, és bal
kezem ujjait reflexszerűen fúrtam a szőke tincsek közé. Lehunyt szemmel, és
enyhén szétnyíló ajkakkal hagytam, hogy a német nyelve feltérképezze a számat.
Olyan voltam, mint egy tizennégy
éves kis csitri, aki az első kedves szóra beleomlik az imádott férfi karjaiba,
de Nico minden porcikája piszkosul vonzott. A csókja elvette az eszemet, és
kiélesítette az érzékeimet – a karomat cirógató ujjai, a hajamba túró keze, a
számat ostromoló ajkai együttesen az őrület határára sodortak.
Amikor ki tudja mennyi idő után
megszakította a csókot, pihegve kapkodtam levegő után, és nem mertem a szemébe
nézni. Reakciómat látván halk nevetést hallatott, majd óvatosan az állam alá
nyúlt, megemelve így a fejemet. A szemeiből az ég egy adta világon semmit nem
tudtam kiolvasni, az egyedüli támpontot a pajkos mosolyba húzódó ajkai adták.
– Úgy látom, nem igazán fogy a kávéd
– vigyorodott el a német. – Ana pedig megesküdött, hogy ez a legfinomabb
italuk. – A pimasz mosolya letörölhetetlen volt, én meg egyszerűen nem tértem
magamhoz. Tíz másodperccel ez előtt még a világomról is megfeledkeztem, most
pedig a kávémmal traktál. Hát egyedül én akartam elveszni az ő csókjában?
– Gonosz vagy – pillantottam rá
durcásan, mire felnevetett.
– Te pedig ilyenkor olyan, mint egy
ovis – vigyorodott el, de szavaival mélységesen belegázolt az önérzetembe.
– Szerinted egy óvodás csinál ilyet?
– kérdeztem felháborodottan, és egy pillanatra sem hezitálva megcsókoltam a
németet. Ajkaink összeérésekor éreztem, hogy elvigyorodik, és rájöttem, hogy ez
a piszok direkt erre játszott. Neveletlen fráter – futott át az agyamon, de
hamar tett róla, hogy az ilyen gondolatokat kiűzze a fejemből. Hogy minden
gondolatot kiűzzön a fejemből.
Folytasd Nagyon Jó Lett !!! 😊
VálaszTörlésSzia!
TörlésÖrülök, hogy tetszett, a folytatás pedig már fenn is van :)
puszi, D.