| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Ready, set, date

Sziasztok!
*szégyenteljsen előkullog sötét szobájából* Szóval, tudom, eltűntem, és tudom, nincs rá mentség. Az Azon a nyáron sehogy nem áll, és perpill nincs nagyon kedvem írni se. Tudom, felelősséget vállaltam azzal, hogy elkezdtem írni a történetet, tudom, tudom. De be lesz fejezve, efelől egy percig se legyen kétségetek. Mert ha máskor nem, akkor a legnagyobb hóesések közepette megjön majd a kedvem ahhoz, hogy írjak valamit, ami nyár. Egyelőre viszont nincsen, nos, gyakorlatilag semmihez, ami nem Vérbosszú. Merthogy arra nagyon - túlzottan is - rá vagyok pörögve, és ez a novella is csak azért készült el, mert Livi megnoszogatott.
De ha már szóba hoztam a novellát, akkor nézzük csak a keletkezési körülményeit... Szóval fiatal fejjel belementem egy ostoba fogadásba, miszerint nem lesz ötös a matek ZH-m - tudom, tudom, balga gondolat ilyet hinni :'D. És hát a tét egy 1000 szavas novella írása volt, és mivel én vesztetettem - 87%-kal ötös lett az az átkozott ZH - írhattam egy novellát Mustafi főszereplésével, nyolc megadott szó köré (ezeket döntve és aláhúzva találjátok a szövegben). A novella végül 1700 szó lett, és tulajdonképpen egészen megszerettem írás közben. Remélem ti is szeretni fogjátok! :)
Ajánlani természetesen Livinek ajánlom, aki ugyan a bétázás során már olvasta, de azért fogadd szeretettel! ;)
Legközelebb nem tudom mikor, és mivel jelentkezek, de ígérem, ha már tudok valamit, titeket értesítelek majd először. :)
Jó olvasást!
Puszi, D. 

Ready, set, date


Soha nem akartam Shkodran Mustafi barátnője lenni. Még csak a barátja se. De a német focista annyira kitartóan udvarolt körül minden áldott nap, hogy végül kénytelen voltam beadni a derekamat.
Valenciában élni mindig is problémás volt a számomra, már csak abból az egyszerű, prózai okból kifolyólag is, hogy egész életemben elég nagy Barcelona drukker voltam. És még ha voltak is idők, amikor kedveltem a német futballt, a Bayern Münchentől kapott hetes olyannyira megviselte a lelkemet, hogy örök életemre megszakítottam minden kapcsolatot a német focival. A terv legalábbis ez volt, és egészen briliáns módon működött is, amíg Shkodran Mustafi be nem sétált annak a kávéháznak az ajtaján. Az én kávéházam ajtaján.
Rendben, nem az én kávéházam volt, és Mustafi sem besétált, sokkal inkább beesett, az őt belökő csapattársa jóvoltából, de a történetünk szempontjából ez irreleváns. Az a kávézó az én törzshelyem volt évek óta, és igazán megérdemeltem volna annyit, hogy a napi három kakaóm jelentette bevétel miatt, kitegyék a valenciai focisták szűrét.
Ám ez sajnálatos módon nem történt meg, viszont szabad asztal híján a három valenciai jómadár hozzám telepedett le. Persze hamar rájöttem, hogy focisták – ismertem a bajnokság csapatainak játékosállományát, és a sporttáskájukon virító Valencia címer azt is megsúgta, hogy melyik csapat alkalmazásában állnak. Ez pedig még nagyobb probléma volt. Ugyanis bár a nemzetközi porodon a Barcának szurkoltam, a szívemben az első helyet elbitorolhatatlanul a másik valenciai csapat, a Levante foglalta el.
Próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, csak zárkózottan kortyolgatni az isteni kakaóm, és firkálgatni az előttem heverő hófehér rajzlapra, de három rendkívül hangos, engem szólongató sportolót igen nehéz volt kizárni. Viszonylag hamar meguntam a dolgot, és fáradtan pillantottam fel a mellettem ülő fiatal férfi arcára. Merthogy az volt, ez még az arcát borító borosta ellenére is egyértelműnek tűnt, és a zöld színű, rém idegesítően csillogó szemei is megerősítettek ebben. Nem kedveltem, nem volt szimpatikus. Magam sem tudtam a miértjét, talán egyszerűen csak annyi oka volt neki, hogy megzavartak a rajzolásban, ezt pedig ki nem állhattam.
– Igen? – Bosszúsan mértem végig a focistát, aki ártatlannak szánt mosollyal pillantott rám vissza. Ha pisztolyt fogtak volna a fejemhez, akkor se tudtam volna megmondani, hogy mi a neve, de biztos voltam abban, hogy láttam már meccsen. És abban is, hogy nem spanyol, és nem is portugál.
– Csak azon tűnődtünk, hogy vajon megadnád-e a számod? – tette fel a kérdését, miközben arcán továbbra is az elbűvölőnek szánt mosolya ült. Nos, engem nem bűvölt el. Tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy utálatos kisgyerek, vagy egy rosszindulatú vénasszony, de bökte a csőrömet az, hogy megzavartak a rajzolásban. Főleg annak fényében, hogy ez egy határidős munka lett volna, de sehogyan se álltam vele.
– Nem – feleltem, miután visszafordítottam a tekintetem a rajzpapír felé, és három ceruzavonást mímeltem.
– De miért? – kérdezte, és láthatóan teljesen lesokkolódott. Ez pedig engem mérhetetlen elégedettséggel töltött el, így felé fordulva, az ujjamon számolva kezdtem el sorolni az indokaimat.
– Egy, focista vagy. Kettő, a Valenciánál focizol, ami egy Levante szurkoló szemében főbűn. Három, erős az akcentusod. Most, ha megbocsátotok, én megyek a dolgomra – mosolyodtam el, majd felhörpintettem a kakaóm maradékát, és a vállamra akasztva a táskámat, felnyaláboltam a papírjaim, és kisiettem a kávézóból.
Ettől a naptól kezdve a focista – mint utóbb kiderült Shkodran Mustafi, a barátainak csak Musti – minden áldott reggel ott kuksolt a kávézóban, hol egyedül, hol a két haverjával. Láthatóan minden követ megmozgatott, hogy megszerezze a számomat, és ez valahol azért simogatta az egómat. Jól esett a kitartása, hogy mindig ott volt, és szóval tartott, hogy minden nap feltette ugyanazt a kérdést, hogy elmegyek-e vele randizni, annak ellenére is, hogy azelőtt mindig nemet mondtam.
Akarva-akaratlanul is beszélgettem vele, és tulajdonképpen egészen megkedveltem, de még mindig voltak fenntartásaim. A focista mivolta még mindig rettentően zavart. Illetve nem is annyira zavart, mintsem tartottam tőle. Az állandó utazgatások, a nagy nyilvánosság előtt élt élete, és az ismertsége aggasztottak. Az meg aztán végleg kétségbe ejtett, hogy a beszélgetéseink során még arra is rá-rá tudott venni, hogy belenézzek a csapatai meccseibe. Na, persze nem úgy, ahogyan egy Levante vagy egy Barca meccset nézek; nem feszült figyelemmel, kizárólag arra koncentrálva. Ment a meccs, csak úgy háttérzajként, miközben a plédembe burkolózva, a vázlatfüzetem felett gubbasztva rajzolgattam. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy a kommentátor örömében azt sem tudja hova kapjon – valenciai gól esett. Ráadásul gólszerzőként az újdonsült kakaó-partneremet emlegette, így hát arra jutottam, egy pillantást mindenképpen megér a dolog.
Mikor a képernyőre emeltem a tekintetemet, magam is meghökkentem a látványtól. Musti ugyanis arcán széles vigyorral ünnepelte a gólját, és mutatóujjait összeakasztva S betűt formált a kezével. S, mint Soledad – asszociáltam egyből a nevemre, persze rögvest el is kergettem a gondolatát. Nyilván számtalan oka van arra, hogy S betűket mutogasson – magyaráztam magamnak egyből, de a focista három másodperccel később rám cáfolt, mikor nevetve rajzolást mímelt, mielőtt a gólpasszt adó csapattársa hátára ugrott volna.
És bár a meccs döntetlennel végződött, másnap reggel Musti arcán letörölhetetlen vigyorral trappolt be a csöndes kávézóba. Minden feltűnést kerülve, gyakorlatilag abban a szent pillanatban, hogy belépett az ajtón, veszettül kalimpálni kezdett felém, és ha mintegy fegyelmezőleg nem pillantottam volna rá, az integetéshez hangos köszönés is társult volna. Ez azonban szerencsére elmaradt, olyannyira, hogy mikor letelepedett az asztalomhoz, akkor sem ezzel a mondattal nyitott.
– Láttad a tegnapi gólomat? Neked küldtem – jelentette ki, kihúzva magát, büszkén csillogó, zöld szemekkel. Kicsit olyan volt, mint egy lelkes kisgyerek, aki minden másodpercben szomjazik az elismerésre. Erre a gondolatra mosoly telepedett az arcomra, és még az éppen csinosítgatott vázlatomat is hajlandó voltam félretolni, hogy minden figyelmemet az előttem ülő focistára szenteljem.
– Láttam igen, bár nem voltam biztos benne, hogy nekem szól.
– Szerinted hány másik rajzolni tudó lányt ismerek, S-betűvel kezdődő névvel? – kérdezett vissza, szinte felháborodva, amin kénytelen voltam felnevetni. Musti tulajdonképpen egész szórakoztató srác volt, a maga módján. Nem viccekkel bombázott, de a mimikája, a megnyilvánulásai, a gesztikulálása, és az apró, elejtett megjegyzései hatására az ember nem maradhatott nevetés nélkül a társaságában. Rendes srácnak tűnt, olyannak, aki a siker ellenére is megmaradt hétköznapi embernek. Olyannak, akinek a legkevésbé sem az a célja, hogy összetörje a szívemet.
– Nem tudom, lehet, hogy minden második ismerősöd, S-betűs, jól rajzoló lány – feleltem mosolyogva, ám még szinte be sem fejeztem a mondatom, a velem szemben ülő focista egyből megrázta a fejét.
– Az a te gólod volt, Sol – jelentette ki komolyan, és egy pillanatra még az örökös pimasz csillogás is eltűnt a szeméből, hogy két pillanattal később ismét visszatérjen. – André és Antonio egész este emiatt szívták a véremet az öltözőben.
Csapattársai nevének említésére elhúztam a számat, de azért felnevettem. A két srác volt Musti társasága az első találkozásunknál, és azóta is megesett, hogy elkísérték barátjukat a kávézóba – az én legnagyobb örömömre. Nem mintha komoly bajom lett volna velük – persze a valenciai mivoltukon kívül –, de néha borzasztóan fárasztóak tudtak lenni, pláne ketten együtt.
– És mivel zaklattak? – kérdeztem halvány mosolyba húzva ajkaim.
– Hogy most már ne tököljek többet, hanem vigyelek el randizni. – Az arcára pimasz mosoly ült ki, és nem bírtam ki, hogy nem mosolyogjak vele én is.
– Hát, azt hiszem, talán lehet róla szó. – A válaszomat hallván úgy tűnt, némileg ő is meglepődött, de a kezdeti döbbenet helyét hamar átvette a lelkesedés.
– Komolyan? Várj, ne válaszolj, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! Még a végén meggondolod magad. – Ezen gondolatára kissé elborzadt, ami ismét nevetésre késztetett. – Szóval holnap után reggel utazunk Madridba, mert szerdán a Real ellen játszunk – a fővárosi csapat nevét enyhe fintorral az arcán ejtette, majd visszarendezve arcvonásait, folytatta: –, de csütörtök estéhez mit szólsz?
– Hát az attól függ, mi lesz a program – pislogtam rá, mire egy pillanatra elmélázott, majd felvillanyozódva elvigyorodott.
– Hát nem egyértelmű? Meztelen fürdőzés a tengerben – felelte pajkos mosollyal, és pimaszul csillogó zöld szemekkel. A szemöldököm rögtön a magasba szökött, noha pontosan tudtam, hogy csak viccelt. Arckifejezésem látván kicsit lelombozódott, és egy nagyot sóhajtott, hogy aztán letörve helyesbítsen: – Vacsira gondoltam, aztán meg sétálhatnánk egyet a tengerparton, mert az olyan romcsi. – A mondat végére ismét széles vigyorba húzódott a szája, én pedig reményvesztetten ingattam meg a fejemet.
– Korrekt választ nem fogok kapni, ugye? – kérdeztem nagyot sóhajtva, mire a focista mosolya még szélesebb lett.
– Esélytelen. Majd csütörtökön meglátod, addig meg ne kíváncsiskodj! – Durcásan húztam magam elé a vázlataimat, hogy ismét rajzolgatni kezdjek. – Hatra érted megyek, jó? – kérdezte nagyot sóhajtva, arcán bujkáló mosollyal.
– Hát, majd még meggondolom – biccentettem félre a fejemet, de közben arcomon már ott bujkált egy mosoly. A német focista csak vigyorogva megingatta a fejét, majd rendelve egy kakaót, letelepedett velem szembe. Pár percig csendesen nézte, ahogy rajzolok, aztán elérkeztünk a tűréshatárának a végére, és innentől kezdve gyakorlatilag be nem állt a szája.
A két hónap alatt, amióta a kávézóba járt, gyakorlatilag az egész életét elmesélte, a legapróbb részleteket sem mellőzve. Számomra is meglepő volt az, hogy függetlenül attól, hogy nem mindig kísértem száz százalékos figyelemmel Musti szavait, a történeteinek a jelentős százalékát vissza tudtam volna mondani. Ráadásul a munkámra is jó hatással volt, mert a szövegelését hallgatva a kezem önálló életre kelve, szinte magától kanyarította a vonalakat a fehér lapra, amin néhány órával később tisztán kivehető volt a leadásra kész illusztráció.
Azon a vasárnapon, miután egy papírfecnire firkantottam a címemet, egy öleléssel búcsúztunk, és megbeszéltük, hogy a csütörtöki randiig úgyis beszélünk majd még telefonon – mivel az utazása miatt a személyes találkozás lehetőségét kilőttük. Az estéinket általában másfélórás telefonálásokkal töltöttük, amiből fél óra többnyire arra ment el, hogy Andrét és Antoniót próbálta levakarni magáról. Valami megváltozott bennem, magam sem tudtam micsoda, de egészen biztos voltam abban, hogy Musti nevéhez köthető. Ráadásul még csak ellenvetésem sem volt a dologgal kapcsolatban, mert egyrészt a munka is mérföldekkel jobban ment, másrészt pedig tagadhatatlanul színesebbé tették a napjaimat a focistával folytatott beszélgetéseim, találkozóim.
A csütörtöki randit lázas készülődéssel vártam, olyannyira, hogy két órával a megbeszélt találkozó előtt elkezdtem azon görcsölni, hogy mi lesz akkor, ha a német lemondja az egészet. A legrosszabb rémálmom beigazolódni látszott, mikor az ötkor megcsörrenő telefonom a focista nevét írta ki. Remegő kézzel fogadtam a hívást, miközben magamban azért imádkoztam, hogy ne legyen hiábavaló az elmúlt másfél óra, amit a körmöm kicsinosítására fordítottam.
– Szóval, izé, Sol… Csak azt akartam kérdezni, hogy izé… Szóval meg tudnád adni még egyszer a címedet? – Musti esetlen, és lássuk be kissé suta megszólalásán elsőre megkönnyebbültem, aztán akarva-akaratlanul is felnevettem. Noha kissé hihetetlennek tűnt, hogy egy huszonhárom éves srác ennyire szétszórt legyen, ugyanakkor kétségek nélkül kinéztem a védőből, hogy képes volt elhagyni a cetlit. Lediktáltam hát a címet, majd miután pár kudarccal végződő próbálkozás során megpróbáltam kiszedni Mustiból az esti úti célunkat, arcomon elégedett mosollyal nyomtam ki a telefont, hogy folytathassam a készülődést a randimra. A randimra egy német, Valencia focistával. A randimra Shkodran Mustafival.