| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Alternatív karácsony

Sziasztok!
Karácsonyi történet-maratonunk záróakkordjaként, a karácsonyi húzásra írt novellámat hoztam el nektek, melynek főszereplője nem más, mint a francia válogatott és az Arsenal elbűvölő mosolyú sztárcsatárja, Oliveir Giroud. Az én húzottam nem más volt, mint Noemi Soler, szóval elsősorban neki ajánlanám, és neki szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem tetszeni fog. :) De persze az összes többi olvasómnak is kellemes ünnepeket kívánok, és remélem a karácsony eddigi része is jól telt. Megpróbálok még idén jelentkezni egy újabb novellával, de nem ígérek semmit, csak azt, hogy többet így nem fogok eltűnni. Most pedig fogadjátok sok szeretettel Olivier Giroud-t!
Puszi, D.

Alternatív karácsony


Birdy - Skinny love piano cover
Ahogy kirontottam a hatalmas chambéry-i ház erkélyére, egyből a kistáskámban kezdtem kutatni. Remegő kézzel húztam elő belőle az életem megmentésére szolgáló cigarettásdobozt. Próbáltam meggyújtani az öngyújtót, de minden szitkozódásom ellenére az ujjam folyamatosan lecsúszott róla.
– Átkozott vacak – morogtam magam elé, egész testemben rázkódva az idegességtől, a megalázottságtól és a visszatartott sírástól.
– Tedd azt le, Mira – hallottam meg a szívemnek oly fontos hangot a hátam mögül. Továbbra is kétségbeesetten próbáltam meggyújtani a számból lógó cigit. Gyűlöletes szokás volt ez, ritkán is vetemedtem rá, de ez most olyan helyzet volt, amit aligha bírtam volna ki nélküle.
Megfontolt léptekkel sétált elém, és egy laza mozdulattal kapta ki a kezemből a cigit és gyújtót. Riadtan és vádlón pillantottam fel a focista arcába, aki elnézően fürkészett, mindent látó, szürkéskék szemeivel.
– Add azt vissza, Olly, szükségem van rá – kértem, továbbra is remegve, de ebben most már a decemberi hideg is közrejátszott. Egy vékony, földig érő, pánt nélküli kisestélyit viseltem csupán, így pillanatok alatt megéreztem a csontig hatoló hideget.
– Nincsen – jelentette ki, miközben kibújt a zakójából, és a vállamra terítette azt.
– Hát már hogy a pokolba ne lenne rá szükségem? Nagyapa épp most alázott szénné az egész család előtt. – A hangom folyamatosan meg-megingott, és hatalmas gombóccal a torkomban, némán sírni kezdtem. Eddig tudtam tartani magamat, kisgyerek módjára bújtam a velem szemben álló mellkasához, miközben készségesen hagytam, hogy vörös hajamat simogassa, akárcsak gyerekkoromban.
Olivier Giroud volt az, az unokabátyám. A kedvenc unokabátyám. Nagyapa áldásos munkásságának köszönhetően az összes gyereke és unokája köteles volt részt venni a családi karácsonyon. Meg nagyapa születésnapján. Meg a húsvéton. És a felszabadulás napján. Ha valaki esetleg mégsem tudott eljönni, gyakorlatilag élete hátralevő részében viselhette a skarlát betűt, és nagyapa látványosan keresztülnézett rajta.
– Tudod, hogy nem gondolta komolyan – szólt Olly, óvatosan magához húzva. Szavait hallván akarva-akaratlanul is felnevettem. Ahogyan mindenki, úgy ő is tudta, hogy gyakorlatilag piedesztálra emeltem a nagyapánkat, jobban szerettem, mint bárki mást a családból, és rajongva ittam minden szavát. De… valahogy nagyapa soha nem viszonozta ezt a rajongást, ez pedig mérhetetlenül fájt.
Mint milliomos francia arisztokrata, neki arra volt szüksége, hogy minél többen továbbörökítsék a nevét, és ezt én, mint lány, ráadásul apámék egyetlen gyermeke, nem tehettem meg. Úgyhogy kollektíven haragudott az egész szűk családomra. Az sem zavarta túlzottan, hogy nagyjából hat olyan fiú unokája volt, aki továbbviheti a Giroud nevet, egyszerűen csak még többet akart.
Nagyapám meglehetősen kapzsi ember volt, és enyhén irányításmániás. De mindettől függetlenül, és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő nem szeret engem, én töretlenül rajongtam érte, és minden egyes családi összejövetelkor hagytam, hogy újra meg újra összetörje a szívemet. És köztudott tény, hogy mindig az fáj a legjobban, ha azok bántanak, akiket a legjobban szeretünk.
Tulajdonképpen ez, hogy Ollyval itt álltunk az óriási kúria meseszép erkélyén egy megszokott pillanat volt. Minden ünnepségen eljött az a pont, amikor a széthullott méltóságom utolsó darabjait összekaparva kiiszkoltam az erkélyre, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára, amire csak ilyenkor lett volna szükségem. Aztán az unokabátyám mindig utánam sunnyogott, hogy kidobja a francba azt a mérget, és vigasztalásképpen elhurcoljon valahova.
Szerettem Ollyt, és a köztünk lévő tíz év korkülönbség ellenére remekül kijöttünk. Bár soha nem volt bátyám, így ezt nem jelenthettem ki biztosan, de olyan volt ő nekem, mint egy idősebb fiútestvér. Megvigasztalt, ha kellett, elszöktetett, ha éppen arra volt szükségem, nagytestvér módjára piszkált, és vigyázott rám, akkor is, mikor ez a legkevésbé sem hiányzott. Néha idegesítően sokat aggódott, mégis ha volt bárki a családban, akit jobban, vagy legalábbis közel annyira szerettem, mint nagyapát, hát az az unokabátyám volt.
– Te is tudod, hogy nagyapa minden szavát komolyan gondolta – motyogtam a mellkasába nagyot sóhajtva.
– Mit gondolsz, megszökjünk valahova? – kérdezte a focista, mikor elhúzódtam tőle. Arcán széles, csibészes vigyor ült, szürkéskék szemei pedig kölyökmód csillogtak.
– Naná, te sztárcsatár – mosolyodtam el.
– Kilopom a kabátjaink, és már mehetünk is. – Egy kacsintás kíséretében, vigyorogva belibbent a duplaszárnyú erkélyajtón, én pedig megfordulva a hatalmas, karácsonyi fénybe borított, havas kertet kezdtem szemlélni. Imádtam a kúria minden négyzetcentiméterét, kiváltképp télen. Annyi, de annyi emlék kötött ide, amit szavakba se tudtam önteni. Gyerekkorunkban az unokatesóimmal rengeteget játszottunk itt, nyaranta labdáztunk, fogócskáztunk, vagy a medence körül sertepertéltünk, télen pedig vérre menő hógolyócsatákat vívtunk. És én már akkor is rajongva figyeltem a különféle színekben villogó, varázslatos égősorokat, amiket a személyzet a sövényre és a fákra aggatott.
– Na, indulhatunk? – Olly hangjára mosolyogva fordultam meg – a focista már fekete szövetkabátban állt, az enyémet nyújtva felém. Miután felsegítette a kabátom, felajánlotta a karját, én pedig nevetve karoltam bele.
– Hé, jut eszembe! Mi van Mathieu-vel? – kérdeztem vigyorogva, félig unokabátyám felé fordulva, aki csak némileg elborzadva megforgatta a szemét. – Most mi van? Tudsz róla, hogy már közös nevetek is van? Girouchy… Annyira cuki! Olyan kis romantikus – lelkendeztem boldogan. Tudtam, hogy ha ezzel szekálom, a világból ki tudom kergetni. Matheiu-vel jó barátok voltak, de semmi többek, ahogyan azt Olly állította, és én hajlottam is hinni neki, de akadtak olyan elvakult szurkolók – vagy rajongók? – akik szentül hittek abban, hogy Girouchynak nem csak hogy van létjogosultsága a világban, de iránymutatóul szolgálhat mindenki számára, hogy ilyen egy igazi, tökéletes párkapcsolat. Nos, ismervén Olly feleségét némileg nevetségesnek tartottam a pletykákat, de ez soha nem gátolt meg abban, hogy az unokabátyám vérét szívjam.
– Mira, ha nem hagyod abba most rögtön, esküszöm, itt hagylak – jelentette kis szigorúan, de a szája sarkában már mosoly bujkált, és kettő egész másodperccel később el is nevette magát.
– Jó rendben, legyen egyszer neked karácsony – vigyorogtam rá. Olly fontos volt nekem, és mindig pillanatok alatt elfeledtette velem a nagyapa által okozott sebeket. Most sem volt ez másképp, mire hangos nevetések között elindultunk, szinte már el is felejtettem azokat az undok dolgokat, amiket a nagyapám a fejemhez vágott. Még azt is, hogy sekélyesnek nevezett, és hogy elmondta, képtelen vagyok méltósággal viselni a nevemet.
– A szokásos helyre? – kérdezte unokabátyám, mire csak elvarázsoltan, a felidézett emlékektől némileg elkenődve motyogtam valami „igen, persze”-szerűt. – Hé, Mimi! Tudom nehéz, de próbáld elfelejteni, amit nagyapa mondott – pillantott rám, mialatt kihajtottunk a kocsijával a családi birtokról. – Próbáld élvezni csodálatos, lenyűgöző társaságom – vigyorodgta el magát.
– Ezzel a szöveggel vetted le a lábáról Mathieu… mármint Jennyt is? – fordultam felé, hirtelen jött jókedvvel. Ha Ollyt piszkálhattam, attól mindig jobb lett a kedvem és ezt ő is tudta. Máskülönben nem adott volna ennyire magas labdát.
– Az eddigi borzalmas hangulatodra való tekintettel, most gálánsan úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – mosolyodott el, de nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak erre is valami rémesen frappánsat.
– Mit nem mondasz! Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szerepel a szótáradban az a szó, hogy gáláns – vigyorodtam el, enyhén felvont szemöldökkel.
– Soha nem gondoltam volna, hogy én szerepelek a legvadabb álmaidban – nevetett fel pimaszul, és el kellett könyvelnem, hogy ezt a csatát ő nyerte, úgyhogy kénytelen voltam egy legyintéssel annyiban hagyni a dolgot.
– Majom vagy, Giroud – közöltem vele a nyilvánvalót, mire ismét felnevetett.
– Mondá a másik Giroud.
– Hagyjál már. Majom. Vagy kajálhatsz egyedül – fenyegettem meg, mire egyből megrendszabályozta magát, és minden erejével azon próbálkozott, hogy a komolyság álarcát erőltesse magára. Igen kevés sikerrel.
Egészen addig, míg oda nem értünk a Chambéry határától néhány kilométerre lévő, útszéli kis bisztróhoz, én árgus szemekkel figyeltem az unokabátyám, aki feltűnően igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni, és nem elnevetni magát. A helyet az útról keresztelté el, így D47 lett. Korábban próbálkoztak ugyan azzal, hogy tisztességes nevet adjanak neki, de a köztudatba már így ivódott be, így értelmetlen lett volna a váltás.
A duplaszárnyú ajtón belépve megcsapott az olajban sült krumpli illata és a rádióból halkan szóló countryzene. Imádtam ezt a helyet, minden szegletét, kezdve a színes mozaikkövekből kirakott padlóval, a fém asztalokra terített piros-fehér kockás terítőkön át, a jellegzetes piros műbőr fotelekig. Hangulatos volt, és senki soha nem kérdezte, mit keresünk itt karácsonyeste, tetőtől talpig puccba vágva.
Nevetve ültem le a szokásos asztalunkhoz az étterem sarkában, az ablak mellé. A fazettás üvegen át szemléltem a kinti havas tájat, és ismét meg kellett állapítanom, hogy imádom Franciaországot. Egészen addig morfondíroztam ezen, míg Olly meg nem érkezett a rendelt óriás hamburgereinkkel, sült krumplinkkal és az üdítőinkkel.
– Hát, akkor boldog karácsonyt, Mira! – mosolyodott el, ahogy koccintásra emelte a kólás papírpoharat, én pedig vigyorogva ütöttem az én italom az övének.
– Boldogabbat – mosolyodtam el halványan, ahogy belekortyoltam a pohárba, és csak ekkor tűnt fel, hogy a countryt felváltotta valami ezerszer játszott karácsonyi album. Az, aminek már kívülről tudtam a dalait, mert az elmúlt négy év karácsonyait Ollyval kivétel nélkül itt töltöttük, ugyanebben a kis bisztróban, ugyanezzel a menüvel, és ugyanezekkel a zenékkel. Így azt is pontosan tudtam, hogy a most felcsendülő Santa Baby után még egészen pontosan tizenhárom karácsonyi szám következik majd, hogy aztán újrainduljon az egész lemez.
Hálás voltam Ollynak, amiért mindig megszöktetett, és végigülte velem itt az ünnepeket, mikor nem lett volna kötelező. De bár eleinte kételkedtem, mostanra már tudtam azt, hogy akárcsak én, úgy ő is sokkal többre értékeli a karácsonyt itt velem, kettesben, mint nagyapánál otthon, a sohasem látott sznob rokonok között. Szóval, ha azt vesszük, boldog karácsonyom volt, minden évben. Minden évben, amióta Olly először szöktetett meg a Giroud-birtokról. És azt hiszem, ennél boldogabbat nem is kívánhattam volna. 

Baby, it's cold outside

Baby, it's cold outside
A magas, szőke hajú, huszonegy éves lány feldúltan vágtatott fel Kevin Trapp párizsi házának verandájára, a decemberi hóesésben. Sőt, több is volt ez, mint hóesés. Két napja megállíthatatlanul szakadt, ami december huszonnegyedikére közel félméternyi felgyülemlett havat jelentett. A város közterület fenntartói minden erőforrást felhasználva igyekeztek megszüntetni a hó-helyzetet, de a viszonylag alacsony kapacitások és a hirtelen lezúdult hó mennyisége miatt Párizsban gyakorlatilag megállt az élet. Tulajdonképpen ez egy meglehetősen pontos megállapítás volt, ugyanis a közutak járhatatlanok voltak, a vonat- illetve repülőjáratokat pedig törölték. Kristin feldúltságának is ez adta a legfőbb okát, ami arra késztette, hogy jó barátja ajtaján dörömböljön, egy szál bő, kapucnis pulóverben, a hótól némileg vizes hajjal.
– Krissy! Mi járatban? Épp most akartam nekiállni valami kaját csinálni – invitálta be a focista a lányt. Krissy hiába volt magas, még így is alaposan felfele kellett pillantgatnia, ha el akarta kapni Kevin pillantását. Márpedig most az volt a szándéka, hogy elcsípje a zöld szempárt. Annyira megdöbbentette a szikár termetű kapus reakciója, hogy el is felejtette hirtelen, miért jött, és csak már a küszöbön állva ébredt rá eredeti céljára.
– Mi? Te kaját akarsz csinálni? Kevin, indulnunk kell haza! – jelentette ki a lány, a hatás kedvéért dobbantva egyet bakancsos lábával, amiről így egy jelentős mennyiségű hó hullott a focista lakásának előterébe.
– Nem tudom, eljutott-e hozzád a hír, de két napja szakad a hó, a gépünket törölték – közölte Kevin, lustán nekidőlve az előszoba halványzöld falának. Krissyt egy éve ismerte meg, mikor a lány három lakással mellé költözött. A véletlennek volt csupán köszönhető, hogy összefutottak – meg Kevin szerint az ő áldott jó lelkének. Edzésről hazafele jövet látta ugyanis, hogy a lány mogorva arccal küszködik pár óriás csomaggal, és egy hatalmas vázlatfüzettel, így egyből a segítségére sietett. Hamar megtanulta azonban, hogy Krissy az a típusú lány, aki szeret mindent maga intézni, és rémesen nehezére esik elfogadnia mások segítségét.
Kevinét végül elfogadta – a focista hosszas unszolására –, de a lány váltig állította, hogy nem azért mert valóban szüksége volt rá, hanem csupán abból kifolyólag, mert már borzasztóan idegesítette a kapus lábatlankodása. A PSG csillaga pedig nem vitatkozott vele, csak ráhagyta, mert már ennyi ismertségből is leszűrte azt, hogy az ilyesmiket jobb ráhagyni a lányra.
Azután az eset után, mikor Kevin segített neki behurcolkodni – gyakorlatilag beköltözni – a házba, Krissy meginvitálta a srácot egy forró csokira, elbeszélgettek, és így kiderült az is, hogy a lány menthetetlen szerelmese a focinak, ám mit ad isten, a francia labdarúgást ki nem állhatta. Kevin azonban nyomós, és szigorúan szakmai érvek alapján meggyőzte a lányt, hogy adjon egy esélyt a „csigaevő franciáknak”, aki hajlott is ezt megtenni, bár ennek okában igen kevéssé játszottak szerepet a kapus érvei – sokkal inkább a kapus személye maga.
Az ominózus PSG meccs után Krissy nem szerette jobban a francia focit, azonban Kevinnel jó barátok lettek, és heti rendszerességgel tartottak film- és sorozatmaratonokat, vagy forró csokizós délutánokat. Egy ilyen forró csokit szürcsölő délutánon derült ki az is, hogy tulajdonképpen szinte szomszédos településről származnak – Kevin szülővárosa, Merzig, csupán félórányi autóútra volt Lebachtól, ahonnan Krissy érkezett. Ez volt tehát az alapja annak, hogy ők ketten közösen terveztek hazautazni karácsonyra. Időben lefoglalták a repülőjegyeket, hogy ne lehessen probléma, erre ez az átkozott havazás közbeszólt.
– Persze, hogy eljutott – mérte végig a lány a vele szemben álló focistát némileg megvetően, amiért ilyet feltételezett róla. – De a franciák nevetséges kifogásai nem fognak meggátolni abban, hogy hazamenjek karácsonyra. Az ég szerelmére, Kristen Wallschlaeger vagyok, az AirFrance kicsit kevés ahhoz, hogy kifogjon rajtam. – A szőke lány nem bírta figyelmen kívül hagyni a Kevin arcán átfutó, gyors, vidám mosolyt, ami amilyen gyorsan jött, olyan sietősen távozott is – feltehetőleg Krissy gyilkos pillantásainak hatására.
– Hát akkor mi a terved? – kérdezte a focista, hiszen tudta, hogy a lány csakis erre a kérdésre vár, és arra, hogy mihamarabb megoszthassa mennyei ötletét a kapussal.
– Hazamegyünk kocsival. És te fogsz vezetni!
– Vicces vagy, de járhatatlanok az utak – felelte Kevin, noha valahol sejtette, hogy Krissy komolyan gondolta ezt a teljesen abszurd ötletet.
– Dehogyis, csak ezzel etetet a média. Már takarítják őket, mire kiérünk a városból, már tiszták lesznek a főutak. – A lány meggyőződése totális volt, és Kevin kénytelen volt lehunyni a szemét egy pillanatra, mert tudta, hogy kemény menet lesz meggyőzni majdnem-szomszédját arról, hogy nincs igaza.
– Kris, ez nem etetés. Tényleg járhatatlanok az utak… Ráadásul a városból se jutnánk ki, nem még az autópályán végig. És kivételesen a repülők sem viccből nem járnak. Inkább bújj be, mert megfázol – mérte végig Krissyt összevont szemöldökkel. A lánynak láthatóan nem volt melege, és bármennyire próbálta is álcázni, hogy fázik, a hideg által kipirosodott, folyton összedörzsölt kezei elárulták.
– Nem megyek, nem érted Kevin? Haza kell mennem – nyomta meg a kell szócskát, és a hangja kétségbeesett magasságokig csúszott fel. – Ha te nem jössz, elindulok gyalog – jelentette ki Krissy, és gyermeki arcán a határozottsággal vegyes kétségbeesés árnyalatai játszottak.
– Dehogy indulsz! Nem foglak elengedni innen, pláne nem ilyen gondolatokkal a fejedben. Kérlek szépen, Krissy, gyere be, és mondd el, miért olyan fontos, hogy hazaindulj ilyen ítéletidőben. – Kevin kedves hangon szólt az aggodalomtól, és a hidegtől reszkető lányhoz, miközben óvatosan a lány karjára kulcsolta a kezét.
– Mert huszonegy éves vagyok, szinte gyerek, otthon lenne a helyem! Itt vagyok fél éve Párizsban, és bár imádom a várost, de hiányzik Lebach, hiányoznak a szüleim, még a lökött húgom is. És mert… soha nem voltam még nem otthon karácsonykor. Soha nem voltam még egyedül karácsonykor – motyogta maga elé, óvatosan felpillantva a kapus észveszejtően zöld szemeibe, amelyekben ott ült a csibészes, kiolthatatlan csillogás, miközben kedvesen mosolygott.
– Kis butus! – szólalt meg a focista, de olyan elnéző melegszívűséggel a hangjában, hogy ez a jelző sokkal inkább tűnt becézésnek, mintsem komoly sértésnek. – Ki mondta, hogy csak azért, mert nem mehetsz haza, egyedül kell lenned? – Kevin azt gondolta, rémesen egyértelmű az, amire gondol, de Krissy értetlen arcát látva rá kellett jönnie, hogy tévedett. – Hú, hát ezért fontos arra a flancos egyetemre járnod – vigyorodott el kajánul a kapus, majd azért kegyeskedett megmagyarázni a lánynak az ötletét. – Kidobod valahova ezt a hót vizes, bő pulóvert, felveszel valami csinit, és karácsonyozunk itt. Ugyan fám nincs, de van egy csomó égősor a házban, ha szeretnél, dekorálhatsz, felőlem sütögethetsz is, csinálunk valami kaját, és főzök forró csokit.
– Szóval most tulajdonképpen arra kérsz, hogy öltözzek fel szépen, díszítsem fel a lakásodat, süssek neked sütit, és főzzek neked vacsorát? – kérdezte Krissy, arcán bujkáló mosollyal. Kezdte kapizsgálni Kevin tervét.
– Lényegében igen. De te is ehetsz a vacsiból. – A kapus pimasz vigyora átváltott egy lelkes kisgyerek mosolyává. Teljesen be volt zsongva, a zöld szemei csak úgy csillogtak, amin Krissy óhatatlanul is elmosolyodott.
– Még jó hogy ehetek belőle, ha már egyszer főzök rád, te majom! – nevetett fel. – De… Ez még továbbra sem változtat a tényen, hogy nem a családommal leszek karácsonykor – szontyolodott el ismét, hogy barna szemeibe visszaköltözzön a szomorúság.
– Hékás, fel a fejjel! Elvileg holnapra eláll a havazás, és estére újraindul a forgalom, szóval mehetünk haza – mosolygott bíztatóan Kevin.
– Szóval csak egy estét kell kibírjak veled, ez azért megnyugtató – vigyorodott el Krissy. Annak tudatában, hogy másnap estére otthon lehet a családjával, már sokkal kevésbé volt levert, és az is sokat dobott a hangulatán, hogy a szentestét így nem egyedül, hanem egy jóvágású, többé-kevésbé jó humorú focista társaságában töltheti. Akinek nem mellesleg mesés szemei voltak.
– Kibírni, na persze, adok én neked kibírnit! Mindjárt meggondolom magam, és nem kapsz vacsorát – vigyorgott Kevin, aztán megragadta Krissy karját, és egy határozott mozdulattal berántotta az előszobába. – Mondtam már, hogy gyere már be, mert megfázol, és a hideg is bejön. És most dobd le azt a vacak, vizes pulóvert, adok valami szárazat – mondta a srác, ahogy becsapta a bejárati ajtót, és betrappolt a ház szívébe.
– Mi a franc bajod van a pulcsimmal? – kiáltott a lány Kevin után, de az arcán nyoma sem volt a sértettségnek, szélesen vigyorogva caplatott a focista után, annak biztos tudatában, hogy egy meglehetősen izgalmas és emlékezetes szentestében lesz része. 


Ha Kevin Trapp nektek is betrappolt a szívetekbe, vagy csak szimplán tetszett a novella, hagyjatok nyomot odalenn. Holnap pedig jövök a következő novellával, amit a karácsonyi húzásra írtam, de ennek főszereplőjét egyelőre övezze homály ;) 
Puszi, D. 

Azon a nyáron #09

Sziasztok!
Először is szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Valamint szeretnék elnézést kérni azért a szünetért és némaságért, ami az oldalon volt, de azt hiszem, most már visszatérek, és megpróbálkozok azzal, hogy felvegyem a tempót, és hogy befejezzük az Azon a nyáront, és belefoghassunk más, izgalmas projektekbe - mint a Vérbosszú, vagy a Játsszuk el!. Kezdésnek el is hoztam az Azon a nyáron 9. fejezetét, és ünnepélyesen kijelenthetem, hogy már bele is kezdtem a 10.-be - igaz, csak két bekezdés erejéig. 
Több mondandóm egyelőre nincs is, csak annyi, hogyha minden jól megy, akkor holnap találkozunk egy karácsonyi novella apropójából. A címe Baby, it's cold outside lesz, azonban a főszereplőjének kilétét szeretném titokban tartani. Annyit azonban elárulhatok, hogy Párizsba látogatunk majd ;)
Most pedig nincs más hátra, hogy a jó olvasást kívánjak a fejezethez. Fogyasszátok örömmel a karácsonyi bejgli mellé. :)
puszi, D.

9. fejezet

Leighton Meester - Your love's a drug
A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint, ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott. Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk, és este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.
Hazaérve, a vacsi után egyetlen dologhoz volt kedvem, hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás, hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe. Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába, őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges ellentéte Budapestnek, hiába imádta a fővárost annak minden nyüzsgésével, szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit különösképpen.
Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél velem. És bár tudtam, hogy leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből” mi baj lehet alapon végül összeszedelődzködtem, hogy utamra induljak a pár utcányira lévő, törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.
Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata, és hangulata. A gyéren pörgő ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő, egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci, Szabi és Jani alkotta trióval.
Cobra Starship - Good girls go bad ft. Leighton Meester
Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat, majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett, Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, szőke hajú srácnak egyébként szokása volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél. Pedig egyre kevésbé volt így. Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.
Szerencsére Marci hamar megmentett Janitól azzal, hogy nemes egyszerűséggel átköltözött mellém, egy pillanatra sem engedve el a sörét. Örültem annak, hogy hetek óta először, végre újra látom a magas, barnahajú srácot. Jót tett neki Tapolca, a bőrén látszott, hogy jó idejük volt a Balatonnál, pedig alapjáraton is barnább nálam, bár már rég beláttam, hogy ez nem nehéz. Sőt, az igazán nagy teljesítmény az, hogy valaki fehérebb legyen nálam.
Szóval örültem én a legjobb barátom minden porcikájának, nem véletlen részesítettem őt csontropogtató ölelésben. Az azonban a legkevésbé sem tett boldoggá, hogy a kíváncsian csillogó barna szemeivel úgy fürkészett, mint egy profilozó a gyanúsítottat a kihallgatáson. Tudtam, hogy nincs menekvés, kénytelen leszek beszámolni neki az egész Nico históriáról, de úgy döntöttem váratom egy kicsit. Egyrészt, mert azért másfél sör után lényegesen gördülékenyebben ment a beszéd ilyen témákról, másrészt – és ez volt a nyomósabb indok –, mert nem akartam volna mindenki előtt ecsetelni a témát, viszont bunkóság lett volna öt perc után lelépni.
– Majd mesélek, de ahhoz még nem ittam eleget – emeltem meg a korsómat vigyorogva, mire Marci, és az asztal túloldalán ülő Szabi is felnevetett. – Na, hékás, te mit hallgatózol? – kérdeztem tettetett haraggal a szőkétől, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.
– Nem hallgatózok, csak azon tűnődtem, meghívlak valami rövidre – vágta ki magát.
– A sört szívesen fogadom, de a töményet ma kihagyom, mert holnap Szamosi. Meg amúgy is, valakinek haza kell majd cipelnie a részeg seggeteket – vigyorogtam rá, mire felháborodottan nézett össze Marcival.
– Reni, egészen pontosan hányszor volt példa arra, hogy te vitted haza bármelyikünket? – érdeklődte pesti barátom, annak biztos tudatában, hogy nem fogom tudni kivágni magam. Arcára kiült a széles vigyor, és a szkeptikus, “megint túljártam az eszeden” tekintetével vizslatott.
– Éppenséggel téged tavaly a szalagavatóról, meg idén a szülinapodról. Szabi, rémlik valami a tavalyi szüretiről, meg az idei húsvéti utcabálról? Nem? Nem csodálom. – A szavaim, és a hozzájuk társított pimasz mosolyom megtették a hatásukat, a két srác elkönyvelte a vereséget. Marci még próbálkozott azzal, hogy felhozza, ő hányszor vitt haza engem – egyszer –, de Szabi régebb óta ismert, és tudta, hogy ez már veszett fejsze nyele, és hogy ezt a csatát én nyertem.
Miután megiszogattuk a sörünket, a srácoknak azért csak sikerült lehúzniuk egy-egy feles pálinkát. Marci ingatag járásából ítélve, az este során nem ez volt az első. Nem hiába, pesti gyerek volt, és bármennyire is igyekezett, azért annyira még nem bírta az alkoholt, mint nyéki haverjai. Immár a teli söröskorsóval a kezünkben, Marcival kivonultunk a Tátika elé, azzal az indokkal, hogy elszívunk egy szál cigit. A társaságunk pedig már állt annyira alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ne zavarja őket se az a tény, hogy egyikünk sem él a dohányzás káros szenvedélyével, se pedig az, hogy amúgy a Tátikában lehet bent bagózni.
Mayday Parade - Kids in Love (Acoustic)
– Na, várom a beszámolód – vigyorgott rám Marci, amint kiértünk a kocsma elé. Mielőtt azonban belekezdtem volna a mesélésbe, a srác kezébe nyomtam a poharam, és feltornásztam magamat a Tátika előtt álló korlátra, majd miután a lábammal kitámasztottam magamat, visszakértem a söröm, és egyet kortyolva belőle, belekezdtem annak elregélésébe, hogy hogyan került képbe Nico Hülkenberg az életemben.
Marci szó nélkül, időnként hümmögve, minden szavamra koncentrálva hallgatta végig a mondandómat kezdve a fényképezős kalanddal, egészen a Magyar Nagydíj afterpartijáig. Időnként nagyon kortyolt a söréből, ami így érthető módon lényegesen gyorsabban fogyott, mint az enyém.
Igyekeztem minden részletében feltárni a történetet a legjobb barátom előtt. Marcival a gimi első napján ismerkedtünk meg, és nagyjából azóta ápoltunk igazán közeli barátságot. Sok középiskolával ellentétben, nekünk nem volt gólyatáborunk, így az ismerkedés az évnyitóra, az első két napra, és az ezt követő háromnapos osztálykirándulásra maradt. A barnahajú, akkoriban még meglehetősen vézna sráccal kora reggel a buszon akadtam össze. Én fülhallgatóval a fülemben bámultam ki az ablakon, a rajtam lévő sulis, zsákszerű matrózblúz, és a korán kelés miatt erőteljesen mufurc hangulatban, amikor Marci levágódott a velem szemben lévő ülésre. Erőteljesen szuggerálta a karomon lévő I love football feliratos, színes, akkoriban rém divatos gumikarkötőt. Olyannyira, hogy nagyjából három megálló után meguntam, egy fáradt sóhajjal kivettem a fülemből a fülest, és tekintetemet várakozón a srácra emeltem. Csillogó szemekkel érdeklődte meg, hogy ugye én is Petőfis leszek. Finoman elmosolyodva bólintottam neki, és beszélgetésbe elegyedtünk. Mire a busz a háromszintes, régi építésű iskolához ért, már régi jó barátokként cseverésztünk, és hangosan kacagva trappoltunk be a némileg megszeppent osztálytársaink közé.
A barátságunk éppen ezért régre visszanyúlt, és szoros volt. Nagyjából olyan volt a kapcsolatom a sráccal, mint neki a húgával. Imádták egymást, de soha nem hagytak volna ki egyetlen pillanatot sem, mikor egymást piszkálhatták. Ugyanakkor nehéz helyzetekben mindig ítélkezés nélkül számíthattak a másikra. Ilyen volt a mi barátságunk is, tudtam, hogy csinálhatnék bármit, Marci nem törne pálcát a fejem felett, de valamiért mégis a tényekre szorítkoztam, és a történetből ügyesen kiemeltem a kétségeimet. És bár barátom jól ismert, fel sem tűnt neki, hogy a személyes tényezőt kikaptam a sztoriból. Nem azért, mert ne lett volna jó barát, vagy ne ismert volna, pusztán az a tény játszott közre, hogy nem egy sört elfogyasztott már, és ez az átlagosnál figyelmetlenebbé tette.
– Szóval Nico Hülkenberggel kavarsz? – szegezte nekem a kérdést Marci, miután befejeztem a mesélést, és egy darabig emésztgette a hallottakat. Első nekifutásból ki akartam javítani, hogy több ez, mint kavarás, de magam sem voltam biztos abban, hogy Nicóval hogyan is álltunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy mennyire piszkosul féltem kapcsolatnak nevezni valamit, az elköteleződéstől való rettegésem miatt. Fura paradoxon volt ez, mert kétségbeesetten akartam tartozni valakihez, de csak úgy, hogy közben megmaradhassak a független önmagamnak.
Éreztem, hogy már túl sok ideje váratom Marcit a ritkásan és gyéren világított nyéki utcán, de bíztam abban, hogy a lassúságom betudja a sör okozta enyhe tompultságnak. Végül azért csak sikerült egy értelmes választ összeszerkesztenem, egy olyat, aminek még igazságtartalma is volt. – Randizgatunk és jól elvagyunk. Nagyon kedvelem… – éreztem, hogy a lelkesedés nem sütött annyira a hangomból, amennyire szerettem volna, és láttam beszélgetőpartnerem arcán, hogy ez neki is szemet szúrt, mert sötétbarna szemöldöke egyből a magasba szaladt, feketébe hajló, sötét szemeivel pedig engem próbált analizálni.
– Mármint, tényleg, nagyon kedvelem, mert jó humorú, és vevő az én humoromra, kedves és vonzó. Semmi olyat nem erőltet rám, amit nem akarok és… – Felpillantottam Marcira. A barna szemek kissé fátyolosan méregettek, és nem egészen voltam biztos abban, hogy rám figyel-e, vagy a Tátikából kitóduló haverjaira.
Megingattam a fejemet, mert nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a még bennem sem egészen körvonalazódott problémáimat megosszam Marcival. Amúgy is valószínűnek tartottam, hogy másnapra egy szavamra sem emlékezne, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy a hasznos tanács is elmaradt volna.
– Minden okés, majd alakul – kacsintottam rá vidáman, hogy aztán leugorjak a korlátról, és magammal rángatva a legjobb barátomat, visszacsámpázzak a barátainkhoz. Mert erről szólt ez az este. Nem kapcsolatokról, nem drámázásról vagy lelki problémákról. Ez az este a barátok, a nyár és a Tátika közös esszenciája volt.
***
Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem, és meg mertem volna esküdni, hogy Szabi fojtott kuncogását hallom. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de így sem voltam kellően elővigyázatos ahhoz, hogy a hirtelen jött fény miatt ne nyilalljon kínzóan a fejembe. Összeszűkült szemekkel mértem fel a környezetem, és elég hamar sikerült rájönnöm arra, hogy nem a saját, nyéki szobámban vagyok, ugyanis a világosbarna, fotókkal tarkított falamnak nyoma sem volt. Kaptam ugyanakkor helyette sötétzöld falakat, szanaszét dobált pasi ruhákat, egy telepakolt fotelt, és egy többé-kevésbé rendezett íróasztalt. Sokszor jártam már itt, így gyorsan leszűrtem, hogy Szabi szobájában vagyok – így már az is világossá vált, miért véltem hallani a nevetését. Már csak egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan kerültem a szőke srác szobájába.
Kínkeserves erőfeszítések árán feljebb tornáztam magamat az ágyon, és alaposabban körbenéztem a szobában. Az ajtó melletti fotelben, amit az imént kupisnak ítéltem, ott henyélt a szoba tulajdonosa, letörölhetetlen, pimasz mosollyal az arcán. Korán volt még nekem az ilyesfajta vigyorokhoz, így megelőztem, hogy Szabi megszólalhasson.
– Mi a szent eget itatott velem Szabados? – nyögtem fel fáradtan, mire a szőke srác hangos nevetésbe kezdett. – Halkabban, ember, szétmegy a fejem – ültem fel az ágyban, óriásit ásítva. Meglehetősen kimérten mozogtam, nagyjából egy reumás csiga tempójában, és bár nem néztem oda, tudtam, hogy Szabi minden másodpercét féltett kincsként raktározza az elméjébe, hogy bármikor újra elő tudja majd hívni.
– Őszinte leszek, Kicsi. Fogalmam sincs – vigyorgott továbbra is, mikor sikerült felállnom, és rápillantottam.
– Hát így vigyázol te rám? – kérdeztem felháborodást tettetve, de nem igazán volt energiám ezzel foglalkozni. Igazság szerint leginkább semmihez nem volt energiám. És fontosabb dolgok töltötték meg a hasogató fejemet. – Te, Szabi. Mennyi az idő?
– Annyi, hogy meló előtt le tudsz tusolni, reggelizhetsz meg ihatsz egy kávét. – Pontosan ezek voltak azok a szavak, amiket hallani akartam, így hát bár lelkesen, de továbbra is lajhárokat idéző mozdulatokkal csoszogtam oda hozzá, és a markom tartva kértem tőle a fejfájás csillapítóm. Sóhajtva nyomta a kezembe az algoflexet, hogy aztán a vállamra dobjon egy törölközőt, és utamra bocsásson a fürdőbe.
Szabi egy aránylag kicsi, de rendkívül otthonos és szép házban lakott, Kápolnásnyék szívében. A szülei még gyerekkorukban beruháztak egy-egy telekre és házra neki is, és a két testvérének is. A srác eleinte ódzkodott a dologtól, de idővel belátta, hogy jó buli, és kifejezetten élvezte az önállóságot.
Míg lezuhanyoztam, a fél liter vízzel lekísért fájdalomcsillapító többé-kevésbé megtette a dolgát, így gyakorlatilag egy új emberként caplattam a konyhában ügyködő Szabihoz.
– Eldobsz majd a Szamosiba? – érdeklődtem, miközben lehuppantam a konyhaasztalhoz, és nagyot kortyoltam az ott árválkodó, minden bizonnyal rám váró tejeskávéból. Bár gyűlöltem a másnaposság tényét, bizonyos szempontból azért kifejezetten szerettem ilyenkor Szabinál ébredni – reggelit csinált, adott fájdalom csillapítót, és akkor, aznapra békén hagyott. Persze utána heteken, sőt, hónapokon át hallgathattam, hogy mennyi bajom volt, és mit összeszenvedtem, de arra az egy napra mentességet élveztem. Éppen ezért meglepően jó hangulatom lett, mire Szabi lerakta elém a rántottával megpakolt tányéromat.
– Naná, Kicsi – kacsintott rám, én pedig vigyorogva kezdtem magamba tömi a kiadós reggelimet. – Marcival tudtatok dumálni tegnap? – kérdezte felnézve a saját reggelijéből. Pontosan tudta, hogy szükségem van megerősítésre Marci felől is, mert tanácstalan vagyok. Egy pillanatra megállt hát a villa a kezemben és lefagytam, de aztán röviden megráztam a fejem és elmosolyodtam. Ez nem az a reggel volt, amikor bármi is összezavarhatott.
– Fogjuk rá. De annyira nem is lényeg. Azt hiszem, tudom, mit akarok – jelentettem ki vigyorogva, és tényleg így éreztem. Szerdán csak délelőtt dolgoztam a lovardában, így a tervem az volt, hogy estére lebeszélek egy randit Nicóval. Meg… aztán még egyet másnapra.
– Azt hiszed? – pillantott rám kétkedve Szabi, enyhén felvont szemöldökkel. Elsőre nem feleltem, csak még kétvillányi rántottát lapátoltam a számba, és csak miután lenyeltem mondtam ki a válaszom.
– Igen. Élvezni fogom az életet. Mármint… Tudod, Carpe diem, meg egyszer élünk meg ilyenek. Randizok Nicóval, kiderítem van-e szikra, vagy bármi plusz. Ha nincs, akkor sincs semmi, mert valószínűleg soha többet nem találkozunk. Mert… végtére is mit veszíthetek? – kérdeztem szélesen vigyorogva, magabiztosan, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyi vesztenivalóm is van valójában.