| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Can't go on without you [Destiel]

Sziasztok!
 Kissé félve merészkedek csak ide a blogra, figyelembe véve, hogy mennyi mindent ígértem, és hogy abból milyen szánalmasan kevés valósult meg. Oldalakat tudnék teleírni okokról, arról, hogy sok minden nem úgy alakult, ahogyan terveztem, hogy a technika megint ellenem volt, és hogy kulturáltan gépelni a laptopomon nagyjából december közepe óta nem tudok, és a szakdogám meglévő tizenkét oldalát is keserves kínok közt gépeltem, az "a" betű folyamatos ctrl+v-zgetése mellett. De már szervizben van a Kicsikém, egy hete, a héten remélem, elkészül, és akkor tényleg befejezem, lehetőségeimhez mérten hamar az SP aktuális fejezetét.
De addig is, hogy ne pangjon itt a blog üresen, van itt egy apró szösszenet, mert újabban belecsöppentem kissé a Supernatural fandomjába, beleszerelmesedtem Deanbe, Castielbe, az Impalába, meg kábé mindenbe, ami él és mozog a sorozatban. És tele volt a fejem a sorival, és egyik este hazaértem munkából, leültem a régi gépem elé, és lepötyögtem ezt. Vagyis nem pont ezt, hanem ennek az angol verzióját. De elkészült ez is, és gondoltam, ha már van, megosztom veletek.

Időt tekintve fogalmam sincs, mikor játszódik, játszódhat akármikor, szerintem ez egy laza vasárnapi ebéd utáni beszélgetés Dean és Cas között. Slashnek nem feltétlenül mondanám, bár bele lehet látni azt is - én is belelátom. Hurt/comfort, szóval igazából csak a szokásos. És a felvezető hosszabb, mint a szösz, szóval itt abba is hagyom, és jó olvasást kívánok, és ha tetszett, írjatok bátran!

Can’t go on without you


– Halott vagyok, Cas – mondta Dean. – Az egész belsőm halott.
– Dean… – kezdte az angyal, de elcsuklott a hangja.
– Nem érzek semmit. Képtelen vagyok bármilyen pozitív érzésre.  Nem tudok szeretni, nem érzek boldogságot, és reményt sem. Csak tele vagyok gyűlölettel, kétségbeeséssel és fájdalommal. Annyi fájdalommal, amit még te sem tudsz elképzelni.
– Dean… – A fájdalom keresztülcikázott Castiel mély, kölyökkutya-szerű kék szemén, ahogy rezignáltan felpillantott a vadászra.
– Feltámadtam, de egy részem a Pokolban maradt. Ott lenne a helyem, mert bármerre megyek, emberek halnak vagy sérülnek meg körülöttem. Jo és Ellen, Lisa és Ben, Bobby, még Sam is. Bárki, aki közel kerül hozzám, nem kap mást, csak fájdalmat, hogy közel olyan elcseszettek legyenek, mint én.  Vagy ami még rosszabb, halottak.
– Dean, elég! – szólt az angyal, végre megtalálva a hangját. – Elég ebből az ostoba önutálatból, és saját magad folytonos hibáztatásából. Jó ember vagy, aki rengeteg rossz dolgon ment keresztül.
– Cas… – Dean próbálta félbeszakítani, de a magabiztossága megbicsaklott.
– Igen, történnek tragédiák, azok mindig történnek, és ezt kapd ki, mindig is fognak történni. De ez nem ok arra, hogy feladj mindent. Hogy feladd az életed.
– De milyen élet lehet ez? Hogyan lehetne bármilyen életem is, ha hiába van mellettem egy angyal, a Mennyország, a megbocsátás és a remény képviselője, ennek ellenére sincs bennem elég hit egyikhez sem.  – Dean összeomlott. A falak, amiket magában felépített, a porig rombolódtak, ahogy a tekintete találkozott Castiel könyörgéssel, megváltással és szeretettel teli pillantásával.
– Visszaadhatom. Mindet. De valamit meg kell ígérned cserébe. Meg kell ígérned, hogy soha többet nem indulsz el ezen az úton. És hogy soha többet nem fogod magadat hibáztatni, vagy utálni, vagy kockára tenni az értékes életed a semmiért.
– Cas… – Dean hezitált. Az ajánlat csábító volt, de nem volt meggyőződve arról, hogy képes lenne-e a változásra. A világ súlya nyomta a vállát, és ő nem akart mást, csak megpihenni egy kicsit. És Castiel… Ő éppen ezt ajánlotta fel – egy segítő vállat, a teher cipeléséhez, és egy kezet a béklyók eloldozásához.
– Meg tudod ezt tenni? – kérdezte az angyal, aztán egy kicsivel később hozzátett még valami igazán fontosat. – Meg tudod ezt tenni értem?
– Cas…
– Készen állsz a valódi feltámadásodra?
Dean bízott benne, nem is tudott volna másképp érezni. Castiel pillantása bátorította őt arra, hogy a fejével aprót bólintson. Mert az angyal hitt benne. És ha Cas képes volt hinni a megváltásában, akkor neki is muszáj volt. Úgyhogy engedte, hogy a száján kicsússzon egy lágy, halk, félénk, mégis határozott igen.
És ezzel rendben voltak, legalábbis egy pár napig. Noha Castiel a vadász egyetlen szavát sem hitte el, Dean igen, és csak ez számított. Az angyal pár napra menedéket nyert Dean kínzó gondolatai elől, és kezdetnek ez elég volt – egy hosszú és fárasztó kezdetnek.
Mert Castiel tudta, hogy rövidesen vissza fognak térni ugyanehhez a szituációhoz, ahogyan azt megtették majdnem minden héten. De Deannek szüksége volt ezekre a beszélgetésekre, mert már rég teljesen összeomlott volna nélkülük. És egy kicsit Castielnek is kellettek ezek a bátorító, támogató beszédek, mert szerette Deant, és minden létező módon segíteni akarta. Az egész helyzet borzasztóan elbaszott volt, de nem tudtak volna továbbmenni nélküle.
Nem tudtak volna továbbmenni egymás nélkül.