Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #06

Sziasztok!
Nagyszabású pillanat érkezett el az Azon a nyáron történetében. Egyrészt azért, mert nagyjából félidőnél tartunk (valójában még nem, mert bár eredetileg 12. fejezetesre terveztem, egy plusz fejezet belemászott még a történetbe – éppen a soron következő majd.) Másrészt pedig ez az első olyan fejezet, ahol tényleg beszélhetünk Nicóról és Reniről. Együtt. Egyébiránt ennek örömére az AN-ben tartunk is egy kéthetes szünetet – jövő héten ugyanis visszatérünk Londonba, a Chambers Chronicles második részének erejéig; utána pedig egy egészen új irányvonal következik, valami, ami sokkalta komolyabb, mint bármelyik eddigi írásom. 4300 szó erejéig 2010 Madridjába utazunk, Mesut Özil társaságában.
Utána hétre pedig nagyon-nagyon remélem, hogy elkészül ez a bizonyos 7. fejezet, amivel immáron hetek (hónapok) óta szenvedek. De ha nem, akkor arra kivételesen nem az lesz a mentségem, hogy mást írtam – pusztán az, hogy hány ZH és elővizsga vár majd rám nagyjából egész májusban. De megpróbálok rá időt szakítani – meg a félig kész 8. fejezetre, és utána pedig már vége is lesz a szorgalmi időszakomnak – remélhetőleg.
De hagyjuk ezeket a komoly témákat, és ugorjunk vissza a jelenbe, az Azon a nyáron 6. fejezetére. Kövessük Reni példáját, és ne törődjünk azzal, hogy mi lesz holnap :D
Jó olvasást!
puszi, D.

ps.: Az, hogy nem kell a rémes helyesírásom, és szóismétléseim olvasnotok, még mindig Livi elvitathatatlan érdeme. :D

6. fejezet

Ajánlott zene: David Guetta - Dangerous
Miután Szabi és a fővárosi közlekedés hathatós segítségével kijutottam Mogyoródra, ismét egy csoporthoz verődve baktattam ki a pályáig. A szabadedzés utolsó fél órájára értem csak ki a helyemre, mivel szombaton az időmérő miatt mát lényegesen többen voltak. Bele se mertem gondolni, hogy mi vár majd rám vasárnap.
Tömegiszonyomról időlegesen viszonylag hamar sikerült megfeledkeznem, mert gyermeki lelkesedéssel függesztettem tekintetemet a pályán köröző különböző színű autókra. És bár a hangjuktól a gondolataimat sem hallottam, nem is volt szükség arra, hogy gondolkozzak, csak hagytam, hogy a Száguldó Cirkusz világa beszippantson.
Szombaton már a szabadedzés és az időmérő közötti betétprogramokat is feszült figyelemmel követtem végig. Tátottam a számat, és úgy elvarázsolódtam, mint Alice Csodaországban. A nagy csodálkozások közepette, még az időmérő előtt elfogyasztottam a magammal hozott szendvicsekből kettőt, meghagyva egyet délutánra. A kvalifikáció első szakaszára már be akartam fejezni az evést, hogy ne kelljen semmi másra figyelnem a pályán köröző autókon kívül.
Az unokabátyáim soha nem értették, hogy mi jó van abban, hogy egy órán keresztül köröző autókat nézek, amik még csak nem is versenyeznek egymás ellen. Bárhogy magyaráztam nekik, hogy de itt is van verseny, ráadásul nagyon is fontos verseny, olyan volt, mintha a falra hánytam volna a borsót. Szerintük unalmas volt, és nem látták át a képernyőre kiírt számadatokat. Nem nőttek még fel a Forma-1-hez, és szentül hittem, hogy soha nem is fognak.
A kezemet tördelve szorítottam az időmérőn Nicónak és Buttonnak. Az első, hungaroringi győzelme óta a szurkoltam a britnek. A higgadtságával, a szédületes esős versenyivel gyorsan belopta magát a szívembe, és a kedvenc pilótámmá vált. 2009-ben, mikor a Brazil nagydíjon megnyerte a világbajnokságot, gyakorlatilag végigtáncoltam fél Kápolnásnyéket – Szabi pedig volt olyan rendes, hogy levideózza, és azóta is, minden adandó alkalommal felemlegetik, a legnagyobb örömömre.
Tavaly kinn voltam május elsején, amikor a brit a belvárosban körözött, és tulajdonképpen akkor hallottam először Forma-1-es autót – de persze az ottani élmény fel sem ért a mostanihoz, még akkor sem, ha ott közvetlenül előttem, a kordon túloldalán repesztett az Ezüst Nyíl.
A kvalifikáció első szakaszából nevetve jutottak tovább Nico és Button is, azonban a második részben már nem tudtak maradéktalanul diadalmaskodni, a német csak tizenkettedik lett, a brit pedig legnagyobb meglepetésemre csak tizenharmadik Hülkenberg mögött. Ráadásul úgy, hogy a csapattársa éppen továbbcsorgott a tízedik helyen.
Az utolsó részre, ha már mindkét kedvencem kiesett, kiválogattam magamnak Massát, aki örök harcos lévén örök kedvencem, illetve, ha már Nico barátja, akkor Rosberget, mint azokat a személyeket, akiket az a megtiszteltetés ér, hogy a szurkolásommal előkelőbb helyre segítem őket. Bár utólag lehet mindketten jól meglettek volna a segítségem nélkül is, mert a németnek sikerült ugyan egy negyedik hely – amivel fogalmam sem volt, mennyire elégedett –, de a brazilnak be kellett érni a hetedik rajthellyel.
Szomorúan konstatáltam, hogy ez a nap nem az én és a kedvenceim szerencséjéről szólt. Az egyetlen örömöm annyi volt, hogy a nagy izgalmak közepette elég jó képeket sikerült lőnöm – a kedvencem éppen Nico autójáról készült, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy a lelátóról fotóztam. A kanyarodó szürke Sauber élesen virított a kép előterében, a háttérben pedig halványan felsejlettek egy tűzpiros Ferrari és egy sötétkék Red Bull alakjai.
A következő betétprogram kezdetéig a gépemen tárolt képeket kezdtem böngészni. Volt néhány, amit előző este csináltunk Szabival, csak úgy a móka kedvéért. A fényképészeti értékük igen csekély volt, de remekül szórakoztunk a grimaszolós fotók készítése közben. Továbbmenve megtaláltam a Nicóval töltött délután eredményeképp, Budapest belvárosában lőtt fotókat is, amik közül némelyik kifejezetten tetszett, így jó pár nap távlatából nézve. Meg is jegyeztem magamnak, hogy otthon alaposabban át kell majd rágnom magamat rajtuk, és választani párat, amiket benevezhetek versenyre.
Természetesen ez után következett a Szamosiban készített képek tucatja, és közülük jó néhányon én szerepeltem, Herceggel. Amikor megkaptam a gépemet, szinte csak a lovardában fotóztam, és cserébe annyit kértem csupán, hogy próbáljanak meg lőni rólam is pár értelmes fotót. Nos, ez többnyire kevéssé sikerült, úgyhogy kénytelen voltam kicsit kikupálni Szabit, aki jobb napjain már egészen profi képeket készített. Már nem csak vadul kattintgatott, hanem figyelt a fénybeállításokra, a képek összkompozíciójára… Le mertem volna fogadni, hogy ha egy kicsit komolyabban foglalkozott volna vele, akkor kiderült volna, hogy iszonyat tehetséges. Ráadásul szerette is csinálni, mert valahányszor a kezébe kaparintotta a Nikonom, olyan gyermeki lelkesedés ült ki az arcára, mint az enyémre valahányszor, mikor körbenéztem a Hungaroringen.
A fotóim nézegetéséből a táskám ütemes rezgése rántott ki, így a gépet az ölembe helyezve a mobilom után kezdtem el kutatni. A kijelzőn Nico neve virított, így boldogan fogadtam a hívást. Szerencsére értettem, amiket mondott, mert a pályán éppen nem köröztek autók, és sehonnan nem lehetett motorzúgást hallani. 
A német látni óhajtott, de az istennek nem akartam megérteni, hogy hol akar találkozni, úgyhogy csak azután sikerült letenni a telefont, miután háromszor elmagyarázta, hogy hova menjek, hol merre forduljak. Előre figyelmeztettem Nicót, hogy ha fél óra után sem érek oda, akkor kezdjen kutatócsapatokat szervezni, mert a tájékozódási képességeimet figyelembe véve, addigra már lehet, hogy valahol Miskolc környékén járok majd. A pilóta erre csak jóízűen felnevetett, noha volt egy olyan sejtésem, hogy gőze sincs, hol lehet Miskolc.
Nem tudom, meddig kóvályogtam a Ring területén, de mire odaértem a Nico által megnevezett parkolóhoz, a német már a biztonsági őr mellett állt, egy nyakba akasztható passt lóbálva. Sauberes pólójában, sapkájában, és szürke bermudájában szélesen vigyorgott, kékes szemei pedig pajkos csillogással mértek végig.
– Lemondom a kutatócsapatokat – mondta szélesedő vigyorral, miközben előhalászta a zsebéből a telefonját.
– Vicces – húztam el a számat, és nevetve ütöttem egyet a hasára. Nico jókedvűen viháncolva akasztotta a nyakamba a mai napra szóló, sauberes vendég belépőt a paddockba. Lelkesen vettem a kezembe a laminált kártyát, és tüzetesen szemügyre vettem.
– Szóval, ezzel most oda megyek, ahova akarok? – kérdeztem, miközben nagyokat pislogva pillantottam a németre.
– Hát, tulajdonképpen igen, de van, ahol nem látnának szívesen, mondjuk a Red Bullosok nem szeretik az idegeneket – kezdett bele Nico, én pedig ittam minden szavát.
– Nem baj, oda úgysem mennék. Szóval, most itt is hagylak, és megkeresem Buttont – jelentettem ki, mire a mellettem sétáló szőke hangosan felkacagott.
– Jensont? Szóval nem is én vagyok a kedvenced, hanem ő? – kérdezte csalódottan, de volt egy olyan érzésem, hogy a bánata csupán színjáték.
– Ő az elsőszámú, 2006 óta – mondtam neki kicsit elkomolyodva, mire mosolyogva bólintott, és a kezemért nyúlt.
– Hogy meg ne szökj pilótákat zaklatni – szólt, és vigyorogva összefűzte az ujjainkat. Durcásan nyújtottam nyelvet rá, amin felnevetett, és közelebb húzott magához.
– Vigyázz, mert leharapom – suttogta a fülembe, amitől a közel negyvenfokos hőség ellenére is jóleső borzongás futott végig a hátamon. Bárhogy gondolkodtam, semmi jó visszavágás nem jutott eszembe, és abban sem voltam biztos, hogyha eszembe jutna, akkor ki tudnám mondani, remegő hang nélkül. Látva reakciómat, Nico arcára önelégült vigyor telepedett.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte a német, mintegy megkegyelmezve nekem. A hangom még mindig nem találtam, így csak aprót bólintottam, ami módfelett szórakoztatta a szőkét.
– Soha senki nem mondta még neked, hogy rosszabb vagy, mint az ördög? – kérdeztem tőle morfondírozva, mikor végre úgy éreztem, hogy remegő hang nélkül meg tudok szólalni.
– Fura mód, te vagy az első – jelentette ki, miközben az arcán gyermeki játékosság tűnt fel. Nem válaszoltam semmit, csak somolyogva megingattam a fejemet. A tekintetemet elszakítottam Nico arcától, és inkább a paddockot kezdtem szemlélni. Ha a pálya lenyűgözött, akkor az itt elterülő épületek, a fel és alá rohangáló emberek, különféle csapatok egyen pólójába bújva belém fojtották a szót. Csak kapkodtam a fejemet, és mindenre rácsodálkoztam, amit a német őszinte mosollyal szemlélt.
A nagy bámészkodásomban feltűnt, hogy elhaladtunk a McLaren kamionja mellett. Az alkalom, hogy visszavágjak Nicónak az előbbiért, szinte kínálkozott.
– Te, Nico. Én azt hittem, hogy megyünk a McLarenhez, és bemutatsz Jensonnek. – Ártalmatlanul rebegtettem a szempilláimat, és igyekeztem a legtüneményesebb tekintetemet elővenni.
– És mégis miből gondoltad ezt? – kérdezte Nico magasba szaladó szemöldökkel. – Mert én egy szóval sem említettem ilyesmit. Meg egyébként is. Nem éred be velem? – kérdezte a szemöldökét vonogatva. Legszívesebben elnevettem volna magamat, de nem akartam kiesni a szerepemből.
– Hát, tudod, egy világbajnoknak jobban örültem volna, de ha már így alakult, ám legyen – sóhajtottam teátrálisan, a német pedig ismét felnevetett.
– Na, majd adok én neked olyan világbajnokot! – fenyegetőzött, és szabad kezével megbökte az oldalam, amire egyből vihogva rándultam össze.
– Nem, Nico! Nem kezdhetsz el csikizni a paddock kellős közepén. Ilyet nem illik! – szóltam rá, de teljesen fölösleges volt, tovább folytatta a bökdösődést. – Nicolas! – próbálkoztam ismét, de erőlködéseim nem kecsegtettek eredménnyel. – Jól van, visszaszívom! Nem kell semmilyen világbajnok, tökéletesen meg vagyok elégedve a te társaságoddal is. Most boldog vagy? – kérdeztem durcásan, csípőre tett kézzel. Ez már megint az ovis beállásom volt, és őszintén bíztam abban, hogy Nico nem kezd el piszkálni vele. Szerencsére ilyesmi eszébe sem jutott, csak önelégülten elvigyorodott, nyomott egy puszit az arcomra, és ismét összekulcsolta az ujjainkat.
– Igen, tökéletesen boldog vagyok – jelentette ki, és erre már muszáj volt nekem is felnevetni.
Vidáman ballagtam a német oldalán, és közben még mindig alaposan megcsodáltam mindent magam körül, Nico pedig kedves mosollyal figyelte a lelkesedésem. A Sauber motorhome-ját is legalább annyira elámulva néztem, mint a többit, és csak úgy, mint az előző hatot, ezt is legalább öt percig.
– Bemegyünk, vagy nézegeted még kicsit kívülről? – kérdezte Nico pimaszul, mire lazán a vállába bokszoltam, de a tekintetemet továbbra sem szakítottam el a fehér-szürke üvegcsodától. Csak jó pár másodperc után esett le, mit is mondott a német, így csillogó szemekkel pillantottam rá.
– Szabad? Mármint tényleg bemehetünk? – kérdeztem, és a szőkéből kitört a nevetés. De nem ám csak úgy tessék-lássék módon heherészett, hanem komolyan, kétrét görnyedve kacagott. Felmerült bennem, hogy talán levegőt is elfelejt venni, de valahogy sikerült megoldania.
– Nem, sajnos nem mehetek be a csapatom home-jába – ingatta a fejét, amikor a nevetőrohama alábbhagyott. – Hát persze, hogy bemehetünk, butus. Azért jöttünk – mosolygott szelíden Nico, és ismét megfogta a röhögcsélése közben elengedett kezemet. A fejemet ingattam, és a szememet forgattam, de azért engedtem a szelíd erőszaknak, amivel húzni kezdett maga után, egyenesen be a fotocellás ajtó túloldalára.
Ahogy beléptünk a motorhome-ba jóleső hűvös csapott meg, ami kifejezetten kellemes volt a kinti forróság után. Miután teljesen kiélveztem a rám zúduló hideg levegőt, a fejemet forgatva a helyiséget kezdtem pontról pontra szemügyre venni. Igazából olyan volt, mint egy modernül berendezett kávéház. A bejárattal szemben egy fehér pult kapott helyet, fölötte pedig egy fém korlát mögött terült el a galéria.
A home-ot belülről is a fehér szín jellemezte, amit az acélszürke korlátok, és asztallábak, illetve a sötétbarna faparketta dobott fel kissé. Formás asztalok és székek, elmélyülten beszélgető, szürke-fehérbe öltözött Sauberes munkatársak voltak mindenfelé.
– Kicsodálkoztad magad? – súgta Nico a fülemhez hajolva. Meglepettségemben kissé összerándultam, és riadtan pillantottam rá.
– Igen, ki – jelentettem ki durcásan, mire a német elfojtott egy vigyort. A pulthoz sétáltunk, ahol Nico elbűvölő hangon kért egy itallapot a büféslánytól. A pultra könyökléshez és a direkt elmélyített hanghoz már csak egy kis szempilla-rebegtetés hiányzott volna, hogy teljes legyen a hatás. Meg is említettem a németnek, aki annyira nem értékelte a humorom, nem úgy a pult mögött álló lány. Jóízűen felkacagott, miközben a kezembe adta a laminált lapot, rajta a kínálatukkal.
– Nyugodtan törd csak le a szarvát – adott tanácsot a sötéthajú lány, mire először ledöbbentem, aztán felnevettem. Elsőre fura volt, hogy egy lány, aki csak a home-ban dolgozik a kiszolgáló egységben, ilyen lazán szól be az eredményesebb és nevesebb pilótájuknak, aztán rájöttem, hogy talán az egész csapat egy család. Vagy szimplán Niconak olyan a természete, a kisugárzása, hogy ezeket fel sem veszi. Ezt mi sem bizonyította jobban annál, hogy halvány mosolyra húzódott a szája.
Elmélyülten böngésztem az itallapot, a jegeskávék között válogatva, de nem sikerült dűlőre jutom, és ebben a hangzatosabbnál hangzatosabb fantázianevek sem segítettek. Nagyjából minden második kávénál kérdőn fordultam vagy Nico vagy a büféslány – mint kiderült Ana – felé. Végül megállapodtam egy Finnországról elnevezett jeges csodánál, miután Ana megnyugtatott, hogy kifejezetten finom, és ő is ezt ajánlotta volna. Nico nem kávézott – meglepő módon csupán egy kólát kért.
– Menjetek csak, majd kiviszem az italokat – mosolygott kedvesen Ana, mi pedig megköszöntük a gesztust és elfordultunk a pulttól. Ábrándos tekintettel kezdtem el nézelődni a lépcsősor felé, amit Nico éles szeme is kiszúrt.
– Szeretnél felmenni? – kérdezte mosolyogva, mire lelkes bólogatás volt a válaszom. A német megingatta ugyan a fejét, de széles vigyorral az arcán indult meg a fémvázon lévő falépcsősor felé. Leültünk egy asztalhoz, ahova Nico állítása szerint nem lehet fellátni, nekünk azonban tökéletes kilátásunk nyílt az egész alsó szintre, így erősen kételkedtem a szőke szavaiban, de inkább nem tettem szóvá neki.
Alig néhány perccel az után, hogy leültünk, Ana is megjelent, kezében egy tálcával, rajta a rendelt italainkkal. Egy pimasz vigyor és egy kacsintás kíséretében letette az asztalra a rendelésünk, majd jó szórakozást kívánva leballagott a lépcsőn.
Kíváncsian kortyoltam a kávémba, ami meglepően finomnak bizonyult az enyhe kókuszos-csokis ízével. Az italom szürcsölve szemléltem tovább a motorhome-ot, bár gyakorlatilag semmiben nem különbözött egy kicsit különlegesebben berendezett budapesti kávézótól. Mégis, a gondolat, hogy ez tényleg egy motorhome, egy F1-es istálló nevével fémjelezve, sokkal-sokkal érdekesebbé tette.
– Tényleg ennyire tetszik? – kérdezte Nico kedves mosollyal az arcán, nagyot kortyolva a kólájába.
– El sem tudod képzelni – lelkesedtem be. Tágra nyílt szemekkel forgattam a fejemet, így nyomatékosítva, hogy mennyire lenyűgöz ez a közeg. – Soha nem reméltem volna, hogy egyszer belülről megnézhetek egy motorhome-ot, hogy a paddockban sétálhatok, hogy egy pilótával kávézhatok… – merengtem el, aztán hamar visszatértem a valóságba. Eszembe jutott, hogy a szavaim talán úgy hangozhattak, mintha csak azért lennék itt, hogy közelről megismerjem az F1 világát. – Ugye tudod, hogy nem ezért találkoztam veled? Ez olyan nekem, mint egy valóra vált álom, de soha nem használnék embereket azért, hogy megélhessem ezt az álmot. Elsősorban miattad vagyok itt. Mármint itt, veled. A Ringre a verseny miatt jöttem ki, de… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Nico jóízűen felkacagott.
– Reni, kérlek! Eszembe se jutott. Egyébként pedig hobbim az, hogy álmokat váltok valóra – sóhajtott fel teátrálisan, és nagyjából olyan arcot vágott, mintha azt akarná mondani, „Igen, rémesen fárasztó dolog álmokat beteljesíteni, de hát ha egyszer ez a munkám”
– Köszönöm – pillantottam rá hálásan, figyelmen kívül hagyva az iménti jelenetét.
– Mit? – pillantott rám értetlenül.
– Ezt az egészet – mutattam körbe. – Hogy megmutattad ezt a világot. Tényleg hálás vagyok – pislogtam a németre, aki immár kedvesen mosolygott rám, és szerényen megvonta a vállát. Megingattam a fejemet, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Nico ennyire hétköznapi, a szó legpozitívabb értelmében. Egy egyszerű, földhözragadt srác volt, jó humorral és kellemes természettel – és piszkosul vonzó kinézettel.
– Szörnyű vagyok – jelentettem ki, mire a német ismét zavarodottan pislogott rám. – Itt örvendezek annak, hogy itt lehetek, és közben meg sem kérdezem, hogy milyennek érezted az időmérődet – szontyolodtam el, és tényleg rosszul éreztem magamat, amikor eszembe jutott, hogy én itt örülök a fejemnek, közben ő lehet, hogy csalódott a kvalifikáció miatt.
– Hé, nem vagy szörnyű – hajolt közelebb, és átnyúlva az asztalon megfogta az egyik kezem. – Technikailag elég sok szörnyűbb dolgot el tudok képzelni annál, hogy itt ücsörgök veled – vigyorodott el Nico, mire arcom grimaszba szaladt, és megforgattam a szemem. A kék szemei pajkosan csillogtak, ahogy rám pillantva folytatta mondandóját. – Igazából semmi okom panaszra. A körülményekhez képest jól ment az autó, a csapattársamat bőven megelőztem, és magam mögé utasítottam egy bizonyos világbajnokot is – szúrt oda a végével, mire kiöltöttem rá a nyelvemet.
– Mondtam már, hogy leharapom – suttogta vigyorogva, miközben átült a mellettem levő székre és az arca veszélyes közelségbe került az enyémhez.
– Ha leharapnád a nyelvem, akkor nem tudnám elmondani, hogy szurkoltam neked is, Buttonnak, Massának és Rosbergnek is, de egyikőtök sem jutott be a top háromba – mondtam lebiggyesztett ajkakkal, mire a német kaján vigyorra húzta a száját. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, amikor ez flörtölés és kacérkodás rohadtul nem az én világom volt. Soha nem viselkedtem még így egyetlen pasi közelében sem, és soha senkihez nem vonzódtam még annyira, mint a némethez, és ez valahol megrémített.
– Talán a szurkolásoddal volt baj – töprengett félrebiccentett fejjel, de egy cseppet sem távolodott el az arcomtól. – Tudod, azon morfondírozok, hogy bárhogy is számolom, ez már a második randink – húzódott kisfiús mosolyra a szája, ami belőlem is kicsalt egy halk kacajt. Hosszabbra nem volt lehetőségem, mert a szőke áthidalva a kettőnk közötti minimális távolságot, óvatos puszit nyomott a számra, aminek hatására elmosolyodtam. Ezt Nico teljes megadásnak vette, így a puszit csókká mélyítve kezdte ajkaimat ostromolni, egyik kezét az arcomra simítva. Érintésének és csókjának hatására jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén, és bal kezem ujjait reflexszerűen fúrtam a szőke tincsek közé. Lehunyt szemmel, és enyhén szétnyíló ajkakkal hagytam, hogy a német nyelve feltérképezze a számat.
Olyan voltam, mint egy tizennégy éves kis csitri, aki az első kedves szóra beleomlik az imádott férfi karjaiba, de Nico minden porcikája piszkosul vonzott. A csókja elvette az eszemet, és kiélesítette az érzékeimet – a karomat cirógató ujjai, a hajamba túró keze, a számat ostromoló ajkai együttesen az őrület határára sodortak.
Amikor ki tudja mennyi idő után megszakította a csókot, pihegve kapkodtam levegő után, és nem mertem a szemébe nézni. Reakciómat látván halk nevetést hallatott, majd óvatosan az állam alá nyúlt, megemelve így a fejemet. A szemeiből az ég egy adta világon semmit nem tudtam kiolvasni, az egyedüli támpontot a pajkos mosolyba húzódó ajkai adták.
– Úgy látom, nem igazán fogy a kávéd – vigyorodott el a német. – Ana pedig megesküdött, hogy ez a legfinomabb italuk. – A pimasz mosolya letörölhetetlen volt, én meg egyszerűen nem tértem magamhoz. Tíz másodperccel ez előtt még a világomról is megfeledkeztem, most pedig a kávémmal traktál. Hát egyedül én akartam elveszni az ő csókjában?
– Gonosz vagy – pillantottam rá durcásan, mire felnevetett.
– Te pedig ilyenkor olyan, mint egy ovis – vigyorodott el, de szavaival mélységesen belegázolt az önérzetembe.
– Szerinted egy óvodás csinál ilyet? – kérdeztem felháborodottan, és egy pillanatra sem hezitálva megcsókoltam a németet. Ajkaink összeérésekor éreztem, hogy elvigyorodik, és rájöttem, hogy ez a piszok direkt erre játszott. Neveletlen fráter – futott át az agyamon, de hamar tett róla, hogy az ilyen gondolatokat kiűzze a fejemből. Hogy minden gondolatot kiűzzön a fejemből.

Megjegyzések

  1. Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, a folytatás pedig már fenn is van :)
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…