| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Fantastic Beasts and where to find them

Szóval ez a blog nem igazán volt helyszíne eddig ilyeneknek, de most úgy gondoltam, ez egy olyan film, amiről szükséges írnom (és a Felhőkastélyra már nem merek, olyan régen toltam oda a képem. Bár fun fact, utoljára épp HP-s bejegyzéssel). Több okból is, és igazából mind lényeges, de talán az a legfontosabb, legmeggyőzőbb, hogy a film(ek) is beköltöznek a blogra, mint fandom, és ezzel kapcsoltban szeretnék lefektetni és megmagyarázni egy dolgot. Meg szeretném elmesélni, hogy mint film, és mint élmény (és mint filmélmény) mit jelentett nekem. És azt itt és most előre leszögezném, hogy aki nem látta még a filmet, de valamikor a közeljövőben szándékában áll az semmiképpen ne olvassa tovább a bejegyzést. Komolyan, srácok, spoilermentesen nem tudok, és nem is akarok írni, és a legfőbb témám a film egyik fő csavarja lesz, szóval hogyha nem akarjátok ezt elrontani – és ne akarjátok –, akkor itt álljatok meg.
És akkor menjünk is tovább konkrétan a filmre, és nézzük, hogy hogyan ültem be rá. A legjobb válasz, hogy borzasztóan lelkesen. Nyilván ennek a legfőbb oka az, hogy a Harry Potter filmeken nőttem fel, és éveket töltöttem el a Merin ficeket olvasva, néha írva. Hogy a nagyon régi telefonomon pont annyi hely volt, hogy a HP ötös játék elfért rajta, és inkább letöröltem egy csomó zenét, hogy az ráférjen, hogy a filmeket oda-vissza láttam milliószor, még az ötödiket is, pedig azt utálom, és kívülről fújom a Három testvér meséjét. A HP univerzum nekem az, ami sokaknak a Star Wars, vagy a Gyűrűk ura; az a történet-sorozat, ami alapvetően határozta meg az egész gyerekkoromat, és ennek kapcsán azt, akivé váltam mostanra.
Millió dolgot tudnék mondani arról, hogy a sorozat milyen értékeket hordoz magában, vagy hogy Rowling miért zseniális író (mert az, ne mondja nekem senki, hogy nem az), de oldalak telnének meg vele, és most kivételesen nem ez a célom. Csak igyekszem érzékeltetni azt, hogy mennyire közel áll hozzám a széria, és hogy honnan indultunk.
Alapvetően nem voltak nagy elvárásaim a filmmel szemben, csak az, hogy kapjam meg a jól ismert régi hangulatot. Hogy megkaptam-e? De még mennyire hogy! Kaptam-e többet? Sokkal-sokkal többet kaptam. De kezdjük a hangulattal. A zenébe ügyesen belecsempészett apró motívumok az eredeti filmek soundtrackjéből zseniálisak voltak, és rögvest melengették a szívemet, nem beszélve arról, hogy mennyire jó volt megint hallani, hogy Alohomora, meg Petrificus Totalus. A látvány meseszép volt, az állatok aranyosak (kell egy Niffler *-*), személyiségük volt, és ezt imádtam. És nekem ennyi elég is lett volna, megidézte a gyerekkorom, juhú, mosolyogva jöttem volna a ki a moziteremből, de ennél sokkal többet adott a film.
Drámát, komorságot, komolyságot, sötétséget, epic szívfájdalmat (nekem, nézőnek), még több drámát, és te jó isten, olyan érzékletesen csinálta, hogy belekötni se lehet. Meg persze kaptunk karakterdrámát is dögivel. Ja, és halált. Konkrétan több szereplőt nyírtak ki, mint az eredeti HP filmekben összesen. Mármint, nyilván nem főszereplőket, de olyan látványosan és nyilvánvalóan, hogy te atya-úr-isten. Én beültem itt a moziba múltat idézni, és közben többször jött rám sírhatnék, mint a Csillagainkban a hibán (ott csak egyszer bőgtem, a végén, tíz percet.).
Szóval az van, hogy van Newt – umm, storyline-t nem írok, mert úgyis olyanok olvassák, akik látták a filmet, szóval nope. ja igen, és bocsánat, Newt Scamandernek fogom hívni, mert egyszerűen nem tudok ráállni a Göthe Salmanderre  –, és van egy kis bőröndje. És oké, én imádom Eddie Redmayne-t, még a The Theory of Everythinget is elkezdtem nézni miatta (másfél óránál csúfos kudarcot vallottam, és szégyenkezve kikapcsoltam), de én nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom szeretni a karakterét. Mert basszus ez a srác *nagyot nyelve sóhajt egyet*. Szóval, megvan az a jelent, amikor elviszik tőle a bőröndöt ott a MACUSA-nál? És tudja, hogy halálra fogják ítélni, és a kivégzésére megy, de nem a saját életéért aggódik, hanem azért, hogy az állatait ne bántsák, mert nem veszélyesek senkire. Oké, hagyok időt, szóval nem csak, hogy bátran, de önzetlenül nyilvánult meg, és bevallom férfiasan, sírtam, mint egy kisgyerek. Szóval Newt egy cuki kis imádni való szeretetgombóc, és ahogy bánik az állatokkal, ahogy a végén barátjának nevezi Jacobot. 
Please you don’t understand, nothing in there is dangerous. No, no, don’t hurt those creatures, please! Don’t hurt those creatures there’s nothing in there that’s dangerous. Please! They  are not dangerous.
Apropó Jacob, én amúgy az ő karakterét is szerettem, és tökre örültem, hogy ott volt, mert hozott egy kis vidámságot az amúgy szerintem meglepően komor filmbe. Vidám, kis vicces fickó volt, a maga kis külön történetével, és kicsit talán minden néző magára ismerhetett benne, mert felteszem, én is hasonlóan viselkednék, ha egyszer csak egy mágus mellé csöppennék – pláne az a bizonyos varázsló Newt Scamander.  
És akkor most ugorjunk a lényegi részre, arra, ami miatt valójában megszületett ez a bejegyzés, ez pedig Credence. Kezdjük ott, hogy én az ő alakításáért így két kézzel vágnék hozzá egy Oscart, mert basszus, ez a fiú zseniális :D Másrészről viszont az ő karaktere volt a másik tényező, aki miatt sírtam (szipogtam, könnyeztem, és elszoruló torokkal, nyüszögve néztem). Merthogy Credence Barebone története szívbemarkolóan tragikus. Azt mondták, Harry szenvedett sokat, de TE JÓ ISTEN, Harrynek arany élete volt Creedence-hez képest, és Dursleyék az év nevelőszülei Mary Lou Barebone mellett. Szóval akárhányszor ez a fiú megjelent a képernyőn, magával hozott egy ilyen gyomorszorító, nyomasztó érzést. És közben pusztulatosan sajnáltad őt, és legszívesebben megölelted volna.
Credence azért is lett amúgy az egyik kedvenc karakterem a filmből (muhaha, három volt ám összesen), mert akárcsak Newt, úgy ő is borzasztó önzetlen (menjen a fenébe amúgy a WB, meg Rowling is, hogy idepakolgatnak ilyen ölelgetni valóan önzetlen karaktereket). De hogy miért önzetlen Credence? Éveken át tűrte, hogy a nevelőanyja verje őt, és nem csinált semmit, csak akkor, mikor a húgát, Modestyt akarta bántani. Mi ez, ha nem önzetlenség?
„You can control it, Credence.”
„I don't think I want to, Mr. Graves.”
És akkor ott volt Percival Graves. Akit amúgy én szintúgy nagyon szerettem. Oké, nyilván mindenki tudja, hogy én minden filmben/sorozatban/könyvben megtalálom magamnak a legelbaszottabb karakter és/vagy elkezdem nagyon szeretni a főgonoszt. De ez most azért más, mert Gravesről nem tudjuk, hogy gonosz. Vagyis, hát nekem nem esett le. Én annyira odavoltam attól, hogy hát TÖRŐDIK Credence-szel, még ha közben manipulálja is, de hát a világot ígéri neki, és ez mennyire cuki. És közben tudtam azt is, hogy ez egy nagyon-NAGYON elbaszott és egészségtelen kapcsolat, és tényleg a legkevésbé sem ajánlott otthoni fogyasztásra. És aztán a végén kapott az egész még egy kifacsarást, amikor kiderült, hogy Graves igazából Grindelwald volt. Szóval hogy shipeltem-e őket? Igen, nagyon, majd kiugrottam a székből, egészen addig, míg Graves el nem küldte Credence-et, mondván csak kvibli – de nem az. Tudom-e hogy ez nem helyes? Atyaisten, jó hogy tudom! Nem véletlen a sin-ship kifejezés. DE. Azt azért leszögezném, és szeretném elmesélni, hogy hogyan néz ki az én fejemben ez a ship.
Credence borzasztóan zárkózott, és nagyon-nagyon magas falakkal veszi körül magát, és nagyon vágyik a szeretetre. Ez tiszta sor, ahogy az is, hogy Grindelwald veszett türelmetlen, és ő Európában bontotta a rendet, szóval nem voltak neki évei, évtizedei, hogy felépítse Graves karakterét, eljuttassa oda, ahol tart, ÉS hozzámanipulálja Credence-t. Az én teóriám az, hogy van valahol egy igazi Percival Graves, aki már Grindelwald előtt törődött a fiúval, és aki már Grindelwald előtt el akarta hozni a nevelőanyjától. És aki lebontotta, tégláról téglára Credence falait, akiben megbízott, és aki szívesen segített neki. Hogy ebben a történetben Percival Graves ugyanúgy áldozat, ahogyan Credence. És innen nézve talán – remélem ti is így látjátok –, annyira nem sin-ship. (A megnyugtató az, hogy a tumblr-özők nagy része is így látja ezt ^^)
Ezen felül, csak hogy ne ilyen borús hangulatban zárjunk (muhaha, hol van még a zárás), azt is el szeretném mondani, hogy nagyon-nagyon tetszett a film. Mert hiába csak egy bevezető film volt, volt neki:
• cselekményszála
• szerethető karakterei
• karakterdrámája
• millió Easter Eggje
• karakterfejlődése
• hangulata
• átívelő cselekményszála
• drámája
• és kérdései, válaszai, még több kérdése, cuki állatok, remek színészek, gyönyörű látvány, megismertük nagyjából az amerikai varázslótársadalmat, volt történelmi utalás, volt MINDEN, ami csak kellhet.
Szóval én nagyon szerettem. Éés most beszéljünk egy kicsit a blogról. Szóval én tervezek már megint valamit, majd meglátjuk, mi sül ki belőle, de úgy gondoltam, december mind a négy vasárnapján hoznék valamit. Most, negyedikén kezdenénk egy Gravebone (Credence x Graves) nagyon angst röviddel – azt hittétek, mi, hogy véletlen téptem ennyit a szám? Hát nem! Aztán vannak még ötleteim, meg elkezdett dolgaim, és előjáróban legyen annyi elég, hogy megpróbálok majd minden ismert igénynek megfelelni. Ennek folytán egész biztos lesz valami DC, lesz SP, és lesz focis. Aztán ha közben homlokon csókol a múzsa, és hirtelen meglesz minden megajánlottam, akkor még talán másról is lehet szó. De egyelőre búcsúzom, nagyon köszönöm, és örülök, ha valaki végigolvasta, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha ti láttátok, akkor hogyan vélekedtek a filmről. Nektek tetszett, nem tetszett? Mi tetszett, mi nem tetszett, miért…? Várjátok-e már a karácsonyt, mert én nagyon, meg amúgy igazából akármilyen témáról szívesen cseverészek – bármit, csak ne kelljen visszamennem a prezentációk, beadandók és ZH-k világába.
Addig is ölel minden szerencsés idetévedőt:
Dorka.


ps.: olvastam, hogy lehet, James McAvoyt castingolják Dumbledore szerepére. Hát légyszi-légyszi legyen máár! Nem rémlik valakinek valami arról, hogy eljátszotta már egy korábbi nagy prof fiatal énjét? Upsz, jah dee. 
ps2.: Tudom, hogy egy csomó mindenről nem írtam - obscurus, meg a két lány, meg MACUSA-ról, meg nagyon-nagyon sok mindent, de... majd máskor... Úgyse szabadultok a HP univerzumomtól, muhaha.

Kívülálló legendák [AtomWave]

Soha a FM történetében ilyen még nem volt, de hát egyszer mindent ki kell próbálni. Szóval sok szempontból első ez a két valami - nem, nem valami, nevezzük nevén a gyereket, drabble. Első, mert az első százszavasom (ami amúgy nem igaz, mert már van egy elmentve a gépemen valahol, de azt majd valamivel, valamikkel csokorban rakom ki). Első fanficem DC univerzumban (nagyon durva, és még én is keresem a magyarázatot arra, hogy miért éppen ők.) A lényeg, hogy tegnap lányos zavaromban megszületett ez a kettő, és nem igazán tudtam mit kezdeni velük, szóval gondoltam, mivel úgyis van már itt minden, mint a búcsúban, meg hogy ne legyen itt pangás, miért ne jöhetne föl ez is.

 drabble (szám szerint kettő, mindkettő kereken 100 szó)
 AtomWave (vagy legalábbis valami olyasmi. nem slash. még csak nem is pre-slash. az fura lenne. csak úgy vannak)
 DC's Legends of Tomorrow
 Mick Rory
 Ray Palmer 
H/C (gyanús)

HAIRCUT LONELINESS
Mióta Leonard Snart minden látható jel szerint meghalt, Mick Rory nem volt a régi. Nem volt önmaga, nem érezte a csapatba illőnek magát. Persze, ez korábban sem volt máshogy, de akkor Colddal ketten voltak kívülállók, ketten voltak mások, ezzel egyfajta különös egységet alkotva.
Rory kölyökkora óta ismerte Snartot, a rengeteg közös balhé pedig igazi csapattá kovácsolta őket. Nem beszéltek érzésekről, Mick amúgy se tudott sokat róluk, de ez egyébként sem olyan fajta bajtársiasság volt. Mindenesetre abban egészen biztos volt, hogy hiányzott neki a társa, és nélküle félember volt. Nem volt, ami lehűtse a tüzet, ellensúlyozza Roryt.
De aztán jött Kócos.

OUTSIDER COLDNESS
Szürke magány, feleslegesség-érzet, tehetetlenség – ezek töltötték ki Ray Palmer mindennapjait, miután a nagy műgonddal tervezett Atom-ruha a sógunnal együtt a múlté lett.
Fogalma sem volt, hogyan lehetne a csapat hasznára így, hogy az egyetlen dolog, ami miatt hősnek, legendának érezhette magát, odaveszett. Ettől a gondolatától pedig csak még nyomorultabbul volt. Már az is eszébe jutott, hogy talán megkéri Sarát, tegyék ki 2016-ban, ahonnan eljöttek, hogy lezárhassa a történteket, és elfelejtsen mindent.
De akkor Mick ráfogta Snart egykori fagyasztópisztolyát. Egy pillanatra eltűnődött, hogy talán ez a helyes megoldás. Hagyni, hogy Rory halálra fagyassza.
De fagyhalál helyett reményt adott.
És egy társat.