Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #05

Sziasztok!
Nem akartam ide kisregényt írni, sőt, egyáltalán semmit, de amikor rájöttem, melyik rész jön most, nem bírtam megállni. Történetesen ugyanis nekem ez a kedvenc részem - már ha lehet ilyet mondani saját történetről. És Szabi a kedvenc szereplőm - bár ezt talán mondtam már, de ha nem hát most mondom. Szóval feltétlen kíváncsi vagyok a véleményetekre a részről, illetve szívesen meghallgatnám, hogyan vélekedtek Szabiról, a barátságukról Reniről - és úgy alle globale a történetről, szóval ha gondoljátok, a komment lehetőség mindig adott. :)
Jövő héten még érkezik majd a hatodik fejezet, utána pedig egy kicsit szünetelünk az Azon a nyáronnal - érkezik ugyanis a Chambers novella második felvonása. És hogy utána mi lesz... Nos, a leghalványabb sejtésem sincsen róla, de majd addigra kiderül. Viszont ha esetleg érdekel valakit, a másik blogomra, felkerült a Timeless times régiúj 21/2. fejezete, szóval akit érdekel, kukkantson be nyugodtan. :)
Jó olvasást a részhez!

puszi, D.

ps.: A bétázás - mint mindig, ha AN-ről van szó - ezúttal is Livi munkája.

5. fejezet

A hazafelé úton mosolyogva gondoltam végig az este emlékeit, és elégedetten nyugtáztam, hogy míg a némettel voltam, elkerültek a negatív gondolatok, nem jutottak eszembe a problémák sem magammal, se vele kapcsolatban. Csak voltunk, ő meg én. Mi.
A házunk előtt kifizettem a fuvart, majd vidáman ballagtam be. Az ajtón beérve egyből kiléptem a magassarkúmból, egyrészt, hogy hangtalanul osonhassak fel az emeletre, másrészt szép és elegáns viselet volt, de semmiképpen sem kényelmes.
A szobámba érve a fotelomba dobtam a ruhámat – a már ott gyűlő méretes kupac tetejébe – és pizsamát húzva végignyúltam a franciaágyamon. Gondolkodás nélkül vettem elő a telefonom, pötyögtem egy „Egészben hazaértem” üzenetet Nicónak, majd kápolnásnyéki legjobb barátom számát tárcsáztam.
– Szia, Szabi! – Jó kedélyűen szóltam a telefonomba, mit sem törődve a kijelzőn mutatott idővel.
– Tudod, hogy imádlak Kicsi, de tudsz róla, hogy fél egy van? – A srác hangja rekedtes volt, némileg álmosan csengett.
– Ó, bocsi. Felkeltettelek? Nem akartam, csak azt hittem, érdekel, hogy milyen volt a randim – szélesen vigyorogtam, noha tudtam, hogy Szabi nem láthatja – talán pont ezért. Tudtam, hogy az oldalát már félig kifúrta a kíváncsiság, de abban is szinte biztos voltam, hogy ha neki mesélnék Nicóról, akkor pletykásság ide, pletykásság oda, nem adná tovább senkinek – ezért hívtam őt.
A tettetett ártatlanságomra először csak valami artikulálatlan morgást adott válaszul, majd lefordította magyarra is: – Hogy a viharba ne érdekelne, de Rena. Én holnap fél hétkor kezdek kinn a Szamosiban.
– Ó, tényleg! – Némileg elkeseredtem, mert ez valóban kiment a fejemből. Természetesnek vettem azt, hogy azzal, hogy én eljöttem a loviból szabira, mindenki más is így tett. – Pedig gondoltam átugorhatnál, és akkor elmesélnék mindent… – Igyekeztem olyan hangsúllyal mondani, hogy Szabi érezze, hogy bár úgy adom elő a dolgot, mintha neki tennék szívességet, valójában az én lelki világom ápolásáról lenne szó.
– Rena… – kezdett bele hosszan elnyújtva a kizárólag általa használt becenevem, és halkan felnyögve. Tudtam, hogy mit jelent ez – akar segíteni, és legszívesebben segítene, de nem fér bele az idejébe.
– Jól van, semmi gond, majd akkor másodkézből kapod meg az infót – próbáltam elbagatellizálni a dolgot, de elég hiteltelenre sikeredett.
– Ha Nyéken lennél, mondanám, hogy gyere át, de így…
– Figyelj, Szabi… Holnap nem akarsz értem jönni Mogyoródra, a Ringre? – Mindennél jobban akartam, hogy valakivel beszélhessek Nicóról, és erre pillanatnyilag anya mellett Szabi tűnt a legalkalmasabbnak. Mert anya, bár meghallgatott, de mindig azt mondta, hogy úgy döntsek, hogy nekem jó legyen. Csak épp fogalmam sem volt arról, hogy nekem hogyan lenne jó. Ráadásul Szabival a nyáron nagyon sokat beszélgettünk, róla, rólam, arról, hogy mennyire egyedül, sőt magányosan érzem magamat, és ő megértett, mert hasonló cipőben járt. De hogyan mondhatná az ember azt, a saját anyjának, hogy egyedül érzi magát? Végtére is, az valami olyasmi üzenet lenne, hogy „rossz munkát végeztél”.
– Mikor végzel? – kérdezte sóhajtva, és ezért az egy kérdésért mérhetetlenül hálás voltam neki. Megkönnyebbültem.
– Négy körül, legyen fél öt.
– És utána mi a program? – érdeklődte.
– Elmegyünk hozzánk, és elmesélem az egész sztorit a legelejétől – ajánlottam.
– Ötleted szívet melengető, de kérlek, kalkuláld bele, hogy nekem még vissza kell érnem Nyékre. – Egészen meglepett, hogy félkómásan, hajnalban ilyen összetett mondatokat képes volt összerakni.
– Tudom, hogy szombaton szabadnapos vagy, szóval nem kell visszaérned Nyékre – mosolyodtam el. – Itt alhatsz, hely van bőven.
– Ó, Kicsi, ha én egy csajnál alszok, akkor én ott nem alszok. – Nem láttam, de egészen nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy Szabi arcán az a fajta kaján vigyor ült, ami olyankor szokott, mikor az aktuális hódításairól mesélt.
– De ez nem olyan! – szögeztem le. – Olyan, mintha egy lelkizős estét tartanál egy haverodnál, és nála aludnál.
– Rena, mi nem csajok vagyunk. Nem alszunk egymásnál – röhögött fel.
– Nana, óvatosan az ilyen kijelentésekkel. Kapásból legalább hat olyan alkalmat össze tudnék szedni, amikor ott aludtál egy haverodnál. De ha gondolkodnék rajta, ez a szám jócskán feljebb menne – jelentettem ki bosszúsan.
– A bulik utáni másnaposságok nem számítanak… – mentegetőzött a szőke.
– Nem, a francokat nem! Azok számítanak csak igazán, mert ilyenkor mindig úgy megered a nyelvetek. Janika mesélt a múltkor egy csomó izgalmas sztorit – vigyorodtam el. Janika volt Szabi legjobb haverja Nyéken, és a legutóbbi borospince látogatásunk alkalmával a kelleténél éppen három pálinkával ivott többet, és rendkívül készségesen adta ki az összes kápolnásnyéki barátjának a bizalmasan rábízott magánéleti titkát. Mert hiába voltunk Szabival nagyon jó barátok, azért voltak dolgok, amiket akkor sem velem osztott meg, hanem a haverjaival – még ha nem is szoktak lelkizni, ugye.
– Jó rendben, meggyőztél. Szabados elől meg legközelebb elrakom a nagyfater szilváját – morogta maga elé, amin viszont én nevettem fel jóízűen. Elköszöntem tőle, mondván, hagyom aludni még egy kicsit, meg egyébként én is korán terveztem felkelni másnap a szabadedzés miatt.
*
A korai kelésből végül nyolc óra lett, úgyhogy iparkodnom kellett, ha még dél előtt ki akartam érni a pályára. Fél óra alatt összekaptam magamat és megittam a reggeli betevőül szolgáló kávémat, majd firkantottam egy cetlit anyának, hogy találjon ki valami olyan kaját, amiből el tud készíteni estére öt főnek elegendőt, mert Szabit meg kell majd etetni.
Az ajtóban felhúztam a sportcipőm, aztán bezárva magam után kivágtattam a házból. Egy villámgyors sprintet levágtam a megállóig, így éppen elértem a buszt – Marci és Szabi biztosan nem bírta volna ki, hogy ne tegyék szóvá, képtelen vagyok időben elindulni.
A buszvégállomáson vettem magamnak három pizzaszeletet, hogy aztán ezek társaságában üljek fel a metróra. A járművön bedugtam a fülembe a zenémet, majd teljes elmélyültséggel kezdtem el rágcsálni a pizzáimat. Mire az Árpád-hídnál leszálltam a metróról a kajámnak már hűlt helye sem volt, és a másfél literes ásványvizem is a felére csökkent. Volt egy sejtésem arról, hogy mi lesz az első úti célom a pályára megérkezve.
Egy örökkévalóságnak tűnt mire a busz kiért Mogyoródra, és még mire onnan kisétáltam a pályához… Azt hittem, hogy soha nem fogok odaérni, de szerencsére egy jókedvű társaság is velem tartott, és a közhiedelemmel ellentétben igencsak beszédesnek bizonyultak. Elmondták, hogy évek óta járnak a Magyar nagydíjra, és már egészen jól kiigazodnak Budapesten. Nosztalgikus mosollyal nyugtázták, mikor mondtam nekik, hogy nekem ez az első F1-es hétvégém.
Ha nem mondták volna, a ruháikból és a zászlóikból akkor is rájöttem volna, hogy lelkes Räikkönen szurkolók voltak, de hozzátették, hogy Massát is kedvelik.
Remekül elbeszélgettünk, amíg ki nem érkeztünk a pályára, de aztán amint beléptünk, az útjaink különváltak, mert én az előző nap már felfedezett mosdók felé indultam, ők pedig a régi, jól megszokott helyük felkutatására.
Egy kicsivel tizenegy után értem ki a helyemre, és amint leültem, csodálatos érzés kerített hatalmába. Amint az első autó – Massa Ferrarija – fergeteges motorhanggal elszáguldott előttem, a szívem egyből kétszer olyan gyorsan kezdett kalapálni, a gyomrom összeugrott, és az arcomra levakarhatatlan mosoly költözött. A pályán – egyelőre tét nélkül – köröző versenyzők olyan eufóriát váltottak ki belőlem, amit még csak remélni sem mertem.
Jókedvűen kacagtam fel, mert a V8-as motorok hangja, a benzingőz illata, az érzés, hogy hallom és látom a gépeket, hogy alig néhány méterre vannak tőlem minden várakozásomat felülmúlta. Olyan volt, mintha… Minthogyha hazaértem volna. Egészen más volt, mint a TV-ben. Nem csak azért, mert erősebb volt a hanghatás, vagy mert érezni lehetett a benzingőz égett gumival keveredő mámorító illatát, de maga a közeg, a hangulat annyira magával ragadó volt, már így pénteken is, hogy nagyjából öt perc és három előttem elszáguldó versenyautó után arra a megállapodásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, egy év múlva is itt a helyem.
Mikor Nico szürke Sauberje a pályára gurult, valahogy furcsa izgatottság lett rajtam úrrá. Állandó, szentimentális mosolygásra késztetett a tudat, hogy valami kevés közöm már nekem is van, ha nem is az kocsihoz, vagy a csapathoz, de a pilótához, aki benne ül határozottan. Jó érzés volt úgy nézni a köröző pilótákat, hogy ténylegesen tudtam szorítani valakinek a sikeréért. Nem csak papírmasé báboknak, nem csak a média által felépített személyiségeknek szurkoltam, hanem egy húsvér, vicces, eltökélt srácnak, akinek mindene a versenyzés.
Fura volt ilyen szemmel nézni a Forma1-et. Szép lassan kezdtem rájönni arra, hogy az, amit ezek a srácok a világnak, a szurkolóknak mutatnak magukból csupán egy nagyon kicsi szilánkja annak, akik ők valójában. Példának okáért soha nem gondoltam volna, hogy Nico Rosberg a legjobb barátját zaklatja azon ügyből kifolyólag, hogy hogyan békítse ki a barátnőjét. És soha nem hittem volna, hogy Nico Hülkenberg egy ennyire kedves és közvetlen srác. Persze, bíztam abban, hogy nem beképzelt bunkó, de ennyire magas elvárásaim azért nem voltak vele kapcsolatban. Na, meg persze arra sem számítottam soha, hogy esélyem lesz személyesen megismerni.
A második szabadedzés kezdetekor kezdtem azt érezni, hogy én nagyon nem fogom kibírni kaja nélkül, amíg haza nem érünk Szabival. Ráébredtem, hogy balgaság volt olyan felelőtlenül eltüntetni azt a három pizzaszeletet reggel. Szántam-bántam bűneimet, de továbbra is fenntartottam, hogy én a Ringen nem veszek kaját, mert a jövő évi jegyáramat is itt hagyom. Írtam hát egy SMS-t Szabinak, hogy nem érdekel honnan, nem érdekel mit, de hozzon kaját, amivel kihúzom hazáig. Szinte rögtön küldött egy vigyorgó meg kacsintós fejekkel teletűzdelt üzenetet, amiben megnyugtatott, hogy nem hagy éhen halni.
Az utolsó fél órában már azon tűnődtem, hogy egészen biztosan nem fogom kibírni addig, míg a kápolnásnyéki srác ideér. A gyomrom korgását a motorzúgástól csak éreztem, hallani nem hallottam, de néha az az abszurd gondolatom támadt, hogy talán mégis elnyomja a V8-asok hangját.
Amikor a pályabírók a kockás zászlót lengetve leintették az edzést, csúnya mód úgy pattantam fel, mint aki rajzszögbe ült. Bár kétségkívül érdekeltek volna a még hátralevő betétfutamok időmérői, de pillanatnyilag a Szabi által szervírozott étel iránt nagyobb vágyat éreztem. Ráadásul elképesztően meleg volt, még július végéhez képest is, így az aszfalt mellett ülve pedig még inkább. Az ásványvizes üvegem alján is már csak nagyjából félkortynyi, pisimeleg, szénsavmentes valami lötyögött, úgyhogy hirtelen nagyon erős késztetést éreztem arra, hogy elinduljak felkutatni Szabit.
Nagyjából olyan élmény volt keresztülvergődni a tömegen – a telefonom figyelve, hogy nem hív-e közben a srác –, mint az augusztus huszadikai tűzijáték után hazamenni a városból. Előhozta az emberundoritiszemet, és néhány pillanatra elbizonytalanodtam, nem csak a jövő évi, de a másnapi kijövetelemben is. Az idő megszépíti az emlékeket, tartja a mondás. Na, ez nem az az emlék, amit az idő megszépít. Az oldaladba vájó könyököket, a sarkadra lépő embereket, a személyes teredbe belépő, sehová se tartozó hónaljakat, és a lökdösődő rajongókat semmi az ég egy adta világon nem szépíti meg.
Szabi valószínűleg sejtetette, hogy egy árva szót sem értenék abból, amit mond, úgyhogy nem is próbálkozott telefonálással, hanem SMS-ben írta meg, hogy melyik parkoló melyik részén vár rám. Sietősen arrafelé indultam, és tíz perc alatt, nagyjából egyben oda is értem – bár a lábfejem kicsit megsínylette a tömegen való keresztülfurakodást.
A körülményekhez képest viszonylag hamar megpillantottam a motorjának támaszkodó szőke srácot. Fehér pólót és khaki térdnadrágot viselt, amik jól kiemelték a nyáron a lovardában ráragadt irtózatos barnaságot. Egy pillanatra elmerengtem azon, hogy vajon én is ennyire barna lehetek-e, de ezt a gondolatot elvetettem abban a pillanatban, ahogy a fakó karomra pillantottam. Hiú ábránd.
Szabi határozottan jól festett a kócos, piszkosszőke hajával, a napsütéstől leheletnyit összeszűkülő zöld szemeivel, és az enyhén szeplős arcával. És persze a motor is rengeteget dobott a látványon. Gyorsan megráztam a fejemet, mert a Szabi kezében szorongatott McDonald’s-os zacskó valahogy sokkalta fontosabbnak bizonyult a legjobb barátom elemezgetésnél. Megkönnyebbült mosollyal az arcomon szeltem át a kettőnk között fennmaradt távolságot, és a nyakába ugrottam.
– Ugye azt nekem hoztad? – motyogtam a zacskót fixírozva, miután elszakadtam Szabitól. A kápolnásnyéki srác iránt érzett hálám túlment a leírható határokon. Abban a percben tényleg úgy éreztem, hogy éppen megmentette az életemet.
Szabi nevetve nyújtotta át a papírzacskót, amit éheztetett oroszlán módjára téptem fel. Az orromat egyből megcsapta a gyorséttermi sült krumpli jellegzetes, olajos illata. Akkor és ott egyáltalán nem érdekelt, hogy mennyire egészségtelen, vagy hogy mennyi köze van a valódi húshoz. Életemben olyan finom szendvicset nem ettem soha máskor, mint ott a Hungaroring parkolójában, Szabi motorjának támaszkodva.
Miután végeztem a Big Mackel, a sajtburgerrel és a nagy adag krumplival, és megittam közel fél liter Fantát, úgy éreztem, talán nem halok éhen az alatt az idő alatt, amíg hazaérünk.
– Mindig újra és újra elcsodálkozok azon, hogy hova tűnik benned ennyi kaja – merengett el Szabi pimasz mosollyal az arcán.
– Ezt pont te mondod? – kérdeztem, nevetve a vállába bokszolva. Szabi etekintetben nagyon hasonlított rám – egy grammot se hízott, bármennyit evett is. Ő pedig ennek jegyében minél több kaját igyekezett elfogyasztani.
– Indulhatunk? – Vigyorogva vettem a kezembe a kormányra akasztott bukómat, és várakozón pillantottam Szabira.
– Nem rám kellett várni, hogy megegyek egy hadseregnek elegendő gyorskaját – mosolyodott el a srác.
– Ne túlozz, egy hadsereg nem lakott volna jól vele – húztam a fejembe a sisakom.
– Nem, de egy honvédzászlóalj bőven – nevetett fel Szabi, felülve a Yamahára. Felvette a bukót, majd kétszer felbőgette a motort, de még a hangzavaron át is hallottam a kacagását.
– Ésszel, te majom! – kiabáltam túl a motorzúgást, a kezeimet Szabi derekára kulcsolva.
Ahhoz képest, hogy milyen normális sebességgel jöttünk hazafelé, meglepően hamar megérkeztünk. Imádtam Szabival motorozni, de a rövidnadrág és vékony trikó nem az a viselet volt, amiben szívesen borultam volna. Mondjuk igazából másban sem…
– Biztonságosan és hatékonyan vezetsz. Le a kalappal előtted, fiam – vigyorogtam rá, miközben lehúztam a fejemről a bukót. A szanaszét álló hajszálaimat az ujjaimmal igyekeztem a helyére egyengetni, de amikor harmadszor gabalyodott a kezem a hajamba, inkább hagytam a fenébe az egészet, és kinyitottam a kaput Szabinak, hogy betolhassa a motort.
Anya is és apa is kitörő lelkesedéssel fogadták srácot – először a szemére vetették, hogy miért volt távol ilyen sokáig – kőkemény két hétről beszélünk –, aztán faggatni kezdték, hogy hogy van, hogy megy a motor – apától származott a kérdés –, és hogy a munka mellett van-e ideje eleget enni – nyilván anya tette fel. Tőlem még egyszer sem kérdezte meg, hogy eszek-e eleget, amikor a lovardában vagyok. Mindig csak azt mondogatta, hogy nem érti, hogy tulajdonképpen miért fizetnek, ha egész nap semmit sem csinálok. Ilyenkor általában csak vettem egy mély levegőt, legyintettem, és nem kezdtem el magyarázni, hogy igenis komoly munka folyik ott kinn a Szamosiban. Úgysem hitte volna el.
Mivel kezdtem kicsit unni, hogy a saját családom gyakorlatilag elfeledkezett rólam, feltétlen szükségét éreztem annak, hogy felhívjam a figyelmet magamra a következő kérdéssel: – Akkor még ma leülünk enni?
Szabi nagyjából tíz másodpercig hitetlenkedve bámult rám, aztán hangosan, és mélyről jövően felnevetett. – Hihetetlen vagy. Egy órája sincs, hogy megettél egy komplett McDonald’s-os menüt, Rena! – Egy cseppet sem volt mérges, inkább tényleg nem tudta elhinni, hogy hogyan vagyok képes ennyi kaja után is evésre gondolni.
– Máris tálalok – sóhajtott fel anya a szemeit forgatva, de mosolyogva. – Segítesz? – kérdezte, mire buzgó bólogatások között vonultam át a konyhába, hogy előszedjem a tányérokat és evőeszközöket a terítéshez.
– Reni, Szabival voltál tegnap randizni? – kérdezte anya, és az „igazat, csakis a színtiszta igazat” ügyész-pillantásával mért végig. Pedig nem is volt ügyész.
– Dehogy is! Ő otthon aludt, mert ma dolgozott – jelentettem ki, könnyeden felnevetve.
– Hát akkor? – folytatta anya. Volt egy rossz tulajdonsága, mégpedig hogy úgy tudott faggatózni, hogy az embert gyakorlatilag lélegezni sem hagyta. És nem nyugodott, amíg a kezében nem voltak a válaszok. Egyre biztosabb voltam abban, hogy anyából jó ügyész vagy nyomozó, vagy bármi ilyesmi vált volna. Remekül értett ahhoz, hogy feltegye azt az egy kérdést, amire az ember a legkevésbé akar válaszolni.
Úgy döntöttem, kiugratom a nyulat a bokorból, és előállok az igazsággal és Nicóval, lesz, ami lesz alapon. Nem attól féltem, hogy anya nem értené meg. Igazából az szülte a félelmet, hogy talán először az életben fogalmam sem volt arról, hogy hogyan reagál majd.
– Nico Hülkenberggel voltam – jelentettem ki, miközben gondosan kivettem anya kezéből a négy tányért, mielőtt földhöz csapta volna őket.
– Azzal a tejfölösképű szőke autóversenyzővel, akivel tele van tapétázva a szobád? Na, ne etess! – Anya nagyjából úgy nézett rám, mintha azt akarná mondani, hogy „Ne nézd madárnak öreganyádat, ennél hihetőbb sztorival kell előállnod, ha el akarod velem hitetni, hogy semmi közöd Szabihoz!”
– Egyrészt nem etetlek, másrészt nincs vele teletapétázva a szobám, csak egy darab poszter van kinn, harmadrészt nem is tejfölösképű – cáfoltam meg az édesanyám által mondottakat.
– Honnan ismered? – kérdezte anya. Visszarakta a konyhapultra az imént felvett, rántott hússal teli jénait, és minden figyelmét nekem szentelte, én pedig lelkesen felvázoltam neki pár mondatban, hogy hogyan jutottunk el a tegnapi randiig. Anya hümmögött egy sort, amíg ízléses üvegtálakba pakolta a hagymás krumplisalátát, aztán letéve a kanalat rám pillantott.
– Akkor sem értem mit eszel rajta. Szabi sokkal jobb srác. Olyan helyesek vagytok együtt! – jelentette ki anya. Erre már tényleg nem tudtam mit reagálni, csak megforgattam a szemeim, és a tányérokat felmarkolva kimentem az étkezőbe, magára hagyva anyámat, hadd kombináljon tovább.
– Azt hittem már el is felejtetted, hogy éhes vagy – kuncogott apa a kanapén ülve.
– Nem azt nem tenné. Előbb nézem ki belőle, hogy a konyhában nekiállt vacsorázni, egyedül – nevetett fel Szabi is. Apa mellett ült, és éppen valami meccset néztek – bármibe le mertem volna fogadni, hogy a Liverpool játszott.
– Viccesek vagytok – húztam el a számat, miközben letettem az asztalra a tányérokat. – Ja, nem. Ez sem az a nap – forgattam a szemeim, miközben gyorsan szétraktam a terítékeket az asztalon, és visszaballagtam a konyhába poharakért. Anya már kirakta a vacsorát tálakba, úgyhogy behordtuk azt is, és felrángattuk apát és Szabit a meccs elől.
– Nem, nem érdekel, hogy Steven Gerrard mekkora gólt fog lőni szabadrúgásból, mert éhes vagyok – közöltem, noha semmi összefüggés nem volt a kettő között. És valójában Gerrardot is kedveltem, és egy esetleges harmincméteres szabadrúgásgólra is kíváncsi lettem volna – de csak és kizárólag vacsora után.
Apa és Szabi, mintha csak szövetséget kötöttek volna, segélykérő pillantásokat vetettek egymásra, és felváltva bámultak bánatos szemekkel a kikapcsolt TV felé. Olyan gyorsan ettek, ahogy csak tudtak – mindhiába. Bevett szokás volt ugyanis nálunk, hogy a közös étkezéseknél megvártuk, amíg mindenki befejezi az evést, és csak utána álltunk fel. Anyával pedig mi alkottuk a másik szövetséget – olyan lassan ettünk, mint még soha.
Szó sincs arról, hogy a focival lett volna bajom, csak éppen tudtam, hogyha Szabi leülne apával meccset nézni, akkor az azt jelentené, hogy nagyjából két órára ott ragadnának. Mert náluk ez általában úgy zajlott, hogy végignézték a meccset, aztán a szakértőkkel vitatkozva az elemzést is, megbeszélték, hogy mennyire nincs igazuk a stúdióban ülőknek, és ha már Liverpool meccset néztek, és a csapatról beszélgettek, akkor megvitatták a lehetséges igazolásokat, és felidézték a csapat dicső múltját, félórás meghatott beszélgetést folytatva a 2005-ös Bajnokok Ligája döntőről. Ezt megelőzendő pedig inkább nem is hagytam, hogy belemelegedjenek.
Vacsora után azért apa lelkes gyerek módjára sietett a TV-hez, ám letörten konstatálta, hogy már csak tíz perc maradt a meccsből – és hogy Gerrard tényleg lőtt egy gólt. Szabi persze egyből ült is volna le apa mellé, de nem hagytam.
– Komolyan, ha ennyire össze vagytok gyógyulva, akkor hívd át magadhoz meccset nézni, de most hozzám jött! – Durcásan fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy dühösen dobbantsak is egyet. Azzal valószínűleg azt értem volna csak el, hogy életem végéig szívták volna a véremet azzal, hogy mennyire gyerekes vagyok. Ezt így is rendre megkaptam mindenkitől, nem volt szükségem arra, hogy tovább erősítsem a sztereotípiákat, ráadásul Szabi már ennyitől is kajánul vigyorgott.
– Tudod, mit? Kaptok fél órát, addig lezuhanyozok és beszélek Marcival. Aztán onnantól kezdve egy szót sem akarok hallani fociról. Kivéve, ha van valami szaftos pletykád a nyéki csapatról. – Vigyorogva fordultam Szabi felé, aki rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán rájött, hogy most fél órában kiadhat magából mindent, ami eddig a szívét bántotta a csapattal kapcsolatban, úgyhogy lelkes diskurálásba elegyedett édesapámmal, aki minden szavát itta. Olyanok voltak, mint a gyerekek. Fejingatva, az orrom alatt bazsalyogva hagytam őket magukra.
Rettenetesen jól esett lemosni magamról a Ringen rám ragadt két kiló homokot és port. Nem viccelek, tényleg egy távolugró gödröt meg lehetett volna tölteni azzal a mennyiséggel, amit a fürdőkád aljába került. A zuhany és a hajmosás után elégedetten bújtam egy pamut sortba és egy bő pólóba, aminek aztán felkötöttem az alját. Elégedetten ballagtam át a szobámba, ahol kezembe véve a telefonomat felhívtam Marcit, és tíz percben vázoltam neki, hogy mi a helyzet velem. Egy szót sem szóltam arról, hogy Nico az, akivel randizok, mert nem éreztem telefontémának. És egyébként sem akartam világgá kürtölni, mert… Az egész olyan törékeny volt, én pedig bizonytalan voltam magammal kapcsolatban. Rám oly jellemző módon tele voltam kétségekkel, olyan kétségekkel, amikkel Marci Tapolcáról semmit nem tudott volna kezdeni. Egyébként sem nagyon tudta az ilyen jellegű gondjaimat. Egészen a nyár elejéig senkinek sem beszéltem az önértékelési hisztijeimről. Aztán Szabival megtört a jég.
Miután elbúcsúztam Marcitól, az órára pillantva konstatáltam, hogy letelt az apáéknak adott fél óra, így az ágyamról feltápászkodva elindultam az ajtó felé, azzal a céllal, hogy ha kell, erővel cibálom fel Szabit. Azonban amikor kinyitottam az ajtót, a szőke srác teljes, kócos valójában ott állt előttem, kopogásra emelve a kezét.
– Pontos, mint mindig – vigyorodtam el, és kitártam előtte az ajtót. Úgy sétált be, mint aki otthon van és olyan halálos lazasággal heveredett az ágyamra, mintha legalábbis az ő szobája lett volna. Bár ez esetben erősen kétségbe vonható lett volna a nemi identitása, a falon függő Channing Tatum plakátok miatt.
Szabi úgy nyúlt végig az ágyamon, hogy bármelyik macska megirigyelte volna. A széles franciaágyat gyakorlatilag teljes egészében beterítette, és egy pillanatra sem zavartatta magát, hogy esetleg én is odaülnék. Egy hangos és teátrális sóhajtással raktam odébb a patáit, hogy letelepedjek az ágyam végébe. A hátamat a támlának vetettem, és a lábaimat törökülésbe húzva várakozón pillantottam a szőke srácra. Viszonylag hamar felült ő is velem szemben, és kíváncsi mosollyal az arcán figyelt.
– Na, jó, csapjunk rögtön a közepébe – kezdtem bele, majd nagyot nyelve kiböktem a beszélgetésünk tételmondatát: – Tegnap Nico Hülkenberggel voltam randizni – hadartam el, és Szabit kezdtem elemezni. Érdekelt, hogy vajon mit gondol erről, így összevont szemöldökkel vizslattam a fiút, aki arcán egyre szélesedő mosollyal, és pimaszul csillogó zöld szemekkel nézett vissza rám.
– Tudom – jelentette ki vigyorogva. Ez a mondat olyannyira váratlanul ért, hogy röviden felnevettem rajta. Sok mindenre számítottam, mint lehetséges válasz. Köztük volt az, hogy a fejemhez vágja, hogy idióta vagyok, hogy elvicceli, és esküvővel meg eljegyzéssel jön, vagy hogy előjön belőle az élete eddigi huszonkét évében nagy gonddal óvott pszichológus éne. De arra még csak véletlen sem számítottam, hogy az arcomba vágja, hogy tudja.
– Na, tudod, kit etess! Már honnan tudnád? – Arra az egyetlen lehetséges opcióra fejtettem vissza a kijelentését, hogy biztosan blöffölt.
– Ugyan Kicsi, én mindent tudok. – A vigyorából tudtam, hogy valami turpisság van a dologban. Mert abban egészen biztos voltam, hogy amikor értem jött a pályához még nem tudta, mert nem állta volna meg célozgatás nélkül.
– És honnan tudod? – kérdeztem magasba szaladó szemöldökkel.
– Hallottam, mikor anyukádnak mondtad. És az igazat megvallva egyet kell értenem vele. Tényleg jobb srác vagyok, mint az a… hogy is fogalmazott? Á, megvan, tejfölösképű – nevetett fel, mire reflexből hozzávágtam egy párnát a hátam mögül.
– De mesélj Kicsi, ezt hogy sikerült összehozni? – érdeklődte kíváncsian. Látszott rajta, hogy tényleg érdekli a történetem és az, hogy hogyan érzek ezzel kapcsolatban, és hogy mik a kétségeim. Ismert, és tudta, hogy ha nem lennének kétségeim, akkor ő sem ült volna a szobámban. Így hát belekezdtem a mesélésbe, nagyjából onnan, hogy kedden eljöttem Nyékről.
– Oké, ezek a tények. És akkor most vond bele magad a történtekbe – mosolygott rám Szabi, miután a Nicóval való kapcsolatom száraz részletit felvázoltam neki.
– Annyira nagyon akarom, hogy működjön! – bukott ki a számon a mondat, és a szőke srác zöld szemeit kerestem a tekintetemmel. – Tudod, hogy milyen katasztrofális párkapcsolatokat hagytam már magam mögött. Többes szám – nevettem fel szárazon. – Egy darab kapcsolat, és tucatnyi pocsék randi. Én csak… – gondterhelten túrtam a hajamba, mert ez a dolog még annyira új és fura volt. Korábban soha senki előtt nem nyíltam meg annyira, mint a nyáron Szabinak, és még gyakorolnom kellett.
– Nico egy érdekes és különleges srác, akit minden látható jel szerint érdeklek, talán jobban, mint bárkit. És én is kedvelem őt. Jól érzem magam vele, és nem törődök mással, de Szabi, egészséges ez? – kérdeztem kétségbeesetten, mire a srác felnevetett.
– Persze, hogy az Rena. Ez természetes, kizárod a külvilágot, mert csak rá akarsz figyelni, mert megvan benne az, amire szükséged van, és már nem keresgéled másokban.
– Tegnap késett a randiról, mert egy barátja feltartotta, és amíg vártam rá, azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha nem jön el? Féltem, Szabi. Féltem, hogy nem kellek neki, hogy ez is egy lesz a pocsék randik sorából. De ugyanakkor meg nem érzem olyan erősnek ezt az egészet, hogy kiboruljak, ha esetleg vége lenne. Össze vagyok zavarodva. Lehet, csak a visszautasítástól félek, hogy megint én nem leszek jó, hogy megint az lesz a vége, hogy nem leszek elég úgy, ahogy vagyok. – A számat rágcsálva babráltam a sötétlila ágytakaróm rojtos sarkával. Nem gondolkoztam a szavaimon, csak mondtam, ami eszembe jutott, az érzéseim hirtelen szavakká formálódtak, és ahogy egyre többet beszéltem, úgy éreztem, hogy egyre könnyebb a lelkem.
– Figyelj, Kicsi! Tehetséges vagy és okos, kedves és bájos. És néha rémesen idegesítő. De bolond az a pasi, akinek nem vagy jó így, és aki azt mondja, hogy nem kellesz neki – mondta Szabi, a kezével felemelte az állam, így muszáj volt felnéznem az arcára. A zöld szemek bizalmat sugároztak, az pedig, ahogy rám mosolygott, hitelt adott a szavainak. Elhittem, hogy nem csak úgy mondta, amit mondott, mert ő nem olyan volt. Velem ellentétben ő soha nem kertelt, mindig megmondta, amit gondolt.
Jót tettek a szavai a lelkemnek, a közérzetemnek és az önbizalmamnak is. Hálásan fontam a karjaim a srác nyakába, aki nevetve csúsztatta a kezét a hátamra. A kacagásától már az egész teste rázkódott, úgyhogy kénytelen voltam elhúzódni.
– Tönkretettél egy tökéletesen megható és szívszorító pillanatot, te majom – szóltam rá durcásan, mire végérvényesen és menthetetlenül kitört belőle a röhögés. Ezen a ponton már én sem bírtam tovább, és vele együtt nevettem.
Anya ezt a pillanatot választotta arra, hogy behozza a vacsora után sütött palacsintákat. Mindentudó tekintettel mért végig minket, és egyből leolvastam az arcáról, hogy ha vacsi előtt el is hitte, hogy nincs közöttünk semmi Szabival, már újra boldog kombinálásokba bocsátkozott. Letetette a palacsintát az asztalomra, majd széles mosollyal az arcán, az esküvőnk képeivel a fejében, kacsintva távozott.
Nagyot sóhajtva, a fejemet ingatva álltam fel az ágyamról és sétáltam az ablak előtt álló asztalomhoz a palacsintáért. Miközben a kezembe akadt nutellás desszertet majszoltam, figyeltem az ablakon keresztül a távolban a horizont alá bukó narancssárga napkorongot. Imádtam a nyári naplementéket nézni, ha tehettem, minden este kiültem az ablakomba, és zenével a fülemben figyeltem, ahogy a Nap eltűnik a látóhatáron.
– Nézünk valami filmet? – kérdeztem Szabitól, aki időközben ismét elfoglalta az egész ágyamat.
– Aha. Nagyfiúk? – kérdezte a halvány sárgára festett plafonomat bámulva.
– Kezdésnek mehet. Tudod, hol találod, tudod kezelni a lejátszót, és mondani se kell, és máris otthon érzed magad, szóval akár el is indíthatod – mondtam neki, miközben belekezdtem egy újabb palacsintába – ezúttal eperlekváros töltelékkel.
– Naiv vagy, Kicsi. Szerinted, ha palacsintáért is lusta vagyok felállni, majd pont azért mászok le az ágyról, hogy benyomjam a lejátszót.
– Majom vagy – nyújtottam rá nyelvet, aztán a szobámban lévő DVD lejátszóhoz léptem és elindítottam a filmet.
– De ha már úgyis állsz, akkor hozhatsz nekem palacsintát – vigyorgott Szabi.
– Meg, ahogy azt Szabika elképzeli. Ha akarsz, hozol magadnak. És most tedd odébb a segged – mondtam, és odébb löktem az ágyon. Sikerült annyi helyet felszabadítanom, hogy elférjek mellette, így az eperlekváros palacsintám utolsó falatjait rágcsálva függesztettem a tekintetemet a TV képernyőre, mit sem törődve Szabi a palacsintámra vetett ádáz pillantásaival.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…