Azon a nyáron #04

4. fejezet

A csupasz vállamra simuló kéztől egy pillanatra összerezzentem, ám ahogy felnéztem, a német srác arcát pillantottam meg. A tengerkék szemek sok mindenről meséltek – sajnálatról, örömről. A rendezetlenül, és kissé csálén megkötött nyakkendő pedig sietségről árulkodott.

– Sajnálom, hogy késtem, de Nico, mármint Rosberg, beállított és negyven percen keresztül, nem viccelek, tényleg annyi volt, karattyolt arról, hogy valami hülyeségen összebalhéztak Viviannel. A menyasszonyával – magyarázta Nico, miközben zavartan a szőke tincseibe túrt. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a sok buta gondolat, ami az elmémben keringett. Óvatosan megráztam a fejemet, aztán alaposan végigmértem a németet.

– Félregomboltad az inged – nevettem el magamat, mire Nico nagyon hosszan és nagyon németül elkáromkodta magát. Bár azt hiszem, ezen a nyelven nem lehet semmit se röviden mondani.

– Tényleg nagyon siettem, mert tudtam, hogy így is, úgy is késni fogok, de az istennek nem tudtam lerázni Nicót – mentegetőzött, miközben elfordulva, kiigazította a gombolást a sötétkék ingen.

– Komolyan semmi gond – mosolyodtam el. Szórakoztatott a zavara, ráadásul rendkívül aranyos volt, ahogy magyarázkodott. – De mondjuk, ha küldtél volna egy SMS-t, hogy késel negyed órát, akkor elkészülhettél volna normális időbeli keretek között, és én sem gondoltam volna, hogy menet közben összeszedtél egy dögös szőkét a liftben.

– Nem bukok a szőkékre – jelentette ki meghökkenten, mire hangosan felnevettem.

– Szerintem induljunk – javasoltam, mire elégedetten bólintott és összekulcsolta az ujjainkat.

Gyalog indultunk el a Duna-parti vendéglőbe, ahova vinni akartam Nicót. Szerettem azt a helyet, nagyobb alkalmakkor mindig oda ültünk be apával és anyával. Ott voltunk az általános iskolai ballagásom után, apa negyvenedik, és az én a tizennyolcadik szülinapomon. Nem volt puccos vagy túlzottan drága hely, de hangulatos volt, és sok emlék kötött ide, függetlenül attól, hogy nem volt kifejezetten közel a házunkhoz.

– Van egy ötletem – szólaltam meg, igyekezvén nem kajánul elvigyorodni. Az a zseniális elképzelésem támadt ugyanis, hogy Nicót megetetem mindenféle tradicionális magyar kajával.

– Kezdjek félni? – kérdezte a német, magasba rántva az egyik szemöldökét, mire felnevettem.

– Ha túlélted a metrózást, akkor nem kell tartanod semmitől. Azt találtam ki, hogy mi lenne, ha egymásnak rendelnénk majd kaját az étteremben? – Úgy gondoltam, ezt könnyebb elfogadtatni vele, mint azt hogy, én rendelek neki is, meg magamnak is. És ennyi áldozat belefért.

– Ebben az ötletedben van valami trükk, vagy a vigyor az arcodon az én jelenlétemnek tudható be? – kérdezte pimaszul csillogó szemekkel. Szabad kezemmel csak finoman beleöklöztem az oldalába. Nem nagyon vette magára, meg kuncogva húzott közelebb magához, hogy egy puszit nyomjon a homlokomra. Meglepődtem a gesztuson, végtére is még csak az első hivatalos randink volt, de nem bántam.

Nico egy iszonyatosan helyes pasinak számított, és persze, a külső nem minden, de nekem ez akkor is számított. Lehet, hogy ezzel felszínessé váltam, de számomra ez is pont ugyanannyira fontos volt, mint az, hogy egy srác kedves legyen, szeressen és tiszteljen.

Jól esett Nico érdeklődése, mert simogatta az egómat. Bármennyire is tiltakoztam eddig, akárhogyan állítottam, hogy jól megvagyok egyedül, valójában mindennél jobban vágytam arra, hogy szeressenek, és főleg arra, hogy viszontszeressek. Mert Norbi ugyan szeretett, de…

Széles mosollyal pillantottam fel Nicora, és így találkozott a tekintetünk. Borzasztóan tetszett a srác – a piszkosszőke haja, a tengerkék szemei, azzal az állandó szemtelen csillogással, valahányszor elmosolyodott. Ó, és persze a mosolya!

– Na, mi van Vigyori? – kérdezte nevetve. Jóízűen nevetett, valahogy úgy, hogy az embernek megjött a kedve ahhoz, hogy vele kacagjon.

– Semmi – ingattam meg a fejemet, továbbra is a szemébe nézve. Valószínűleg rémesen buján festhettem, mint egy kamaszlány, aki remegve várja élete első csókját. Pedig szó sem volt erről. Igazság szerint, Nico csókjára sem vártam. Mármint nyilván akartam, hogy megcsókoljon, csak volt egy ilyen – Marci és Szabi szerint hülye – szabályom, hogy első randin nem csókolózok. Szegény Nico ezt még nem tudta.

– Messze vagyunk még? – kérdezte, mikor rájött, hogy semmi hasznos választ nem fog tudni kihúzni belőlem a vigyorgásom okáról. Valójában én sem tudtam a jókedvem apropóját – talán annyi volt csupán, hogy éppen egy édes pasival az oldalamon tartottam a kedvenc éttermembe.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Látod ott azt a kivilágított sétányt? – kérdeztem magunk elé mutatva. Megvártam, míg a német bólint, majd folytattam: – Onnan még öt perc.

Eddig akárhányszor voltunk itt anyáékkal, mindig busszal és metróval jöttünk, és ezt kifejezetten szerettem, mert bár voltak utálatos oldalai a budapesti tömegközlekedésnek, sőt, jószerivel csak az volt neki, de néha mégis szerettem. És az ilyen pillanatok ide tartoztak, mert egyébként anya is és apa is mindenhova kocsival járt, akárhova mentünk együtt, oda autóval mentünk – kivéve ezt a vendéglőt.

– Tulajdonképpen mi ez a hely? – kérdezte Nico kíváncsian.

– A kedvenc éttermem az egész országban – jelentettem ki határozottan. Noha nem jártam még az ország összes éttermében, még csak a város összes éttermében sem. Abban sem voltam biztos, hogy itt készítik a legfinomabb ételeket, de jó volt a kiszolgálás, kedves a személyzet, és sok emlék fűzött ide. Ezen gondolataimat Nicóval is megosztottam, aki kedves mosollyal az arcán hallgatta végig a mondandómat. Mire pedig a végére értem, már meg is érkeztünk a hangulatos kis vendéglő elé.

Az utcafrontról nyílt, de voltak ablak melletti asztalaik, ahonnan látszódott a rakpart és a folyó. A szüleimmel azonban akárhányszor voltunk itt, mindig a kellemes hangulatú kerthelyiségben foglaltunk helyet. Ezúttal viszont a galériára kalauzoltak minket – ott lévén még szabad hely. Az étterem belső kialakítása is különleges volt – a modern keveredett a régimódival. A falak frissen mázoltak voltak, rajtuk azonban fekete-fehér fényképek lógtak az 1900-as évek Budapestjéről. A díszes fémlépcsőnek volt némi régies hatása, ám ezt kompenzálta az újszerű elrendezés, a földszinten található bárpult. És bár az étterem sarkában megbúvó zongora lehetőséget nyújtott az élő zenére, mégis inkább a falakon gondosan elhelyezett apró hangszórókból szólt egy, az 1920-as éveket idéző dallam.

Ahogy helyet foglaltunk a galérián, a pincér egyből a kezünkbe nyomta az étlapot, és felvette az italrendelésünket, hogy aztán magunkra hagyhasson minket.

– Na, hogy tetszik? – kérdeztem Nicótól egy kisgyermek izgatottságával. Nevetve nézett körül innen a magasból, ahonnan az egész vendéglő belátható volt.

– Hangulatos. De nem elsősorban a külseje alapján ítélek meg egy helyet. Ha pocsék a kaja, akkor elásták magukat – felelte, és határozottan tetszett a válasza. Miután látta, hogy nincs több kérdésem, az étlapot kezdte bújni. Jó néhány perc eltelt már, mikor kihozták az italainkat, csak ekkor pillantott fel rám.

– Te nem választasz nekem? – kérdezte összevont szemöldökkel, ami mosolygásra késztetett. Aranyos volt a zavart kifejezése.

– Tudom, mit fogsz kapni. Ugye nem vagy vega és nincs semmilyen allergiád? – kérdeztem tőle, csak úgy a biztonság kedvéért, mire nevetve és kissé hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Megvan, mit rendelek neked! – A szemei felcsillantak, csak úgy sugárzott róla a büszkeség. Rá akartam kérdezni, hogy mire jutott, de kitört belőlem a nevetés.

– Semmi, csak aranyos a lelkesedésed – feleltem neki, arra a kérdésre, hogy mi ilyen szórakoztató. A durcás arckifejezését látván nehezemre esett elhinni, hogy egy érett, felnőtt, közel huszonhat éves férfi ül velem szemben. Sokkal inkább tűnt egy megsértett óvodásnak, vagy egy túl lelkes kiskamasznak. – De mesélj, mire jutottál? – kérdeztem a narancslevemet szürcsölgetve a szívószálon keresztül.

– Milánói sertésborda. – Az az büszkeség, ahogy ezt a két szót kimondta, ismét nevetésre késztetett, mert soha ilyen elégedettséggel nem hallottam még ennek az ételnek a nevét. Miután kellően kiszórakoztam magamat, azért egy kicsit elhúztam a számat.

– Nem szereted? – kérdezte egyből, mire megráztam a fejemet.

– Ez olyan snassz. Azt hittem, valami durvábbat választasz. Szóval nem vagy bevállalós. – A poharam mögül pislogtam rá, az alsó ajkamat harapdálva. Nico alig láthatóan megemelte az egyik szemöldökét, majd gyorsan visszatemetkezett az étlapba, mire jóízűen felnevettem.

– Borjúpaprikás – jelentette ki hosszas mérlegelés után, mire elmosolyodtam.

– Na, ugye, hogy megy ez – kacsintottam rá, ő pedig a fejét ingatva hívta a pincért. Ő elmondta a rendelését angolul, én pedig magyarul regéltem el neki, hogy egy adag töltött káposztát szeretnék. Erősen vacilláltam a marhapörkölt és a káposzta között, de végül az utóbbi nyert. Úgy gondoltam, hogy elégszer volt már Magyarországon ahhoz, hogy kóstoljon gulyást, vagy pörköltet.

– Mikor tudom meg, mit eszek? – kérdezte Nico. Hátradőlt a székén, jobb karját az asztalon pihentette, és hamiskásan mosolyogva méregetett.

– Abban a pillanatban, hogy a pincér kihozza a rendelésedet – kacsintottam rá. Fura volt vele lenni, mert teljesen máshogy viselkedtem, mint egyébként szoktam. Szakadatlanul flörtöltem vele, és amikor csak lehetett, kerestem vele a kontaktust. Korábban ez soha egy sráccal sem fordult még elő velem, pedig randizni randiztam más fiúkkal is Norbin kívül.

– Azt már tudom, hogy fényképezel és lovagolsz és gitározol. De mit csinálsz, amikor nem ezeket? – kérdezte Nico érdeklődve.

– Hát, lássuk. Valószínűleg alszok vagy iskolába járok, mint a korombeli lányok többsége. És tanulok. Jövőre érettségi, és kicsit be vagyok szarva tőle. – Nico csak felnevetett, de már érkezett is a következő kérdés.

– És tudod, hogy minek akarsz tanulni érettségi után?

– Ühüm – bólintottam. – Lovakkal akarok foglalkozni az egyetem után, problémás lovakkal, szóval ehhez mérten választottam iskolát és szakot is. Nagyjából egyedül vagyok az osztályban olyan, aki biztosan tudja, hogy hol és mit akar továbbtanulni – nevettem fel, mert tényleg így volt. Rendben, még volt nagyjából fél évünk, de a többség tanácstalanul toporgott, és rossz ötleteket vetettek el még rosszabbakért. És egyszerűen nem értettem őket. Számomra olyan egyszerű volt – tisztában voltam azzal, mit akarok csinálni, és ehhez kerestem egy szakot. Ők pedig… nem is igazán értettem, mi alapján válogattak.

Amíg a kajánkat vártuk remekül lefoglaltuk magunkat. Egészen pontosan én szóval tartottam Nicót, ugyanis teljes lelkesedéssel és beleéléssel meséltem neki az iskoláról, Annáról, Móniról, Marciról. Egészen addig magyaráztam neki a barátaimról, amíg ki nem hozták a vacsoránkat.

Ahogy letették a tányérokat elénk, megköszöntem a pincérnek, aki ahogy jött, úgy távozott is. Követtem a tekintetemmel, ahogy lemegy a lépcsőn, majd Nicóra pillantottam, aki bizalmatlanul méregette a tányérján heverő káposztacsomagokat.

– Ez mi? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy muszáj volt felnevetnem, és Nico bosszús pillantása sem segített abban, hogy abbahagyjam. Miután kellően kiszórakoztam magamat, elmagyaráztam neki, hogy hogyan és miből készül a töltött káposzta, és így, hogy megtudta, hús is van benne, már kevesebb ellenvetése volt.

Rögvest hozzá is látott, és amint belekóstolt rájött, hogy ez igazából állatira bejön neki, úgyhogy lelkes vigyorgás közepette lapátolta az ételt, és közben én is nekiláttam a borjúpaprikásomnak. Kifejezetten szerettem azt, amit Nico rendelt, főleg ebben az étteremben, de ezt a világért nem mondtam volna neki. Tartottam tőle, hogy még a végén elbízza magát.

– Nem mesélted, hogy mi lett a Nicós krízis vége – mondtam, mikor már mindketten a vacsoránk vége felé jártunk.

– Fél óra után meggyőztem, hogy hívja fel Viviant, aki aztán Nico második mondata után egyből el is ásta a csatabárdot. Szóval igazából szokás szerint fölöslegesen rabolta az időmet – forgatta a szemeit nevetve a német.

– Nem ő az idősebb? – érdeklődtem kissé összezavarodva.

– De igen, miért? – kérdezett vissza, belapátolva egy adag káposztát.

– Hát, mert akkor nem neked kéne rohangálni hozzá csajozási tippekért?

– Elméletileg igen, de Nicónál soha sem az elmélet játszik. Ő szöges ellentéte annak, amit az emberek elvárnak tőle, meg amire számítanak tőle. Vivian az első barátnője, illetve, most már mennyasszonya, együtt vannak, már fene se tudja, mióta, de néha olyan szörnyen esetlen és suta tud lenni mindkettő, hogy azt elképzelni sem tudod – nevetett fel Nico.

– Na, jó. Ne nézz hülyének, de ezt muszáj megkérdeznem – kezdtem bele az alsó ajkamat harapdálva. A német kíváncsian pillantott rám, úgyhogy folytattam: – Nem fura, hogy mindketten Nicók vagytok? Mármint, ha együtt vagytok, és valaki szól hozzátok, hogy különböztetnek meg? – kérdeztem, mire a szőke harsányan felnevetett, talán a kérdésem egyszerűségen, talán a helyzeten, ezt nem tudtam eldöntetni.

– Általában, ha együtt vagyunk, és valaki szól, akkor mindkettőnknek szólnak, vagy mindegy melyikünk válaszol. És egyáltalán nem zavaró, többnyire inkább mókás. Volt például, mikor kettőnkkel csináltak interjút – kezdte, de a mobilom csörgése félbeszakította. Elnéző mosollyal pillantottam rá, és előkotortam a táskámból a telefonom, aminek a kijelzőjén Szabi neve és fotója villogott. Megforgatva a szememet elutasítottam a hívását, és visszadobtam a készüléket a táskába. Szabi pontosan tudta, hogy randin leszek, úgyhogy nem értettem, hogy mi lehet olyan sürgős, amiért most kell hívnia. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán Herceggel van valami, de gyorsan elvetettem ennek a gondolatát, mondván, akkor Robi hívna, vagy Szamosi.

– Sajnálom, nem fontos. Meséld tovább a Rosberges sztorit – kértem, óvatosan elmosolyodva. A német csak megrázta a fejét, és tovább mesélte a történetet a közös interjúzásról, amikor már direkt szívatták szegény riportert, és soha nem az a Nico válaszolt, akinek kellett volna.

– Azért ez elég gonosz dolog volt, nem? – kérdeztem, miután kortyoltam egyet a narancslevemből, ám mielőtt válaszolhatott volna, ismét megszólalt a telefonomról csengőhangnak beállított Linkin Park szám, a Skin to bone. Dühösen nyomtam ki Szabi hívását, és sajnálkozva néztem Nicóra.

– Vedd fel nyugodtan – mondta, bár a hangjában volt némi kétkedés. Csak megráztam a fejemet.

– Nem számít. Szóval ott tartottunk, hogy szegény újságíróval jól kibabráltatok, nem?

– Nem, dehogy! – tiltakozott a srác nevetve. – A végén már ő is velünk röhögött. Azóta egy csomószor interjúztatott már, és mindig felemlegetjük azt a riportot. – Erre aztán már én is felnevettem, ám a nevetésembe ismét belevegyült a Skin to bone. A telefonom az asztalon pihent, és Szabi képe villogott rajta.

– Egy féltékeny volt pasi? – kérdezte Nico összevont szemöldökkel, a kijelzőre pillantva.

– Egy idióta barát – morogtam neki. Persze nem rá voltam dühös, hanem Szabira, és bíztam benne, hogy ezt a német is tudja. – Nagyon haragudnál, ha felvenném? – kérdeztem Nicótól, és közben rémesen kellemetlenül éreztem magamat. Megfogadtam, hogy ha találkozok Szabival, egészen biztosan vízbe fojtom. – Addig nem hagyja abba a telefonálgatást, ameddig fel nem veszem – húztam el a számat. Pontosan ismertem Szabit, és tudtam, hogy ameddig nem mondja el, amit akar, addig tényleg nem fog békén hagyni. Nico csak elmosolyodva megingatta a fejét, úgyhogy a kezembe vettem a telefont.

– Szia, te Nyomi! Ugye tudod, hogy ha most itt lennél te, meg egy kiskanál, akkor gond nélkül elintézném a halálod? – szóltam a mobilba, mire Szabi jóízűen felnevetett. – Nem vagy ám vicces, te majom!

– Hé, nyugi, Kicsi! Ha elmondom, amiért felhívtalak, egyből elszáll a haragod – hallottam a hangján, hogy vigyorog, és szívem szerint megvertem volna, pedig világéletemben távol állt tőlem az agresszió.

– Na, akkor dalold el gyorsan, mert éppen randin vagyok. – A szememet forgattam, de a szám sarkában már mosoly bujkált.

– Ó, randin? Nem is tudtam – tettette a meglepettet.

– Szabi, az idegeimmel játszol! – figyelmeztettem, mire ismét felnevetett.

– Jól van, na! Szóval, Bartoneczky megvan, ugye?

– Igen, persze. Bértartó a Szamosiban, de miért? – kérdeztem.

– Hozott ma délután két lovat, és azt akarja, hogy Robi foglalkozzon velük. Ő viszont kikötötte, hogy csak akkor vállalja, ha az egyiket te, a másikat én lovagolom, persze nyilván fizetne. A menőbbet már lestoppoltam, de a lipp csődör megmaradt neked. Kicsit hisztis, de ebben hasonlítotok, szóval hamar meglesz a közös hang – röhögött fel Szabi, és hallottam, hogy Robi is a háttérben vihorászik.

– Na, várj! Most a sértéseid elengedem a fülem mellett, úgyhogy térjünk a lényegre. Azt kéritek, hogy lovagoljak egy elég rossz természetű lipicai csődört? És ezért még fizetnének is? Hát ez a hülyének is megéri, nem még nekem!

– Szóval akkor számíthatunk rád? – kérdezte Szabi.

– Hát még jó, hogy! A héten nem tudok lemenni, de mondjuk, ha hétfőn délelőtt ott kezdek az úgy jó? – kérdeztem, és már nem is haragudtam Szabira azért, mert zaklatott.

– Naná, Rena! De addig úgyis dumálunk még. Aztán hívj fel, hogy sikerült a randid, akárki üljön is most veled szemben. – Már odaképzeltem a kacsintását a mondandója végére. A fejemet ingattam ugyan, de az arcomon mosoly ült.

– Jó hírek? – kérdezte Nico hátradőlve a székén.

– Igen, mondhatni. Lovas hírek. Lovas jó hírek – pontosítottam. – Éhes vagy még? – vigyorodtam el.

– Azt ne mondd, hogy te éhes vagy azok után, hogy beburkoltál egy nagy tál olyan cuccost – pislogott rám hitetlenül.

– Hát, konkrétan éhes nem vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudnék enni egy kis desszertet.

– Hihetetlen vagy! – nevetett fel.

– Szeretnél itt is választani nekem, vagy esetleg magadnak, vagy teljesen rám bízod magunk? – biccentettem félre a fejemet.

– Rád bízom magam – mondta, de a hangsúlyozásából némileg úgy tűnt, mintha nem egészen a desszertválasztásról beszélne. Kék szempárja a tekintetemet kereste, az arca pedig valahogy megkomolyodott.

Néhány másodpercig álltam a pillantását, aztán magunkhoz intettem a pincért, és rendeltem még két adag madártejet. A desszert teljességgel lenyűgözte Nicót. Pillanatok alatt eltüntette az ő adagját, és utána az enyémmel is szemezett, de leszögeztem, hogy itt hagyom, ha hozzányúl a kajámhoz.

A vacsora után ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizessen, bármennyire ágáltam is ellene, úgyhogy végül csendes beletörődéssel tűrtem. Még kóvályogtunk egy sort a Duna parton, de kezdett későre járni, ráadásul rettenetesen fülledt, meleg volt a levegő, még így este is.

Szerettem a budapesti éjszakákat, talán ez volt az egyetlen olyan napszak, amikor nem volt problémám a fővárossal. Az éjszaka sötétje gondosan elfedte a város piszkos, titkolnivaló részeit, és a hatalmas díszkivilágításnak köszönhetően kiemelt mindent, ami szépnek volt mondható. A fényárban úszó Budai vár, és a pompásabbnál pompásabb hidak Európán belül is egyedülállók voltak, ráadásul remekül lehetett őket fotózni.

Nico szállodájáig kézen fogva ballagtunk el. A srác vagy milliószor megkérdezte, hogy hogyan jutok haza, és nagyjából ugyanennyiszer válaszoltam neki azt, hogy éjszakaival. Gőze sem volt arról, hogy azt eszik-e vagy isszák, ráadásul elég BKV-s tapasztalatot gyűjtött előző nap a metrón ahhoz, hogy lelkesen tiltakozzon ez ellen. Végül abban egyeztünk ki, hogy hazataxizok – egyedül. Az első ötlete az volt, hogy eljön velem a taxival, de mondtam, hogy teljesen fölösleges, inkább pihenje ki magát a szabadedzésre.

Az Intercontinental előtt álltunk, nagyjából olyan közelségben, ami optimális lett volna egy búcsúcsókhoz. Csakhogy én már tudtam azt, amit Nico valószínűleg még mindig nem – hogy itt ma semmilyen csók nem lesz.

– Köszönöm a ma estét – mosolyogtam fel a németre, aki finoman elnevette magát.

– Elkéstem a randiról, te választottál éttermet, te választottál kaját. Túl sok érdemem nem volt ezen az estén.

– Szórakoztattál a csodás társaságoddal – nevettem rá. Ezt a pillanatot választotta arra, hogy közelebb hajoljon, ám az utolsó pillanatban vigyorogva elfordítottam a fejem, így csak az arcomra érkezett egy puszi.

A csodálkozástól tágra nyílt szemekkel meredt rám.

– De hát én azt hittem, hogy te… – Az arcára kiült a teljes tanácstalanság, és szinte hallani lehetett az agyában kattogó kerekeket.

– Így is van – mosolyogtam rá. – Nem tagadom, rendkívül kedvellek, de van egy szabályom, miszerint első randin nincs csók – jelentettem ki határozottan, mire Nico felnyögött.

– Ezt azért előbb is közölhetted volna. De egyébként – úgy nézett ki, mint aki rendkívül büszke arra, ami eszébe jutott – ez nem az első randink. Az tegnap volt – érvelt.

– Nem-nem. Randinak az számít, amit előre lebeszélnek. Szóval ez, bármennyire sajnálom is, de nem volt randi – kacsintottam rá, és elindultam egy, a hotel előtt álló taxi felé.

– Hé, Reni, várj! Vigyázz magadra, és írj egy üzenetet, ha hazaértél, jó? – kért aggódva, mire felnevettem.

– Ígérem, apu! – Vigyorogva nyomtam egy puszit az arcára, majd beszálltam az egyik üresen álló taxiba. Az ablakon keresztül még intettem egyet a kinn álló, szélesen mosolygó németnek, majd bediktáltam a címet.