| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Azon a nyáron #02

Sziasztok!
Szerda van ismét, így hát itt is van az Azon a nyáron második fejezete. Kicsit jobban megismerjük Nicót, és Reniről is egy kicsit szélesebb körű ismeretekre tehettek szert. Köszönöm a pipákat az előző részhez, illetve az új feliratkozásokat is, és szívesen fogadom a véleményeket erről a fejezetről is. :)
A bétázásért - ezúttal is - ezer hála Livinek!
Jó olvasást!

2. fejezet

– Szia, sajnálom, hogy így neked jöttem, de rohanok, és öt perc múlva ott kéne lennem, ami fogalmam sincs, hol van. – Ha haragudtam is rá, így, hogy a gépemnek semmi baja nem volt, az érzés hamar elszállt. Az össze-vissza hablatyolt magyarázatán pedig hangosan felnevettem.
– Ugye tudod, hogy ebből semmit nem értettem? – kérdeztem vigyorogva.
– Az Aréna Plázában kéne lennem. Azt mondták, a Keleti pályaudvarhoz jöjjek, és ide hozattam magam, de itt nincs, nekem pedig három perc múlva már ott kell mosolyognom.
– Vegyél egy mély levegőt, fújd ki. Pár perc sétányira van innen, ha akarod, megmutatom merre.
– Hú, azt nagyon megköszönném. – Az arca féloldalas mosolyba szaladt. Ez klasszikusan olyan fajta mosoly volt, amitől a nőknél – kortól és ízlésvilágtól függetlenül – jelentkezik a remegő térd-effektus.
– Ó, egyébként Nico… – kezdett bele, de félbeszakítottam.
– Nico Hülkenberg vagy, igen tudom – intettem le.
– Forma-1 rajongó vagy? – kérdezte felvont szemöldökkel. Nyilván nem nézte ki belőlem. Aki nem ismer, soha nem nézi ki belőlem. Az első válaszlehetőség, ami átfutott a fejemen az volt, hogy "Mit rajongó? Fanatikus, megszállott. Plusz az egyik kedvencem is te vagy." De ez elég furcsán vette volna ki magát. Így csak annyit mondtam:
– Ja, szoktam nézni. Mellesleg ha el akarsz rejtőzni a tömeg és a rajongók elől, a Sauberes sapi nem a legnyerőbb öltözet – mutattam a sapkája felé, mire felnevetett.
– Promós rendezvényre megyek, és kötelező viselet. Mellesleg, te ki vagy?
– Renáta Kassai, de mindenki csak Reninek hív – mutatkoztam be. – Egyébként mit keresel itt a város közepén? Mármint persze, promós rendezvény, de hogyhogy egyedül, csapattárs, vagy tízfős díszkíséret nélkül?
– Elég bonyolult a sztori, a lényeg az, hogy a csapat helyzete, nos… Fogalmazzunk úgy, nem kielégítő, és próbálunk minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy új szponzorokat találjunk. Emellett a tízfős díszkíséret pillanatnyilag megfizethetetlen. Esteban pedig éppen máshol parádézik hasonló célokkal.
Mivel elég sokat olvastam F1-gyel kapcsolatos híreket a neten, így jó pár pletykát hallottam arról, hogy mennyire szörnyen áll a csapat anyagilag. A fejlesztésekkel állítólag már hónapokkal ezelőtt leálltak, ráadásul Nico sem kapott fizut május óta. Mondom, állítólag.
– Hát sok sikert hozzá, meg a futamhoz is. Majd szurkolok – kacsintottam rá.
– Kinn leszel? – kérdezte.
– Igen, idén először, egész hétvégén – bólogattam lelkesen.
– Boxutcát látogatni jössz?
– Ki nem hagynám. És majd hozzátok is benézek.
Az Arénáig tartó utat végigbeszélgettük, és bár csak alig tíz perc volt, jól éreztem magam, hiába tudtam, ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Nos, megérkeztünk. Sok sikert még egyszer! – mondtam, azzal megfordultam, hogy elinduljak.
– Reni, várj! Nem akarsz megvárni? Tudod, ha megint el akarnék tévedni. – Arcán megjelent a szokásos térd-remegtető mosoly. Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam.
– Nem ígérem, hogy itt fogok szobrozni, de... Mikor végzel? – kérdeztem. Elrebegte, hogy kábé két óra, én pedig megígértem, hogy akkorra itt leszek. Valóban nem állt szándékomban két órán keresztül az Aréna előtt malmozni, a visítozó kislányok közé pedig sok kedvem nem volt bemenni, így zseniális ötletem támadt. Osztottam-szoroztam, és úgy voltam vele, megéri átmenni, így gyors léptekkel elindultam a Kincsem Parkba. Szerda lévén ugyanis, ügető nap volt, ez pedig remek alkalom a fotózásra.
Kevesebb, mint fél óra alatt átértem, még úgy is, hogy közben vettem magamnak egy kis péksütit, és két futamot meg is tudtam nézni. Rengeteg képet lőttem, és a többsége jól is sikerült. Aztán rápillantottam az órára, és a szívbaj is rám jött, mert negyed órám volt a megbeszélt időpontig. Gyakorlatilag szinte rohantam, mert mégsem hagyhattam, hogy Nico Hülkenberg azt gondolja, hogy megváratom. Pár utcányira az Arénától azért lelassítottam, mert szép dolog a pontos érkezés, de hogy nézne már ki, ha kifulladva, lihegve érnék oda?
Kimérten baktattam tehát az épület elé, de egyből kiszúrtam a pilótát. Bár a Sauberes sapiját kapucnira cserélte, a harmincöt fokban rohadtul feltűnő volt. Csodálkoztam is, hogy a biztonságiak nem pécézték még ki maguknak.
– Azt hittem, meggondoltad magad – monda félrebiccentett fejjel, arcán azzal a tipikus féloldalas mosollyal. Komolyan gondoltam azt, hogy az effajta mosolygási formát be kellene tiltatni. Vagy minimum büntetni kellene, mert a női nemre nézve rohadtul nem fair.
– Ennyire könnyen nem lehet lerázni – villantottam egy vigyort, majd komolyra fordítottam a szót. – Mi a terved?
– Terv? – vonta fel a szemöldökét. – Nincs tervem. – Azt hiszem, már szabad azt mondanom, hogy szokás szerint vigyorgott, mire sóhajtottam egy nagyot.
– Mennyi időd van? – érdeklődtem a német pilótától.
– Ó, amennyit szeretnél. – Mondandóját azzal spékelte meg, hogy a szemüvegét kicsit lejjebb húzta az orrán, és kacsintott egyet mögüle.
– Akkor megmutatom neked Budapest azon részeit, amiket a legjobban szeretek – jelentettem ki. – De előtte némi változtatást eszközölünk. – Felvont szemöldökét látván csak elmosolyodtam, majd letoltam a fejéről a kapucnit, és a pulcsija cipzárját is lejjebb toltam, az ujját pedig feltűrtem. A kezében lóbált baseball sapit a táskámba süllyesztettem, majd elégedetten szemléltem végig a művemet.
– Nem fognak felismerni? – kérdezte kissé félve, mire megingattam a fejemet.
– A lebukásod veszélye sokkal nagyobb, ha Budapesten, nyáron fekete kapucnis pulóverben sétálsz, olyankor, amikor árnyékban is minimum harminc fok van. A csapatlogó megint csak feltűnő lenne, de a napszemcsi maradhat. – Szavaim nyomatékosításaképpen a táskámban kezdtem el kutakodni a saját napszemüvegem után. Amikor sikeresen előtúrtam, arcomon diadalittas mosollyal tűztem a fejembe, hátrafogva vele sötétbarna tincseimet.
– És hogy akarsz elvinni a "kedvenc helyeidre?" – érdeklődte Nico.
– Nos, természetesen metróval, hogy máshogy? – Kijelentésem olyannyira ledöbbentette – szinte sokkolta –, hogy fogta magát és megállt a Kerepesi út kellős közepén. Nevetve ragadtam meg a karját, és húztam tovább, mert ez azért magára vonja az emberek figyelmét.
– És gondolod… – kezdte volna az akadékoskodást, de leintettem.
– Te a pályán is ennyit problémázol? – vigyorogtam rá. – Nem fog senki felismerni. Az a baszom nagy napszemüveg a fél arcodat kitakarja. – Gondolatban hozzátettem, hogy plusz a mesésen kék szemei sem látszanak tőle, de ezt inkább megtartottam magamnak.
Furcsa volt Nicóval lenni, mert az egész olyan volt, mintha már évek óta jóban lennénk. Plusz volt valami gyomor-remegtető mocsok kis szikra, amitől furán felszabadultnak éreztem magamat. Persze, nonszensz ilyet mondani gyakorlatilag pár óra ismertség után, de a német pilóta más volt, mint gyakorlatilag az összes srác, akivel életemben eddig találkoztam.
– Nincs jegyem – közölte Nico, amikor leértünk az aluljáróba. Nem is foglalkozva a szőke szövegelésével arról, hogy fel fogják ismerni, és meg fogják rohamozni a rajongók, lukasztottam egyet a táskámban levő jegyek közül, majd a bérletemmel együtt felmutattam a mozgólépcsőnél álló ellenőröknek, és a némettel a nyomomban felléptünk a lépcsőre.
– Jé, itt vagy? – pillantottam rá. – Azt hittem, már szétcincáltak a rajongók. – Szélesen elvigyorodtam, és az ő szája szegletében is elkezdett játszani egy kóbor mosoly. Kezdte megérteni, hogy a legkevésbé valószínű, hogy itt felismerik, mert az emberek nagy százaléka, aki F1 rajongó, ilyenkor a reptereken és/vagy a szállodák előtt dekkol, a normálisabbja meg nem támad le egy pilótát. Meg lehet, hogy nem is tudnák összerakni a dolgot, mert nem értenék, mit keres a metrón. Kizárnák a lehetőségét annak, hogy ő a valódi Nico Hülkenberg, és azt hinnék, hogy csak valami olcsó utánzat, egy hasonmás.
Persze ettől függetlenül remekül szórakoztam azon, ahogy néha bizalmatlanul pislogott körbe – ez még a napszemüvege mögül is látszódott. Ettől ugyanis semmi pénzért nem volt hajlandó megválni. A metrón nem ülhettünk le, ugyanis állítása szerint, az kiszolgáltatottabb helyzet.
– Úristen, Nico! Nem vagy te egy kicsit paranoiás? Csak egy icipicit. – A német csak elmosolyodott, és rám pillantott a napszemüvege mögül, amolyan "Gondolj csak, amit akarsz, én akkor sem ülök le" pillantással.
– Hova megyünk egyébként? – kérdezte, pont akkor, mikor a fehér metrószerelvény begördült a Széll Kálmán téri megállóba.
– Pont ide. Innen pedig fel a várba.
– A várba? Gyalog? – kérdezte a német megütközve, és ezúttal én álltam meg.
– Na nehogy kitaláld, hogy ötven köröket tudsz autózni kétszázhetven km/h-s átlagsebességgel, de gondot okoz felsétálni a várba vezető maximum egy kilométeres utat? Egyébként pedig a buszon millióan vannak… Tömeg, emberek, rajtad meg nincs kapucni. – A végét már vigyorogva tettem hozzá, mire megadóan maga elé emelte a kezeit. Nyertem.
Felmozgólépcsőztünk a felszínre, majd gyalog vágtunk neki a budai utcák megmászásának.
– Na, jó! Mesélj magadról! – kérte Nico, amint beértünk a házak közé.
– Ez így nem buli! – ráztam meg a fejemet. – Egy-egy kérdés? – kérdeztem, mire elvigyorodott.
– Te már el is lőtted a te elsődet. – Válaszul csak kinyújtottam a nyelvem, és hallgattam a jóízű kacagását. – Mit szoktál csinálni a szabadidődben?
– Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első kérdésed – ingattam mosolyogva a fejemet. Kérdő tekintetét látván aztán magyarázni kezdtem: – Azt hittem, hogy valami "Ki a kedvenc pilótád?" vagy "Mi a kedvenc állatod?" szerű kérdés lesz az első. – Megvontam a vállamat. – Megleptél! – sandítottam fel a pilótára, akinek a szája ismét csintalan mosolyba szaladt. – De válaszolva a kérdésedre, fotózok vagy lovagolok. Van egy lovam, vidéken. – Ezt kimondva valahogy büszkeség töltött el, és ezt valószínűleg Nico is észrevette, mert őszintén elmosolyodott.
– Ez tök jó. Mióta lovagolsz? – Függetlenül attól, hogy most nekem kellett volna kérdeznem, válaszoltam neki.
– Valaha volt legkedvencebb zeneszám? – Ez fontos információ volt nekem, mint zene-fanatikusnak.
– Nehéz kérdés... De – bár szöges ellentéte azoknak a zenéknek, amiket mostanság hallgatok – a Wonderwall. Tudod, az Osais szám – magyarázta. A legjobb embernek, egyszerűen rajongásig imádtam azt a dalt.
– Rajta van a top5-ös listámon. Imádom gitározni! – Teljesen belelkesedtem, hogy van még valaki, aki ennyire szereti.
– Gitározol? – hökkent meg Nico, mire bólintottam, és elmagyaráztam neki, hogy az egész gitározás dolog két éve jött, amikor is kértem egy gitárt a születésnapomra és... azóta próbálkozom, és azt hiszem, mondhatom, hogy most már egészen jól megy.
– Legrosszabb filmélmény? – kérdezte, amikor már a Szentháromság térnél jártunk.
Benjamin Button különös élete. Annyira lehangoló, és hosszú, túlnyújtott. Még Brad Pitt lénye miatt sem voltam képes magamra erőltetni az utolsó háromnegyed órát. – Válaszomat hallván felnevetett.
– Csak nem egy Pitt-rajongó? – kérdezte, mire lelkes bólogatásba kezdtem.
– Legmeghatóbb film? – kérdeztem, miközben elkalauzoltam Nicót a várfal azon része felé, ami nem a pesti oldalra néz.
Marley meg én.
– Erről nem tudok nyilatkozni, mert nem láttam. De mindenki ilyen véleménnyel van róla, szóval valószínűleg nem is fogom. A vígjátékok és az akciófilmek híve vagyok. Imádom az olyan filmeket, ami tele van autós üldözésekkel, meg lövöldözéssel, persze csak ha jól meg van csinálva.
– Hűha! Lány szájából se gyakran hallok ilyet – nevetett fel őszintén, szívből jövően, amitől fura melegség indult útnak a mellkasomban. – Akkor a kedvenc akciófilm?
– Egyértelműen a Blöff – vágtam rá. – Vagy ezerszer láttam, de még mindig vannak részek, ahol nem értem, mit mond Mickey – magyaráztam.
– Szerintem időnként simán csak halandzsa szöveget adtak a szájába – nevetett fel Nico.
– Lehet, de akkor is az egyik legzseniálisabb Pitt-film. Talán a Becstelen britantyk az, ami még versenyre kelhet. – Időközben odaértünk a falhoz, én pedig felmásztam, és az egyik lábamat felhúztam, a másikat a mélybe lógattam. Nico velem szemben telepedett le, törökülésben.
– Mesés ez a hely – mondta elszakadva a filmes témánktól, megszemlélve a kilátást.
– Tudom, azért szeretem. Meg, mert néhány japán és kínai turistán kívül más nem nagyon jár ki ide. Ha el akarok menekülni a világ elől, és gondolkodni akarok, mindig ide jövök, noha kicsit messze van otthonról.
– Hogy találtál rá? – kérdezte kíváncsian fürkészve az arcomat.
– Véletlenül. A legjobb barátnőmmel, Dettivel bóklásztunk a várban, és egyszer csak itt kötöttünk ki. – Az emlék hatására mosoly kúszott az arcomra. Tisztán emlékeztem rá, amikor tizenöt évesen feljöttünk a várba, és bár világéletemben a fővárosban éltem, fogalmam sem volt, mit merre találunk. Úgyhogy csak tekeregtünk össze-vissza, jókat nevettünk, zenét hallgattunk és egyszer csak elértünk ide és a kilátás az első pillantásra magával ragadott. Bár semmi különös nem volt a budai hegyeket és dombokat övező lakóházakban és erdősávokban, a naplemente mesés volt innen nézve.
– Szereted a focit? – érdeklődte, miközben a csuklómon lévő karkötőt kezdte el tüzetesebben tanulmányozni, Az ezüstláncról több kis medál is lelógott, többek közt egy kengyel és egy lófej, egy focilabda, egy fényképezőgép és egy miniatűr Barca címer.
– Igen, a hitvallásom az, hogy "Hajrá Barca" – vigyorogtam rá, mire megingatta a fejét. – És lelkesen szurkolok a megye kettes Kápolnásnyéknek, ha már időm nagy részét ott töltöm. Neked?
– Elkötelezett Bayern-szurkoló vagyok, meg kedvelem az Energie Cottbust. – A végét már csak motyogta, így azt alig értettem, úgyhogy visszakérdeztem, mire megismételte a csapat nevét.
– Soha az életben nem hallottam róla – jelentettem ki, mire Nico csak rosszallóan megcsóválta a fejét. Abban azért biztos voltam, hogy nem a Bundesliga csapata, mert azokat ismertem. Nagyjából. Viszont a spanyol csapatokat a harmadosztályig lemenően tudtam – szőröstül-bőröstül.
Remekül éreztem magamat a német pilóta társaságában, olyannyira jól, amire már régen nem volt példa, sőt, talán egyáltalán. Állítom, soha nem volt még senki, akivel így el tudtam volna beszélgetni az időt semmiségekről. Jó, Marci, de... Marci, az Marci. Az alap, hogy az ember a legjobb barátjával tudjon ilyenekről csevegni. Meg... gyakorlatilag bármiről.
Az egész délutánt végigbeszélgettük a várfalon ülve – igaz, egyszer elmentünk venni valami üdítőt, és ekkor kiderült Nico káros szenvedélye, miszerint megszállottan imádja a kólát. Aztán ahogy a nap kezdett lemenni, elindultunk lefelé a várból, és megígértem, hogy hazakísérem. Mert végtére is, milyen dolog lett volna tőlem az, ha magára hagyom egy vadidegen városban?
– Mondanám, hogy te vezetsz lefelé, de félek, hogy olyan utcákat mutatnál, amikről én sem tudok – bujkáló mosollyal pillantottam fel rá, mire ő belebökött az oldalamba. Nevetve húzódtam odébb, mert borzasztóan csikis voltam. Nico szája ördögi vigyorba húzódott, majd óvatos léptekkel elindult felém. Egyből kapcsoltam, és kacagva futni kezdtem a budai utcákon, ám a pilóta hamar utolért, és csikizni kezdte az oldalamat. Az egész olyan volt, mint az oviban. Nem csak ez a csikizés, hanem az egész délután. Megismerkedtünk, és olyan nyilvánvaló dolgokról beszélgettünk egymással, amikről az emberek nemes egyszerűséggel nem szoktak. És tettük mindezt olyan puritán őszinteséggel, ami máskor nem volt rám jellemző, de Nico jelenléte ezt hozta ki belőlem. Az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy ő láthatja azt, amit csak nagyon kevesen, hogy milyen az igaz Reni.
– Kérlek, kérlek, hagyd abba! – Ekkor már visítva nevettem, és a könnyek folytak a szememből.
– A telefonszámodért cserébe – mondta önelégülten vigyorogva a német. Morcosan szakadtam ki a karjai közül és nyújtottam a kezem a telefonjáért.
– Középkori kínzásmódok nélkül is megadtam volna – morogtam az orrom alá, mire felnevetett.
– De így viccesebb volt – közölte, és egyet kellett értenem vele.
Jót mosolyogtam a háttérképén, ami a szürke Saubert ábrázolta, Nicóval a volánnál, amint éppen teljes átéléssel magaráz valamit. Belepötyögtem a telefonjába a számomat, majd megcsörgettem magamat, és elmentettem a számát.
– Jut eszembe! Hogy ment ez a promós cucc? – kérdeztem, mire lehervadt a mosoly az arcáról. Volt egy olyan érzésem, hogy a nap jó hangulata itt ért véget.
– Fölösleges erőfeszítés az egész. Azoknak a szponzoroknak, akiket a vezetőség akarna, eszük ágában sincs pénzt ölni a csapatba, akik meg jönnének, azoknak meg olyan elvárásaik vannak, amiket lehetetlen teljesíteni. Hülye helyzet az egész. Az oroszoknak se mi kellenénk Estebannal – magyarázta.
– És akkor mi lesz jövőre? – kérdeztem halkan, miközben még mindig lefelé sétáltunk a budai utcákon.
– Fogalmam sincs. – Az arca őszinte tanácstalanságról árulkodott. Homloka ráncba szaladt, tekintete a távolba révedt. Függetlenül attól, hogy mennyi pletykát olvastam arról, hogy Lotus, Ferrari és hasonlók, ezt el tudtam hinni. Volt egy olyan sejtésem, hogy Nico még akkor se nyugodna meg teljesen, ha a kezében lenne egy szerződés a Ferrarival.
– És melyik hotelbe megyünk? – kérdeztem, csak hogy oldjam a hangulatot, ám nem számoltam a kérdésem jelentésével. Arra, hogy rossz kérdést tettem fel, akkor jöttem rá, amikor megláttam a német arcára felkúszó kaján vigyort. – Úgy értettem, hogy melyik hotelhez kell kísérgetni, mint az ovisokat?
– Intercontinental. Emeletet meg szobaszámot is kérsz? – kérdezte rötyögve, mire a tőlem telhető legnagyobbat taszajtottam a vállán.
Ismét a Nico rémálmát jelentő metró felé vettük az irányt, hogy a Deák térre utazzunk.
– Egyrészt, nem kell aggódni, csak hármat megyünk, másrészt, nem jártál erre, mikor még a másik szerelvények jártak. Na, azon néha én is majdnem összecsináltam magam, mert csörgött, zörgött, fura hangokat adott ki, megállt, és néha kigyulladt – magyaráztam a németnek, aki riadtan tekintett rám.
– Komolyan? És ez… ez biztonságos? – kérdezte, mire hangosan felnevettem.
– Igen, ez teljes mértékig biztonságos – válaszoltam, miután abba tudtam hagyni a nevetést.
A Deákon aztán felkalauzoltam őt a felszínre, és elindultunk a hotel irányába. Menet közben folytattuk a kérdezős játékunkat, és egészen sok dolgot megtudtam róla. Például, hogy ki nem állhatja a repülést, ugyanakkor rajongva imádja a kutyákat. Én pedig közöltem vele, hogy nem túlzottan kedvelem a német nyelvet. Erre az volt a reakciója, hogy elkezdett németül karattyolni.
– Azt nem mondtam, hogy nem értem, csak azt, hogy nem szeretem – mondtam szemforgatva. Normál esetben nem voltam túl hálás a suliban elszenvedett négyévnyi német óráért, most viszont örültem neki, hogy ragadt rám valami a koszon kívül is.
– A kettő nem zárja ki egymást? – kérdezte homlokát ráncolva, de megráztam a fejemet.
– Nem feltétlen. Ez ugyanolyan, mint a te eseted. Utálsz repülni, de mégis repülsz, mert muszáj. Én és a német ugyanígy vagyunk. Ki nem állhatom, de tanulnom kellett a suliban. – Nico lelkes bólogatással adta tudtomra, hogy érti a helyzetet.
Szinte fel sem tűnt, de ahogy közeledtünk a hotelhoz, úgy sétáltunk egyre lassabban, mintha nem akarnánk, hogy vége legyen ennek a napnak. Én így is voltam vele. Nem akartam, hogy kipukkanjon ez a mesés, álomszerű buborék. Ez, hogy egy délutánt töltöttem Nico Hülkenberggel, egyszerűen nem lehetett igaz.
– Baj van? – kérdezte Nico, és igazából volt. A legnagyobb bajom az volt, hogy egy utcányira voltunk az Intercontinentaltól, és felmerült bennem a gondolat, hogy soha az életben többet nem fogok találkozni Nicóval. És ebben elég nagy rációt láttam, és borzasztóan sajnáltam volna.
– Nem, nincs – feleltem hamis mosollyal az arcomon. Ő is látta, hogy valami nem oké, de becsületére legyen mondva, nem tette szóvá.
– Hát, itt vagyunk – mondtam a hotellel szemben levő oldalon állva.
– Igen, itt vagyunk – felelte Nico, de nem nagyon akaródzott mennie. A számat rágcsáltam, nem tudtam, mit csináljak. Köszönjek el két puszival? Vagy csak intsek egyet? Ötletem sem volt. Az egész helyzet annyira furcsa volt... – Látlak holnap? – érdeklődte Nico, mire lassan bólintottam.
– Talán? – kérdeztem egyre szélesedő mosollyal.
– Nem, a talán nem elég. Egy igent szeretnék hallani.
– És ha igent mondok, de nem megyek el? – kérdeztem félrebiccentett fejjel. Kíváncsi voltam, mit lép erre.
– Nos, megvan számod. – A szemei pajkosan csillogtak, és a vállvonását látva muszáj volt felnevetnem.
– Rendben, ott leszek – bólintottam végül.
– Akkor holnap.
– Igen, holnap – nyugtáztam. Nagyjából fél perc csöndes álldogálás után közelebb hajolt, és két puszit nyomott az arcomra. Elvigyorodtam, majd intve egyet elhátráltam, és levakarhatatlan mosollyal az arcomon elsétáltam.
Már a metrón ültem, mikor jött egy SMS-em, a feladó Nico volt. "Ha tudsz egy jó éttermet, holnap este meghívnálak. Nico" Nos, ha a vigyorom eddig levakarhatatlan volt, akkor azt hiszem, mondhatom azt, hogy egy atomkatasztrófa sem tudta volna eltüntetni. Jó úton jártam ugyanis ahhoz, hogy a Nico Hülkenberg nevű álombuborékot legalább még egy napig egyben tartsam.

Azon a nyáron #01

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy megéltük ezt a pillanatot, de végre, hosszas várakozás után megérkezett az Azon a nyáron első fejezete. Igazából, akik korábban olvasták már a történet elejét, sok újdonságot nem fognak találni benne, de mégsem kezdhetem a történetet a közepétől :P Szóval itt a fejezet, ami inkább csak bevezető jellegű, mert megismerkedünk Renivel, a hétköznapjaival, Szabival, és a végén feltűnik a harmadik főszereplőnk is. Előjáróban most csak ennyit, jó szórakozást a részhez, és ha tetszett hagyjatok kommentet odalent, pipáljatok, vagy írjatok a chatbe :)
puszi, D.

ps.: A bétázásért ezer hála Livinek! :)

1. fejezet

Még egyszer végigsimítottam Herceg nyakán, majd meghúztam a hevedert és kivezettem az istállóból. A sötétbordó téglaépület előtt föllendültem a hatalmas sárga mén hátára, majd megbökve az oldalát elindultam a lovaglópálya felé.
Az edzőm már a fehér léckerítésen ült, valamit bogarászott a telefonján. Érkezésünkre felnézett, és a pálya felé biccentett, ezzel jelezvén, hogy a bemelegítés az én dolgom, ő mossa kezeit. Pár kör lépés után összeszedtem a szárakat és elindítottam ügetésben a lovamat.
Büszke voltam rá, mindenre, amit tudott, mert én tanítottam, én lovagoltam be. Ahhoz képest, hogy egy hisztis, makacs kétéves csikóként került ide, hat éves korára az egyik legkészségesebben együttműködő lóvá vált. Alattam legalábbis, más pedig nem nagyon lovagolta, csak olyanok, akik ismerték az esetleges szeszélyeit.
Miután ügetésben kellőképpen átmozgattam, mindkét kézre levágtáztattam, majd odaléptünk Robihoz.
– Tulajdonképpen minek kellek én még neked? – kérdezte a harmincas évei végén járó szőke férfi ránk hunyorogva. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a hátunk mögül sütő nap a lehető legkevésbé égesse ki a szemét.
– Mert képtelenek lennénk nélküled élni – vigyorogtam rá.  – Meg mert nélküled az életben soha nem tanulunk meg ugrani. – Válaszomra csak elmosolyodott és leugrott a kerítésről
– Na, és mi a helyzet, csajszi? – érdeklődte miközben elindult összerakni egy alacsonyabb akadályt.
– Norbi nem képes leakadni rólam... – kezdtem bele, megállítva Herceget. A sárga mén ezt nehezményezte, mert jó magasra felcsapta a fejét, és kaparni kezdett a patájával, heves fejdobálások közepette. Megmosolyogtatott, mert tudtam, hogy az a hiszti tárgya, hogy alig várja, hogy ugorhasson. Herceg már akkor is imádta az akadályokat, amikor szabadon ugratva az ötven centis meredeken is gyakorlatilag csak keresztülesett, de rettentő lelkes volt, még így is.
Válaszomra Robi érdeklődve fordult hátra az akadályok pakolásából, hiszen ismerte az egész viharos történetet rólam és az ex-barátomról. Hónapokig szórakoztunk, kerülgettük egymást, aztán végül, mikor nagy nehezen összejöttünk, az egész egy világot megrengető csalódás volt. Részemről legalábbis, ő pedig belém esett, mint vak ló a gödörbe. Ráadásul két hét után meg akarta mondani, hogy akkor én mit, mikor, hol és hogyan. Úgyhogy köszöntem szépen és szakítottam. Ezen ő először szörnyen megsértődött és látványosan kerülni kezdett, majd megpróbálta visszakönyörögni magát. Amikor újra elhajtottam, akkor megint megsértődött, most pedig ott tartottunk, hogy ismét próbálkozik.
– Hozd le magaddal, szerintem Szabiék elintéznék – pillantott fel rám komolyan, de láttam rajta, hogy nehezére esik visszafojtani a nevetését. Csak leintettem, és elindítottam ügetésben Herceget, hogy rálovagoljunk az időközben elkészülő nagyjából negyven centis akadályra. Lovam, megörülve, hogy végre elindultunk, boldogan prüszkölt, és túlmotiváltságában kissé kacskán vette az akadályt. Fél kör vágta után újra próbálkoztunk, immár nagyobb koncentrációval és tökéletes összhangban lendültünk át a színes rúd túloldalára.
– Nem nyilvános edzés – szóltam oda vigyorogva a kerítés mellett álldogáló fiúnak. Szabi volt az, a legjobb barátom a lovardából, és lovardán kívül is közel állt a szívemhez. Ekkorra már túlestünk a bemelegítésen, és már jó nyolcvan centis akadályokat ugrottunk.
– Hogy megy a királyfi? – kérdezte Szabi figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet.
– Alakul. – Mosolyogva megpaskoltam a ló nyakát, és még egyszer utoljára ráfordultam az akadályra, majd miután sikeresen átugrottuk egy fél kör vágta után felvettem a lovat és hosszú száron leléptettem.
– Este átugrunk Velencére, korzózunk, benézünk egy pubba, sztorizgatunk, tudod a szokásos. Jössz te is? – kérdezte Szabi miután leugrottam Herceg hátáról. Sok mindent kedveltem a srácban, többek között azért is, mert szakasztott olyan volt, mint a legjobb fiúbarátom otthon, Pesten. Marci és Szabi abban különböztek csupán, hogy míg pesti barátomnak sötétbarna haja és csokibarna szemei voltak, addig a kápolnásnyéki srác szőke hajjal, és rikító zöld szemekkel szédítette a csajokat. Egyébként ugyanolyan pofátlan "tudom, hogy jól nézek ki" mosolyuk volt, hasonló érdeklődési körrel rendelkeztek, és mindkettő imádta szívni a véremet. Állandóan az én elvakult Barca rajongásommal piszkáltak ők, mint elkötelezett Liverpool-szurkolók. Amióta bemutattam őket egymásnak, már együttes erővel.
– Bocsi Szabika, de nem megy. – Bűnbánó szemekkel pislogtam a nálam jó egy fejjel magasabb fiúra. – Ma megyek vissza Pestre, mert holnap szerda, és futam hét van. Szóval holnap érkezik az egész mezőny. – Hónapok óta ezért lelkesedtem, jegyem volt ugyanis a Magyar Nagydíj egészére. Az egész éves gyűjtögetés, és hétvégi melók meg kínkeserves lovaglóórák beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet, melynek eredményeképpen kezemben tarthattam a kis belépőkártyát.
– Hé, Rena! Térj vissza közénk – kezdett el kalimpálni a szemem előtt Szabi. Kinyújtottam rá a nyelvemet, amit ő hangos nevetéssel díjazott.
Az istálló előtt lenyergeltem Herceget, és a vezetőszárat Szabi kezébe nyomtam, amíg a lovam felszerelését becipeltem a helyére. Amikor visszaértem, azt láttam, hogy a hisztis lovam úgy bújik Szabihoz, mint valami édes kiscica.
– Nyomi, anyukád nem tanított meg arra, hogy hogyan gombold be az ingedet? - húztam el a számat Szabira pillantva. A kigombolt ing is hozzá tartozott a "laza vagyok" imidzséhez, akárcsak a látszat-lezser séró. Ahhoz az imidzshez, amiért az összes lovardabeli kislány odáig volt. Meg nagyjából minden nőnemű egyed a lovarda és Kápolnásnyék környékén. Szabi pedig mocsok módon még ki is használta ezt. Állandó barátnője nem volt, de valakit mindig szédített. Ugyanakkor soha senkit nem hozott el magával Velencére vagy Fehérvárra, ha közösen, baráti társasággal mentünk. Azok baráti esték voltak, ott nem volt helye olyan lányoknak, akiknek a nevére már egy héttel később sem emlékszünk.
– Tudod, ki a Nyomi! – háborodott fel, pedig igazán megszokhatta volna. Állandóan Nyominak hívtam.
– Félek itt hagyni nektek egy hétre a lovamat. Elkényeztetitek – váltottam témát és rosszallóan néztem Szabira és Robira.
– Én nem, csak Szabika – vigyorgott az edzőm.
– De akkor ugye tiszta a dolog? Minden nap egy órát mozgassátok nyereg alatt, de óvatosan! Ugrani kétszer elég, de ezt Robi levezényli majd. És Szabi, finoman, mert érzékeny a szája, és... – ez volt az pont, amikor a szőke srác félbeszakított.
– Hé, ültem már lovon, és tudom, hogy működik a lovad. Jó haverok vagyunk, nem látod? – Szabika éppen Herceg szájában turkált, úgyhogy ez volt az a pillanat, amikor megragadtam a ló vezetőszárát, és elindultam vele a patamosóhoz, hogy lemossam róla az izzadságot. Miután ezzel is végeztem érzékeny búcsút vettem Hercegtől is meg Szabiéktól is, és még vagy százszor a lelkükre kötöttem, hogy mit hogyan csináljanak, majd elballagtam vissza az unokatestvéremék lakta kétemeletes családi házhoz.
A kapun belépve a két hatalmas, ám jámbor németjuhász lelkes ugrálással adta tudtomra, hogy mennyire nagyon hiányoztam nekik az elmúlt három órában, amit én nem annyira lelkesen viszonoztam. Nem nagyon tudtam értékelni, amikor két harminckilós kutya rám ugrik. Kicsit megdögönyöztem őket, majd felvágtattam a lépcsőn, és beestem a nappaliba, ahol anya nővére, Juli éppen a szekrényekről törölgette a port. Amióta otthon én takarítottam a szobámat, csodáltam Julit, hogy hogyan képes tisztán tartani egy ekkora házat, amikor mindenki állandóan hordja be a koszt.
– Csabi meg Zsombi? – érdeklődtem a két fiú-unokatesóm holléte felől. Csabi másfél évvel idősebb, Zsombi pedig két évvel fiatalabb volt nálam, és rengeteg közös vonással rendelkeztünk. Olyannyira, hogy a család gyakran megjegyezte, olyan, mintha egy harmadik fiú is lenne a családban. Ezen rendre megsértődtem, de persze hamar ki lehetett engesztelni. Főleg, ha az illető valamiféle édességgel próbálkozott.
– Valamit matatnak hátul az apjukkal. De könyörgöm ne kend te is össze magad! – Csak villantottam egy vigyort, majd ahogy jöttem, úgy távoztam is a házból.
Kápolnásnyék olyan, mint minden Fejér megyei község. Sőt, meg merem kockáztatni, mint minden magyarországi község vagy kisváros. Az emberek nagy többsége a mezőgazdaságban dolgozik, így a nagybátyám is, és ebben segít neki mind a két fia – nyáron, iskolaszünetben pedig főleg.
A telek hátuljában, a ház mögött különféle gabona-, illetve géptároló épületek álltak, ezek egyike előtt beszélgetett Csabi, Zsombi, illetve a nagybátyám, Máté. Mindhárman elgondolkozva szemlélték az előttük álló piros traktort, és olyan szakszavakkal vagdalkoztak, amiknek a jelentéséről fogalmam sem volt.
– Csak jöttem elköszönni. Aztán megyek föl zuhanyozni, és futok a vonatomhoz – magyaráztam nekik.
– Már mész is, Angyalka? – Bár első ránézésre nem így tűnhetett, de a név jelentős mértékű ironikus töltettel rendelkezett. Ugyanis egész gyerekkoromban, rossz voltam, mint az ördög, legalábbis Mátéék szerint, így rám ragasztották ezt a becenevet, de nem igazán szerettem. Leginkább Csabi használta, pusztán az én idegesítésem végett.
– Akarsz egy pofont vagy megverekszel érte? – Máté csak mosolyogva figyelte a szócsatánkat, Zsombi pedig szélesen vigyorgott.
– Mikor látunk legközelebb? – Ezúttal nagybátyám tette fel a kérdést.
– Hétfő előtt semmiképp. De majd egyszer csak érkezem. – Egy kacsintás után mindegyikük arcára nyomtam két puszit, majd a két németjuhásszal a nyomomban visszaindultam, magára hagyva a fiúkat, had tanácskozzanak tovább.
– Eszel valamit? – kérdezte Juli, amint beértem a lakásba. Elgondolkoztam kicsit, majd kiszámoltam, hogy legalább két óra, míg hazaérek, úgyhogy beleegyeztem az ebédbe. Amíg ő kaját melegített, én felvágtattam a másodikra, hogy a fürdőbe bevetődve lezuhanyozzak és megmossam a hajamat. Hajszárítással nem szórakoztam, úgy voltam vele, hogy ilyen melegben úgyis pillanatok alatt megszárad.
Törölközőben ballagtam vissza a szobámba, ahol magamra kaptam egy farmer sortot és egy szürke toppot. Elég király érzés volt kétlakinak lenni. Mármint, ténylegesen nyilván nem voltam kétlaki. A bejelentett hivatalos lakcímem otthon volt, Lőrincen. De mivel a nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy azt június 20-án az évzárót követően elterveztem, ezért némiképp javítván a helyzeten, leköltöztem Nyékre.
Történt ugyanis, hogy gyakorlatilag az összes pesti barátom elment valamerre. A sulis barátnőim gyakorlatilag egész nyárra kiterjedően külföldön tartózkodtak. Marci pedig a családi nyaralást követően a barátnőjével süttette a hasát Tapolcán. És bár milliószor megkérdezte, hogy nem akarnék-e lemenni hozzájuk, mindig nemet mondtam. Egyrészről hihetetlenül édes volt tőle, hogy gondolt rám – minden nap legalább kétszer feltette ezt a kérdést –, másrészről viszont nem akartam belerondítani a romantikus idillbe, bármennyire kedveltem is a barátnőjét.
Tehát, mivel senki ember fia nem maradt a fővárosban, hát én is Kápolnásnyékre  helyeztem át a székhelyem, mondván itt legalább Szabiéknak hála pörög a buli. Négy éves korom óta minden nyáron legalább egy hónapot a Fejér megyei településen töltöttem, így elég szerteágazó kapcsolati hálóval rendelkeztem. Az unokabátyáimból, az ő osztálytársaikból, barátaikból, Szabi haverjaiból, meg az ő haverjaikból összeverbuválódott egy elég nagy társaság, és velük gyakorlatilag egyetlen unalmas estém nem volt, mert mindig mentünk valamerre. Volt, hogy Velencére korzózni, vagy fürödni, volt olyan, hogy elmentünk Fehérvárra, de megesett az is, hogy csak leültünk Szabiék garázsába, és a nagypapája készítette bort dézsmáltuk. Persze nem jött mindig mindenki, a nyár nagy részében csak az igazi, nagyjából tíz-tizenkét fős "keménymag" vonulgatott ide-oda, de ettől függetlenül is remekül sikerültek az esték.  
Ebéd után igencsak kapkodnom kellett magamat, hogy kiérjek az állomásra, de végül minden komolyabb komplikáció nélkül felszálltam a Székesfehérvárról induló vonatra. Amint találtam egy szabad négyest, levágódtam és felhívtam Marcit. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor képes voltam megelőzni legjobb barátom telefonhívását.
– Mi a helyzet? – kérdezte, mikor felvette a második csörgés után a telefont. Ilyen esetekkor gondolkoztam el azon, hogy vajon képes lenne-e létezni a mobilja nélkül akár csak egy napot is. Többnyire arra jutottam, hogy valószínűleg fél nap után kétségbeesetten zokogna az almás telefonja után.
– Ülök a vonaton, megyek haza. Arrafelé?
– Á, semmi. – Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát és legyint egyet.
– Na, ezt ne próbáld bemesélni nekem.
– Jó, most mondjam azt, hogy ultrakirály minden, süt a nap, meleg van, király a víz, jók a csajok – hagyta függőben a mondat végét.
– Marcell, akarsz egy taslit? – kérdeztem, utalván az utolsó megjegyzésére.
– Jó oké, jó csaj nincs, csak az imádnivaló barátnőm. – Biztosra vettem, hogy a lány valahol ott ül mellette. – Holnapra mi a program?
– Hát, ha Detti nem ment volna túrázni a tesójával, akkor mentem volna repterezni, hátha elkapok valakit egy autogramért, de az egyedül nem buli, plusz amúgy se lenne senki, aki közös fotót csinálna.
– Szóval? – kérdezte a legjobb barátom hosszan elnyújtva  szót.
– Valószínűleg elmegyek valamerre fotózni. – A lovaglás mellett ez volt a kedvenc elfoglaltságom. Néha a lovardában is csináltam képeket, amiket mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadott. Főleg Szabi. Főleg akkor, ha előnyös volt róla a kép.
A fényképezés mellett gitározni is szerettem, de a Nikonommal mászkálni a városban egyszerűbb volt – és menőbb –, mint egy gitártokkal.
A vonatútnak több mint a felét végigbeszélgettük – meséltem Marcinak arról, hogy mi újság Nyéken, hogy hogy vannak Csabiék, Szabi aktuális hülyeségeiről, Herceg mérhetetlen ügyességéről. Még mielőtt letettük volna, kijelentette, hogy hétfőn már itthon lesz, szóval muszáj lesz elmennünk valamerre – nekem pedig eszem ágában sem volt erről lemondani.
Miután hazaértem, leginkább annyira volt energiám, hogy egyek valamit, aztán az ölembe vettem a laptopomat, és felmásoltam rá a fényképezőmből a képeket, amiket kinn csináltam a lovardában. Átválogattam őket, mindegyikre rányomtam a monogramom, és amelyik igényelte, azt egy kicsit megszerkesztettem. A kész képeket feltöltöttem a szokásos képtárba, és írtam mindenkinek egy körüzenetet Facebookon, hogy gyönyörködhetnek magukban.
Alig öt perc múlva a közösségi oldal jelzett, hogy Szabika képet töltött fel, amin a lova, Fantom hátáról vigyorog a csajozós mosolyával. Fejingatva, somolyogva nyomtam egy tetsziket, majd kikapcsoltam a laptopot és letettem a szekrényemre. Elfáradtam a nap során, az utazásban, Szabiék hülyeségeiben, így függetlenül attól, hogy az óra még csak kilenc huszonötöt mutatott, végignyúltam az ágyamon és pillanatok alatt elnyomott az álom.
*
Másnap tizenegykor, egy kiadós reggeli után a vállamra kaptam a fényképezős-táskám, a zsebembe süllyesztettem két tartalék-akkumulátort, a táskámba szórtam egy szendvicset, egy üveg vizet és az irataimat, majd a kedvenc sportcipőmet felvéve elindultam, hogy nyakamba vegyem a várost.
Az első utam a várba vezetett, lőttem pár képet a városról, a Dunáról, a pesti oldalról. Magam sem tudom, hogyan sikerült a Keletiig, de ha már ott voltam, akkor csináltam pár képet a rohanó tömegről, a ki- és bejövő vonatokról, az épületről. Szerettem fotózni, mert olyan pillanatokat tudtam megörökíteni, amiken mindenki átsiklik. A rohanó világban igenis fontosnak éreztem, hogy egy pillanatra lelassítsunk, megálljunk. Még ha csak a fotón tűnt is így.
Épp a pályaudvarról kitóduló embereket igyekeztem megörökíteni, amikor valaki nekem jött, a gép pedig kiesett a kezemből. A vérnyomásom pillanatok alatt ugrott a kétszeresére, és villámgyorsan térdeltem le a földön heverő Nikon mellé. Látszólag semmi baja nem volt, de kikapcsolt. Időközben az engem kis híján felborító idegen angolul kezdett makogni valamit arról, hogy sajnálja, de nem néztem rá, lekötötte a figyelmemet a gép. A szemem sarkából azért láttam, hogy ott toporzékol mellettem.
Bekapcsoltam a gépet, és hál' istennek felvillant az üdvözlő-képernyő. Kipróbáltam, hogy jól fókuszál-e, hogy az objektívnek sem esett-e baja, majd végül ellőttem egy képet, ám ez is hibátlannak bizonyult, így a gépre raktam az objektívsapkát, kikapcsoltam, és felálltam, ránézve a kedves nagyon sietős külföldi turistára.  A szőke tincseket, a jellegzetes arcvonásokat, egyből felismertem, és az arcát takaró napszemüveg, és az árulkodó Sauberes baseball-sapi láttán egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ilyen nincs, hogy Nico Hülkenbergbe futok Budapest kellős közepén…

Dalban mondom el

Sziasztok!
Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá.
A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani, szóval, jó olvasást! :)
Puszi, D.

A látszat néha csal #epilógus

Sziasztok!
Elérkeztünk az eddig még soha nem olvasott Epilógushoz. Sokat vacilláltam, hogy kell-e ez a történethez, illetve, hogy ez kell-e a történethez. Sok verzió futott át az agyamon, de talán ez volt az, ami a leginkább tükrözi A látszat néha csalt és Sophie-t. És persze Ikert. Igen, nem tudtam kibújni a bőrömből, nem bírtam nem írni a kapusról, de kérlek, nézzétek el ezt egy elvakult rajongónak, akinek évek óta Casillas a legnagyobb kedvence. 
Nem tudom, hogy fog tetszeni Nektek, őszintén remélem, hogy tetszik majd, de mindenképp írjátok meg, hogyan vélekedtek róla. És ha netalán jobban tetszik Sophie története enélkül az epilógus nélkül, akkor tekintsétek úgy, hogy ez nem több, mint egy alternatív befejezés. A bevezetőhöz pedig már csak annyit, hogy jövő héten találkozunk, egy meglepetés Szczesny-novellával, utána héten pedig már tényleg kezd az Azon a nyáron :)

Jó olvasást!