| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Just tonight

Boldog névnapot Livi! 
még akkor is ha ez nem egy klasszikusan boldog novella lesz
Természetesen nem ennyi a mondanivalóm, de ez a leglényegesebb. Aztán rögtön utána az, hogy ez a legelső írásom a fandomban, és mondhatni igen csekély kis pici szeletkéjét ismerem csak, azt is csak felületesen, ezért rettegek attól, hogy valami fatális, megbocsáthatatlan hibát ejtettem. Ha ilyet tapasztaltok, szóljatok nyugodtan, csak ne csapjátok le a fejem. Merthogy ezt a novellát egyszerűen meg kellett írnom, még a világ ismeretének erőteljes hiányában is, mert Reylo egyszerűen van. Létezik és kész, létezni kell, és nem szabad, hogy ők ketten unokatesók legyenek - ámbár nem ez lenne a világ első példája unokatesók szerelmére... anyway. Szóval mikor láttam a filmet, tudtam, hogy nekem írnom kell erről a kettőről, inkább előbb, mint utóbb és nos.. Ennek az eredménye látható itt lentebb egy kicsit. Nem is húzom tovább a szót, csak annyi, hogy kommenteknek nagyon nagyon örülnék, már csak azért is, mert csakúgy, mint a Vallomásnál, most is iszonyatosan bizonytalan vagyok. Szóval várom a véleményeket odalenn kommentként, vagy a chatben röviden, és jó olvasást, és még egyszer boldog névnapot Livi :) 

Just tonight

Just tonight
A fiatal nő elgondolkodva forgatta kezében a poharat, és a hangzavaron át is próbálta kivenni az üveg falának koccanó jégkockák hangját. Ez, az ital lötykölése, és az opálos, barna színű folyadék meredt bámulása megnyugtatta. Ebben a lepukkant, eldugott, ám meglepően forgalmas kocsmában próbálta meghúzni magát. Ide menekült, mert egyedüllétre vágyott. Mert az Ellenállásnál hirtelen rászakadó érdeklődés és figyelem egyszerűen megfojtotta. Éveket töltött a magányba burkolózva, és még szoknia kellett azt, hogy emberek vannak körülötte, akikkel beszélni, törődni kell.
Gyakran úgy érezte, hogy az egész csak fölösleges időfecsérelés, és legszívesebben elmenekült volna, vissza a Jakku kellemesen lepusztult elszigeteltségébe. Hiába kedvelte Finnt és Leiát, vagy épp az imádnivaló BB-8-et, a fiú a ragaszkodásával és aggodalmával néha az agyára ment, és egyszerűen csak arra volt szüksége, hogy egymaga lehessen. Arra, amivel az elmúlt éveit is töltötte, még ha akkoriban mindennél jobban vágyott is arra, hogy emberek vegyék körül. Alapvetően magába forduló személy volt, és rémesen makacs. Márpedig Rey elhatározta, hogy egyedül akar lenni, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodott. És itt a kocsmában senki nem ismerte, senki nem szól hozzá, és ez, ha nem is örömmel, de mérhetetlen elégedettséggel töltötte el a lányt. Egyedül a pultossal kellett kommunikálnia, vele is csak annyit, hogy kéri a következő kört, miután felhajtotta az italát.
– Hé, a következőt én állom! – hallott meg egy piszkosul ismerős hangot a háta mögül. Egészen biztos volt abban, hogy a kijelentés neki szólt, mert rajta kívül egyetlen olyan személy sem tartózkodott a helyiségben, akit bárki meg akarna hívni bármire. Ugyanakkor a hang kétségbeejtően hasonlított valakiére… De az nem lehet! – gondolta határozottan a lány, miközben óvatosan megfordult a széken.
Hogy feldolgozza a látottakat, egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, ám így is maga előtt látta a félhosszú, fekete hajat, a markáns arcot, és azokat a feneketlen, örvénylő sötétbarna szemeket. Mint akit megcsíptek, úgy pattantak fel a szemei, ám Kylo Ren továbbra is ott állt előtte, teljes, maszknélküli valójában.
Amikor a férfi leült mellé, Rey első gondolata az volt, hogy felpattan, és messzire menekül innen is, de maga sem tudta, milyen apropóból, végül mégis a maradás mellett döntött. Csendesen forgatta a kezében az üvegpoharat, és perceken keresztül egyikük sem szólt egy szót sem, csak ültek egymás mellett, a kocsma alapzajába burkolózva.
– Mit keresel itt? – törte meg a csendet Rey kissé számon kérő hangja. Nagyot kortyolt az italából, majd várakozón fordult a mellette ülő felé. Tekintetük találkozott, és a lány pontosan ugyanazt a kétségbeesett magányt látta a férfi szemeiben is, amit ő maga is érzett. Ugyanazt az ambivalenciát – vágyták az egyedüllétet mindketten, ugyanakkor rettegtek is tőle, jobban, mint bármitől.
– Magam sem tudom – felelte Kylo, rendelve magának is egy italt. Némán, eltűnődve ültek hosszú percekig, az előttük heverő poharakat szuggerálva. Mintha ők ketten egy külön kis világba léptek volna. Egy világba, ahol az idő megszűnt létezni körülöttük, minden más zavaró tényezővel együtt. Eltűnt a zaj, elillantak a kocsma csavargói, és nem maradt más, mint a kettejük némán, a gondolataikba merülő párosa. – Azt hiszem, bujkálok – felelte a férfi hosszas hallgatás után, meghúzván az poharát, amit, mielőtt még letett volna, döntögetett kicsit hatalmas kezei között.
Reynek eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, mi elől, pontosan tudta anélkül is. A kérdések, a számonkérés, az árgus szemek, az elvárások, az emberek, a világ elől. Kylo indokaiban a sajátjaira ismert, és ezzel egy pillanatra átcikázott rajta a gondolat, hogy ők ketten nem is különböznek annyira. Aztán eszébe jutott az nap. Az, amikor a férfi hidegvérrel ölte meg a szeme láttára a saját apját, és ezzel egyből meg is cáfolt mindennemű hasonlóságot kettőjük között. Kylo Ren egy szörnyeteg – szögezte le magában.
– Hogy voltál rá képes? – csúszott ki a lány száján alig hallhatóan, de a mellette ülő fülét nem kerülte el. Elszakította pillantását az imádott poharától, és tekintetét Reyre emelte. De az a szempár kétségbeesett volt és megtört, és csordultig telt mély szomorúsággal, és elemi fájdalommal.
– Kérlek ne… Csak ma este ne – kérte szinte suttogva Kylo, rekedtes hangjából sütött a lemondás. Ez volt az a pillanat, mikor a lány meglátta az embert a sötét sith mögött. Az embert, aki pont olyan esendő volt, akit ugyanúgy meggyötört az élet, mint bárki mást. Sőt, talán még jobban is.
A lány megértette, hogy Kylo miért nem akar erről beszélni. Hiszen ha egyszer elmenekült, és bujkált, jogosan érezte úgy, hogy megérdemli, ne kelljen semmi olyanról beszélnie, ami feszélyezi. Fura dolog ez – gondolta Rey. – Az alkohol hatására Kylo Ren érzéseiről filozofálni.
– Szóval ma estére tegyünk úgy, mintha nem mi lennénk? Mintha nem ellentétes oldalon állnák? – kérdezte a lány, és bár cinikus akart lenni, hangjában remény csendült és vágy. Akarta, hogy így legyen, hogy lássa, milyen az a Kylo, aki nem a nagyapját tekinti etalonnak, aki nem elvárásoknak akar megfelelni. Hogy milyen az ember a maszk mögött, hogy milyen volt a gyerekkora, mi tette őt ilyenné. Meg akarta őt ismerni, még ha csak egy estére is. Ha ehhez úgy kellett tenni, mintha nem önmaguk lennének, ám legyen, állt elébe. De tudta, hogy ez talán egy soha vissza nem térő lehetőség lenne, és örök életére bánná, ha nem élne vele.
– Csak két idegen, akik összefutottak egy kocsmában, és megisznak együtt egy vagy két italt – ajánlotta Kylo, és a lány számára elmondhatatlanul csábító volt a gondolat. Már az is önmagában, hogy a holnappal nem törődve tölthet el egy estét, a folyton kínzó agónia és a családja hiányolása nélkül. De be kellett vallania azt, amit maga előtt is tagadni próbált, hogy függetlenül attól, hogy egy szörnyetegnek tartotta a férfit, volt valami benne, ami vonzotta. Talán a megfoghatatlan, ambivalens jelleme, talán az, hogy nem képes magát teljesen átadni a sötét oldalnak.
– Galen Solusar – nyújtotta a kezét a férfi Rey felé, és arcán mintha egy mosoly suhant volna át. A markáns vonalak meglágyultak, és talán a sötét szemek feneketlen fájdalma is enyhült kissé. Kylo nem gondolkozott azon, hogy helyes-e az, amit tesz, megengedhető-e vagy épp ellenkezőleg. Csak megpróbált ténylegesen elmenekülni, és a múlt fojtogató láncait maga mögött hagyva élni egy kicsit.
– Sheva Rollan – fogadta el a felé nyújtott jobbot a lány. Ahogy a hosszú, meleg ujjak apró keze köré fonódtak különös bizsergés futott végig az egész testén. Nem volt egészen biztos benne, hogy miért is ment bele a játékba – Kylo miatt, vagy egy képzelt élet miatt, amelyet úgy alakíthatott, ahogy csak akart. Mindenesetre azt tudta, hogy abban a pillanatban, hogy kimondta a nevet – az új nevét – átszakadt benne egy gát, az, amelyik távol tartotta őt a férfitől. Mert Sheva megkreálásával mentséget talált abban, hogy a tettei valójában nem is az ő cselekedetei, hanem Sheváéi. Nevetséges és buta gondolat volt ez, de így minden annyival könnyebb volt.
Megrázta a fejét, hogy száműzze belőle a gondolatokat, mert nem volt szüksége rájuk. Ezen az estén nem. Az ösztöneire, és a megérzéseire akart hagyatkozni, nem pedig kigondolt tervekre, vagy előítéletekre. Megpróbálta hát kiüríteni a fejét, és aztán mosolyogva fordult Kylo felé.
– És kedves Sheva, mivel foglalkozol? – érkezett a kérdés a férfitől, miközben mindkettejüknek rendelt egy újabb kör italt. Noha csak egy apró mosoly ült a szája sarkán, azért ott volt, és ezt Rey sem volt rest észrevenni. Nem tudta, hogy az alkohol okozta enyhe tompultság miatt volt-e, vagy azért, mert máris ennyire beleélte magát a játékba, de szinte egyből érkezett a válasza.
– Fejvadász vagyok. Épp egy sikeresen befejezett munkát ünneplek – emelte meg az elé letett italt. Kylo elismerően bólintott, miközben összekoccintották a poharaikat. – És te, Galen?
– Azt hiszem, több bennünk a közös, mint gondoltuk volna. – A férfi hangjától Rey hátán végigfutott a hideg, a lehető legjobb értelemben. Vagyis… nem volt teljesen biztos abban, hogy mennyire jó dolog ilyeneket érezni vagy gondolni az Első Rend parancsnokáról, de nem akart ezzel foglalkozni. – Magam is fejvadász vagyok.
Kylo merészet húzott azzal, hogy a képzelt kis világukat a valósággal szöges ellentétbe állítva húzta fel. Elszigetelték magukat mindkét oldaltól, pártatlanná váltak, és semleges területet választottak.
– Gyakran jársz ide? – Rey kérdésében több volt, mint pusztán érdeklődés. Azt remélte, hogy az ilyen apró kis részletekkel talán megismerheti a Kylot.
– Mondhatni – bólintott a férfi. – Ha a bázison nem úgy mennek a dolgok, ahogy akarom vagy He… a munkaadómmal nem értünk egyet valamiben általában ide jövök. Itt nem ismer senki, és magam lehetek, ha kell gondolatokkal, ha kell, azok nélkül.
A lány egészen beleremegett abba, hogy Kylo mennyire pontosan leírta azokat az érzéseket, amikkel az ő feje is tele volt, amikor beült ide. Gombóc keletkezett a torkában, és hirtelen magányosabbnak érezte magát, mint valaha.
– Na és te? – érdeklődte a férfi, sötét szemeivel a lányt pásztázva. Tekintete bejárta a kerek arcot, a kissé elnyíló ajkakat, a formás, pici orrot, és végül rátalált a mélyen ülő, zöldes szemekre, amelyek búsan szemlélték a pulton túl felsorakoztatott italos üvegeket. Kylonak tetszett a lány, de a külsőségeken túl megfogta benne az, amilyen kétségbeesett, elemi erővel ragaszkodott az életéhez, az, ahogyan ott az erdőben állva a félelmeibe kapaszkodva használta az Erőt.
– Nem – rázta meg a fejét Rey. – Ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Csak hirtelen sok lett az emberek érdeklődése, magamról faggattak, és olyan érzésekről kérdeztek, amikre magam se tudtam a választ. Én csak… – megvonta a vállát, és felhörpintette itala maradékát. – Egyedül akartam lenni, ismeretlenek között.
Észre sem vették igazán, vagy nem törődtek vele, de már régen nem a kitalált személyiségükről volt szó. A saját fájdalmaikat és kétségeiket, problémáikat tárták fel a másik előtt, és ez mindent sokkal valóságosabbá tett. A tudat, hogy bár a világ két különböző pontján állnak, mégis ugyanazt a szélmalomharcot vívják magukban, olyannyira közel hozta őket egymáshoz, amit a legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna.
We've got tonight
– Sajnálom, ami történt – szólalt meg csendesen Kylo, néhány pohárral később, miután kisebb szünet állt be a beszélgetésükbe. Reynek annyira kavargott a feje az elfogyasztott italok, illetve a férfi hirtelen megismerése, és az e kapcsán keletkezett gondolatai, érzései kapcsán, hogy elsőre fogalma sem volt arról, hogy a mellette ülő miről beszél. – Hogy a Starkilleren a fejedbe másztam, a dolgokat, amiket mondtam. Nem… Nem volt jogom hozzá. – Reynek a meglepettségtől elakadt a szava, és a csodálkozástól tágra nyílt zöld szemekkel pillantott fel a férfire. Egészen ki is mentek ezek dolgok a fejéből a beszélgetésük alatt, és igazán elkezdte kedvelni Kylot. Ami megrémítette, az az volt, hogy az emlékek visszatértével sem változtak zavaros érzései. A korábban érzett gyűlölet és undor mind a ködbe veszett, és a helyét átvette valami fura, megmagyarázhatatlan vonzalom, és ez a frászt hozta a fiatal lányra.
– Nem úgy volt, hogy nem beszélünk arról a napról? – kérdezte Rey, halvány félmosollyal pillantatva a férfira. Nem értette önmagát, azt, hogy hogy bírt ennyire fesztelenül csevegni valamiről, ami ilyen mértékben megváltoztatta a világát. Hogy hogyan volt képes szinte meg nem történtnek tekinteni a Kyloval való összetűzéseit. A férfi megijesztette, de nem magával a jelenlétével, vagy azzal, hogy korábban meg őt akarta ölni. Reyt az rémítette halálra, hogy a másik pontosan tisztában volt a félelmeivel, a magányával. Attól félt, amilyen művészi pontossággal Kylo visszaadta a rettegését, amit akkor érzett, ha arra gondolt, hogy soha nem láthatja a családját, és ettől úgy érezte, elhagyja minden ereje. Mindenben igaza volt, és a fejébe látott, és ez tette a szemében veszélyes ellenféllé Rent, most mégis úgy csevegett vele mindenről – beleértve azt az estét is –, mintha mi sem történt volna, mintha közeli barátok lettek volna.
– Igazad volt akkor. Én… Tényleg félek, hogy nem… – Kylo nyelt egyet, majd lepillantott a poharára, hogy aztán tekinteté újra Reyre emelje. – Félek, hogy nem leszek olyan erős, mint Darth Vader. Attól, hogy nem fognak tisztelni, hogy egyszer minden kötél szakad és nem lesz hová mennem. – A lány végignézett a mellette ülőn, aki annyira sérülékenynek tűnt! Ott ült mellette lesütött szemmel az Első Rend parancsnoka tele gátlásokkal, félelmekkel és agóniával. Kylo olyan önbizalom-hiányos volt, amit Rey még soha nem látott, ráadásul a látszat ellenére rettegett a következményektől, a jövőtől, attól, hogy mit hozhat a holnap. Bizonytalan volt, és ingatag, mint egy elveszett kisfiú. A lány nem tehetett róla, megesett rajta a szíve, és apró tenyerét a férfi széles, izmos hátára simította, mintegy vigasztalásképp. Kylo meglepetten kapta fel a fejét, és sötétbarna szempárja összekapcsolódott Rey megértően villanó zöld tekintetével.
Szédületes harc dúlt mindkettejükben a hirtelen fellángoló vonzalom ellen, de ilyen rövid idő alatt is belefáradtak a küzdelembe, és jobban csábította őket a másik, mint addig valaha bármi. Gyógyírt kínáltak egymás sebeire, és megszüntették a másik nyomasztó magányérzetét, és ez több volt annál, amit valaha is kívántak volna.
Kylot egyszerre öntötte el rettegés és hála attól, hogy a lány mennyire megértette őt, és hogy szinte megbocsátott neki. Szüksége volt erre, valakire, akivel beszélhet, aki átérzi a magányát, valakire, aki meghallgatja, és nem ítélkezik. Szüksége volt Reyre. A bizonytalanság, a düh, a félelem, és a harag mind kontroll alá került a lány társaságában. A múltja, a tettei nem számítottak abban a pillanatban, mert Rey a történtek ellenére is függetlenül, elnézően szemlélte őt, és átlátott az ezernyi maszkon, és álarcon, amit maga köré húzott. Őt látta, nem azt, akit mutatott, hanem aki valójában volt. Meglátta a Ren mögötti Bent.
– Mi lenne, hogyha egy szobát… fenn… – Rey képtelen volt összefüggő mondatokban beszélni, vagy értelmesen gondolkozni. Kylo meg nem értettsége, a kettejük hasonlósága annyira csábító volt, olyan ellenállhatatlan, hogy a lány meg sem próbált harcolni ellene.
Megértés, elfogadás és törődés – erre volt szüksége mindkettejüknek. Meg persze a feléjük áramló ostoba kérdések megszűnésére. És kezdtek ráébredni arra, hogy egymásra is, a másik hallgatására és meghallgatására. Kimondott, és elhallgatott szavaikra. Mindketten magányosak voltak, de kettejük magánya olyan egészet alkotott, ami elfeledtette velük a hétköznapok háborúit. Kiegészítették egymást, úgy idomult egymáshoz a lelkük, mint a legtökéletesebb kirakós darabkái. Csak ők ketten voltak. Csak ez az éjszaka.
Kylo már a sebtében kivett fogadóbeli szobában állva lassan emelte fel remegő kezét, hogy a lány arcára simítsa erős tenyerét, és az érintés mindkettejükből megkönnyebbült, felszabadult sóhajt váltott ki. Akarták, vágyták a másikat, a forró érintéseket és a néma csókokat, mert ezekből is értették egymást. Ezek mutatták csak igazán a fájdalmaikat, a személyiségüket, de egyikük sem bánta.
– Rey… – kezdte a férfi, karcos hangjában keserűen csengő fájdalommal, amitől a barnahajú lány jól tudta, most komolyra fordult a szó. Az oly kényelmes álnevek helyett Kylo a valódi nevét használta, amit úgy ejtett ki, mint soha senki előtte. Ebben az egy rövid szóban benne volt minden, ami az este addig történt, és minden, ami csak a levegőben lógott. Minden érzés és kérdés, vágy és talány, ami ott vibrált kettejük között a levegőben. Rey felpillantott a sötét szemekbe, amelyek úgy figyelték a lányt, mintha soha többet semmi mást nem kívánnának nézni. – Tudod ugye, hogy ez csak mára szól? – kérdezte, de mintha a kérdés saját maga megnyugtatására is szólt volna. Mintha önnön személyének akarta volna vele bebizonyítani, hogy ez, a közöttük levő vonzalom, melyet mindketten éreztek, valóban csak pillanat-szülte, és tényleg csupán erre az éjszakára szól.
– Tudom, nincsenek illúzióim – füllentett a lány, mert igenis voltak illúziók. Bár maga is kissé nevetségesnek tartotta a dolgot, de felmerült benne a gondolata annak, hogy esetleg több is lehetne, de tényleg külön világhoz tartoztak, más oldalon álltak. Mondhatni, jobban nem is különbözhettek volna. És akármilyen erős is volt a testi-lelki vonzalom, nem lehetett elég ezen szakadék áthidalásához. Pedig Reyt tényleg vonzotta Kylo lelke annak minden sötétségével és meg nem értettségével. Hiszen épp ez csábította! Meg akarta érteni őt, megfejteni az elméjét és megismerni őt kívül-belül.
Úgy érezte máris ismeri. Ha nem is az egészét, de legalább Kylo egy picike kis szilánkját, egy apró darabkát azok közül, amire Rey véleménye szerint a férfi szét volt hullva. De abban a pillanatban, mikor a sötéthajú ajkai rátaláltak a lányéra, ez a legkevésbé sem számított. Nem számított semmi, sem az ellentét, sem az illúziók, sem a múlt, mert csak ők ketten, a vonzalmuk, az érzékeik, a megfoghatatlan érzésáradat. Az az egyetlen éjszaka, amiben mindezt megélhették.

Azon a nyáron ###

Utóhang

Azon a nyáron a Nicóval való sikertelen kapcsolatom felnyitotta a szemem. Talán nem is maga a szakítás ténye, hanem ami utána történt. Ekkorra ugyanis rájöttem, hogy a magány és a szeretethiány csak a félelem szülte képzelgés volt.
Féltem, mert szentül hittem, hogyha szeretek, ha megbízok valakiben, akkor utána szükségszerűen csalódnom is kell. Mindig is óvatos ember hírében álltam, és sokáig azt gondoltam, hogy ennek az oka a megfontoltság. De azon a nyáron rájöttem, hogy az óvatosságom oka nem más volt, mint az érzésektől és a csalódásoktól való félelem.
Szabi sok mindent tanított nekem. Hogy hogyan üljek helyesen a nyeregben, hogy hogyan kontrolláljak terepen egy ötmázsás, önálló akarattal rendelkező állatot. A sort sokáig folytathatnám, de mégsem ezek a legfontosabb dolgok, amiket tőle tanultam. Mert bár ezek kétségtelenül mérföldkövek voltak a lovas karrierem szempontjából, Szabi ezeknél jóval lényegesebb dolgokra mutatott rá.
Megtanított bízni, megtanította, hogyan ne féljek, megtanított hinni önmagamban, és ami a legfontosabb, megtanított szeretni. Azt hiszem, rémes tanítvány lehettem. Olyan, aki folyton kérdez, de mielőtt választ kaphatna, mindig megpróbál meghátrálni. Nehezen értettem meg a dolgokat, nehezen fogadtam el a tényeket, és még nehezebben ültettem át őket a gyakorlatba. De ő mindezek ellenére sem mondott le rólam. Ott volt és segített. Bízott és biztatott. Hitt. Megbecsült. Szeretett.
Minden azon a nyáron történt. Amikor megismertem Nicót. Amikor szerelmes lettem a legjobb barátomba.


____________________________
Íme, hát a végére értünk az Azon a nyáronnak, ami rengeteget szenvedett, és általa én is. Amivel időnként nagyon nem találtam a közös hangot - és Renivel sem -, és gyakran már ott tartottam, hogy akkor köszöntem szépen, nekem ebből ennyi elég volt, aztán valahogyan mindig visszakanyarodtam hozzá. És most itt vagyunk, és vége van a történetnek, meg talán egy szakasznak is, szóval itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki itt volt velem ebben a kicsivel több, mint egy évben (ezen a blogon, meg ha a másikat is belevesszük, akkor legalább kettő, de inkább két és fél évben), aki olvasott akár egy mondatot is belőle. Külön köszönöm azoknak, akik pipáltak, és óriási virtuális ölelés azoknak, akik még kommentet is írtak. El sem hiszitek, mekkora motivációt jelentettek a kommentek időnként. És persze csilliomodszorra is köszönöm a bétázást Livinek, aki nélkül amúgy nem biztos, hogy befejeződött volna ez a történet, Mert ő nem engedte, hogy millió szóismétléssel, jelzőhalmozással, és túlzó drámaisággal kerüljenek fel a részek. Ő kényszerített ki belőlem egy többé-kevésbé életképes jellemet Marcinak és Reninek is, szóval köszönöm ♥.
Mindig olyan jó érzés befejezni egy történetet, és néhány percig csak meghitten, fátyolos szemekkel nézni, és felidézni a szép pillanatokat. És most erre kérlek Titeket is, Kedves Olvasók, hogy idézzétek fel a kedvenc pillanataitokat, hogyha voltak, és írjátok meg nekem kommentben. 
A jövőről pár szóban... Lesz egy novella biztosan az AN-hez, mert kizárt dolog, hogy ne ragadjam meg a lehetőséget, hogy írjak egy mennyei megyei meccsről, annak minden gyönyörűségével együtt. Szóval ezt meg is írom majd valamikor, ha éppen fenenagy honvágyam lesz Debrecenben. És lehet hogy lesz még egy, de erről inkább semmit nem mondok, majd ha lesz akkor meglátjátok. Ezen kívül időközben a Vérbosszú blogja is megnyitotta kapuit, és március 1.-én fel is kerül a prológus. Itt pedig több mint valószínű, hogy a Jack Wilshere novella 1. részét olvashatjátok majd, de ez egyelőre a jövő zenéje, addig még bármi történhet. :)
Szóval még egyszer köszönök mindent, és legközelebb 12.-én találkozunk, hogy milyen formában... Nos arra azt hiszem, a fejléc az némi magyarázatot ;)
puszi, D.

Azon a nyáron #12

Sziasztok!
Elérkeztünk a fináléhoz, az utolsó fejezethez, ami tőlem szokatlanul igen rövid lett, de az egész fejezet időtartam nagyjából négy óra, és ha ennél többet írok, az már tőlem is indokolatlanul sok dráma lett volna. Sok gondolatom van az AN-nel kapcsolatban, de ezeket majd az Utóhanggal együtt megosztom veletek. Mostanra nincs is már mondanivalóm, minthogy jó olvasást kívánjak, és előre is elnézését kérjem minden Nico fannak.
Ja, és persze a bétázásért szokás szerint ezer hála Livinek. 
puszi, D.

12. fejezet

IMANY - Don't be so shy (Filatov & Karakas remix)
Órákon át figyeltem az ablakon keresztül a fényben fürdő budai várat, mert egyszerűen képtelen voltam aludni. Nem hagyott nyugodni az elősomfordáló bűntudat, annak a gondolata, hogy óriási hibát követtem el. Nem azért, mert a Nicóval töltött éjszaka ne lett volna jó, mert az volt, csak szimplán… Továbbra sem éreztem semmit a német iránt és ez összezavart, mert azt hittem, majd attól, hogy lefekszünk egymással, kialakul egy kapocs, érzések hada borít majd el, és hirtelen heves szerelemre lobbanok majd a pilóta iránt, de ilyesmiről szó sem volt.
Zavartan fordultam a hátamra, és vetettem egy pillantást a mellettem békésen szuszogó Nicóra, és egy pillanatra összeszorult a szívem. Nem azért, amit láttam, hanem éppen amiatt, amit nem láttam. Nem éreztem azt, hogy itt lenne a helyem, egy budapesti luxushotelben, egy világhírű pilóta mellett… A lelkem, az egész lényem elvágyott innen, el Nyékre, le a lovardába.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, és egy reszelős sóhaj szakadt ki a tüdőmből. Hirtelen eszembe jutottak Marci szavai a rossz szőkéről, és arról, hogy áltatom magamat. Akkor nem hittem neki, és egyszerű marhaságnak tartottam, amit mondott, de kezdtem ráébredni, hogy talán igaza lehetett. Hogy talán nem is elsősorban a szabadság és szórakozás miatt vonzott Kápolnásnyék, hanem Szabi, és az általa nyújtott biztonságérzet és megértés miatt.
„A nők tévelyegnek, a férfiak botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora.” – villant be néhány sor az este nézett filmből. Hirtelen újraértelmeztem ezt a mondatot, megláttam benne önmagamat. A felismerés szinte arcul csapott arról, hogy egy pillanatig nem bántam volna, ha Nico egy elbénázott lehetőség lett volna, viszont örök életemre sajnáltam volna, hogyha Szabit a be nem teljesedő kapcsolat szintjén hagynám.
– Egy idióta vagyok – suttogtam magam elé alig hallhatóan, és kipislogtam néhány könnycseppet a szememből. Leesett, mekkora hülyeséget csináltam, és sürgősen jóvá akartam tenni, így hát hangtalanul kimásztam az ágyból. Miközben az ablakon bevilágító napkeltei fényeknél összeszedegettem a szétdobált ruháimat, a szégyen semmihez sem hasonlítható érzése kerített hatalmába.
Már épp az ajtó felé indultam, mikor utoljára visszapillantottam az ágyban fekvő kócos szőkére. A bűntudat nem hagyta, hogy szó nélkül lelépjek, bármennyire csábító is lett volna. Előtúrtam hát a táskámból egy gyűrött papírlapot, és néhány kusza sort firkantottam rá. Leírtam, hogy elmegyek, és hogy sajnálom, de ugyanakkor tudom, hogy ő is tudja, és érzi azt, amit én is, hogy ez a dolog kettőnk közt nem működne. A korkülönbség, az eltérő világnézet és az iszonyatos távolság megmérgezné. Persze azt gondosan kihagytam belőle, hogy érzések terén sem álltam a helyzet magaslatán. Az üzenetem végére azért odabiggyesztettem még, hogy örülök, hogy megismertem és köszönöm a rengeteg élményt, amit mellette megélhettem. Egy utolsó sajnálommal zártam, majd minden lélekjelenlétemet összekaparva kioldalogtam a hotelszobából.
Tényleg sajnáltam, hogy csak így itt hagyom, de nem bántam. Volt elég más dolog, amit bánhattam, és nagyjából a németnek a lelépésemről alkotott véleménye volt az utolsó a sorban. Gyűlöltem ezt az érzést, és egy kicsit magamat is gyűlöltem. Némán, megbánással telve, összetörve, és az idő visszaforgatásáért ordító lelkemmel sétáltam végig a luxusszálloda aranyszegélyes szőnyegén a liftig. Vissza sem nézve hagytam el az Intercontinentalt, úgy, mintha csak egy rutinos kiosonó lettem volna. Pedig nem voltam.
Egészen jól sikerült tartanom magamat, és csak a metrón ülve tört ki belőlem az önutálat egy kiadós bőgés formájában. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mindössze egyetlen egy személy véleménye számított. Az ő ítéletétől függtem, és ez a függés megrémített. Tudtam, hogy ezt most komolyan elszúrtam, és ez nem egy olyan hiba volt, amit vissza lehetett volna csinálni.
Utáltam magamat, és egyedül voltam, mint a kisujjam. Az előző éjszaka emléke fájdalmasan égett bennem, és még mindig nem bírtam feldolgozni, hogy mennyire vak és ostoba voltam. Hagytam magamat rábeszélni valakire, akivel kapcsolatban szinte az elejétől kezdve kétségeim voltak. Ordítani tudtam volna az emésztő tehetetlenségtől, de tudtam, mit sem segítene.
A Déli jegypénztárában sikerült szipogásoktól mentesen, egybefüggően úti célomul megnevezni Kápolnásnyéket, hogy aztán a jegyem és a táskámat szorongatva, a felkelő nap fényében a vonathoz siessek.
Annyira hülye voltam! Tizenkilenc év ide vagy oda, úgy éreztem magamat, mint egy elveszett kislány, és mindennél jobban szükségem lett volna egy ölelésre, pár megnyugtató szóra, egy kedves mosolyra… Egy kedves mosolyra Tőle. Elbasztam, erre nincs jobb szó. Azt az egy dolgot tettem tönkre, ami mindig őszinte és igaz volt. Azt szúrtam el, amit Szabi a legtöbbre tartott bennem, és ettől én is pont arra a szintre süllyedtem, ahova a srác egyéjszakás kalandjait helyeztem. És mindannak ellenére, hogy mennyire mélységesen elítéltem, ironikus módon én magam is egyéjszakás kalandként végeztem. Vagyis, persze nem kellett volna szükségszerűen csak egy éjszakának maradnia, de ez felnyitotta a szememet. Ráébresztett, hogy bármennyire is azt sulykoltam, soha nem szerettem Nicót, és azzal, hogy lefeküdtem vele, végzetes hibát követtem el. Mert azt akartam, hogy az első különleges legyen, azzal, akit szeretek. De Nicót nem szerettem, mert a szívem történetesen egy másik szőkéhez húzott. Ahhoz, aki azt tartotta különlegesnek bennem, hogy nem adom könnyen magam, ahhoz, akinek a gyönyörű zöld szemei szinte belém láttak. Magamon éreztem a tekintetét, előre láttam benne a vádat, a csalódottságot…
Fogalmam sincs, hogyan értem le Nyékre, bár több mint valószínű, hogy a vonatutat is végigbőgtem. Az állomásra érkezve aztán megpróbáltam rendbe tenni magamat. Hangosan trombitálva kifújtam az orromat, megmostam az arcomat, de mindhiába, mert mire felértem a Szamosiba, már megint ragadt az arcom a könnyektől, és továbbra sem kaptam levegőt az orromon. Szabit az istállóban találtam meg – épp reggelit osztott a lovaknak. Mikor rám pillantott, elmosolyodott, és attól a mosolytól óriásit dobbant a szívem, és nem értettem, addig hogy nem vettem észre a nyilvánvaló jeleket.
– Későbbre vártalak – jegyezte meg, miközben egy fándli zabot kanyarított Max etetőjébe. Sejtéseim szerint elsőre nem szúrta ki a könnyáztatta arcomat, némaságom azonban felkeltette az érdeklődését, és kérdőn felém pillantott. Néhány lépéssel közelebb sétált hozzám, és valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor realizálta, hogy a legkevésbé sem vagyok rendben, ugyanis az addig a kezében szorongatott zabosvödör hangos csattanással ért földet az istálló betonfolyosóján. Pillanatok alatt előttem termett, és erős karjait a derekam köré kulcsolva magához ölelt. Remegve fúrtam a fejem az izmos mellkasba, miközben azon merengtem, hogy a barátságát sem érdemlem meg, nem hogy még többet.
– Mi történt, Kicsi? – kérdezte Szabi, nem rejtett aggodalommal a hangjában. – Mit csinált az az idióta? Összeverjem azt a tejfölös képét? – Elfojtott düh, féltés és megannyi kérdés bújt meg a srác szavaiban, nekem pedig a szívem szakadt bele, mert tudtam, hogy másodperceken belül vágyai listájának utolsó helyére ugrik majd az én megölelésem.
– Nem ő – nyögtem ki két sírógörcs között. – Én. Lefeküdtem vele. – Így, kimondva, még rémesebben hatott, közben pedig valahol szánalmasnak tartottam, hogy ekkora ügyet csinálok belőle. Hogy én, aki szívből gyűlöltem bárkitől is függeni, ennyire képtelen voltam elvonatkoztatni magamat Szabi véleményétől.
Megpróbáltam megemberelni magamat, és elmagyarázni, hogy ez az egész miért is akkora probléma, bár bíztam abban, hogy ha nem is tudja, azért sejti a választ. A srác tekintetét továbbra is kerülve kezdtem bele a mondandómba:
– Mindig is úgy terveztem, hogy az első különleges lesz, romantikus és szerelmes, de most másra sem tudok gondolni, mint hogy a srácot, akivel együtt voltam, képtelen lennék szeretni. Nem tudom őt szeretni, mikor mást szeretek. – Ekkor először mertem felpillantani a szemébe, és amit ott láttam, meglepett. Nem ítélkezett, nem vetett meg, nem haragudott. De hisz’ mit is gondoltam?! Ismerem Szabit, és ha valaki, hát ő soha nem ítélkezik.
Finoman megfogta a kezemet, és az istálló melletti szalmabálákhoz vezetett. Leültetett az egyik szúrós kockára, majd leguggolt velem szemben. Hatalmas, meleg tenyere az arcomra simult, én pedig egész testemben megremegtem. Hüvelykujjával letörölt egy makacs könnycseppet, és zöld tekintetét az én elhagyatott, magányos szempáromba fúrta.
– Figyelj, Kicsi! Hidd el nekem, hogy minden első különleges. És egyébként is, az a srác, aki igazán szeret, nem az első akar lenni, hanem az utolsó. – Mondandóját egy kacsintással kísérte, de ezen már meg sem lepődtem, annyira beleitta magát ez a gesztusrendszerébe.
Szabi szavai nyomán összeomlottam, és újra felépítettem magamat, és az egész nem vett több időt igénybe egy szívdobbanásnál. Az imént kiejtett mondatai szilárdan és határozottan támasztották meg az ingatag hitemet, és közben soha nem érzett szeretetre, szerelemre lobbantottak a szőke fiú iránt.
Macska módra bújtam a mellkasához, miközben annyira jelentéktelenül picinek éreztem magam, mint még soha. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nekem, akinek soha be nem állt a szám, hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon, pedig mondanivalóm éppenséggel akadt volna. Tényleg igaznak bizonyult, hogy a szerelem kifordítja magából az embert, átrendezi a fontossági sorrendet. A pokolba taszított, és csak remélhettem, hogy rövidesen a mennyekbe repít majd.
– Köszönöm – motyogtam a könnyáztatta pólóba. Valójában annyi mindenért hálás voltam ennek a fiúnak, hogy ez az egy szó nevetségesen kevésnek bizonyult. Üresnek és semmitmondónak tűnt. Volt ugyan még egy szó, de nem tudtam illik-e ez ide, kimondható-e ilyen helyzetben. Bizonytalan voltam, de életemben először nem önmagamban, hanem Szabi pozitív reakciójában nem bíztam.
Egy leheletnyit elhúzódtam tőle, de éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Amit ott láttam, meggyőzött arról, hogy gondoljon, vagy érezzen bármit, abból, ha őszinte vagyok, nem lehet baj. Így hát lassan, kimérten, mint aki most tanul beszélni, kimondtam azt az egy szót, amiről azt hittem, egyenesbe hozhatja a világomat. Ami értelmet adott minden addigi hülyeségemnek. A szót, ami feloldozott, felszabadított, mosolyt csalt az arcomra, és a választól függetlenül boldoggá tett.
– Szeretlek.
– Én is téged, Kicsi. – A hirtelen jött válasza meglepett és letaglózott, ugyanakkor kicsit fel is dühített. Ki nem állhattam, ha nem értettek meg.
– De én nem úgy, hanem úúgy. Nem tudom, pontosan mikor, és hogyan történt, de szerelmes vagyok beléd, Szabi. – Tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el attól az örvénylő zöld tengertől, ami vidáman, szikrázóan nevetett rám.
– Tudom, Kicsi. Én is úgy értettem – vigyorodott el, én pedig egy pillanatra levegőt sem kaptam, és azt sem tudtam, hol vagyok. Nem hittem el, hogy tényleg azt mondta, amit hallani véltem.
– De… De hát – hápogtam, mire Szabi gurgulázva, mézédes hangon felkacagott. Rázkódott a nevetéstől, a szemei vidoron csillogtak, majd nemes egyszerűséggel megcsókolt. Tudta, hogy a szavak, az észérvek nem használnának, ezért a tettek mezejére lépett, és te jó Isten, milyen jól tette! A csókja nem olyan esetlen volt, mint Norbié, és nem is olyan, mint Nicóé. Akkor csitri módjára vágyakoztam valami iránt, ami egészen addig elérhetetlen volt, de Szabival az egész teljesen más volt. Abban a csókban ott volt minden, amit ő, és az egész eddigi kapcsolatunk jelentett – biztonság, bizalom, elfogadás, szeretet, törődés és elismerés.
Rengeteg kérdésem volt. Hogy mikor és hogyan szeretett belém, hogy mi lesz ezután, hogy ha így érzett, akkor miért terelgetett Nico felé, és még ezer más, és tudtam azt is, hogy még ennél is több olyan dolog, amit meg kellett beszélnünk. De ott ülve a Szamosiban, azon a csepp kockabálán a szőke srác ölelésében, már tényleg semmi nem érdekelt. Nem érdekelt Nico, nem érdekelt az elmúlt éjszaka, és nem érdekelt a jövő sem. Egyetlen egy dolog számított, ez pedig maga Szabi volt – a keze a csípőmön, az ajka az ajkamon, a haját szántó ujjaim, és a háttérben, a rádióból halkan szóló Republicra lágyan, szerelmesen keringőző nyelvünk édes, mámorító egyvelege. Abban a szürreálisan boldog pillanatban felrobbant a világom. Szerelmes voltam és viszontszeretett. És ennél jobb érzés a világon nem létezett.

Azon a nyáron #11

Sziasztok!
Némi kis csúszással megérkezett az új, utolsó előtti Azon a nyáron fejezet – ami azután, hogy rávettem magamat az írásra, három nap alatt el is készült. Igazából azért nem lett kész időben, mert *mielőtt bármit mondana, biztos menedékbe húzódik* egy bizonyos novellát írtam, ami eredetileg 1500 szóra volt tervezve, de most tart 2200-nál és, ó te jó ég, hol van még a vége. És február 10.-én, amint felkerül az Utóhang az AN-hez, felkerül a novellához készült fejléc (mert van ám olyan is, és egyszerűen imádom. *-* Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy még egyszer, ezredszer is megköszönjem Livinek a meseszép dizit. <3 Meg azt, hogy csinált egy fejlécet a „meglepi” névnapi novellájához :’D). Szóval tizedikén meglátjátok majd, pontosan miről is van szó, tizenkettedikén pedig érkezik majd maga a novella. Amiről amúgy nem akarok többet mondani, mert legyen meglepi, és kövezzetek meg majd akkor, ha felkerült :D Na, de addig is jó olvasást a 11. fejezethez, én pedig megyek, és csinosítgatom a 12.-et.
puszi, D.

11. fejezet

Sum41 - In too deep
Csütörtökön tíz körül érkeztem meg Marcihoz, és ha nem tudtam volna, hogy pontosan melyik házban laknak, akkor is könnyűszerrel odataláltam volna, mert már a sarokról hallottam, hogy a szobájában ordít a Sum 41-tól az In too deep. Vigyorogva ingattam meg a fejemet, ahogy a zöld kerítéses házuk elé érve rátenyereltem a csengőre, és csak reménykedtem, hogy a srác meghallja érkezésemet a kanadai banda zenéjén át. Szinte biztos voltam benne, hogy barátom egyedül van itthon, különben nem max hangerőn üvöltött volna a rockzene, ám legnagyobb meglepetésemre nem a sötétbarna hajú fiú sétált ki a kapuhoz, hanem a húga. Mirának épp olyan színű volt a haja, mint Marcinak, és tulajdonképpen arcra is hasonlítottak, jellemre meg aztán főleg.
– Szia Reni, örülök, hogy látlak! Ugye megneveled azt az idomított majmot? – kérdezte a lány, miközben két puszival köszöntött.
– Persze, mire elmegyek, engedelmesebb lesz, mint valaha – nevettem fel, miközben felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Laczkovicsék egy kétszintes kertvárosi házban laktak, aminek már az udvara is sokat elmondott az itt lakókról. A garázsajtó mellé a falra egy kosárpalánk volt szerelve, a teraszon pedig egy pár óriás kosaras cipő mellett, egy pár valamivel kisebb kézilabda cipő díszelgett, mutatván Marci és Mira sportkarrierjét.
Az előszobába érve aztán még hangosabb lett a zene, mint kinn, így kissé zavarodott tekintettel fordultam Mira felé: – Te ezt hogy bírod? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.
– Már akkor beszakadt a dobhártyám, mikor Marci elkezdett kanadai rockot hallgatni öt évvel ezelőtt, azóta ez a hangerő csak kellemesen halk muzsikának hat. – Vigyorogva igyekezett túlkiabálni a With me-t, mire hangosan felnevettem. Azaz, azt hiszem, hangos volt, de ezt csak gondoltam, hallani nem hallottam.
– Felmegyek hozzá – mutogattam a lépcső felé, hogy a lány értse is, amit közölni akarok vele. Nem válaszolt csak bólogatva behátrált a konyhába. A fejemet ingatva ballagtam fel az emeletre, ahol csak a formaság kedvéért kettőt koppintottam Marci ajtaján, majd tudván, hogy úgysem hallja, benyitottam. A barnahajú srác az ágyán ülve éppen csokis croissant-nal tömte a fejét, miközben szabad kezével a ritmust ütötte a lábán. Gyakorlott mozdulattal sétáltam oda a hifijéhez, hogy letekerjem a hangerőt egy olyan szinte, ami lehetővé teszi azt, hogy halljam a saját hangom és a gondolataim.
A zene elhalkulására már a srác is felkapta a fejét, és egy szúrós pillantással kísért, felháborodott „Naaaaa”-val jutalmazott. A hirtelen beállt viszonylagos csöndet Marci macskája is a szívére vette, mert az eddig a hangfal mellett alvó állat bosszúsan nyávogva ugrott fel a srác mellé az ágyra. A hosszúszőrű cirmos egészen kikupálódott, mióta idekerült soványan, koszosan, csimbókos bundával, bár tény, hogy Marci mellett aranyélete volt. A kandúrnak elég volt csak halványan elnyávognia magát, a srác már adta is neki a kaját, ráadásul Marci ágyában aludt, és valamilyen fura okból kifolyólag többnyire ki nem állhatott engem.
– Tudsz róla, hogy az egész utca a te zenédet hallgatja? – kérdeztem odébb dobva három összegyűrt pólót a fotelből, hogy levágódjak rá.
– Jó zene, nem? – fordult felém vigyorogva, kortyolva egyet a kakaójából.
– Szerintem igen, de kötve hiszem, hogy a nyolcvanéves Janka néniék ezt akarnák hallgatni – húztam el a szám, miközben a karfára dobott FourFourTwo-t kezdtem lapozgatni. Nem kedveltem a lapot, mert pontatlan, szakmaiatlan magazinnak tartottam az esetek többségében, de Marci megmagyarázhatatlanul meg volt veszve érte.
– Ne túlozz, még csak hetvenöt évesek – vigyorodott el a srác, mire lemondóan megingattam a fejemet.
– Na, inkább tömjed azt az okos fejed, hogy aztán elverhesselek – dobtam félre az újságot, semmi érdekeset nem találva benne.
– Úgy szeretem, hogy annyi sikertelen próbálkozás után még mindig ilyen szörnyen lelkes és ambiciózus vagy. Le a kalappal, Reni – nevetett rám a srác, hogy aztán nagyjából kettő perc alatt bűvészi mozdulattal tüntesse el a csokis péksüti maradékát.
Hűek maradtunk a történelemhez, és mint eddig soha, ezúttal sem sikerült legyőznöm Marcit. Mániája volt, hogy egészen az utolsó pillanatig hitegetett azzal, hogy van esélyem, esetleg még azt is engedte, hogy a meccs átszaladjon hosszabbításba, de ott aztán kíméletlenül bepakolt mindig legalább egy gólt.
– Reni, miért nem adod fel? Videojátékban soha nem fogsz lenyomni – vigyorgott a srác, miközben lerakta a kontrollert a földre, tovább tetézve a szobában uralkodó káoszt.
– Nem nyugszom, míg nem találok valamit – jelentettem ki elszántan. – Addig meg tökéletesen megelégszem azzal is, ha élőben verhetlek el. Így kihasználhatom, hogy tekintettel vagy a lány mivoltomra, és nem ütsz vissza. – Marci hangosan felnevetett, és jókedve egyre csak fokozódott, amikor beleöklöztem a vállába.
– Úgy ütsz, mint egy lány – jelentette ki, mire elcsodálkozva pillantottam rá.
– Gondolkoztál már azon, hogy ennek vajon mi lehet az oka? – Nevetve ingattam meg a fejemet, aztán felpattantam az ágyról, leraktam a kontrollert a helyére, és a hifihez léptem. Kicsit keresgéltem, majd az ipodjáról elindítottam az egyik kedvenc Simple Plan számomat, amiről tudtam, hogy Marci is legalább annyira kedveli, mint én. A Grow up kezdőakkordjaival kísérve indultam ki a szobából, és csak az ajtóból fordultam vissza. – Na, gyere te nagy majom, együnk valamit, mert aztán lassan indulnom kell.
– Úgy tudtam, hogy igazából nem is miattam jöttél, hanem a kajám miatt – közölte csettintve egyet a nyelvével, és nagyjából olyan üdvözült arcot vágott, mintha most jutott volna Nobel-békedíjas felfedezésre.
– A kajád, amit a húgod csinált? Mindenképp – vigyorogtam rá szélesen, mert Marci körülbelül pont annyira volt analfabéta a konyhában, mint én. Ha a húga és a barátnője nem lett volna, akkor a srác simán éhen halt volna, mikor a szüleik elutaztak egy-egy hétre üzleti útra. Vagy két nap után korgó gyomorral, egy szelet összeszáradt kenyérrel a kezében kopogott volna az ajtónkon, hogy kifossza a hűtőnket. Ez egyébként a kedvenc elfoglaltságuk volt Szabival közösen, amikor nálunk jártak.
– Hova sietsz amúgy? – kérdezte, szinte figyelmen kívül hagyva az iménti megjegyzésemet.
– Később találkozom Nicóval. – Válaszomat követően inkább elfordultam a sráctól, hogy ne lássam a hirtelen elkomoruló barna tekintetet. Inkább a fentről leszűrődő dal szövegére koncentráltam, és arra, hogy az „I like to stay up late spend hours on the phone / Hangin' out with all my friends and never being at home”[1] sorok mennyire igazak is rám, akárcsak a dal refrénje. Nem akartam felnőni, nem akartam változni, nem akartam én semmi mást, csak szórakozni.
– Vigyázz magadra, jó? – szólt végül egy nagy sóhaj után, lenyelve a valódi véleményét.
– Ez egy jó tanács? – kérdeztem, miközben megfordultam, és a mögöttem levő konyhapultnak dőltem.
– Nem.
– Parancs? – biccentettem félre a fejem.
– Inkább csak egy kérés. Egy aggodalmaskodó kérés – felelte, egy lépéssel közelebb jőve.
– Vigyázok, mint mindig. De… Azért fenntartod a válladat, ugye? – tettem fel újabb kérdésemet, óvatos mosollyal az arcomon.
– Naná. Ha akarod, a kedvedért még egy százas csomag zsepit is beszerzek – vigyorodott el, miközben egy marcisan csontropogtató, baráti ölelésbe vont. Időnként voltak olyan sejtéseim, hogy a srácnak nem tanították meg gyerekkorában, hogy az ölelésnek semmi köze nincs az öléshez, és így, mint olyan, nem az a lényege, hogy a szuszt is kiszorítsuk a másikból.
Miután alaposan bekajáltunk Mira borsós ragujából, Marci féltucat aggodalmaskodó jó tanáccsal végül hajlandó volt utamra engedni, én pedig megírtam Nicónak, hogy két óra múlva nála leszek, és viszek pendrive-on filmeket is.
Ha már az első találkozásunkkor egyetértettünk abban, hogy a Blöff Pitt egyik legjobb filmje, így természetesen az volt az első, amit rámásoltam az adathordozóra, de rápakoltam az Eredetet és a Viharszigetet is, meg hogy legyen valami könnyedebb és egészen más minőségű is, hozzácsaptam a Nem kellesz eléggét, és Szerelmünk lapjait, de erősen bíztam benne, hogy ez utóbbira még véletlenül sem kerül majd sor. Imádtam Ryan Goslingot, a filmmel sem volt bajom, épp ellenkezőleg. Tartottam attól, hogy a kelleténél kicsit jobban meghat majd.
Egy rövidgatyát és egy egyszerű pólót vettem magamra, és meghagytam anyáéknak, hogy meglehet, majd csak reggel jövök, de majd mindenképp üzenek a hogy- és hollétemről. Marci meghozta a kedvemet a kanadaiakhoz, így a Nicóhoz vezető úton felváltva hallgattam Simple Plant és Sum 41-t, és egészen jó hangulatban érkeztem meg az Intercontinental elé. Amikor a Deákon leszálltam a metróról, megüzentem neki, hogy lejöhet elém, így mire a hotelhez értem, ő már az aulában várt rám.
Tove Lo - Moments
Mosolygós csókot nyomott a számra, majd szinte már rutinosan kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig vidáman csacsogni kezdtem, ahogy elindultunk a lift felé. Meséltem Marciról, meg arról, hogy bármilyen videojátékot találok is, képtelen vagyok őt legyőzni.
– A világért nem akarlak piszkálni, félre ne érts, de vannak amúgy lány barátaid is? – kérdezte szélesen vigyorogva, ahogy bezárult a liftajtó. Végiggondoltam, hogy kikről beszéltem neki, a nevek csak úgy cikáztak az agyamban – Marci, Szabi, Jani, Robi, Csabi, Zsombi…
– Gonosz vagy – jelentettem ki durcásan. – Igenis vannak barátnőim, de ők nem olyan lusta dögök, mint a srácok, és vagy rokont látogatnak, vagy nyaralnak, vagy túráznak, meg egyéb csudi izgis dolgokat csinálnak. Engem meg itthon hagytak a sok sráccal – biggyesztettem le a számat. Na, nem mintha egy percig is bántam volna, hogy a nyaramat Szabiékkal kellett töltenem Nyéken, vagy hogy egyedül kellett mennem a Ringre, mert végtére is így ismertem meg Nicót. És tényleg nem bántam, hogy a lányok utazgattak a nyáron, és nem is kértem volna, hogy ne tegyék, mert akkor szörnyű barát lettem volna, de elsőre, mikor megtudtam, hogy egyikük sem lesz itthon egész nyáron, kissé megrémültem. Persze aztán Nyéknek hála hamar megoldódtak a gondjaim.
– Jól van, na – nevetett fel, majd minden gátlásosság nélkül megcsókolt, úgy, hogy a nevemet is elfelejtettem, nemhogy az esetleges sértettségemet. Hátam a lift falához nyomódott, és a póló vékony anyagán is tökéletesen éreztem a fém hidegét. Nico keze közben a derekamra csúszott, és felsőm alatt kezdte a bőrömet cirógatni. Pokolian jó érzés volt, csak sajnos túl hamar érkeztünk meg a hetedikre, ahol a német lakott.
A szoba tágas volt, a bézs, a mahagóni és a bordó voltak az uralkodó színek. A széles franciaággyal szemközt óriási síkképernyős TV kapott helyett, az ágy túloldalán pedig hatalmas üvegablak, amin keresztülnézve a budai vár tárult a szemem elé.
– Ejj, de burzsuj vagy, még várra néző ablak – ingattam meg a fejemet, ahogy beljebb sétálva leejtettem az ajtó mellé a táskám, és leültem az ágyra. Nagyobb kupira számítottam, de csupán az egyik székre volt rádobva egy póló. Na, meg a félig eltolt szekrényajtó mögül kikandikáló sporttáska és a belőle figyelő ruhakupac engedett arra következtetni, hogy a rend némiképp felszínes.
– Hát persze – nevetett Nico. – Inkább mondd, milyen filmeket hoztál. – Ledobta a kulcsát a komódra, és a szoba sarkában levő asztalhoz és a mellette levő mini hűtőhöz sétált. – Iszol valamit?
– Ühüm, egy kis vizet – bólintottam, majd hozzátettem: – Csupa jó filmet hoztam, szóval mondj egy számot egy és öt között – mosolyodtam el.
– Győztes típus vagyok, szóval legyen az első – jelentette ki határozottan, mire hangosan felnevettem.
– Úristen! Ez de nagyképű volt – ingattam a fejemet lemondóan. – Kimenjek, hogy kényelmesen elférjetek? – kérdeztem ártatlanul.
– Mire a többes szám? – kérdezte értetlenül.
– Hát, te meg az egód – vigyorodtam el. Csak a szemeit forgatva grimaszolt egyet, majd a kezembe nyomott egy pohár hideg vizet. – Szóval mit nézünk?
– Mivel győztes típus vagy – hangsúlyoztam jó erőteljesen –, a Blöfföt. Angolul angol felirattal jó lesz, ugye?
– Naná – felelte és közben behúzogatta a függönyöket, én pedig a pendrive-om előhalászva igyekeztem USB-portot találni a TV-n. Küldetésem sikerrel zárult, és mire Nico tökéletesen eligazgatta a függönyt, a filmet is sikerült elindítanom. Így tehát, mint aki dolgát jól végezte másztam fel az ágyra, és a támlának vetettem a hátamat. Rövidesen a német is mellém telepedett és karját lazán átdobta a vállamon.
– Ugye tudod, hogy ez nem egy tipikusan összebújós mozi? – kuncogtam fel, mire a pilóta csak megforgatta a szemeit.
– Maradj már csöndben és figyelj a filmre – morogta maga elé, és bár valóban a képernyőt figyeltem, hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Hékás, nincs valami rágcsálnivalód? – kérdeztem nagyjából kettő perccel később. Nico hangos sóhajjal fejezte ki nemtetszését.
– Mondd, hogyha hozok egy zacskó chipset, akkor utána hajlandó leszel csendben végignézni a filmet.
– Hát, ha elég szépen kérsz, akkor esetleg – mosolyodtam el. Ahogy visszaült mellém, nyomott egy apró csókot a számra, majd a kezembe nyomta a chipses zacskót, és innentől kezdve csak a mozira koncentráltunk.
– Nicooo! – szóltam a film végeztével. A kis alapterületre való tekintettel indokolatlan volt ilyen hosszúra nyújtani a nevét, de egyszerűen adta magát. – Éhes vagyok.
– Meg is lepődtem volna, ha nem lennél – vigyorodott el, ahogy levágódott mellém az ágyra. – És mit ennél? – Gyorsan felvázoltam neki, hogy valami könnyű tejszínes szószos tésztás bármit, ő pedig pillanatok alatt továbbította a kérésemet a szobaszerviznek.
– Ja, hogy így – csodálkoztam rá, de közben halványan elmosolyodtam. – Mondom én, hogy burzsujság van.
– Inkább mondd, mit nézzünk következőnek – terelt szemforgatva, én pedig kuncogva kértem egy újabb számot, kettő és öt között. Ezúttal különösebb indoklás nélkül a négyesre esett a választása, ami a Nem kellesz eléggét takarta.
– Láttad már? – kérdeztem kíváncsian, de megingatta a fejét. – Tetszeni fog. – Ebben egészen biztos voltam.
– Összebújós? – érdeklődte szélesen, és elbűvölően mosolyogva.
– Elképzelhető. De elgondolkodtató is. – Vigyorogva araszoltam közelebb hozzá az ágyon, és loptam egy gyors csókot. Miután elindítottam a filmet, elfészkeltem magamat Nico ölelésében.
A film nagyjából a felénél járt, mikor megérkezett a kajánk, de arra jutottunk, hogy evés közben nem lehet rendesen a filmre figyelni, így míg elfogyasztottuk a vacsoránkat, megállítottuk Bradley Cooperék nagyszerű moziját.
Az igazán tanulságos és érdekfeszítő része a filmnek csak akkor kezdődött, mikor a tészta elpusztítása után ismét végignyúltunk az ágyon. Néha lopva Nicóra pillantottam, hogy hogy tetszik neki, de a negyedik ilyen után megunta, és rám szólt.
– Ne engem nézz, hanem a filmet. Bár tudom, én érdekesebb vagyok – tette hozzá elmélázva, mire nevetve a mellkasára csaptam.
– Sok lesz az egódból, inkább figyelj, most jön a végkifejlet. – Szerettem ezt a filmet azért, mert bár három szálon futott, mindhárom szál realisztikus volt, olyan, ami bárkivel megtörténhet, pontosan ugyanígy. Hiteles volt, és korrekt. Plusz nagyon csodáltam Gigi kitartását, hogy soha nem adta fel a reményt.
"Miért kell folyton trükköznünk? Talán azért, mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett, de nyilvánvaló igazságot?" – Hangzott el a filmben, és ez egy pillanatra elgondolkodtatott. Tényleg, mi szükség volt arra, hogy kerülgessük a forró kását? Mármint… az ember az életben mindig mindent céllal csinál, van valami, ami motiválja. Mi értelme van hát kertelni, és tenni a szépet, mikor titkon úgyis mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék?
Amint véget ért a film, félig megfordultam Nico ölelésében, hogy a kék szemekbe nézhessek. A srác elgondolkozva szemlélte az arcomat, de ha volt bármi, amit nem akartam, hát az Nico elgondolkozása volt. Gyorsan áthidaltam a kettőnk közötti távolságot, és tenyerem az enyhén borostás arcra simítva megcsókoltam, miközben még szorosabban bújtam hozzá. Itt volt ez a srác, akihez piszkosul vonzódtam, adva volt egy hotelszoba, és a fülledt budapesti éjszaka. Tudtam, mit akarok.
– Reni, ez… – kezdte a szőke, mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól. Fullasztó volt a csók, és úgy tűnt, mintha örökké tartana. Nehéz volt a levegő, és az egészben volt valami bűnös élvezet. Az agyam leghátsó, sötét kis zugában kétségbeesetten visított egy hang, hogy helytelen, amit teszek, de egy határozott mozdulattal rácsaptam az ajtót.
– Shh – simítottam a mutatóujjam az ajkára, ahogy lovagló ülésbe helyezkedtem a csípőjén, számára is egyértelművé téve, hogy mit is akarok.
– Biztos vagy benne? – kérdezte csendesen, mintha bűn lenne az, ha hangosabban szólna. Mintha azzal megtörné a pillanatot. Kezei mindegy biztosítékképp a derekamra, majd onnan a csípőmre csúsztak.
– Igen – feleltem, egészen közel hajolva, hogy válaszomat követően egyből megcsókolhassam. És bár a feleletem határozott volt, és azt hittem, én magam is az vagyok, valójában ingatagabb és bizonytalanabb voltam, mint valaha.




[1] Simple Plan – Grow up: Szeretek éjjelente sokáig fennmaradni, és órákig a telefonálni / A barátaimmal lógni, és soha nem otthon lenni.