| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Barátok

Sziasztok!
Ha már múlt héten csak este sikerült hoznom a szerdai frisst, mert hülye fejjel elfelejtettem beütemezni, hát most már hétfőn megírom a bejegyzést hozzá. Bár túl sok mondanivalóm igazából nincsen magáról a novelláról, arról viszont igen, hogy mi várható. Mielőtt azonban ebbe belekezdenék, még annyit, hogy a Chamber's Chronicles egy időre szünetre vonul, és majd valamikor a nyáron visszatérünk Londonba Lizhez és Jackhez. És már a két novella címe is megvan, roppant kreatívan az első novella Egyedül lesz, a második pedig Együtt
És akkor hogy mi várható? Ahogy azt ígértem, jövő héten érkezik majd az Özil-novella, amit már felkonferáltam, viszont utána egy hét szünet lesz, mert közeleg a félév vége, és mindenből ZH-zok. És mivel célom az, hogy a vizsgaidőszakra csak két vizsgám maradjon, ezért szeretném ha a jegymegajánlóim jól sikerülnének, szóval tanulnom kell. Műszakit, meg településgazdálkodást, meg matekot, meg agrokémiát, meg infót. Kettőt. Így tehát a 13.-a mindenképpen szünet lesz, viszont az azt követő héten kedden befejezem a ZH-kat és minden egyebet, szóval nem kizárt, hogy addigra összeszenvedem az AN 7. fejezetének a végét, de nem ígérek inkább semmit.
Illetve még azt akartam mondani, hogy majd ha a Vallomás is kikerült, kiteszek majd egy szavazást oldalra, hogy kinek melyik a blogon fennlévő írás a kedvence. Ez egy visszajelzés nekem, és egy anonim véleménynyilvánítási lehetőség nektek, szóval kérek mindenkit, aki olvassa a blogot, hogy oda nyomjon majd egy voksot valamire.
És már megint sikerült túl sokat beszélnem, annak ellenére, hogy azzal kezdtem, nincs sok mondanivalóm, szóval inkább be is fejezem, és fogadjátok szeretettel azt a novellát, amit a legjobban úgy tudnék jellemezni, hogy Arsenal-fanfic. Pedig Isten a tanúm, hogy nem vagyok Arsenal-szurkoló.
Jó olvasást!
Puszi, D
ps.: Nagyon szépen köszönöm a sok pipát a legutóbbi AN fejezethez, szuperek vagytok! ♥

Barátok

Az ajtóban ott toporgott a fél Arsenal. Legelöl Wilshere vigyorgott, a balján Szczesny somolygott, két hatos csomag sört tartva a kezében. Ramsey és Giroud ketten osztoztak négy gigantikus méretű pizzás dobozon, Jenko és Alex úgy tűnt, egymást hozták, Gibbs pedig szinte ki se látszott a másik hat srác mögül.
Jack volt az, aki először eszmélt, és invitálás nélkül is belépett a házba, két puszit nyomva legjobb barátja nővérének arcára. Őt követte a lengyel kapus, majd a pizzafutár-fiúk is üdvözölték a házigazdát, és otthonosan rúgták le a cipőjüket, hogy eltűnjenek a ház szívében. Alex és Jenko egymást lökdösve toporgott az ajtóban, idióta vigyorral az arcukon, kiskamasz módjára vihorászva.
– Nem akartok bejönni, srácok? – kérdezte Liz, enyhén megemelt szemöldökkel, tekintetét a két srác között járatva. Ajkain szolid mosoly játszott, és határozottan szórakoztatta őt a két focista által bemutatott műsor. Szeretett a srácok között lenni, szeretett bennfentes lenni, aki ismeri a pályáról lejövő játékosokat. Azokat, akik ugyanolyan egyszerű és hétköznapi emberek, mint bárki más Londonban.
Végül a duó mögött álldogáló Kieran elégelte meg csapattársai teszetoszaságát, és kissé mindkettejüket félretolva, belépett a Chambers-rezidenciára. Egy szál margarétát szorongatott a kezei között, amit széles vigyorral az arcán nyomott Liz kezébe, hogy aztán két puszival köszöntse a lányt. A szőkének rém ismerős volt a virág, meg mert volna esküdni rá, hogy amikor hazajött, a kerti ösvény szélén egy pontosan ugyanilyen margarétát látott, így hát rá is kérdezett a hátvédnél.
– A kertből van, igaz? – érdeklődte felvont szemöldökkel, mire a kopasz srác elvigyorodott.
– Meglehet – válaszolta vihorászva, de fél lábbal már a nappaliban volt. Liz sóhajtva fordult a még mindig az ajtóban toporgó Jenko-Alex pároshoz, ismételten behívta őket, és ezúttal már engedtek is a kérésnek. Egyszerre indultak meg, így alig fértek be az ajtón, de hangos kacagások közepette sikerült beesniük. Liz nevetve szemlélte a két focista szenvedését, de aztán mikor bejutottak, mindkettő arcára nyomott két puszit, majd becsukta mögöttük az ajtót.
A nappaliban elé táruló látvány, még a lányt is meglepte, pedig látott már egy-két cifra dolgot abban a helyiségben. Az elmúlt öt perc elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Wojciech beüzemelje az X-boxot, Gibbs hathatós segítségével, és hogy Giroud végigterüljön a kanapén, és letoljon két pizzaszeletet. Az árulkodó bizonyítékként szolgáló nyúlós sajtdarab a francia csatár szája sarkában lifegett. Liz már épp nyitotta a száját, hogy valami csípős megjegyzéssel illesse a gall gólgyárost, de inkább visszaszívta. Tudta, hogy Giroud-val szemben nem nyerhet.
– Srácok, ugye tudjátok, hogy nem azért vagytok itt, hogy ti jól érezzétek magatok? – kérdezte a lány, leheletnyit megemelt szemöldökkel, végigjáratva tekintetét a focistákon, mire azok döbbenten pislogtak rá. – Jacket lenyakazom – motyogta Liz az orra alá.
– De ha nem ezért, akkor miért? – kérdezett vissza a lengyel kapus, értetlenül pislogva.
– Rémlik, hogy van egy öcsém, aki egészen véletlenül a ti csapattársatok? A gonosz ribi barátnője megcsalta, és kirakta az öcskös szűrét. A ti feladatotok az, hogy felnyaljátok valahogy a padlóról Calumot. Mert kötve hiszem, hogy romantikus filmen akarna sírni, három tábla csoki társaságában. Szóval bármi ötlet? – pásztázta végig a nappaliban henyélő díszes társaságot. Látta, hogy Giroud arca felragyog, és lelkes mosollyal már éppen szóra nyitotta volna a száját, de Liz leintette. – Nem, Oli, nem viszed el kurvázni az öcsémet – jelentette ki a lány kategorikusan, mire a francia láthatóan elkenődött.
– De miért? – kérdezett vissza csalódottan a csatár.
– Nyilván Jessie borzasztóan lelkesedne az ötletért – vigyorodott el a konyhából érkező, palacsintát majszoló Ramsey. A francia egyetértése jeléül kimérten bólintott, mert be kellett látnia, hogy csapattársának igaza van. Szomorkás mosollyal az arcán gondolt vissza a régi szép időkre, és ennek örömére, bele is kezdett egy ezer éves, és legalább ugyanennyiszer elmondott történetbe.
Ez volt az, ami Lizt elsőre se érdekelte volna, de így huszadjára, már főleg nem volt rá kíváncsi, úgyhogy inkább észrevétlenül átsurrant a konyhába. Azzal a céllal érkezett, hogy folytatja a palacsintasütést, de a serpenyő már a vidáman mosolygó Jack szakértő kezei között pihent.
– Akartam mondani, hogy fenéken leszel billentve, mert idecsődítettél mindenkit anélkül, hogy elmondtad volna nekik a szitut, de a fele bűnöd meg van bocsátva. A másik fele is meg lesz, ha csinálsz nekem olyat, amit az előbb Aaron evett. – Liz óriásira nyílt szemekkel pislogott az angol középpályásra, aki látva a lány ábrándos tekintetét, hangosan felnevetett. A szája sarkában megjelenő gödröcskék szinte gyermekivé varázsolták a focista arcát, és ezt Liz is mosolyogva konstatálta.
Wilshere még befejezte az éppen sütött palacsintát, majd egy kevésbé forrót kitett egy tiszta tányérra, megkente eperlekvárral és összetekerte. A tetejére nyomott egy fél flakon tejszínhabot, és egy csekélynek nem nevezhető mennyiségű csokiöntetettel koronázta meg a kompozíciót. Liz szájában összefutott a nyál, ahogy a középpályás ténykedését figyelte, és éhező oroszlán módjára csapott le a palacsintára, amikor a focista lerakta elé.
A lány lehunyt szemmel élvezte a szájában szétáradó ízkavalkádot. Abban a pillanatban kevés jobb dolgot tudott elképzelni annál a palacsintánál.
– Jack, ha megesküszöl, hogy minden reggel csinálsz nekem ilyet, itt és most férjül veszlek – közölte Liz halálosan komoly arccal, a középpályás tekintetét keresve.
– Tudod, hogy imádlak Liz, de ha minden reggel ilyet ennél, az egy év után válóok lenne – húzódott pimasz vigyorba Wilshere szája. A lány egy pillanatra felháborodott, és már valami borzasztó csúnyát készült mondani a focistára, de aztán rövid mérlegelés után rájött, hogy a palacsintája fontosabb a bosszúnál. Hogy a palacsintája gyakorlatilag fontosabb bárminél.
– Jól hallottam, hogy esküvő lesz? – vigyorogta be magát az ajtón Szczesny.
– Öreg vagy már, félre hord a füled – röhögött fel Wilshere, fordítva egyet az éppen sülő palacsintán.
– Nem lesz, mert Jack nem szeretne, ha meghíznék – közölte durcásan Liz, ám hamar fellelkesült. – De ha te tudsz ilyet csinálni, és el is készíted nekem minden reggel, ám legyen, én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Kerítünk valahonnan egy gyűrűt… – lovallta bele magát a lány, ám a lengyel harsányan felnevetve leintette.
– Lassan a testtel! Marina nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha elvennélek – kócolta össze Wojciech Liz szőke tincseit.
– Ünneprontó – jelentette ki sértődötten a lány, és a durcásan összefont karjai láttán Jackből kitört a nevetés. – Ne röhögj, te meg gonosz vagy! – feddte meg a középpályást, bujkáló mosollyal.
– Lizzie, elfelejtettél szólni arról, hogy vendégeket vársz – hallották meg Calum hangját. Liz szinte maga előtt látta az öccse kicsit zavart, ugyanakkor örömteli, hálás arcát. A boldog mosolyát, amikor megpillantotta a négy doboz pizzát, és a hangos nevetéséhez társuló riadt pillantását, mikor Jenko és Alex a nyakába ugrott.
A szőke lány arcán széles mosollyal állt fel az asztaltól, és magára hagyva a két focistát, Calum elé ballagott. A testvére kissé megdöbbent arccal ugyan, de széles mosollyal fogadta Lizt, és amint a lány elé ért, ölelésébe zárta.
– Ki nem állhatom, hogyha nincs az arcodon az az idióta mosolyod – motyogta Liz az öccse mellkasába, aki erre csöndesen felnevetett. Elmondhatatlanul hálás volt a lánynak, az egész napért. Azért, hogy felrángatta a kanapéról, a palacsintáért, a közös sütögetésért, a srácokért, de legfőképpen azért, mert nem kérdezte meg, hogy jól van-e. Ugyanis erre a kérdésre nem tudott volna mit felelni – igent nem mondhatott volna, hiszen kétség kívül pocsékul volt, de nemet sem válaszolhatott volna, mert ki nem állhatta, ha sajnálják. Liz pontosan tudta, hogy mik azok a kérdéseket, amiket Calum hallani akar, hogy mik azok, amikre jóérzéssel tud válaszolni – hogyne tudta volna, hiszen az egész világon ő ismerte legjobban az öccsét.
A meghitt pillanatukat a helyiségbe becsörtető Giroud zavarta meg. A barnahajú francia a telefonján pötyörészve, zavartan pislogva, hangosan kérdezett körbe:
– Mi is a pontos házszám 125 vagy 152? Mindig elfelejtem – sóhajtott teátrálisan, de Liz egyből felkapta a fejét.
– Miért kell neked a házszám? – Gyanúsan méregette a francia csatárt, aki egy ma született kisbárány ártatlanságát próbálta az arcára erőltetni – vajmi kevés sikerrel.
– Szóltam Priscynek, hogy ugorjon be, mert mi nem tudunk menni – jelentette ki Giroud, mintha a dolog teljesen természetes lenne, és egyébként is mindenki tudná, kiről beszél. Olybá tűnt azonban senki nem ismeri a lányt, Ramsey kivételével.
– Te idehívtad a kurvád? – röhögött fel az angol középpályás. Liz már éppen készült felháborodni, és már fogalmazta a hegyi beszédet a francia számára a letisztázott szabályokról és az öccse erkölcseiről, de a csatár megelőzte.
– Priscilla nem kurva – jelentette ki határozottan, az arcán a teljes felháborodás jeleit mutatva. Kék szemei tágra nyíltak, a homlokát pedig mély ráncok szőtték át, még karakteresebbé téve így a francia arcát. Némileg sikerült ugyan megnyugtatni Lizt, de azért erősen fúrta a lány oldalát a kíváncsiság, hogy honnan ismeri vajon a csatár ezt a Priscillát. Ki nem mondott kérdésére pillanatokkal később választ kapott: – Sztriptíz táncos. – Giroud hangja olyan nyugodtan csengett, hogy ez csak még ingerültebbé tette Lizt, mondhatni olaj volt a tűzre. Valószínűnek tartotta, hogy ha Jack nem fogja le a karjainál fogva, akkor a jelentős méret- és súlybeli különbségek ellenére is könnyedén a francia torkának ugrott volna.
– Nem hozol egy sztripper csajt a házamba – jelentette ki Liz szikrázó szemekkel pásztázva Giroudt.
– De miért? – fakadt ki a francia, egy hisztis ötéves emlékét idézve fel a lányban. Karjait sértődötten lecsapta az oldal mellé, és kis híján dobbantott is egyet, miközben összehúzott szemekkel, durcásan szemlélte csapattársa nővérét.
– Technikailag ez Calum háza, nem? – kotyogott közbe Alex csámcsogva, két falat pizza között. Lizben egyre jobban érlelődött a gondolat, hogy bármennyire szereti is az öccsét, hülye gondolat volt idehívni a csapattársait.
Valahányszor a srácok meglátogatták az öccsét és Liz is otthon volt, az este után megfogadta, hogy soha többé nem enged Calumon kívül más Arsenal játékost belépni az ajtón. Aztán teltek-múltak a napok, és csak azt vette észre, hogy a nappali már megint hangos, nevető, és rettentő éhes focistákkal van tele.
– A kölyök tutira meg szeretné ismerni Priscyt, igaz? – Giroud reménykedve pislogott Calum felé, ám az angol hátvédnek esélye sem volt válaszolni. Wilshere ugyanis kilépett az addigi csendes megfigyelő szerepédből és belépett a még mindig szikrázó szemű Liz, és a támogatottságot kereső Giroud közé.
– Oli, nem hozol sztriptíz táncost ide – jelentette ki Jack kellemesen nyugodt baritonján. A középpályás dallamos hangját hallván Liz szinte meg is feledkezett a francia iránti féktelen dühéről.
Pár másodpercnyi szempárbaj után Giroud megadóan sóhajtott, és bánatos ábrázattal SMS-ben lemondta a „randit”. Miközben a telefonján pötyögött, fel-felpillantott, és szemmel verte a szórakozását tönkretevő angolt.
– Papucs vagy, Wilshere – jelentette ki a felhőtlenül szórakozó Szczesny. A lengyel kapus az ajtófélfát támasztotta, és pimasz vigyorral szemlélte a nappaliban előtte lejátszódó, valóság showba illő jelenetsort. A látottakhoz fűzött kommentárjával pedig mindössze annyi célja volt, hogy kicsit szívja barátja vérét.
Noha soha, sehol nem említették egy szóval sem, hogy bármi lenne közöttük, Jack és Liz az elmúlt hetekben feltűnően sok időt töltött együtt, és ezt Wojciech éles, sokat látott kék szemei is kiszúrták. Meg is ragadott hát minden alkalmat arra, hogy csapattársát és jó barátját zrikálja, hátha az ennek hatására elejt valami apró információmorzsát, amit aztán később bizonyítékként használhat fel a „fiatalok” ellen.
Jack valójában már hozzá is szokott a kapus piszkálódásához, így szokásához híven tudomást sem vett róla, csak odafordult a Chambers testvérek felé. Borostás arcán széles és büszke vigyor ült, a szája sarkában pedig megjelentek az elmaradhatatlan – és roppant vonzó – gödröcskéi.
– Probléma elhárítva – jelentette ki, Liz tekintetét keresve, szinte követelve az elismerő, dicsérő szavakat. A két barna szempár egymásra találásának idillét az orra alatt motyogó Chambers bombázta atomjaira.
– Én azért egy kicsit örültem volna – közölte a srác a zokniját szuggerálva, mire Liz sötéten villanó szemekkel pillantott rá. – Most mi van? – emelte maga elé védekezőn a kezeit a focista. Nővére már épp belefogott volna a magyarázásba, de Jack ajkain játszó szolid mosollyal leintette és Calum elé lépett.
– Figyelj Kölyök! Szar az egész helyzet, de… – Az angol középpályás kissé tanácstalanul kotort a rövidre vágott barna tincsei közé. – Oli módszere is egy lehetőség, de nem a legcélravezetőbb. Igazság szerint, az nem is megoldás a problémádra, csak a szívfájdalom elnapolása. Szívás, de ezen egyszer mindenki keresztülesik; életed során legalább egyszer összetörik a szíved, és meg kell tanulnod felállni belőle. De hé! Ne aggódj egy percig se, ameddig ilyen fantasztikus nővéred van.
– És ilyen fantasztikus csapattársaid, akik az első hívó szóra beözönlöttek a házba, és még kaját is hoztak, mentesítve ezzel az alól, hogy nekem kelljen főzni – mosolyodott el Liz is. Gyorsan el akarta a terelni a témát, mielőtt Giroud ráharapott volna a Wilshere által használt „fantasztikus” jelzőre. 
– Tulajdonképpen meg sem érdemelt az a ribi – jelentette ki elgondolkozva Jenko. Egészen eddig úgy tűnt, mintha az angol hátvéd valahol egészen máshol járt volna, és a lelkes buzgalommal majszolt pizzáján kívül semmi másról nem tudna a világon. De ezen kijelentése alapján bebizonyosodott, hogy legalább nagyvonalakban képben van. És Liz mérhetetlenül hálás volt azért, amiért ezt nem neki kellett kimondania.
Calum szőkésbarna szemöldöke egy pillanatra a magasba szaladt, aztán ellágyult az arca, és szája gyermeki mosolyba húzódott. Kék szemeivel sűrű szempillái alól pillogott fel a nappaliban álló barátaira, és őszinte hálát érzett. Ezek a srácok félredobva az esti programjukat eljöttek hozzá, mert Liz arra kérte őket. Eljöttek, mert noha ő maga nem is tudta, de valóban szüksége volt rájuk. Arra hogy ott legyenek, hogy folyamatosan nyomassák a hülyeségeiket. Szüksége volt arra, hogy ne legyen egyedül.
– Köszi srácok, sokat jelent – mondta halkan, kissé lekötelezetten. Mindannyian meghatott mosollyal mustrálták a kisebbik Chamberst, egészen addig, míg Giroud egy szkeptikus pillantással és egy kissé cinikus megjegyzéssel ki nem végezte a hangulatot.
– Ugye nem fogsz elmorzsolni egyetlen meghatott könnycseppet sem?
– Istenem, Giroud, csak egyszer kéne befognod azt a hatalmas szádat, úgy öt perc erejéig. Túl nagy kérés? – sóhajtott fel fáradtan Liz, mire a francia szája kaján vigyorba húzódott. Ezt látván aztán Gibbs hangosan röhögve egy csinos díszpárnát dobott mesteri pontossággal Giroud fejéhez. Az általános jókedv eluralkodott a nappaliban, és ettől Calum is kissé feloldódott. Egyre szélesedő mosollyal kezdte keresni Carlt, majd mikor megpillantotta cimboráját, felderült arccal kiáltott oda neki.
– Hé, Jenko! Nem akarsz elverődni FIFA-ban?
– Nincs az a szívfájdalom, ami elegendő lenne ahhoz, hogy hagyjalak nyerni, szóval vedd fel a kesztyűt öcskös, és készülj a biztos halálra – vihogott fel eltökélten a barnahajú hátvéd, és odébb csúszott a kanapén, hogy barátja is elférjen.
– Ugyan Jenko. Add meg magad most rögtön, az kevésbé lesz megalázó – vigyorodott el Calum, kezébe véve az X-box konzolt.
Liz elégedetten dőlt a nappali ajtófélfájának, és boldog mosollyal az arcán figyelte a lelkesen játszó öccsét, amit felváltva mondogatták Jenkoval a Rakéta csapat mottóját. Valahányszor együtt, vagy épp egymás ellen játszottak, vérre menő harcnak tekintették, épp úgy, mint a Pokémon „rosszfiúi”. Ha csocsózásnál véletlen egy csapatba kerültek, rendre azért szerezték az első néhány góljukat, mert az ellenfél rémesen felidegesítette magát a bugyuta mondókán – őket kettőjüket pedig ez mérhetetlenül elégedetté tette.
Liz egy jó darabig figyelte az önfeledten játszó öcsét, aki szívből nevetett a barátai között. Láthatóan jól érezte magát a srácokkal, boldognak tűnt, és ez Lizt is örömmel töltötte el. Miután sokadszor is megbizonyosodott arról, hogy Calum rendben lesz, mosolyogva sétált át a konyhába, hogy hozzálásson a maradék palacsinta megsütéséhez. Éppen a második adag tésztát öntötte a serpenyőbe, mikor Jack arcán széles vigyorral beballagott a helyiségbe.
– Gondoltam befejezem a félbemaradt sütögetést, de megelőztél – huppant le a középpályás a konyhaasztalhoz.
– Kár lenne, ha kárba menne Calum életének első saját készítésű palacsintája. Még a testi épségét is beáldozta érte – kuncogott Liz. A focista értetlen ábrázattal pislogott a lányra, így az elmesélte, hogy hogyan vágta el az öccse a kezét mosogatás közben. Jack jóízű nevetéssel díjazta cimborája szerencsétlenkedésének történetét, és a nagy kacagások közepette el is emelt egy palacsintát, a már elkészült kupac tetejéről.
Mintha csak átláttak volna a falon, vagy megérezték volna a palacsinta illatát, ebben a pillanatban esett be Alex és Kieran, nyomukban a valamin kislánymód vihogó Ramseyvel és Giroud-val. Mind a négyen éhenkórász tekintettel szemlélték az elkészült palacsintákat, pedig Liz szinte esküdni mert volna arra, hogy fejenként mindegyik legalább egy fél pizzát letolt, ha nem többet.
– Abból ott ehetünk? – érdeklődte Gibbs olyan szemeket meresztve az édességre, mint aki egy hete nem evett semmit.
– Igen, de módjával. Hagyjatok az öcsémnek is – mondta Liz szigorúan, ám a kérése egy hangyányit sem hatotta meg a focista-hordát – sáska módjára vetették rá magukat a palacsintára, és másfél perc múlva már csak a tányéron levő morzsák tanúskodtak arról, hogy ott valaha, bárminemű sütemény volt. A lány hamar megelégelte a dolgot, és segítséget kért.
– Jack, megtennéd, hogy átveszed tőlem a palacsintasütést? – kérdezte hatalmas barna szemekkel pislogva a középpályásra, aki vigyorogva pattant fel a konyhaszéktől, hogy pár másodperccel később már a tűzhely mellett álljon, egyik kezében a serpenyővel, a másikban fakanállal.
– Srácok, innentől én adagolom, hogy ki hány palacsintát kap, rendben? – Liz angyali ábrázattal jártatta a tekintetét a kissé meghökkent és kissé csalódott focisták között. – Ha valaki soron kívül nyúlkál, nos… Kés van a kezemben, ami könnyen a tietekben landolhat. – A lány továbbra is ártatlanul mosolyogva szemlélte az egyre riadtabb sportolókat, Wilshere pedig prüszkölve felröhögött a tűzhely előtt állva. Rémesen szórakoztatónak tartotta, hogy a százhatvan centi magas, karcsú szőke lány pillanatok alatt gatyába rázza az elkanászodott csapattársait.
Megszeppent kisfiúkként sorakoztak fel Liz előtt, aki lelkesen kente nekik a különféle ízű palacsintákat. Minden focistát leültetett az asztalhoz, hogy a tányér fölött fogyassza el a kései uzsonnát – vagy pótvacsorát –, hogy még véletlen se kenjék össze vele a padlót. Mikor már csak négy-öt palacsintára elegendő bekevert tészta volt a tálban, a lány a korábbi szigort elővéve kizavarta a négy éhenkórászt a konyhából, mondván a maradék már tényleg az öccsének jár.
– Lizzie, könyörgöm, mondd, hogy Oli nem zabálta fel az összes palacsintát – kiabált át Calum a nappaliból, mire nővére jóízűen felnevetett, a francia pedig sértődötten fújtatott.
– Nem, megrendszabályoztam őket, szóval van még. Gyertek ki Jenkoval, ami maradt, az a tiétek. – Alig fejezte be a mondatot, a két jómadár már az aszalnál ült, és vidáman csillogó szemekkel várták, hogy Wilshere megsüsse a következő palacsintát.
Liz alaposan végigmérte az öccsét, minden rezzenését árgus szemekkel leste, és kereste a legapróbb jelét annak, hogy Calum valójában szörnyen érzi magát. De bárhogy kutatott is, rá kellett jönnie, hogy az öccse öröme nem megjátszott. Hogy tényleg jól érzi magát, és hogy – bár talán csak időlegesen – tényleg nem gondol Kittyre.
Miután Carl és Calum jóízűen elfogyasztották a palacsintákat az utolsó morzsáig, Ramsey ballagott be a konyhába, őt pedig árnyékként követte a még mindig vérig sértett Giroud. Látszólag nagyon bántotta őt minden, az este folyamán rázúduló sérelem – kezdve azzal, hogy Priscillát nem hozhatta magával odáig, hogy nem fogyaszthatott korlátlan mennyiségű palacsintát.
– Azt hiszem, mi indulunk, mert Wenger-papa így is kitér majd a hitéből, ha valahogy a fülébe jut, hogy mennyit zabáltak ma a játékosai – merengett el elhúzott szájjal a walesi középpályás. Liz minden egyes alkalommal remekül szórakozott azon, hogy a sok focista mennyire rettegett az edző haragjától – és hogy ehhez képest mennyire szívesen emlegették őt a háta mögött „Wenger-papának”.
– Igen – helyeselt buzgó bólogatás kíséretében Wilshere is. – Megyek és összeszedem Alexet és Kierant – tápászkodott fel sóhajtva az angol. Fáradtan vonszolta át magát a nappaliba, és tökéletesen tisztán lehetett hallani, ahogy a benn ülő focistákhoz szólt: – Srácok, kapjátok össze magatokat, indulunk. Hagyni kell a kisfiút aludni – nevetett fel öblösen. Calum persze egyből felháborodott, és a hazai pálya minden előnyét piszkosul kihasználva, segélykérően pislogott a nővérére. Liznek több se kellett, egyből testvére védelmére kelt.
– Hé, Wilshere! Lassan a testtel, ne a kisebbet bántsd, a saját súlycsoportoddal kezdj! – feddte meg a lány az angolt, aki érdeklődve szemlélte a szőkét. A focista egyik szemöldöke a magasba szaladt, és sütött az arcáról, hogy csak pillanatok kérdése, hogy kitörjön belőle a nevetés.
– Hidd el Chambers, nem örülnél, ha egy súlycsoportba lennél velem – vigyorodott el huncutul csillogó szemekkel Jack. Liz inkább nem is válaszolt, csak látványosan a plafonra függesztette a tekintetét, egy hangos sóhaj kíséretében.
– Inkább szedelődzködjetek, mert álmos vagyok – nyomott el egy ásítást a lány.
– Hallottátok srácok. Indulás van, mert a királylány aludni óhajt – somolygott pimaszul Wilshere, mire Liz felháborodottsággal vegyes sértettséggel pillantott a középpályásra. Szczesnytől, Giroudtól és a többiektől megszokta a piszkálódásokat, de Jackre ez igazán nem volt jellemző. Mielőtt azonban a lány felkaphatta volna a vizet, a focista, mintegy engesztelésképpen, egy puszit nyomott az arcára. – Tudod, hogy imádunk.
Wilshere gödröcskés mosolyától a másodperc tört része alatt megenyhült a lány. Ellágyult tekintettel, csillogó barna szemekkel fordult a középpályás felé: – El van nézve, én is imádlak titeket, de már tényleg tipli van – mutatott nevetve az ajtó felé.
A Chambers testvérek közösen kísérték ki a barátaikat az ajtóhoz. Mindketten a falnak dőlve várták, hogy Szczesnynek is és Kierannak is sikerüljön felhúznia és bekötnie a sportcipőjét, de nagyon nehezen ment nekik.
– Wojciech-et még meg is értem, ő hozzá van szokva, hogy neki mindig kötögetik a cipőjét, és végül is a kesztyűje jó alibit nyújt neki, de te? – fordult Calum a földön ülő, kidugott nyelvvel koncentráló csapattársa felé. Az angol hátvéd idővel megunta, hogy immár mindenki őt figyeli, úgyhogy a kilométer hosszú fűzőt nemes egyszerűséggel begyűrte a cipője belsejébe.
Liz Calum háta mögé bújva, fojtottan vihogott a focistán, ahogy az mesteri precizitással hajtogatta a fűzőt a szebb sorsot érdemlő sportcipőbe. A hátvéd arcába nem mert volna nyíltan beleröhögni, de kétségkívül szórakoztatta a tény, hogy huszonöt éves létére nem tud cipőt kötni.
– Tudjátok, hogy egyetlen, imádott kisöcsém a világért nem ismerné be, de végtelenül hálás nektek, amiért eljöttetek. És én is, még akkor is, ha az egész házat fenekestül felforgattátok. Marasztalnálak titeket takarítani, de félek, csak még nagyobb kuplerájt csinálnátok. Szóval mehettek isten hírével. És még egyszer köszi, hogy itt voltatok. – Búcsúbeszéde után Liz mindenkitől bezsebelt két puszit, Szczesnytől meg Wilshere-től egy-egy ölelést is, Giroudtól pedig megkapta, hogy Lucifer hozzá képest ministránsfiú.
Miután a sokadszorra is könnyes búcsút vettek egymástól, és Calum is lekezelt az összes csapattársával, a focisták végre házon kívülre kerültek és Liz fáradt sóhajjal zárta be mögöttük az ajtót. Barna szemeivel álmoson pislogott a falat támasztó, szélesen mosolygó öccsére. Calum szürkéskék szemeiben ott volt a szakítás okozta fájdalom, de ugyanakkor a boldogság és a vidámság is, amit a baráti összejövetel okozott.
– Még nem mondtam, de sajnálom, tudod, ugye? – kérdezte Liz csendesen, öccse elé lépve. A szőke srác félrebiccentett fejjel, és kedves mosollyal pillantott a nővérére.
– Hát persze, hogy tudom, Lizzie. – Calum féloldalasan magához ölelte a lányt, és belavírozott a nappaliba. Testvérét is magával rántva dőlt le a kanapéra, és tekintetét a TV képernyőjére függesztette. A srácok kinyomták az X-boxot, így a rendes tévéadás képei villogtak a képernyőn – valami latin-amerikai szappanopera sokadik epizódja lehetett.
Calum és Liz is annyira fáradt volt, hogy a tartalommal és a minőséggel mit sem törődve szegezték tekintetüket a televízióra. Bár igazán egyikük sem nagyon fogta fel a látottakat – Calum a gondolataiban volt elveszve, Liz pedig álom és ébrenlét határán egyensúlyozott.
– Lizzie – szólt halkan Calum, megtörve a sorozatból kiszűrődő rikácsolás jelentette furcsa harmóniát. A lány nem felelt, csak hümmögött valamit, így az öccse folytatta: – Köszönöm a mai napot.
– Ugyan, öcskös. Érted bármit – mosolyodott el Liz is, és felpillantott a focista arcára.
– Hékás! Nem ma mutattad be a terveidet? – kapott a fejéhez Calum, mire nővére mosolya kiszélesedett.
– De igen.
– És? – kérdezte a srác, hosszan elnyújtva a szót.
– Két felsőm és két ruhám bekerült a nyári kollekcióba – felelte Liz még szélesebb vigyorral.
– Miért nem mondtad?
– Mert el voltál kenődve, és nem akartam, hogy… Nem akartam, hogy még rosszabbul érezd magad a szakítás után, azzal, hogy én elmondom, velem jó dolog történt – motyogta a lány, de így utólag végiggondolva, butaságnak tűnt az egész, ezt pedig Calum is méltóztatott közölni vele.
– Gyagyás vagy. Tudhatnád, hogy a sikerednek mindig örülök. És mérhetetlenül büszke vagyok rád – mondta komolyan a focista, puszit nyomva nővére hajára. Erre már Liz felemelte a fejét öccse mellkasáról, hogy ismét a kékes szemekbe nézhessen.
– Nem büszkébb, mint én rád, valahányszor pályára lépsz egy meccsen. Szeretlek Calu – motyogta a lány csukott szemmel, ismét öccse vállára ejtve a fejét.
– Én is szeretlek téged, Lizzie.

Azon a nyáron #06

Sziasztok!
Nagyszabású pillanat érkezett el az Azon a nyáron történetében. Egyrészt azért, mert nagyjából félidőnél tartunk (valójában még nem, mert bár eredetileg 12. fejezetesre terveztem, egy plusz fejezet belemászott még a történetbe – éppen a soron következő majd.) Másrészt pedig ez az első olyan fejezet, ahol tényleg beszélhetünk Nicóról és Reniről. Együtt. Egyébiránt ennek örömére az AN-ben tartunk is egy kéthetes szünetet – jövő héten ugyanis visszatérünk Londonba, a Chambers Chronicles második részének erejéig; utána pedig egy egészen új irányvonal következik, valami, ami sokkalta komolyabb, mint bármelyik eddigi írásom. 4300 szó erejéig 2010 Madridjába utazunk, Mesut Özil társaságában.
Utána hétre pedig nagyon-nagyon remélem, hogy elkészül ez a bizonyos 7. fejezet, amivel immáron hetek (hónapok) óta szenvedek. De ha nem, akkor arra kivételesen nem az lesz a mentségem, hogy mást írtam – pusztán az, hogy hány ZH és elővizsga vár majd rám nagyjából egész májusban. De megpróbálok rá időt szakítani – meg a félig kész 8. fejezetre, és utána pedig már vége is lesz a szorgalmi időszakomnak – remélhetőleg.
De hagyjuk ezeket a komoly témákat, és ugorjunk vissza a jelenbe, az Azon a nyáron 6. fejezetére. Kövessük Reni példáját, és ne törődjünk azzal, hogy mi lesz holnap :D
Jó olvasást!
puszi, D.

ps.: Az, hogy nem kell a rémes helyesírásom, és szóismétléseim olvasnotok, még mindig Livi elvitathatatlan érdeme. :D

6. fejezet

Ajánlott zene: David Guetta - Dangerous
Miután Szabi és a fővárosi közlekedés hathatós segítségével kijutottam Mogyoródra, ismét egy csoporthoz verődve baktattam ki a pályáig. A szabadedzés utolsó fél órájára értem csak ki a helyemre, mivel szombaton az időmérő miatt mát lényegesen többen voltak. Bele se mertem gondolni, hogy mi vár majd rám vasárnap.
Tömegiszonyomról időlegesen viszonylag hamar sikerült megfeledkeznem, mert gyermeki lelkesedéssel függesztettem tekintetemet a pályán köröző különböző színű autókra. És bár a hangjuktól a gondolataimat sem hallottam, nem is volt szükség arra, hogy gondolkozzak, csak hagytam, hogy a Száguldó Cirkusz világa beszippantson.
Szombaton már a szabadedzés és az időmérő közötti betétprogramokat is feszült figyelemmel követtem végig. Tátottam a számat, és úgy elvarázsolódtam, mint Alice Csodaországban. A nagy csodálkozások közepette, még az időmérő előtt elfogyasztottam a magammal hozott szendvicsekből kettőt, meghagyva egyet délutánra. A kvalifikáció első szakaszára már be akartam fejezni az evést, hogy ne kelljen semmi másra figyelnem a pályán köröző autókon kívül.
Az unokabátyáim soha nem értették, hogy mi jó van abban, hogy egy órán keresztül köröző autókat nézek, amik még csak nem is versenyeznek egymás ellen. Bárhogy magyaráztam nekik, hogy de itt is van verseny, ráadásul nagyon is fontos verseny, olyan volt, mintha a falra hánytam volna a borsót. Szerintük unalmas volt, és nem látták át a képernyőre kiírt számadatokat. Nem nőttek még fel a Forma-1-hez, és szentül hittem, hogy soha nem is fognak.
A kezemet tördelve szorítottam az időmérőn Nicónak és Buttonnak. Az első, hungaroringi győzelme óta a szurkoltam a britnek. A higgadtságával, a szédületes esős versenyivel gyorsan belopta magát a szívembe, és a kedvenc pilótámmá vált. 2009-ben, mikor a Brazil nagydíjon megnyerte a világbajnokságot, gyakorlatilag végigtáncoltam fél Kápolnásnyéket – Szabi pedig volt olyan rendes, hogy levideózza, és azóta is, minden adandó alkalommal felemlegetik, a legnagyobb örömömre.
Tavaly kinn voltam május elsején, amikor a brit a belvárosban körözött, és tulajdonképpen akkor hallottam először Forma-1-es autót – de persze az ottani élmény fel sem ért a mostanihoz, még akkor sem, ha ott közvetlenül előttem, a kordon túloldalán repesztett az Ezüst Nyíl.
A kvalifikáció első szakaszából nevetve jutottak tovább Nico és Button is, azonban a második részben már nem tudtak maradéktalanul diadalmaskodni, a német csak tizenkettedik lett, a brit pedig legnagyobb meglepetésemre csak tizenharmadik Hülkenberg mögött. Ráadásul úgy, hogy a csapattársa éppen továbbcsorgott a tízedik helyen.
Az utolsó részre, ha már mindkét kedvencem kiesett, kiválogattam magamnak Massát, aki örök harcos lévén örök kedvencem, illetve, ha már Nico barátja, akkor Rosberget, mint azokat a személyeket, akiket az a megtiszteltetés ér, hogy a szurkolásommal előkelőbb helyre segítem őket. Bár utólag lehet mindketten jól meglettek volna a segítségem nélkül is, mert a németnek sikerült ugyan egy negyedik hely – amivel fogalmam sem volt, mennyire elégedett –, de a brazilnak be kellett érni a hetedik rajthellyel.
Szomorúan konstatáltam, hogy ez a nap nem az én és a kedvenceim szerencséjéről szólt. Az egyetlen örömöm annyi volt, hogy a nagy izgalmak közepette elég jó képeket sikerült lőnöm – a kedvencem éppen Nico autójáról készült, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy a lelátóról fotóztam. A kanyarodó szürke Sauber élesen virított a kép előterében, a háttérben pedig halványan felsejlettek egy tűzpiros Ferrari és egy sötétkék Red Bull alakjai.
A következő betétprogram kezdetéig a gépemen tárolt képeket kezdtem böngészni. Volt néhány, amit előző este csináltunk Szabival, csak úgy a móka kedvéért. A fényképészeti értékük igen csekély volt, de remekül szórakoztunk a grimaszolós fotók készítése közben. Továbbmenve megtaláltam a Nicóval töltött délután eredményeképp, Budapest belvárosában lőtt fotókat is, amik közül némelyik kifejezetten tetszett, így jó pár nap távlatából nézve. Meg is jegyeztem magamnak, hogy otthon alaposabban át kell majd rágnom magamat rajtuk, és választani párat, amiket benevezhetek versenyre.
Természetesen ez után következett a Szamosiban készített képek tucatja, és közülük jó néhányon én szerepeltem, Herceggel. Amikor megkaptam a gépemet, szinte csak a lovardában fotóztam, és cserébe annyit kértem csupán, hogy próbáljanak meg lőni rólam is pár értelmes fotót. Nos, ez többnyire kevéssé sikerült, úgyhogy kénytelen voltam kicsit kikupálni Szabit, aki jobb napjain már egészen profi képeket készített. Már nem csak vadul kattintgatott, hanem figyelt a fénybeállításokra, a képek összkompozíciójára… Le mertem volna fogadni, hogy ha egy kicsit komolyabban foglalkozott volna vele, akkor kiderült volna, hogy iszonyat tehetséges. Ráadásul szerette is csinálni, mert valahányszor a kezébe kaparintotta a Nikonom, olyan gyermeki lelkesedés ült ki az arcára, mint az enyémre valahányszor, mikor körbenéztem a Hungaroringen.
A fotóim nézegetéséből a táskám ütemes rezgése rántott ki, így a gépet az ölembe helyezve a mobilom után kezdtem el kutatni. A kijelzőn Nico neve virított, így boldogan fogadtam a hívást. Szerencsére értettem, amiket mondott, mert a pályán éppen nem köröztek autók, és sehonnan nem lehetett motorzúgást hallani. 
A német látni óhajtott, de az istennek nem akartam megérteni, hogy hol akar találkozni, úgyhogy csak azután sikerült letenni a telefont, miután háromszor elmagyarázta, hogy hova menjek, hol merre forduljak. Előre figyelmeztettem Nicót, hogy ha fél óra után sem érek oda, akkor kezdjen kutatócsapatokat szervezni, mert a tájékozódási képességeimet figyelembe véve, addigra már lehet, hogy valahol Miskolc környékén járok majd. A pilóta erre csak jóízűen felnevetett, noha volt egy olyan sejtésem, hogy gőze sincs, hol lehet Miskolc.
Nem tudom, meddig kóvályogtam a Ring területén, de mire odaértem a Nico által megnevezett parkolóhoz, a német már a biztonsági őr mellett állt, egy nyakba akasztható passt lóbálva. Sauberes pólójában, sapkájában, és szürke bermudájában szélesen vigyorgott, kékes szemei pedig pajkos csillogással mértek végig.
– Lemondom a kutatócsapatokat – mondta szélesedő vigyorral, miközben előhalászta a zsebéből a telefonját.
– Vicces – húztam el a számat, és nevetve ütöttem egyet a hasára. Nico jókedvűen viháncolva akasztotta a nyakamba a mai napra szóló, sauberes vendég belépőt a paddockba. Lelkesen vettem a kezembe a laminált kártyát, és tüzetesen szemügyre vettem.
– Szóval, ezzel most oda megyek, ahova akarok? – kérdeztem, miközben nagyokat pislogva pillantottam a németre.
– Hát, tulajdonképpen igen, de van, ahol nem látnának szívesen, mondjuk a Red Bullosok nem szeretik az idegeneket – kezdett bele Nico, én pedig ittam minden szavát.
– Nem baj, oda úgysem mennék. Szóval, most itt is hagylak, és megkeresem Buttont – jelentettem ki, mire a mellettem sétáló szőke hangosan felkacagott.
– Jensont? Szóval nem is én vagyok a kedvenced, hanem ő? – kérdezte csalódottan, de volt egy olyan érzésem, hogy a bánata csupán színjáték.
– Ő az elsőszámú, 2006 óta – mondtam neki kicsit elkomolyodva, mire mosolyogva bólintott, és a kezemért nyúlt.
– Hogy meg ne szökj pilótákat zaklatni – szólt, és vigyorogva összefűzte az ujjainkat. Durcásan nyújtottam nyelvet rá, amin felnevetett, és közelebb húzott magához.
– Vigyázz, mert leharapom – suttogta a fülembe, amitől a közel negyvenfokos hőség ellenére is jóleső borzongás futott végig a hátamon. Bárhogy gondolkodtam, semmi jó visszavágás nem jutott eszembe, és abban sem voltam biztos, hogyha eszembe jutna, akkor ki tudnám mondani, remegő hang nélkül. Látva reakciómat, Nico arcára önelégült vigyor telepedett.
– Megiszunk egy kávét? – kérdezte a német, mintegy megkegyelmezve nekem. A hangom még mindig nem találtam, így csak aprót bólintottam, ami módfelett szórakoztatta a szőkét.
– Soha senki nem mondta még neked, hogy rosszabb vagy, mint az ördög? – kérdeztem tőle morfondírozva, mikor végre úgy éreztem, hogy remegő hang nélkül meg tudok szólalni.
– Fura mód, te vagy az első – jelentette ki, miközben az arcán gyermeki játékosság tűnt fel. Nem válaszoltam semmit, csak somolyogva megingattam a fejemet. A tekintetemet elszakítottam Nico arcától, és inkább a paddockot kezdtem szemlélni. Ha a pálya lenyűgözött, akkor az itt elterülő épületek, a fel és alá rohangáló emberek, különféle csapatok egyen pólójába bújva belém fojtották a szót. Csak kapkodtam a fejemet, és mindenre rácsodálkoztam, amit a német őszinte mosollyal szemlélt.
A nagy bámészkodásomban feltűnt, hogy elhaladtunk a McLaren kamionja mellett. Az alkalom, hogy visszavágjak Nicónak az előbbiért, szinte kínálkozott.
– Te, Nico. Én azt hittem, hogy megyünk a McLarenhez, és bemutatsz Jensonnek. – Ártalmatlanul rebegtettem a szempilláimat, és igyekeztem a legtüneményesebb tekintetemet elővenni.
– És mégis miből gondoltad ezt? – kérdezte Nico magasba szaladó szemöldökkel. – Mert én egy szóval sem említettem ilyesmit. Meg egyébként is. Nem éred be velem? – kérdezte a szemöldökét vonogatva. Legszívesebben elnevettem volna magamat, de nem akartam kiesni a szerepemből.
– Hát, tudod, egy világbajnoknak jobban örültem volna, de ha már így alakult, ám legyen – sóhajtottam teátrálisan, a német pedig ismét felnevetett.
– Na, majd adok én neked olyan világbajnokot! – fenyegetőzött, és szabad kezével megbökte az oldalam, amire egyből vihogva rándultam össze.
– Nem, Nico! Nem kezdhetsz el csikizni a paddock kellős közepén. Ilyet nem illik! – szóltam rá, de teljesen fölösleges volt, tovább folytatta a bökdösődést. – Nicolas! – próbálkoztam ismét, de erőlködéseim nem kecsegtettek eredménnyel. – Jól van, visszaszívom! Nem kell semmilyen világbajnok, tökéletesen meg vagyok elégedve a te társaságoddal is. Most boldog vagy? – kérdeztem durcásan, csípőre tett kézzel. Ez már megint az ovis beállásom volt, és őszintén bíztam abban, hogy Nico nem kezd el piszkálni vele. Szerencsére ilyesmi eszébe sem jutott, csak önelégülten elvigyorodott, nyomott egy puszit az arcomra, és ismét összekulcsolta az ujjainkat.
– Igen, tökéletesen boldog vagyok – jelentette ki, és erre már muszáj volt nekem is felnevetni.
Vidáman ballagtam a német oldalán, és közben még mindig alaposan megcsodáltam mindent magam körül, Nico pedig kedves mosollyal figyelte a lelkesedésem. A Sauber motorhome-ját is legalább annyira elámulva néztem, mint a többit, és csak úgy, mint az előző hatot, ezt is legalább öt percig.
– Bemegyünk, vagy nézegeted még kicsit kívülről? – kérdezte Nico pimaszul, mire lazán a vállába bokszoltam, de a tekintetemet továbbra sem szakítottam el a fehér-szürke üvegcsodától. Csak jó pár másodperc után esett le, mit is mondott a német, így csillogó szemekkel pillantottam rá.
– Szabad? Mármint tényleg bemehetünk? – kérdeztem, és a szőkéből kitört a nevetés. De nem ám csak úgy tessék-lássék módon heherészett, hanem komolyan, kétrét görnyedve kacagott. Felmerült bennem, hogy talán levegőt is elfelejt venni, de valahogy sikerült megoldania.
– Nem, sajnos nem mehetek be a csapatom home-jába – ingatta a fejét, amikor a nevetőrohama alábbhagyott. – Hát persze, hogy bemehetünk, butus. Azért jöttünk – mosolygott szelíden Nico, és ismét megfogta a röhögcsélése közben elengedett kezemet. A fejemet ingattam, és a szememet forgattam, de azért engedtem a szelíd erőszaknak, amivel húzni kezdett maga után, egyenesen be a fotocellás ajtó túloldalára.
Ahogy beléptünk a motorhome-ba jóleső hűvös csapott meg, ami kifejezetten kellemes volt a kinti forróság után. Miután teljesen kiélveztem a rám zúduló hideg levegőt, a fejemet forgatva a helyiséget kezdtem pontról pontra szemügyre venni. Igazából olyan volt, mint egy modernül berendezett kávéház. A bejárattal szemben egy fehér pult kapott helyet, fölötte pedig egy fém korlát mögött terült el a galéria.
A home-ot belülről is a fehér szín jellemezte, amit az acélszürke korlátok, és asztallábak, illetve a sötétbarna faparketta dobott fel kissé. Formás asztalok és székek, elmélyülten beszélgető, szürke-fehérbe öltözött Sauberes munkatársak voltak mindenfelé.
– Kicsodálkoztad magad? – súgta Nico a fülemhez hajolva. Meglepettségemben kissé összerándultam, és riadtan pillantottam rá.
– Igen, ki – jelentettem ki durcásan, mire a német elfojtott egy vigyort. A pulthoz sétáltunk, ahol Nico elbűvölő hangon kért egy itallapot a büféslánytól. A pultra könyökléshez és a direkt elmélyített hanghoz már csak egy kis szempilla-rebegtetés hiányzott volna, hogy teljes legyen a hatás. Meg is említettem a németnek, aki annyira nem értékelte a humorom, nem úgy a pult mögött álló lány. Jóízűen felkacagott, miközben a kezembe adta a laminált lapot, rajta a kínálatukkal.
– Nyugodtan törd csak le a szarvát – adott tanácsot a sötéthajú lány, mire először ledöbbentem, aztán felnevettem. Elsőre fura volt, hogy egy lány, aki csak a home-ban dolgozik a kiszolgáló egységben, ilyen lazán szól be az eredményesebb és nevesebb pilótájuknak, aztán rájöttem, hogy talán az egész csapat egy család. Vagy szimplán Niconak olyan a természete, a kisugárzása, hogy ezeket fel sem veszi. Ezt mi sem bizonyította jobban annál, hogy halvány mosolyra húzódott a szája.
Elmélyülten böngésztem az itallapot, a jegeskávék között válogatva, de nem sikerült dűlőre jutom, és ebben a hangzatosabbnál hangzatosabb fantázianevek sem segítettek. Nagyjából minden második kávénál kérdőn fordultam vagy Nico vagy a büféslány – mint kiderült Ana – felé. Végül megállapodtam egy Finnországról elnevezett jeges csodánál, miután Ana megnyugtatott, hogy kifejezetten finom, és ő is ezt ajánlotta volna. Nico nem kávézott – meglepő módon csupán egy kólát kért.
– Menjetek csak, majd kiviszem az italokat – mosolygott kedvesen Ana, mi pedig megköszöntük a gesztust és elfordultunk a pulttól. Ábrándos tekintettel kezdtem el nézelődni a lépcsősor felé, amit Nico éles szeme is kiszúrt.
– Szeretnél felmenni? – kérdezte mosolyogva, mire lelkes bólogatás volt a válaszom. A német megingatta ugyan a fejét, de széles vigyorral az arcán indult meg a fémvázon lévő falépcsősor felé. Leültünk egy asztalhoz, ahova Nico állítása szerint nem lehet fellátni, nekünk azonban tökéletes kilátásunk nyílt az egész alsó szintre, így erősen kételkedtem a szőke szavaiban, de inkább nem tettem szóvá neki.
Alig néhány perccel az után, hogy leültünk, Ana is megjelent, kezében egy tálcával, rajta a rendelt italainkkal. Egy pimasz vigyor és egy kacsintás kíséretében letette az asztalra a rendelésünk, majd jó szórakozást kívánva leballagott a lépcsőn.
Kíváncsian kortyoltam a kávémba, ami meglepően finomnak bizonyult az enyhe kókuszos-csokis ízével. Az italom szürcsölve szemléltem tovább a motorhome-ot, bár gyakorlatilag semmiben nem különbözött egy kicsit különlegesebben berendezett budapesti kávézótól. Mégis, a gondolat, hogy ez tényleg egy motorhome, egy F1-es istálló nevével fémjelezve, sokkal-sokkal érdekesebbé tette.
– Tényleg ennyire tetszik? – kérdezte Nico kedves mosollyal az arcán, nagyot kortyolva a kólájába.
– El sem tudod képzelni – lelkesedtem be. Tágra nyílt szemekkel forgattam a fejemet, így nyomatékosítva, hogy mennyire lenyűgöz ez a közeg. – Soha nem reméltem volna, hogy egyszer belülről megnézhetek egy motorhome-ot, hogy a paddockban sétálhatok, hogy egy pilótával kávézhatok… – merengtem el, aztán hamar visszatértem a valóságba. Eszembe jutott, hogy a szavaim talán úgy hangozhattak, mintha csak azért lennék itt, hogy közelről megismerjem az F1 világát. – Ugye tudod, hogy nem ezért találkoztam veled? Ez olyan nekem, mint egy valóra vált álom, de soha nem használnék embereket azért, hogy megélhessem ezt az álmot. Elsősorban miattad vagyok itt. Mármint itt, veled. A Ringre a verseny miatt jöttem ki, de… – kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de Nico jóízűen felkacagott.
– Reni, kérlek! Eszembe se jutott. Egyébként pedig hobbim az, hogy álmokat váltok valóra – sóhajtott fel teátrálisan, és nagyjából olyan arcot vágott, mintha azt akarná mondani, „Igen, rémesen fárasztó dolog álmokat beteljesíteni, de hát ha egyszer ez a munkám”
– Köszönöm – pillantottam rá hálásan, figyelmen kívül hagyva az iménti jelenetét.
– Mit? – pillantott rám értetlenül.
– Ezt az egészet – mutattam körbe. – Hogy megmutattad ezt a világot. Tényleg hálás vagyok – pislogtam a németre, aki immár kedvesen mosolygott rám, és szerényen megvonta a vállát. Megingattam a fejemet, mert egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Nico ennyire hétköznapi, a szó legpozitívabb értelmében. Egy egyszerű, földhözragadt srác volt, jó humorral és kellemes természettel – és piszkosul vonzó kinézettel.
– Szörnyű vagyok – jelentettem ki, mire a német ismét zavarodottan pislogott rám. – Itt örvendezek annak, hogy itt lehetek, és közben meg sem kérdezem, hogy milyennek érezted az időmérődet – szontyolodtam el, és tényleg rosszul éreztem magamat, amikor eszembe jutott, hogy én itt örülök a fejemnek, közben ő lehet, hogy csalódott a kvalifikáció miatt.
– Hé, nem vagy szörnyű – hajolt közelebb, és átnyúlva az asztalon megfogta az egyik kezem. – Technikailag elég sok szörnyűbb dolgot el tudok képzelni annál, hogy itt ücsörgök veled – vigyorodott el Nico, mire arcom grimaszba szaladt, és megforgattam a szemem. A kék szemei pajkosan csillogtak, ahogy rám pillantva folytatta mondandóját. – Igazából semmi okom panaszra. A körülményekhez képest jól ment az autó, a csapattársamat bőven megelőztem, és magam mögé utasítottam egy bizonyos világbajnokot is – szúrt oda a végével, mire kiöltöttem rá a nyelvemet.
– Mondtam már, hogy leharapom – suttogta vigyorogva, miközben átült a mellettem levő székre és az arca veszélyes közelségbe került az enyémhez.
– Ha leharapnád a nyelvem, akkor nem tudnám elmondani, hogy szurkoltam neked is, Buttonnak, Massának és Rosbergnek is, de egyikőtök sem jutott be a top háromba – mondtam lebiggyesztett ajkakkal, mire a német kaján vigyorra húzta a száját. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, amikor ez flörtölés és kacérkodás rohadtul nem az én világom volt. Soha nem viselkedtem még így egyetlen pasi közelében sem, és soha senkihez nem vonzódtam még annyira, mint a némethez, és ez valahol megrémített.
– Talán a szurkolásoddal volt baj – töprengett félrebiccentett fejjel, de egy cseppet sem távolodott el az arcomtól. – Tudod, azon morfondírozok, hogy bárhogy is számolom, ez már a második randink – húzódott kisfiús mosolyra a szája, ami belőlem is kicsalt egy halk kacajt. Hosszabbra nem volt lehetőségem, mert a szőke áthidalva a kettőnk közötti minimális távolságot, óvatos puszit nyomott a számra, aminek hatására elmosolyodtam. Ezt Nico teljes megadásnak vette, így a puszit csókká mélyítve kezdte ajkaimat ostromolni, egyik kezét az arcomra simítva. Érintésének és csókjának hatására jóleső borzongás futott végig a gerincem mentén, és bal kezem ujjait reflexszerűen fúrtam a szőke tincsek közé. Lehunyt szemmel, és enyhén szétnyíló ajkakkal hagytam, hogy a német nyelve feltérképezze a számat.
Olyan voltam, mint egy tizennégy éves kis csitri, aki az első kedves szóra beleomlik az imádott férfi karjaiba, de Nico minden porcikája piszkosul vonzott. A csókja elvette az eszemet, és kiélesítette az érzékeimet – a karomat cirógató ujjai, a hajamba túró keze, a számat ostromoló ajkai együttesen az őrület határára sodortak.
Amikor ki tudja mennyi idő után megszakította a csókot, pihegve kapkodtam levegő után, és nem mertem a szemébe nézni. Reakciómat látván halk nevetést hallatott, majd óvatosan az állam alá nyúlt, megemelve így a fejemet. A szemeiből az ég egy adta világon semmit nem tudtam kiolvasni, az egyedüli támpontot a pajkos mosolyba húzódó ajkai adták.
– Úgy látom, nem igazán fogy a kávéd – vigyorodott el a német. – Ana pedig megesküdött, hogy ez a legfinomabb italuk. – A pimasz mosolya letörölhetetlen volt, én meg egyszerűen nem tértem magamhoz. Tíz másodperccel ez előtt még a világomról is megfeledkeztem, most pedig a kávémmal traktál. Hát egyedül én akartam elveszni az ő csókjában?
– Gonosz vagy – pillantottam rá durcásan, mire felnevetett.
– Te pedig ilyenkor olyan, mint egy ovis – vigyorodott el, de szavaival mélységesen belegázolt az önérzetembe.
– Szerinted egy óvodás csinál ilyet? – kérdeztem felháborodottan, és egy pillanatra sem hezitálva megcsókoltam a németet. Ajkaink összeérésekor éreztem, hogy elvigyorodik, és rájöttem, hogy ez a piszok direkt erre játszott. Neveletlen fráter – futott át az agyamon, de hamar tett róla, hogy az ilyen gondolatokat kiűzze a fejemből. Hogy minden gondolatot kiűzzön a fejemből.

Díj

Sziasztok!

Most nem hoztam semmi rendkívüli részt vagy novellát, viszont kaptam egy díjat - két helyről is - úgyhogy most indokolatlanul sok új infót tudhattok meg rólam. :D A díjat pedig nagyon szépen köszönöm Livinek és Titanianak :3

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat!
2. Írj magadról 10 dolgot!
3. Válaszolj a 10 kérdésre!
4. Tegyél fel 10 kérdést!
5. Küldd tovább!

10 dolog rólam
1. A díjaknál mindig ez a rész megy a legnehezebben, az idő múltával egyre problémásabb összeszedni tíz még el nem mondott dolgot.
2. Utálom az Atletico Madridot.
3. Na jó, igazából szeretem őket, csak azt utálom, mikor azt hiszik, hogy fél óra után meg van nyerve egy meccs, csak mert 2-0-ra vezetnek - 55-45-ös labdabirtoklás az ellenfél javára? könyörgöm, miért?
4. Ma befejeztem az Özil novellát, és úgy érzem ez életem fő műve - május 6.-án ti is olvashatjátok majd. :)
5. Imádom a kutyákat, a nagytestű, hosszú szőrű kutyákat főleg. De mostanában az amstaffokért is meg vagyok veszve.
6. Az elmúlt egy hónapban durván ráfüggtem a Tuti gimire és az amúgy nézős sorozataimat is hanyagolom (az Originalsból 3 részes lemaradásban vagyok O.o)
7. Soha nem mulasztom el visszanézni a Trollfoci TV adásait, szerintem határozottan jó úton haladnak a srácot.
8. Szeretnék egyszer egy díszes mezgyűjteményt a magaménak tudni.
9. Imádom a magassarkúkat, a héten is kaptam egy olyan szépeeet :3
10. Kis túlzással bármit el lehet adni nekem, amiben/amin lovak vannak. Igazából... nem. Semmi túlzás nincs benne... :D

Livi 10 kérdése:
1. Milyen könyvet olvastál legutóbb?
Cassandra Clare - A hercegnő
2. Melyik filmet láttad utoljára a moziban?
A beavatott 2.: A lázadó, de kár volt érte pénzt kiadni, inkább mentem volna a F&F7-re sírni egy jót :(
3. Mi a kedvenc sütid?
Az összes, ami létezik. De ha nagyon muszáj választani, akkor anya kukucskálós túrós fantázianévre keresztelt, kakós-túrós-vaníliapudingos sütije.
4. Hogy vezeted le a feszültséget?
Zenehallgatással, írással.
5. Mész valamilyen fesztiválra a nyáron?
A strandfesztre nagyooon szeretnék *-*
6. Szerinted melyik csapat nyeri idén a BL-t? Miért ők?
A szívem azt mondja, Atleti, az eszem azt, hogy Barca. A pillanatnyi erőviszonyokat figyelembe véve, hacsak meg nem kapják egymást az elődöntőben, ez a két csapat érhet oda a döntőbe. És bár utálom a gondolatát egy újabb spanyol házidöntőnek - mert az európai klubfoci nem lehet ennyire egysíkú - de hacsak a Bayern össze nem kapja magát, ennek van a legnagyobb sansza. De egyébként meg a meccs 90 percig tart, a labda gömbölyű, és egyébként is az gól, amit a játékvezető megad - több közhely nem jut eszembe xD
7. Ha egyetlen egy játékost visszavásárolhatnál, akit eladott/elengedett a kedvenc csapatod, ki lenne az, és mivel győznéd meg, hogy visszajöjjön?
Hát, a Barcába Sánchezt szívesen visszahoznám, mert nagyon szeretem a srácot, de nem akarok rosszat neki, és emellett a csatársor mellett ő úgyis padozna/úgyse a posztján játszana. Torres meg már visszatért Madridba :P
8. Milyen kezdőcsapatot tudnál összeállítani abból a 11 játékosból, akiket legkevésbé kedvelsz? (nem muszáj minden posztra keresni embereket, ha szeretnél tehetsz kapust mezőnyjátékos helyére :D)
Ez a kedvenc kérdésem! :D De én szeretnék posztokra keresni embert (annyira tisztán nem biztos, hogy jobbhátvéd/balhátvéd meg ilyenek, de nagyjából rendben lesz a csapat :D)
Roman Weidenfeller - Dani Alves, Pepe, Camilo Zuniga, Marcelo - Sergio Busquets, Toni Kroos, Kevin Großkreutz, Nigel de Jong - Cristiano Ronaldo, Diego Costa
9. Ha nyernél egy olyan utazást, ahol te választhatnád ki a három leendő úticélt, hová mennél legeslegelőször? Miért előzné meg ez a hely a másik kettőt?
Írországba. Mert valami mesés hely lehet, és tutira érezni akarom, milyen az ír kocsma hangulat. Aztán mehetünk Spanyolországba egy országjáró túrára, és utána Münchenen keresztül Moszkvába :P
10. Emlékszel még az ovis legjobb barátnőd nevére? Esetleg tartod is vele a kapcsolatot?
Az ovis legjobb barátnőm Barbi volt, de aztán általánosba nem egy suliba mentünk. Pár évig még leveleztünk, és néha találkoztunk, de aztán megszakadt a kapcsolat. 

Titania 10 kérdése:
1. Mi akartál lenni gyerekként?
Nem tudom, igazából szerintem nekem soha nem volt gyerekkoromban ilyen álomfoglalkozásom, amiről mondogattam, hogy én majd az leszek, ha nagy leszek. Talán a lovász.
2. Megbántad, hogy belevágtál a blogolásba?
Egyáltalán nem. Megismertem olyan embereket, akik nélkül már gyakorlatilag nem tudnám elképzelni a mindennapjaimat. Ráadásul ha nem blogolnék, fogalmam sincs mivel tölteném a pusztulat sok szabadidőm. Na jó, de. sorozatozással. :D
3. Volt már olyan történettel dolgod (nem feltétlenül kell olyan legyen amit te írtál) amire azt mondtad, hogy bárcsak a valóságban is megtörténnének benne az események, és bárcsak te is a részese lennél?
Hát, igazság szerint szinte a legtöbb fanfic ilyen. Konkrétan egyet nem tudnék kiemelni, de tényleg, ahol valamelyik kedvenc focistámmal találkozik a főszereplő lány, és valamilyen úton-módon egymásba gabalyodnak, szívesen részese lennék :D
4. Fordult már elő az veled, hogy mentél az utcán zenét hallgatva és annyira beleélted magad a dalba, hogy tátogtál, mutogattál és ehhez hasonlók?
It happens every day. :D Akármikor, akárhova megyek, ha a fejemen van a fejhallgatóm, baromira nem tud érdekelni, hogy ki van körülöttem, nagyon gyakran gátlástalanul tátogom a szöveget. Ha meg netalán nincs zeném, és este megyek haza az utcán - és nincs rajtam kívül senki - akkor szoktam magamban énekelgetni :D
5. Ki az a focista feleség/ barátnő akit utálsz?
Pilar Rubio, Ann Kathrin Brömmel és Daniella Semaan. A hideg is kiráz tőlük. xD
6. Ki az a focista barátnő/ feleség akit kedvelsz?
Lisa Müller (Thomas Müller), Shakira (Gerard Piqué), Olalla Torres (Fernando Torres), Nagore Aranburu (Xabi Alonso), Montana Yorke (André Schürrle), Melissa Jimenez (Marc Bartra), Coral Simanovich (Sergi Roberto), Daniela Jehle (Marc André ter Stegen), Raquel Mauri (Ivan Rakitic), Alex Curran (Steven Gerrard), Lena Gercke (Sami Khedria), Ines Sánchez (Raúl Garcia), Malena Costa (Mario Suarez)
7. Végigolvastad ezt a bejegyzést? :D
Végig én :D
8. Milyen színű felső van rajtad jelenleg?
A csudiszép zöld GTK napokos pólóm :3
9. Van olyan kis mondásod amit nap mint nap elismételsz magadban?
"Ajj nincs kedvem felkelni" :D
10. Mit szólnál hozzá, ha az általad legjobban utált focista a kedvenc csapatodhoz igazolna?
Azt hiszem vigasztalhatatlanul sírni kezdenék, és a világ végére menekülnék, ahol nincs internet, TV, és soha nem látnék egyetlen meccset sem, ahol az a nyomorék tönkreteszi a csapatom. Bármelyik csapatom.

10 kérdésem (ezer bocsi a nyomi kérdések miatt)
1. Mi a kedvenc csapatod, és miért éppen nekik szurkolsz?
2. Ha az a két csapat játszaná a BL döntőt, amit a világon a legjobban utálsz, megnéznéd?
3. Írnál egy barátod kedvéért olyanról, akit ki nem állhatsz?
4. Milyen színű a szobád fala?
5. Ki a valaha volt legkedvencebb focistád? Miért?
6. A focin kívül más sportot nézel/követsz? Ha igen mi az/mik azok? Ki(k) a kedvence(i)d?
7. Mi az a hely, ahova mindenképpen el szeretnél jutni az életed során?
8. Ki az a focista, aki a karrierje során eddig nem kapott Aranylabdát - és valószínűleg már nem is fog - de szerinted megérdemelné?
9. És csak hogy ne csak foci legyen. Nézel sorozatokat? Mi az aktuális és a valaha volt legnagyobb kedvenced?
10. Ugye, hogy Jack Wilshere milyen cuki? :3

Akiknek továbbküldöm:
Vivian L.