| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Summer Paradise #01

figyelmeztetések: OOC karakterek, AU, FANfiction - nagyon fan, ezt kéretik figyelembe venni. És egy szavát se vegyétek komolyan... Ez... tényleg csak fanfic. Egy mi lenne ha... kezdetű mondat továbbgondolása... Bővebben a fejezet után. 
- 1 -
Meet you there
A külföldiek számára Budapest belvárosának hangulata mindig magával ragadónak hatott. A régi, mégis monumentális és szép épületek, a Dunán átívelő hidak, a belső városrész forgataga minden idetévedőt lenyűgözött, nem számított honnan érkezett. Nem volt ezzel másképp az öt, magukat srácként aposztrofáló, egyébként már jócskán férfikorban járó kanadai zenész sem. Az európai koncertturnéjuk hozta őket a mesés magyar fővárosba, és immár órák óta rótták az utcákat – képtelenek voltak szakadni a belváros varázsától.
A Szabadság híd pesti hídfőjét kellemes hangulat lengte be. Túl a híd alatt csordogáló Dunán, a vidám, színes baráti társaságokon, a nyári nap melegén enyhítő fátyolfelhőkön és a folyó által hozott szellőn, két fiatal lány tette még elbűvölőbbé az egyébként sem megvetendő környezetet. Mindketten egy-egy akusztikus gitáron játszottak, fülbemászó dallamokat. A hosszú, szőke hajú, sötétkék nyáriruhát és fekete sarut viselő lány egy világos barna hangszeren pengette a dallamot, mellette a sötéthajú barátnője, fehér alapon virágmintás, könnyű nyári ruhában és vékony, őzbarna bokacsizmában akkordozott fekete gitárján. Kettejük hangja remekül csengett együtt, az alatta tisztán szóló gitárokkal pedig igazán fülbemászó és hangulatos muzsikát alkotott.
– Oké, srácok, lehet hogy begolyóztam, de istenemre mondom, az egyik számunkat hallom – szólalt meg a kanadai zenészek közül az egyik, a Fővám tér környékén sétálva. Rövid, fekete haja az ég felé állt, barna szemeivel elgondolkozva kereste a hang forrását. Pierre Bouviernek ugyanis szent meggyőződése volt, hogy együttesének egyik örök klasszikus slágerét, a Welcome to my life-ot véli hallani.
– Az agyad rendben, vagyis soha nem volt, de most is olyan, mint eddig. Inkább a füleddel lehetnek bajok, öreg – röhögött fel a Pierre mellett baktató, nála lényegesen alacsonyabb, piros farmert viselő basszusgitáros, David Desrosiers.
– Vicces vagy – húzta el a száját a frontember, miközben kiosztott egy laza taslit barátjának. Végül a Simple Plan kopasz szólógitárosa, Jeff Stinco mentette meg az énekes becsületét.
– Pierre-nek kivételesen igaza van, ez tényleg a Welcome to my life. – Kijelentésére a többiek is fülelni kezdtek, és végül egyetértő bólogatással helyeseltek Jeff állítására. Megszaporázták a lépteiket, így pillanatok alatt a pesti hídfőhöz értek, ahol megpillantották, és ami még lényegesebb, ténylegesen meghallották a két zenélő lányt.
– Az hagyján, hogy a mi dalunkat játsszák, de jobban is énekelnek, mint Pierre – bökte oldalba az említettet Sebastien Lefebvre, a kölyökképű ritmusgitáros.  
– És jobban is néznek ki – vihogott fel David, lepacsizva a mellette álló Sebbel.
– Miért mindig basztassuk Pierre-t napot tartunk? – kérdezte az énekes morcosan pillantva az ő kárán szórakozó kettőre.
– Mert a basztassuk Davidet-napot általában átalszod – veregette meg együtt érzően cimborája vállát a magas barna dobos, Chuck Comeau.
A Welcome to my life után a két lány egyből új dalba kezdett, arcukon széles mosollyal pengették a Summer Paradise kezdőakkordjait. Sütött róluk, hogy imádják a zenét, és hogy az egész lelküket beleteszik a dalokba, és hogy csodálattal tekintenek az általuk előadott számokra és azok eredeti előadóira. Kisebb nézőközönség is gyűlt már a teljes átéléssel éneklő lányok köré, és végül Seb is megunta Pierre piszkálását, és megindult a csoportosulás felé.
Cuz I remember every sunset, // I remember every word you said, // and we were never gonna say goodbye[1] – csatlakozott be a refrénbe, nem kis meglepetést okozva ezzel a két csinos lánynak. Meglepődöttséggel vegyes hitetlenséggel figyelték a fiatal kanadai zenészt, de egy pillanatra sem hagyták abba a zenélést. Ezerszer játszották már a dalt, álmukból felkeltve is hiba nélkül tudták volna előadni.
Sing la da da da da – érkezett meg David és Pierre is, beállva a lányok mellé, akik nem akarták elhinni, hogy kik botlottak beléjük. Legmerészebb álmaikban sem gondolták volna, hogy ilyesmi megtörténhet, nos… na jó, a legmerészebb álmaikban talán.
A srácok határozottan élvezték a kötetlen utcai zenélését – Chuck a combján kezdett dobolni, Jeff pedig a három dalos pacsirtához csapódott. Egyikük sem akarta learatni a lányok sikerét, így igyekeztek csendesen vokálozni, bár nem igazán voltak sikeresek a próbálkozásaik. Bíztak azért abban, hogy a két fiatal nő a szándékot is értékeli majd. Őszinte meglepődésükre a szőke lány tökéletes ritmusban kezdett bele K’naan rap részébe. Hátat fordított az egyre gyarapodó közönségüknek, és a srácokon jártatva a tekintetét darálta a szöveget.
Hope this is not just wishful thinking,// Tell me that you care and I'll be there in a heartbeat[2] – fejezte be a részt széles vigyorral az arcán, szögegyenest David barna szemeibe nézve. A sor végére érve biccentett egyet a basszusgitárosnak, hogy folytassa a refrénnel. A zenésznek sem kellett több, a kezdeti meglepődöttség után egyből kapcsolt, és egyre növekvő mosollyal folytatta a dalt, a háttérbe húzódó akkordkíséret mellett. Az ismét visszatérő refrént már mind a hatan énekelték, aprócska kört alkotva, melynek Chuck volt a középpontja, aki teljesen beleélte magát a dobolásba.
A dal végeztével mindannyian elnevették magukat – David önelégülten, Seb kisfiúsan, Pierre derűsen, Jeff szórakozottan, Chuck lelkesen, a két lány pedig boldog hitetlenséggel. A tömeg lassacskán oszolni kezdett, mindenki sietett a dolgára, csak a hétfős kis csapat maradt ott.
– Csak hogy tisztázzuk, nem csak a ti dalaitokat játsszuk, de pont a ti blokkotoknál értetek ide – szögezte le a szőke lány, majd kezet nyújtott a hozzá legközelebb álló Davidnek. – Martina, de a barátaim Tinának hívnak.
– Örvendek. Felteszem, nekem nem kell bemutatkoznom – vigyorodott el a basszusgitáros, de nagyképűen, vagy felvágósan, csak úgy szórakozottan. Mert valóban mulattatta őt a szituáció, mert végtére is mennyi esélyük volt arra, hogy két lányba futnak, akik éppen az ő dalaikat játsszák.
 – Valójában… Kifejezetten hálás volnék, ha lassan kiejtenéd az egész nevedet. Millió és egy interjút és koncertvideót megnéztem már, és azt hiszem ezt Tina nevében is kijelenthetem, de soha nem vagyok biztos abban, hogy ejtik a vezetékneved. Egyébként Zita vagyok, de mindenki Zizinek szólít – nyújtott kezed a barnahajú lány is Davidnek, aki nevetve mondta el a nevét.
– Hékás! Lassabban, és cuki nevetés nélkül – pillantott feddőn rá Tina. A gitáros megemberelte magát, és a lány lázas koncentrációjától kísérve elmondta a nevét.
– David Des-ros-iers. – Tina arcán átfutott a felismerés, és óvatosan, lassan a zenész után ismételte a nevet, hogy aztán kérdőn pillantson fel az arcába.
– Majdnem jó – érkezett az értékelés, de a David arcán ülő vigyor nem erről árulkodott.
– Jól mondja, alig érződött az akcentus benne – nevetett fel Seb, erőteljesen megnyomva az alig szócskát.
– Na, akár te is viríthatod a nevedet, Babyface! – pillogott rá Zizi nagy szemekkel. Tényleg rajongva imádták az együttest, de amennyire szerették őket annyira ki nem állhatták a francia nyelvet, ebből kifolyólag a francia nevek kiejtésével is akadt némi problémájuk. Ebből a szempontból nagyon szimpatikus gondolat volt Jeffet megnevezni kedvencként a bandából – ő lévén az egyetlen, aki kimondható és leírható névvel rendelkezett.
– Szóval, mit énekeltek még a mi dalainkon kívül? – harapott rá Pierre a lányok egy korábbi mondatára. Kicsit szkeptikus volt, és szentül hitte, hogy ezzel jól megfogta a két zenészt. Zizi azonban enyhén megemelte a szemöldökét, és elgondolkozva Tinára pillantott.
Jó lányok? – vigyorodott el a barnahajú, direkt magyarul mondva a dalcímet, mire barátnője somolyogva kezdett bele a méltán híres 5 Seconds of Summer dalba.
She said to me,// "Forget what you thought// 'Cause good girls are bad girls that haven't been caught[3] – kezdte a két lány együtt a refrént, arcukon széles vigyorral. Amikor először hallották az ausztrál srácok zenéit, kétség sem férhetett ahhoz, hogy felveszik néhány dalukat a repertoárjukba.
– Hmm – merengett el David miután befejezték a dalt. – Akkor ti most jó vagy rossz lányok vagytok? – kérdezte pimasz vigyorral az arcán. Tinában ennek a mosolynak a hatására felrémlett az a sok videó, amik a banda kezdeti éveiből kerültek fel a netre, és hogy David mennyire lökött volt a kezdet kezdetén. Kicsit ezt a bolondos srácot látta most visszaköszönni, pedig már kezdte azt hinni, hogy a basszusgitáros megkomolyodott.
– Majd eldöntitek – kacsintott rá a szőke lány, a gitáros pedig jóízűen felnevetett. Tetszett neki Tina talpraesettsége és pimaszsága, na meg persze az is, ahogy zenélt.
– Hát, engem még mindig nem győztetek meg – húzta el a száját Pierre, de azért lehetett látni rajta, hogy most már csak túráztatja a lányokat. A barna szemek pajkosan csillogtak, és a grimasz mellett egy mosoly is megbújt az enyhén borostás arcon.
– Elmész a francba, Bouvier! – forgatta meg a szemét Zizi, majd azzal a lendülettel belekezdett az American Idiot elejébe.
Don’t wanna be an American idiot // One nation controlled by the media // Information age of hysteria // It’s calling out to idiot America.[4]
– Pierre, engedd már el. Lásd be, hogy ez a két lány állati jól visszaadja a hangzást – kotyogott közbe David a szám végén, sűrűn pislogva Tinára, hogy mikor kap elismerő pillantásokat tőle.
– Igen, már csak egy cajon hiányzik, és tökéletes lenne – bólogatott lelkesen Seb is. Mindannyian Kötekedő Pierre ítéletét várták a napsütéses augusztusi délutánban.
– Rendben, tényleg kibaszottul jók vagytok – nevetett fel az énekes, és Zita kénytelen volt megállapítani, hogy egészen kisfiússá változott az arca ilyenkor. Gyermekien bájossá – ami némileg ellensúlyozta a száján kicsúszó káromkodást.
– Most, hogy a leggyengébb láncszem is belátta a nyilvánvalót, ugye elmegyünk enni valamit? – vetette fel az eddig szinte néma szemlélőként figyelő Chuck. Úgy tűnt, ő az egyetlen az apró társaságban, aki alkalomadtán képes felnőttként is viselkedni.
– Bocsi srácok, de nekünk maradnunk kell – szólt halvány mosollyal Tina.
– Így van, bécsi költőpénzre gyűjtünk – mosolyodott el Zizi is.
– Bécs? Minek mentek ti Bécsbe? – kérdezte Jeff összevont szemöldökkel, mire a két lány összevigyorgott.
– Tudjátok, van ez a banda… Valami Easy Plan… Vagy ilyesmi – merengett el Tina. – És azt hallottuk, egész jó a zenéjük.
– Szóval gondoltuk megnézzük őket – vette át a szót Zita széles vigyorral az arcán. – A jegyek már megvannak, de valamiből csak élnünk kell két napig kinn.
– Na, várjatok – gondolkozott el Pierre ráncba szaladó homlokkal. – Fellépünk az országotokban. Minek mentek Bécsbe?
– Megyünk Zamárdiba is, aztán onnan megyünk tovább a bécsi koncertre is – somolygott Tina.
– Szóval jöttök velünk turnézni? – lépett David a lány mellé, átdobva a kezét annak vállán.
– Hé, lassabban, tigris! – nevetett fel a szőke, lekotorva magáról a basszusgitáros erős karját. Na, nem, mintha bánta volna a dolgot, de itt elvekről volt szó, és arról, hogy bármennyire bálványozta és csodálta is a zenészt, és akármennyire jó pasinak tartotta is, nem akart könnyűvérűnek tűnni. – A forrásaink végesek, szóval Bécs az utolsó állomásunk.
– Így igaz, éppen ezért folytatnunk kell a zenélést, hogy Bécsben ne halljunk éhen – értett egyet barátnőjével Zizi.
– Tehát visszautasítjátok ezt a döbbenetes lehetőséget, és nem ebédeltek velünk? – kérdezte Seb némileg meglepetten. Csodálta, hogy két lány, akik láthatóan szerették a zenéjüket, és ismerték őket, ilyen könnyen lemondtak erről a lehetőségről.
– Így van – bólintott Tina lebiggyesztett szájjal, de bujkáló mosollyal.
– Ezt sajnos nem hagyhatjuk – jelentette ki Pierre határozottan, és a másik négy zenész is egyetértő bólogatásba kezdett.
– Srácok, tényleg maradnunk kell – lépett közelebb Tina a bánatos szemű Davidhez, akinek ettől egyből felcsillant a szeme, amit a lány elnéző fejingatással konstatált.
– Van egy zseniális ötletem – rikkantott fel Seb, mire Jeff, Chuck, Pierre és David fáradt tekintettel pillantott a legfiatalabb bandatag felé. A lányok azonban érdeklődve szemlélték a világos hajú kanadait.
– Seb, én nem hinném… – kezdett bele a dobos, zavartan vakargatva a tarkóját. Nem igazán hitt benne, hogy bármi jó kisülhet a ritmusgitáros ötletéből. Mögötte állt tizenöt év tapasztalat, és azok alapján igen csak rossz esélyekkel indult a srác.
– Csitt, hagyd a kicsit érvényesülni! – intette le Chukot Zizi, amit a feketehajú dobos őszinte meghökkenéssel fogadott. Miután azonban túltette magát az első sokkon, hangosan és jóízűen felnevetett, és megadása jeléül felemelte a kezeit, majd Seb felé fordult, aki már tűkön ülve várta, hogy ismertethesse a tervét.
– Mi lenne, ha holnap elvinnénk a lányokat Zamárdiba a busszal? – kérdezte, elképesztően fiatalos arcán büszke, győzedelmes mosollyal.
– Seb, ez őrültség – vágta rá egyből Pierre, aztán röviden elgondolkozott rajta, és felvillanyozódva hozzátetette: – Vagy egy őrülten jó ötlet!
– Kivételesen egyet kell értenem Pierre-rel – szólalt meg Jeff. – Ez tényleg jó ötlet.
– Öreg, mindig azt mondod, hogy kivételesen egyet értesz velem, de szinte soha nincs olyan, hogy ne értenél egyet – röhögött fel az énekes, lepacsizva a vigyorgó Daviddel.
– Nem, haver, neked tényleg nincs igazad, szinte soha – közölte Chuck a csúf, kiábrándító igazságot, összeérintve öklét Jeffével.
– Szerinted feltűnne nekik, ha lelépnénk? – fordult teátrális pillantással Zizi felé Tina. Nem, mintha ne szórakoztak volna remekül, de kissé unták már a fiús ugratásokat.
– Kizárt – ingatta a fejét vigyorogva a barnahajú lány, amitől hullámos tincsei szabadon szálltak a levegőben. Enyhén felvont szemöldökkel pillantottak a hangosan nevető öt zenészre, és mindkettejük fején az a gondolat futott át, hogy ha nem tudnák, meg nem mondanák, hogy mind az öten túl vannak már a harmincon.
– Szóval, akkor elvigyünk titeket holnap? – kérdezte David percekkel később – ő volt az első, akinek eszébe jutottak bájos beszélgetőpartnereik.
– Hát, tulajdonképpen nincs ellenvetésünk – bólintott Tina, lopva Zizire pillantva, de barátnője is igenlően jelzett.
– Remek! – kiáltott fel Pierre egy kisgyerek lelkesedésével. Lediktálta a lányoknak a hotel nevét, ahol megszálltak, és megegyeztek a tizenegy órai időpontban.
– Akkor ott találkozunk – intett szélesen vigyorogva Seb, ahogy elindultak. – Ne késsetek!
– Szerinted direkt idézte egy számuk címét, vagy csak így esett szájra? – morfondírozott el Tina, de választ már nem kapott, mert a Simple Plan távozásával végre ismét a zenélésre koncentrálhattak. Már persze amennyire sikerült koncentrálniuk, ugyanis a fejük szinte teljesen tele volt a másnapra betervezett zamárdi úttal. Eredetileg is érdekesnek és izgalmasnak ígérkezett, de a kanadai együttes turnébusza vélhetően mindkettejük számára megannyi meglepetést tartogatott.




[1] Mert emlékszem minden naplementére, és emlékszem minden szóra, amit mondtál, és hogy soha nem búcsúzunk.
[2] Remélem, ez nem csak vágyálom, mondd, hogy érdekel, és egy szívdobbanás alatt ott leszek.
[3] Azt mondta nekem: „Felejtsd el, amit hittél, mert a jó kislányok valójában rosszak, csak még nem buktak le”
[4] Nem akarok Amerika idiótája lenni. Nem akarok egy média vezérelte nemzetet. Az információs hisztéria korát éljük, és ez terjed az idióta Amerikában. 

**
Hát, ennyi lett volna az első fejezet, remélem tetszett, és legalább feleolyan jól szórakoztatok, mint én, miközben írtam. Ahogy láthatjátok, kicsit kitavaszodott - vagy nyár lett? - a blogon, ami ismét Livi keze munkája *-* Az SP menüjét még nem csináltam meg, de ami késik az nem múlik, idővel meglesz az is, két hét múlva pedig érkezik a második rész. A véleményeket, mint most is, nagyon szívesen fogadom, előjáróban a következő részről pedig annyit, hogy valamilyen formában már felbukkan a fejlécen látható urak közül még kettő, akiknek aztán igen fontos feladata lesz majd. És ha már a fejléc, igen, jól sejtitek, annyi zenészt fogok ebbe a történetbe pakolni, amennyit nem szégyellek. Várom szeretettel a véleményeket!
xx, D.

Görbetükör

A szőkésbarna hajú lány smink nélküli arcán egy apró mosoly futott át, ahogy még egyszer végignézett magán – a kissé szaggatott farmerén, a fekete trikóján, a bátyjától kölcsönvett, nála jó pár számmal nagyobb piros kockás ingén, és a minden formázás nélkül, enyhén hullámosan vállára hulló haján. Kétség kívül ez volt a tökéletes farsangi jelmez. A legjobb, ami csak eszébe juthatott. Kockázatosnak tűnt ugyan, de végül hamar meggyőzte magát, hogy ezt a lépést előbb-utóbb úgyis meg kell hoznia. Miért ne tehette volna hát akkor, mikor ezzel még képviselhetett is valamit?
Eldöntötte ugyanis, hogy szakítva a nevetségesen képmutató szokásokkal, ezúttal nem rejti két kiló vakolat alá az arcát, nem próbálja megregulázni a minden irányba kunkorodó haját, és nem bújik habos-babos, álomszerű báli ruhába. Idén arra gondolt, hogy önmaga lesz a bálon. Elege volt az elvárásokból, és a kétszínű emberekből, akik az arcába mosolyogtak, de a háta mögött titkon bármit megtettek volna a bukásáért.
Akkor vetni le a maszkot, amikor mindenki más duplán viseli, kellően kirívó és egyedi cselekedetnek tűnt a szemében ahhoz, hogy be merje vállalni. Görbe tükröt akart mutatni az elkorcsosult, online álomvilágban élő társadalomnak, akik nem tudták mi a fontos az életben. Ő maga már rájött arra, hogy a legkevésbé számít az, hogy hány ismerőse van a közösségi oldalakon. Mert ez cseppet sem volt érdekes, ha a lány, aki a tükörből visszanézett rá, korábbi önmagának elcsépelt, klisés változata volt csupán. Egy bábként mozgatható Barbie-baba, akitől a rosszullét kerülgette a lányt.
Meg egyébként is, kétségbeesetten vágyott már arra, hogy önmaga lehessen, független mindenki mástól. Hogy kivonja magát az örökérvényű szabályok alól, és a maga útját járva, végre megmutathassa a valódi énjét, azt, aki mindig is lenni akart. Hogy kiteljesítse a benne buzgó szabadságvágyat, és hogy képes legyen újra a tükörbe nézni. Önmagaként.
Nevetve dobta le az ágyára az addig a kezében szorongatott farsangi álarcot. Nem volt rá szüksége. Többé már nem. 

______
Kevéske késéssel megérkezett az utolsó egyperces is, remélem elnyerték a tetszéseteket. A Summer Paradise-t csúsztatom kicsit, és akkor így minden második héten kedden lesz friss. És így akkor minden héten hozok valamit - egyik héten ide a SP-t, másik héten pedig a Bosszút. Az SP-ről egyébként rövidesen csinálok majd egy összefoglaló oldalt, hogy aki érdeklődik, az kicsit többet megtudhasson. Előjáróban csak annyit, hogy Simple Plan novellának indult csak hát... Igazából most már nem merek ilyeneket tervezgetni. 
Remélem tetszettek az egypercesek, és tényleg nagyon hálás volnék a kommentekért, akár ezekhez, akár a régebbi novellákhoz, vagy az Azon a nyáronhoz. :) A pipákat persze mint mindig, most is köszönöm :)
Üdv, D.

Motorháton

Érzem az arcomba csapó szelet, a kabáton, és a több réteg pulóveren át is a csontomig hatoló hideget. Látom a homályos foltokká egybeolvadó, száraz, kopár fákat. Élvezem a sebesség mámorát, a vasparipám édes búgását, a bukósisak alól kilógó hajamba kapó menetszelet.
Kilátástalanság.
A szabadság átjárja testem. Felkapna a magasba, de valami a földhöz láncol, és nem enged felszállni onnan. Felkelni, felállni, továbbmenni… Csak menni. Ugyanazon a kanyargós, olykor kiszélesedő, majd beszűkülő, hol árnyékos és erdős, hol kietlen úton minden nap, újra és újra.
Magány.
A hosszú, végeláthatatlan aszfalton senki nem szegődik társamul, magamban szelem az országutat. Mert kell. Muszáj. Éppen olyan üres az út is, mint a belsőm, és pont olyan végeláthatatlan, mint a lelkemet darabokra szakító szenvedés.
Üresség.
A belsőmet kiégették a beszürkülő mindennapok, és a tél közeledtével egyre fájóbb minden. Egyre nyomasztóbb a rám szálló sötétség, az álnok módon tőrbe csaló feketéség, ami a ruháim után a lelkemet is beszínezi.
Fájdalom.
A céltalanság kerget, száműz. Nap, mint nap, elzavar otthonról, motorra parancsol. Már kormányoznom sem kell, mert a gyötrődés vezet mindennap ugyanarra az útra. Az elemésztő hiány, a porba hulló szeretetem, és a veszteség, ami hónapokkal ezelőtt költözött az ereimbe.
Elhagyatottság.
Egyedül vagyok. Voltam. Leszek. Azóta, az átkozott nap óta, egymagam vagyok a nap minden órájában, azt az egyet kivéve, amit itt töltök. A temető kopár sírkövei között. A fejfák között, amik ha beszélni tudnának, ezer meg ezer élet történetét mesélnék. Számtalan élet közül egyet ismerek csupán, azon az emberét, aki gyerekkoromtól kezdve az életemet jelentette.
Reménytelenség.
Reszketve guggolok a nagyapám sírja mellé, kezemet a nevére simítva, miközben a térdemre rakott fekete bukósisakomon koppan egy könnycsepp, melyet újabbak követnek. A napok már hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, a könnyeim tára mégis kifogyhatatlan. A hiány szüli őket, a fájdalom, és az üresség. Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kilátástalanság és a magány.

Itt vagyok élőként a holtak közt. Halottként az élők közt.

______________
Nem nagyon akartam írogatni ezekhez az egypercesekhez, de most muszáj. Egyrészről, mert a Motorháton az egyik kedvencem, és őszintén remélem, hogy nektek is tetszik. Másrészt pedig azért, mert a napokban nem csakhogy elértük, de át is léptük a 40 feliratkozót, amiért elképesztően hálás vagyok, komolyan. Elmondani sem tudom mennyire, szóval nagy-nagy virtuális ölelés mindenkinek. ♥ 
Továbbá a kommenteket most is nagyon szívesen várom, kommunikáljatok bátran, írjátok meg ha tetszik valami, vagy ha nem, vagy hogy mit olvasnátok szívesen, és meglátjuk mit tehetek az ügy érdekében :)
Ölel Benneteket,
a 41 feliratkozó miatt örvendező Dora