Ugrás a fő tartalomra

Dalban mondom el

Sziasztok!
Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá.
A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani, szóval, jó olvasást! :)
Puszi, D.

Dalban mondom el

Zene: All of me
Patakzó könnyekkel dőltem a bezárt ajtónak, és a földig érő estélyivel vagy a pontosan kilenc centis sarkú körömcipővel mit sem törődve csúsztam le a földre. A megbántottság és a fájdalom hirtelen lett úrrá rajtam odalenn a hatalmas, átrendezett nappaliban. Nem akartam mást, csak eltűnni onnan a lehető legmesszebb, mert a szégyen és a megalázottság leterített, megfojtott. Az arcom vörössé vált, a szemeim pedig könnyekkel teltek, amiknek idefenn, a szobám sötét rejtekében engedtem csak utat.
A párom bántó szavai tőrként hatoltak a szívembe, ronda, nyílt sebeket hagyva maguk után. Gonosz és aljas dolgokat mondott, ráadásul a barátai, a barátaink előtt. Megalázott és a földbe tiport azok előtt, akik fontosak voltak nekem, és ennél kevés alávalóbb dolgot tehetett volna.
A kézfejeimmel próbáltam letörölni az arcomon végigfolyó sós cseppeket, ám újabb és újabb könnycseppek gördültek ki a szememből. A mozdulat arra volt elegendő csupán, hogy így a szobába világító holdfénynek hála megláttam a csuklóm belső felét díszítő tetoválást. Ő választotta, a „szerelmünk jelképeként” két éve, mikor fél éve együtt voltunk, de az elmúlt hónapokban egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem szerelem. Hogy talán soha nem is volt az.
Állandóan bántott, tettlegesen soha, de a szavaival mindig azt éreztette, hogy semmit nem érek, hogy egy porszem vagyok, a sár a cipőjén, aki fel sem érhet az ő nagyságához és az ő sikereihez. David Ospina kegyetlen ember volt, és erre sajnos csak későn jöttem rá. Egyre jobban érlelődött bennem a szakítás gondolata, de a mai szavai jelentették az utolsó cseppet a pohárban.
Régen voltak álmaim, céljaim az életben. De most, most csak egy önértékelési problémákkal küzdő, összetört fiatal nő voltam – távolról sem az, akinek az ötéves önmagam elképzelte a huszonhárom éves énem. Gyerek-Lana bátor volt, önérzetes és makacs. Felnőtt-Lana nem volt több egy gyáva, felnőtt-bőrbe bújt kislánynál, aki nem mer kiállni magáért, aki inkább beletörődik a sorsába, meg sem próbálva változtatni azon.
A saját szánalmasságomon szárazon felnevettem, hogy ennek hatására köhögve törjön rám egy újabb sírógörcs. Tényleg szánni valónak tartottam azt, amilyenné váltam, de azzal nyugtattam magamat, hogy ő tett ilyenné. Viszont elegem lett, és nem akartam többé David Ospina butácska, manipulálható barátnője lenni. Nem kívántam semmi többet, minthogy megfeleljek a gyerekkori elvárásaimnak, hogy önmagam, hogy Lana Sanburne lehessek.
Könnyeimen keresztül elégedetten figyeltem az ablakon túl kereken fénylő Holdat, amikor valami megütötte a fülemet. Egy halk dallamot hallottam, ami egészen biztosan nem a lenti puccparádéból szűrődött fel két emelet magasba. Zongora – állapítottam meg, és még inkább fülelni kezdtem. Nagy összegben mertem volna fogadni arra, hogy a folyosó végi zeneszobából jön a hang – ott lévén egyedül zongora –, de még csak sejtésem sem volt azt illetően, hogy ki ülhet a hangszer mögött.
Hajtott a kíváncsiság, és úgy éreztem, itt az idő, hogy kilépjek a saját árnyékomból, és elinduljak gyerek-Lana elvárásai felé. Letöröltem hát az arcomról a könnyeimet, előástam a táskámból pár zsebkendőt. A szipogásom megszüntetése után a telefonom fényénél a kistükröm segítségével letöröltem az elkenődött sminkemet, és feltápászkodtam a földről. A sötétzöld selyemruha kissé összegyűrődött, de miután néhányszor lesimogattam, már egészen úgy nézett ki, mint mikor a délután során belebújtam.
Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, és gondosan körülnéztem, mielőtt kiléptem volna a folyosóra, de egy árva lelket sem láttam. Így, hogy az ajtó már nem tompította a hangokat, tisztán hallottam a dallamosan csengő zongorát, amin egy ismert szerelmes ballada akkordjait játszotta valakit. Az átkötő részekből nem voltam biztos abban, hogy mi is a dal, ám amikor a refrénhez ért, egyből ráismertem John Legend All of me-jére, és a szívem összeszorult egy pillanatra. Sokáig ugyanazt gondoltam a Daviddel való kapcsolatomról, amiről a dal is szólt, de rájöttem, hogy balgaság volt az egész. Talán soha nem szeretett, mert ha valakit szeretünk, azt nem bántjuk. Nem alázzuk meg. Nem akarjuk tönkretenni.
Hogy kiűzzem a fejemből a kapus képét, megráztam a fejemet, így a szétzilált kontyomból kicsúszott, szőke tincseim szabadon szálltak a levegőben. Ismét a zongorán játszott meseszép dallamra kezdtem figyelni. A zene apró mosolyt csalt az arcomra, és kitöltötte a szívemben, a lelkemben Ospina által okozott űrt.
Zene: Halo
Óvatos léptekkel haladtam a zene forrása felé, csendesen, mert nem akartam megzavarni. A zeneszoba ajtaja résnyire nyitva volt, így lassan belöktem, hogy rájöhessek, ki az, aki ezt a csodás muzsikát előcsalta a hangszerből. A fekete versenyzongora billentyűin virtuóz mozdulatokkal táncoló ujjak tulajdonosa nem más volt, mint Wojciech Szczesny, az Arsenal első számú kapusa. Jól ismertem a nevét, mert David rendszeresen sértődött kisgyerek módjára puffogott, valahányszor a lengyel fiú került a kezdőbe helyette. Kígyót-békát kiabált a srácra, aki bár fiatalabb volt nála, mégis jobban élvezte Wenger bizalmát. Nem kedvelte Szczesnyt, és valamiért ez bennem erőteljes szimpátiát ébresztett a lengyel kapus iránt. Talán tényleg igaz az a régi mondás, miszerint az ellenségem ellensége a barátom.
Csendesen, mosolyogva figyeltem, ahogy a kapus átszellemült tekintettel járatta ujjait a zongora billentyűin. Amikor a dal végére ért, szinte egyből egy újba kezdett, amit szintén ismertem. Beyoncé dala, a Halo volt az. A combomon ütve a ritmust, lehunyt szemmel hallgattam a dallamos zongorajátékot, és szinte önkéntelenül kezdtem el énekelni a refrént. Saját hangomat meghallva azonban felpattantak a szemeim, és rémülten pillantottam a kapus felé.
Szczesny, mint aki álomból ébredt kapta felém a fejét, de egy pillanatra sem hagyta abba a játékot. Egy pár másodpercre összetalálkozott a tekintetünk, ő pedig halványan elmosolyodott. Visszafordult a hangszerhez, és lelkesen játszott tovább, amitől az én szám is felfelé görbült éneklés közben. Becsuktam az ajtót, és a zene ütemére lépve, lassan a zongorához sétáltam, nem hagyva abba az éneklést.
A refrén végére beszállt a vokálba, így a következő versszak elejét átengedtem neki. A versszak felénél váltottunk, a refrént pedig már közösen, összekapcsolódó tekintettel énekeltük. Arra a néhány percre, amíg a lengyel kapussal énekeltem, elfeledkeztem mindenről. Az Ospina által okozott sebekről, a sértettségemről, a fájdalomról, amit a kolumbiai játékos okozott. A zene meggyógyított. A kapus zenéje meggyógyított.
A dal végén boldog és elégedett mosollyal ültem le a kapus mellé a zongorához. Szerettem ezt a hangszert, szerettem ezt a szobát. Davidnak talán ennek a szobának a berendezése volt az egyetlen igazán kedves cselekedete az együtt töltött két és fél évünk alatt. Borzasztóan sok időt töltöttem itt, zenélve, énekelve. Gyerekkorom óta ez volt az álmom, csak David mellett egyszerűen nem volt lehetőségem, alkalmam és kellő lendületem ahhoz, hogy hozzákezdjek. Függetlenül attól, hogy ő adott gyakorlási lehetőséget, ezzel egy időben elvette az önbizalmat attól, hogy közönség előtt szerepeljek, pedig kamasz koromban a színpad volt a mindenem. Így hát maradtam annál, hogy csupán magamnak játszok, és a saját szórakoztatásomra énekelek.
Wojciech volt hosszú idő óta az első ember, aki hallott énekelni, és az, hogy nem állított le az első hang után, egy picike önbizalmat adott, és óriási örömmel töltött el. Boldoggá tett. Olyan derültséget hozott ez az egy dal az életembe, amit az elmúlt egy-másfél évben egyáltalán nem tapasztaltam. Ebben az időszakban csak szenvedtem, csak őrlődtem, és egyik napról a másikra éltem. A zene nyújtott támaszt, és most is a zenében láttam a kiutat.
– Óriási hangod van – jelentette ki lelkendezve, és kicsit olyan volt, mint egy nagyra nőtt, lelkes kisgyerek. Elpirulva kotortam egy szőke tincset a fülem mögé, miközben megvontam a vállam. Nem igazán szoktam bókokat kapni, pláne a hangomat illetően, így fogalmam sem volt, hogyan kellene kezelnem.
– Wojciech Szczesny – mutatkozott be, mintha nem tudnám, hogy kicsoda. Kék szemei az arcomat pásztázták, aztán mintha a felismerés szikrája költözött volna a tekintetébe, és hozzátette: – Te nem Ospina barátnője vagy? – kérdezte, mire halványan elmosolyodtam.
– Azt hiszem rövidesen találóbb lesz az „Ospina volt barátnője” kifejezés. Lana Sanburne – nyújtottam felé a kezem, amit egy határozott, mégis finom mozdulattal rázott meg.
Zene: Breakaway
A bemutatkozás után hirtelen csend állt be közénk, úgyhogy elfordultam a kapustól, és kérdőn a zongorára pillantottam. A kapus halkan felnevetett, és bólintott. Ujjaimat a billentyűkre simítottam, és játszani kezdtem annak a dalnak az elejét, amit már hónapok óta szinte minden nap elénekeltem. Eddig is különös módon kötődtem a hozzá, de most először játszottam és énekeltem őszinte örömmel, boldogan, csillogó szemekkel. Az elhatározásom, hogy változtatok az életemen, immár borzasztó erős volt, és éreztem, hogy ez a dal lesz a kulcs hozzá.
I'll spread my wings and I'll learn how to fly – Kitárom a szárnyaim és megtanulok repülni
I'll do what it takes til' I touch the sky – Megteszek mi, amíg el nem érem az eget
And I'll make a wish – Kívánok egyet
Take a chance – Szerencsét próbálok
Make a change – Változtatok
And breakaway – És elmegyek innen

Átszellemülten játszottam a dalt, mosolyogva, és éreztem, hogy a lelkem minden kiejtett szóval, minden hanggal, minden hajlítással könnyebb lesz. Nem is értettem, hogy hogyan feledhettem el, mennyire fontos része a zene az életemnek. A zene jelentette mindig is az otthonomat. És butaság volt azt gondolni, hogy valami, amit ilyen szenvedéllyel és odaadással űzök, az rossz lehet.
Ahogy Kelly Clarkson dalát játszottam, lehullott a David által rám aggatott millió béklyó. Gyógyulni kezdtek a sebek, újra előjött a mosolyom és elkezdett visszatérni a magabiztosságom. A Breakaway elejét még halkan, félénken, visszafogottan énekeltem. Bennem volt az elmúlt időszak minden sérelme, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem sikerülhetnek a magas hangok, a hajlítások. Ám a dal és a tiszta hangok előrehaladtával egyre inkább visszatért a bátorságom, és az utolsó refrént már hangosan és erőteljesen énekeltem.
Out of the darkness and into the sun – A sötétségből a fénybe lépek
But I won't forget all the ones that I love – De nem fogom elfelejteni azokat, akiket szeretek
I'll take a risk – Kockáztatok
Take a chance – Szerencsét próbálok
Make a change – Változtatok
And breakaway – És elmegyek innen
Miután az utolsó akkordot is leütöttem, elégedetten elmosolyodtam, ám a tekintetemet továbbra is a hangszeren tartottam. Az éneklés adta magabiztosságom gyorsan elillant, és tartottam a kapus véleményétől, még akkor is, ha tudtam, hogy ő nem Ospina, és bármit gondoljon is, nem fog a sárga földig alázni. De ő, a kolumbiaival ellentétben, látszólag konyított valamicskét a zenéhez, így, bár életemben soha azelőtt nem beszéltem még vele, furamód fontos volt a véleménye.
– Soha, senkit nem hallottam még, aki ilyen átéléssel énekelte volna ezt a dalt. Soha nem hallottam még senkit, aki dalt ilyen átéléssel énekelt volna. Ez… mesés volt – jelentette ki a kapus, komolyan zavarba hozva ezzel. Az ölembe ejtett kezemet szuggerálva motyogtam valami köszönöm-félét, de ezen kívül csak hebegtem-habogtam össze-vissza.
– Úgy veszem észre, dalban jobban megy a kommunikálás – nevetett fel Wojciech. – Mióta zenélsz? – énekelte, random leütve hozzá három akkordot. A félrecsúszó hangok hallatán szolidan felkacagtam, és felpillantottam a lengyel srác arcába.
– Nagyon kicsi koromban kezdtem, és azóta is töretlenül folytatom. Szeretnék ezzel foglalkozni, mármint, hivatásszerűen – jelentettem ki, a kapus tekintetét keresve.
– Még nem ez a munkád? – kérdezte hitetlenkedve, de gödröcskésen mosolyogva. Halványan elmosolyodtam és megingattam a fejemet.
– Ez eléggé… komplikált. – Szám rágcsálva őrlődtem, mert nem tudtam, hogy elmondjam-e a lengyel srácnak az egész történetemet, és Ospina szörnyű, negatív hatását. Az egész kikívánkozott volna, de ötpercnyi beszélgetés után nem akartam a nyakába zúdítani az elmúlt keserves másfél évemet.
Zene: I’m yours
Félve pillantottam fel Szczesny arcára, ám ő elnézően mosolygott. Nem faggatózott, inkább felajánlott egy újabb dalt, amibe mosolyogva egyeztem bele. Az első pár hangból felismertem Jason Mraz örök klasszikus dalát, az I’m yourst. Lehunyt szemeit csak néha nyitotta ki, hogy megnézze, jó helyre teszi-e ujjait. Az arcára volt írva, hogy élvezi a zenét, és hogy minden porcikája imád a zongora közelében lenni. Eltűnődtem azon, hogy vajon én is ilyen lehetek-e éneklés, zenélés közben.
A lengyel srác kicsit karcos hangjától, és az időnként beiktatott ösztönös rekesztésektől libabőrös lett a karom. Borzasztó jó volt őt hallgatni, olyannyira, hogy bár nagyon szerettem ezt a dalt, de megálltam, hogy ne énekeljek együtt vele, mert egyedül akartam hallani Wojciech hangját, ami édes harmóniát alkotott a zongorával.
Elámulva figyeltem, ahogy megszűnik számára a külvilág, valahogy úgy, mint ahogy nekem eltűnt minden, mikor a Breakawayt játszottam. Nem ismertem a kapust szinte egyáltalán, de olyan, volt mintha tisztában lennék a legbelsőbb titkaival, az egész életével. A zongoratanárom azt mondta mindig, mikor gyerek voltam, hogy mutassam a zenémet, és ő megmondja, milyen ember vagyok. Most kezdtem csak megérteni, hogy mire gondolt.
Ahogy Wojciech énekelte a dalt, minden szó új jelentést kapott; kitárulkozott, és közben valahogy mégis megközelíthetetlennek tűnt. Csak ült ott a fekete öltönyében és a sötétkék nyakkendőjében, az ujjai fel és alá jártak a zongorán, és olyan volt, mintha világéletében a hangszer mellett lett volna a helye. Eszembe sem jutott, hogy ő focista, csupán azon kattogott az agyam, hogy mennyire piszok tehetséges, és hogy talán nem is tud róla.
– Fantasztikus vagy – jelentettem ki, amikor a dal végére ért. Szavaim hatására pimasz mosoly jelent meg az arcán, és szikrázóan kék szemekkel pillantott rám. – Mármint az, ahogy játszol – javítottam magamat, a szemeimet fogatva, de azért a szám sarkában megbújt egy apró mosoly. Ebben az egész zenélősdiben volt valami bizalmas, valami, amitől olyan volt, mintha egy közös titkunk lenne, mintha tilosban járnánk. És valójában az igazság is közel járt ehhez, mert elég nehezen tudtuk volna kimagyarázni, hogy ő mit keres fenn a másodikon, a zeneszobában, és hogy én miért nem a párom oldalán parolázok boldogan a tucatnyi meghívott vendéggel.
Belegondoltam, hogy David mit szólna hozzá, ha megtalálna minket, és arra jutottam, hogy valószínűleg első körben elakadna a szava. Már magától a jelenségtől, hogy valaki előtt játszok, annak ellenére, hogy mennyit fáradozott azon, hogy elvegye tőle a kedvem. Attól pedig, hogy ez a valaki pont a lengyel kapus, valószínűleg ellepné az agyát a vörös köd. Féltékenységből, de nem szerelemféltésből. Egyetlen dolgot utált a világon, de azt nagyon, mégpedig ha elvették tőle azt, ami az övé, ami szerinte neki járt volna. Az ő nézőpontja szerint pedig Szczesny elvette tőle a posztját, és ha itt talált volna minket, akkor úgy gondolta volna, hogy engem is. Eszébe sem jutott volna, hogy talán soha nem voltam igazán az övé. De abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt David Ospina. Sokkal jobban foglalkoztatott egy másik kapus, aki történetesen előttem ült, és akinek a kék szemei az én arcomat pásztázták.
– Ugye tudod, hogy ha foci nem jönne be, ebből bármikor játszva meg tudnál élni? – kérdeztem tőle félrebiccentett fejjel, mire halkan, szerényen felnevetett. Az egész ember maga volt a megtestesült szerénység, visszahúzódás és félénkség, és mégis, mikor zenélt, ennek nyoma veszett, akárcsak esetemben. Amikor énekeltem nem érdekelt a külvilág, akkor már nem foglalkoztam azzal, mit gondolnak az emberek. Amikor a színpadon álltam, már nem érdekelt a rengeteg rám szegeződő szempár. Olyankor már csak a zene létezett, és ezt láttam a Wojciech-en is.
– Ugyan – legyintett, és mintha zavarban lett volna, bár ez elég hihetetlennek tűnt. Azonban a lesütött szemei, és az elfordított feje, pont hogy az igazamról győztek meg.
– Mit szólnál egy duetthez? – Hirtelen felbátorodtam, mert tudtam, éreztem, hogy abból, hogy mi éneklünk, csak jó sülhet ki.
Zene: Say something
– Hát, amennyiben ismerem, nincs ellene kifogásom – mosolyodott el, ami az én arcomra is mosolyt csalt. Kezemet a zongorára fektetve lejátszottam neki a refrén dallamát, majd kérdőn pillantottam rá.
– Játszani nem tudom, de ha neked megy, akkor mehet – nevetett fel. Így hát teljes testemmel a zongora felé fordultam, és megkomolyodott arccal leütöttem a Say something kezdőakkordját. A dallam megtöltötte a szobát, Wojciech hangja pedig halkan, mégis szívet szaggatóan szólalt meg az első versszakot kezdvén. Az, ahogyan a legváratlanabb pillanatokban hajlított egyet a dallamon, csak még inkább csavart egyet az amúgy is összefacsarodó szívemen. Elképesztő hangja volt, ami szinte tökéletes összhangban állt az enyémmel. Az első refrénben fonódtak össze a szólamaink, létrehozva a számomra legelbűvölőbb varázslatot – a pillanat szülte harmóniát, a zene hathatós közreműködésével.
Mondják, hogy a zene sok mindenre képes, de noha tudtam, egészen eddig nem szembesültem a tényleges képességével. Erőt adott és ajtókat nyitott ki. Elvezetett egy idegenhez, akivel alig néhány perc alatt olyan közös hullámhosszra kerültünk, mint még soha senkivel. A zene felállított a padlóról, és meggyőzött arról, hogy az álmainkért harcolni kell. A zene álmokat képes valóra váltani, és mindig csak ad. Önzetlen dolog a muzsika, ami gyógyír a szív és a lélek sebeire. A zene kiteljesedést nyújt, és számtalan lehetőséget nyit. Én mindezt egyszerre éltem meg azon a korafebruári estén David Ospina londoni házának második emeleti zeneszobájában, Wojciech Szczesny oldalán. És életem legboldogabb és legteljesebb pillanatai voltak ezek, amik a lengyel kapus örök lekötelezettjévé tettek. 



ps.: Ha valakit a novella nem győzött volna meg arról, hogy ezt a majmot nem lehet nem szeretni (khm, Vivi :D), annak szívből ajánlom az alábbi három videót, ami hetek óta szolgál napi betevőmül:

Megjegyzések

  1. "mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok" :DDDDDDDDD ♥♥

    Sziaa! :D
    Ígérem, egyszer (a hétvégén) írok egy normális hozzászólást is, most csak megjegyezném, hogy nagy kár, nagyon-nagyon-nagy kár, hogy csak egyszer lehet tetsziket nyomni. Meg hogy az első Szczesny gifet most szépen elmentem, aztán pedig a szépen lassan kihűlő kis kávém mellett meghallgatom/megnézem az utolsó három videót. :D
    Vivit majd meggyőzzük valahogy. Ha más nem, még egy-két ilyen novellával. :D
    xoxo, L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó, amikor ütemeztem a bejegyzést, ez az állítás még igaz volt, de azóta már ... xD hát két hete nem az :DDD és nem illik kiforgatni a szavaim >< :D


      Sziaa! :D
      Jól van, várom szeretettel :D Az egyszeri tetszik lehetőséget én is sokszor szoktam sajnálni (Kramernél nagyon-nagyon sajnáltam, és érzem, hogy így lesz ez a stoppolósnál is :D) Nagyon helyes, hogy elmentetted :P MEg hogy a videókat megnézegetted :D
      Vivit pedig már meg is győztük, jöhet a következő kihívás :P
      Köszi hogy írtál! ♥ :)
      puszi, D.

      Törlés
  2. Szia! :D

    Már egész régóta tervezek neked írni, de mivel nem vagyok nagy komment író, sőt még lusta is vagyok nagyon sokszor, úgyhogy elmaradt az egész. Pedig, Isten lássa lelkem már a Marcos novellánál akartam csakhát az ember, legalábbis én nem arról híres, hogy betudja osztani az idejét.
    De itt vagyok, mert már akkor akartam írni, amikor felkerült. Őszintén bevallom nem vagyok nagy Szczesny rajongó, hiába bírom az Arsenalt egy bizonyos szinten. De hála neked és ennek a fantasztikus novellának sokkal jobban megkedveltem a srácot és azokat a boci-kék szemeket. Mindig imádtam a zongorákat bár annak ellenére, hogy nem tudok játszani és én is terveztem annyi ilyen novellát, ahol egy ilyen hangszer lesz a főszereplő csak, nem könnyű összehozni legalábbis számomra nem az, hogy ennyire sikerüljön átadni a zene szeretetét. De neked jár egy óriási gratula, amiért ilyen gyönyörűen megoldottad hiszen fantasztikusan van az egész felépítve. Nagyon tetszett, párszor biztosan elolvasom még, de előtte mindenképp bepótolom az eddig kimaradt novelláidat.
    Valami gyönyörűen játszik a kis lengyel kapus, ha nem jött volna neki be a foci mindenképp ezzel kéne foglalkozzon. Engem megvett kilóra főleg az All of me játéka és az a meseszép fehér zongora. Eddig csak Alexis Sanchez játékáért voltam oda, de ezentúl figyelek erre a kis aranyoskára is, hiszen hihetetlen, amit művel.
    Lana-t nagyon sajnáltam, mert ilyesmin kell átmenjen és nem boldog, de szurkolok, hogy sikerüljön neki minden. Ospina meg egy undorító állat, aki nem veszi észre, hogy milyen kincs van a szeme előtt.
    Szívesen olvastam volna még tovább, de hát minden jónak egyszer vége lesz.

    Puszillak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Abszolút megértem a problémádat, mert én se tudom soha beosztani az időmet, és mindig csak tolom magam előtt a tennivalókat.

      Ó, hát én se voltam Szczesny rajongó, sokáig azt se tudtam, ki az. Aztán megláttam a három zongorás videót, és bing, hirtelen előreugrottam a rajongótáborának élére :D Örülök, hogy veled is sikerült megkedveltetni a lengyelünket :P

      Jajj köszönöm :3 Nagyon boldoggá tesz az, hogy tetszett a felépítése, meg hogy átjött a zene szeretete, mert a zene az én életemben is közel annyira fontos, mint Lanáéban. Tényleg örülök, hogy tetszett :)

      Igen, zseniálisan ügyes, és igazán csinálhatna már egy új zongorázós videót, valami nagyon menő számból, amit aztán megint rongyosra tudok hallgatni :D Ha belefogna a zenészi pályába, én lennék az első, aki megveszi a jegyet a koncertjére :D Sánchezt is imádom, és ő is zongorázhatna gyakrabban kamera előtt :P

      Lanát én is sajnáltam - általában együtt érzek a szereplőimmel, ha már ilyen hányattatott sorsot adok nekik :D - és az élete helyes vágányra került, mert maga mögött hagyta Ospinát. Aki amúgy azért került bele, mert amikor a novellát elkezdtem, még elég kevés embert ismertem az Arsenalból (azóta ez jelentősen változott :D), és Livitől kérdeztem, hogy kit szeret legkevésbé. Ő Ospinát mondta, ami még kapóra is jött, mert meg tudtam említeni a novellában a rivalizálást az első számú kapus szerepköréért.

      Köszönöm, hogy írtál, tényleg nagyon örültem a kommentednek is, és annak meg még jobban, hogy tetszett a novella! :)

      puszi, D.

      Törlés
  3. Hellóka :D
    Lassan köszönni se merek már, és csak sunnyogva merészkedek errefelé – mint Néróka itthon, mikor valami rosszat csinál – olyan nagyon régen ígértem meg azt, hogy majd hétvégén írok. Na, de melyik hétvégén? Hát úgy néz ki, ez lett az a szerencsés. :D
    Ajj, annyira szeretem ezt a lengyel majmot, és most a novella olvasgatása közben kedvem támadt megnézni az összes Wojciech VS videót, de akkor tudom, hogy soha nem készülne el a komment. Pedig most már nem halogathatom tovább.
    Én sem tudom, ki mutogatta azoka a zongorás videókat, nem én voltam, az biztoos :D
    Ospina, Ospina… A novellában betöltött szerepe még egy okot ad rá, hogy utáljam. Aljas dolog folyamatosan szavakkal bántani valakit, és felháborító, hogy az ilyen emberek nincsenek tisztában a mondanivalójuk súlyával, és hogy sokkal jobban tud fájni egy-két szó, mint egy pofon. Mondanám, hogy Lana helyében én már rég otthagytam volna, de hát ilyen az ember, hogy mindig reméli, hogy a másik majd megváltozik, és nem fordul elő többet… Aztán meg jól pofára esik, és végül elér arra a pontra, hogy betelik a pohár.
    Bárcsak elmondhatnánk Szczesnyről, hogy az Arsenal elsőszámú kapusa… :D És bárcsak aktívabb lenne minden közösségi oldalon, és töltögetne fel zongorás videókat, hogy ne csak a mostaniakat hallgassuk unalomig. Bár azt hiszem, soha nem fog eljönni az a pillanat, hogy ráunjunk. Ha végigolvastam a novellát, és kész a komment, most is meg fogom nézni őket. :D
    Jajj, annyira tetszenek ezek az együtt éneklős-zongorázós részek, meg amúgy az egész novella is. Szczesny mint nagyra nőtt, lelkes kisgyerek.. hát van benne valami. :D Ééésés, annyira tetszett, ahogy a Breakawayt beleszőtted a novellába, hogy ez a dal segít továbblépni Lanának Ospinán és begyógyítani az általa okozott sebeket *-*
    Szczesny pedig annyira szeretnivalóóó :D Ha az Aidánál azt írtam, nem szeretem a féloldalas mosolyokat, hát most elmondom, hogy a gödröcskés mosolyokat még annyira sem. Chhhh. Ilyenekkel veszik el az eszemet ezek a hülye focisták, meg fekete öltönyökkel, meg persze az I’m yourst éneklős videókkal. Szemetek :’D
    Jaj, emlékszem, mikor először olvastam, azt mondtam, vicces lett volna, ha Ospina rájuk nyit. Tutira jelenetet rendezett volna, és akkor ez a drága – Szczesny – Lana védelmére kelhetett volnaa *-* De így másodszorra már jobb volt enélkül, nem kell ide az a hülye David, hogy elrontsa a pillanatot.
    Összességében teljesen odáig meg vissza voltam ezért a novelláért (is), nem akarsz neki folytatást írni? :P Örülnék neki, szívesen olvasgatnám, ahogy Lana kidobja Ospinát, aztán pedig nekivág beteljesíteni az álmait. És közben természetesen a lengyel kapust is jobban megismerhetné, aki Lana első rajongója tulajdonképpen. Ezért megérdemel egy közös vacsit. Persze, csak ha nincs Marina. :D
    Így a legvégén még az utolsó bekezdésről akarom elmondani, hogy azt különösen szerettem, és nagyon jól megírtad, és így visszagondolva azt hiszem, ez volt a legeslegjobb befejezés, amit eddig tőled olvastam. De még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legjobb azok közül a novella lezárások közül, amikkel itt a blogokon találkoztam.
    Még egyszer mondom, hogy nagyon tetszett, nagyon szerettem, és írhatnál még a kapusunkról. De persze csak a nagyon cuki gödröcskés mosolyú borostás angol középpályásunk után. :D
    xoxo, L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Végülis csak cirka 4 hónap telt el azóta, hogy megírtad a komit, szóval itt az idő, hogy válaszoljak. :D
      Ospina egy rohadék. És mindig az jut eszembe róla, hogy volt egyszer valami trollfoci poszt, ahol a kommentek közt írta valaki, hogy sokáig nem értette, hogy Arsenal meccseken miért mondja a kommentátor időnként, hogy őspina xD
      Amúgy amikor a novellát elkezdtem, Szczesny még elsőszámú kapus volt, csak utána jött az öltözőben bagózós sztorija... :D Ááá, azokat nem lehet megunni :D Ha a válaszkomi végére értem, meg is nézem őket *-* :D
      Jajj, annyira örülök, hogy tetszett benne a Breakaway, mert féltem, hogy az ilyen nagyon kiugró lesz benne, meg fura, meg nem tudom :D
      Szczesny alapból az, szóval nem volt nehéz dolgom a karakterformálásánááál *-*:D Ja, persze, pont annyira nem szereted őket, amennyire én :D de egyetértek, tényleg nagy szemetek, fujj. Nem is nézek több zongorás videót :D
      Ugyee? szerintem se kellenek bele ilyen nyomorék ospinák... :D Jól elvannak ők ketten *-*
      Gondolkoztam rajta, hogy majd egyszer lesz folytatás, de most egyelőre mást, másokat akarok írogatni, első sorban a Bosszút, és ha már a héten megint megszerettem az AN-t, lehet azt is :D
      Úúúú annyira örülök, hogy így tetszeeet *-* időnként visszaolvasom ezt a befejezést, és néha én is meglepődök a bölcsességemen :D viccet félretéve, tényleg örülök, hogy tetszett, és hogy a legjobb blogos novellabefejezésnek tartod *-* :D
      Majd még meggondolom, hogy lesz-e bármi erről a majomról. Ha a Juvéba ment volna, írhatnék róla meg Marchisioról közös novellát :3 :D
      kösziii, hogy írtál és örülök, hogy tetszett a novella :D
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…