| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

A látszat néha csal #04

4. rész

Túl hamar jött el az az idő, amikor döntenem kellett, pedig fogalmam sem volt arról, hogyan kéne döntenem. Az biztos volt, hogy elmegyek, és ami a furcsa, hogy Sergio szavai győztek meg. Egyébként is el kellett volna mennem, mert történjék bármi, nem élt Madridban olyan ember, aki elnézte volna a tetteimet. Idióta vagy Sophie – korholtam magamat. – Soha nem tanulsz a hibáidból?
A Matteo által bérelt madridi lakásomban ültem, és a laptopom képernyőjét szemléltem. A cikk készen megírva állt a gépemen, arra várva, hogy elküldjem. Csak éppen egy cseppet sem voltam biztos abban, hogy kinek is akarom elküldeni. Aztán egyszer csak isteni ötletem támadt, lecsaptam a gépem fedelét, és a telefonom után nyúltam. Egyetlen olyan ember volt Madridban, aki elfogultság nélkül képes volt ítéletet mondani felettem, őt hívtam. Kelletlenül ugyan, de beleegyezett a találkozóba, így egy órával később már Iker Casillas társaságában ültem az egyik madridi kávézóban.
Elmeséltem neki mindent, kezdve a tizenhat éves önmagam hülyeségeitől a huszonhárom éves énig, Iker pedig végighallgatta. Nem kértem, hogy ne ítélkezzen, tudtam, hogy túl nagy az igazságérzete ahhoz, hogy ezt megtegye. A mesélésem közben helyenként szkeptikusan felhorkantott, de nem szakított félbe.
 – Miért nekem mondod el ezt? Annyi ember tudnék mutatni, akik megérdemelnék ugyanezt. – Csak akkor szólalt meg, miután már elmeséltem neki az egész őrült históriát és kellő ideig mérlegelte is magában. Igaza volt, sokan megérdemelték volna, hogy hallják ugyanezt a vallomást. Csak éppen azoknak az embernek nem mertem a szemük elé kerülni.
 – Mert te vagy az egyetlen olyan ember, aki össze tudja szedni Sergio darabjait. Mert attól, amit az után fog érezni és gondolni, hogy megtudja, össze fog omlani. És bár talán nem hiszed, de szeretem őt, épp ezért fontos, hogy egyben tartsd. Nem miattam. Miatta. – A kapus elgondolkozva hümmögött, majd bólintott.
 – Elmész? – kérdezte, mire kurtán biccentettem. – Hova? – Meglepett a kérdésével, nem számítottam rá.
 – Miért kérded? – kérdeztem vissza kapásból, mire csak megvonta a vállát, és megrázta a fejét, jelezvén az egész nem is fontos. Egy cetlire azért lefirkantottam a címet, ahol elérhető leszek. Mert már elrendeztem mindent. Megvolt, hogy hova megyek innen, hogy hol kezdhetek új életet.
Iker elé csúsztattam a cetlit, aki csak a zsebébe süllyesztette, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rá. Majd intett a pincérnek, hogy fizetne – ő ugyanis velem ellentétben ivott egy kávét.
 – Ezt a címet… Tartsd meg magadnak, jó? – Nem tudom, volt-e jogom bármit is kérni tőle, de azért megtettem. Tisztában voltam vele, hogy nem kedvel, gyanítom nem is az én két szép szememért bólintott rá, hanem mert a barátját akarta tőlem a lehető legmesszebb tudni, de valahol mélyen azért hálás voltam a kapusnak.
 – Mi lesz a cikkel? – tette fel a követező kérdést, miután fizetett az érkező pincérnek.
 – Őszintén? Fogalmam sincs. – És tényleg nem tudtam.
A kávézóból visszamentem a madridi lakásba, ahol már minden bőröndökben volt a gépemen, és egy a szekrényen lévő képen kívül. Sesét, engem és Crist ábrázolt, és ez megcsillogtatta előttem azt, hogy ha az ember elég erősen próbálkozik, akkor van lehetőség változtatni. Ők felkínálták, hogy családom helyett lesznek a családom, de eljátszottam, mert a helyemet akartam megváltoztatni, az engem körülvevő személyek és emlékek helyett. Úgy akartam felejteni, hogy magam mögött hagyom az országot, ahol a mennyből a pokolba zuhantam, ahelyett, hogy a régi emlékeket újakkal helyettesítettem volna.
Megrázva a fejemet kerestem egy üres papírlapot és egy tollat és írni kezdtem. Nem gondolkoztam, csak írtam, ami eszembe jutott, és amiről úgy gondoltam, fontos lehet Sese számára. A szememből újra és újra útnak indultak könnycseppek, de dühös kézmozdulattal töröltem le őket, ám egy-kettő így is a papírra hullott. Belegondoltam, hogy milyen cseszettül szánalmas is ez az egész, és halkan, minden jókedv nélkül felnevettem.
Miután a levél végére értem, átolvasás nélkül hajtottam össze, csúsztattam egy borítékba és véstem rá a védő nevét, majd a géphez fordultam. Írtam egy pár szavas e-mailt, csatoltam a cikket, majd elküldtem az üzenetet. Tudtam, hogy így helyes.
Kikapcsoltam a gépemet, a tokjába csúsztattam, majd megfogtam a bőröndjeimet, hogy elinduljak, de akkor a pillantásom megakadt a szekrényen lévő képen. Odaléptem és kivettem a keretből, és a Sergiónak címzett borítékba csúsztattam. Felvettem a táskáimat, és leballagtam a ház előtt várakozó taxihoz. Ramos házához vitettem magamat, ahol kiugrottam a kocsiból, és a postaládába dobtam a levelet. Tudtam, hogy edzésen vannak, így esélye sem volt, hogy meglásson.
A taxi ezután a reptérre vitt, ahol kiváltottam a jegyemet, majd leültem a terminálba és vártam. Vártam a gépem indulását, hogy magam mögött hagyhassam a múltam. Vártam, az új életemet, ami reményeim szerint legalább nyomokban hasonlítani fog majd ahhoz, amilyet gyerekkoromban elképzeltem magamnak. Igaza volt Sesének. Csak akkor képes az ember továbblépni, ha elfogadta a múltját. A korcsolya abbahagyása nem megoldás volt, csak a problémák szőnyeg alá söprése. Éppen ezért váltottam jegyet az első Moszkvába induló repülőgépre. Mert hol tudná az ember jobban megvalósítani a korcsolyával kapcsolatos álmait, mint az orosz fővárosban?
*
"Drága Sese!
Levelet írok, mert gyáva vagyok és gyenge. Tudom, hogy képtelen lennék arra, hogy a szemedben mondjam a dolgokat, mert önző vagyok. Nem akarom látni rajtad, hogy fáj, hogy mélységesen csalódtál és megbántódtál, hiába tudom, hogy így van. Nem akarok szembesülni azzal, hogy mennyire rossz ember vagyok, pedig ideje lenne. Mielőtt viszont belekezdek, azt akarom, hogy tudd, minden, amit magamból mutattam – úgy értem, amit Neked mutattam – az valós volt, ahogy az érzéseim is.
Annak, hogy Madridba jöttem, oka volt, és bár volt köze ahhoz, amit neked mondtam, nem az a teljes valóság. Menekültem, és menekülni is akarok. A különbség csupán az, hogy nem Bilbaóból, hanem Sevillából. És igazság szerint Madrid csak egy állomás. A végcél messze van innen, távol Spanyolországtól, talán Európától is.
A helyzet az, hogy három hónappal ezelőtt fogalmam sem volt arról, milyen fotósként dolgozni. Újságíró voltam és vagyok a mai napig. És akkor most érkeztünk el a Madridba érkezésem valós okához.
Sevillában minden a múltra emlékeztetett. Hogy mi történhetett volna, ha kevésbé vagyok önző, ha nem én akarok lenni a világ közepe. De úgy voltam vele, hogy ha már önző vagyok, csináljam rendesen. Elhatároztam, hogy senki más nem fog érdekelni magamon kívül, csak az, hogy itt hagyjam az országot. Ehhez elsősorban pénzre volt szükségem, ahhoz pedig munkára.
Nem vagyok büszke rá, de ahhoz, hogy megértsd a miérteket, a teljes sztorit ismerned kell. Amikor 18 évesen kikerültem a gyermekotthonból, egy bárban kezdtem el dolgozni pultosként, hogy fizetni tudjam az albérletet. Közben elkezdtem az egyetemet is, ahol az első félév után ösztöndíjat kaptam. Nem volt könnyű suli mellett melózni, de hamar megtanultam ellátni magamat – a saját hülyeségem miatt.
Egyetem után Spanyolország legnagyobb pletykalapjánál, a Diez Minutosnál kezdtem el dolgozni. Eleinte csak, mint asszisztens, aztán később már kaptam kisebb cikkeket is – képekhez kellett sztorit kreálnom. Belátom, ez az újságírás legalja, de nem tudod elképzelni, milyen nagyon el akartam jönni onnan. Hibát elkövetni az egy dolog. Nap, mint nap szembesülni ennek a hibának a súlyával, az elviselhetetlen. Én legalábbis képtelen voltam így élni. De nem azért írom ezt a levelet, hogy magyarázkodjak, hanem, mert azt akarom, hogy megismerd a sztorit. Hogy megismerj engem.
Tehát ott tartottam, hogy elkezdtem dolgozni a Diez Minutosnál, ahol egy év után megkaptam a kiugrási lehetőséget. Tudtam, hogyha ez megvan, akár az Északi sarkra is elköltözhetek. Tudnod kell, hogy beszűkült látókörű voltam, és sztereotipikusan gondolkoztam. Azt hittem, minden híres focista egyforma – arrogáns, nagyképű és bunkó. Fel sem merült bennem, hogy talán ők is – Ti is – csak emberek.
Tehát a főnököm megbízott. Azt kérte, hamis személyazonossággal férkőzzek be a csapatba, Ronaldo bizalmába, és szedjem össze a lehető legtöbb bensőséges infót róla. Eltökélt voltam, és elhatároztam, hogy keresztülgázolok mindenkin, különben engem taposnak el.
De megszerettelek titeket, és elkezdtem kötődni. Minden nap harcoltam magammal, azzal a tudattal keltem, hogy amit csinálok nem helyes, de innen nem volt visszaút. És egyébként fogalmam sem volt arról, mit kellene tennem – jót magamnak, vagy jót másoknak. Nem tudtam dönteni, úgyhogy inkább hazudtam, és megalkottam Vanessa és önmagam keverékét. Nessie-nek ugyanis nem volt múltja, de ez az egy, ami velem kapcsolatban hazugság volt. Tudom, ez sovány vigasz.
Napról napra írtam a cikket, és bár mérhetetlen lelkiismeret furdalással, de azzal a gondolattal, hogy elküldöm a főnökömnek. Szerettelek és szeretlek. Téged is, Crist is, mindenkit. De itt maradni Spanyolországban nyomasztó. Olyan, mintha a múltam árnyékban élnék, és én nem akarok.
Viszont mikor befejeztem a cikket, és végigolvastam összetört bennem valami, és rájöttem, hogy nem tehetem ezt Crisszel. Nem ezt érdemli, főleg azért, mert rendes srác. Nem küldtem el, a főnökömnek nem, Cris viszont megkapta. Abban a cikkben az őszinte tapasztalataimat írtam le róla, ami a nyilvánosság számára túlságosan is valós. De szerettem volna, ha tudja, hogy miképp éreztem.
Rettentően sajnálok mindent. Nem így akartam. Kérlek szépen, kérjetek bocsánatot Ikertől, amiért nem hittetek neki. És engedd meg neki, hogy vigyázzon rád.
El kell mennem, mert képtelen lennék így a szemetekbe nézni, és dolgom is van, befejezetlen feladatom. Nem mondom hová megyek – bár kétlem, hogy ezek után még meg akarnál keresni. Csak azt akartam, hogy tudd, a látszat néha csal, és néha a dolgok mögé kell nézni ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk. Bízom benne, hogy megérted a cselekedeteim mögötti valós szándékot, és egy nap talán majd meg tudsz bocsájtani.
Szeretlek.
Sophia Gonzalez"
*
Feladó: nessie.c@windowslive.es
Címzett: crisr7@gmail.com
Tárgy: Az igazság
Csatolt fájl: Az ezerarcú Ronaldo.docx
Üzenet szövege: Nem írok túl hosszú üzenetet, mert valószínűleg mire ezt megnézed, már mindenről tudsz. Csak azt akarom, hogy tudd, te vagy a legőszintébb és legtisztább szívű ember, akit valaha megismertem. És mérhetetlenül sajnálom azt, ami történt. A cikket csak neked küldöm el, és azt hiszem, ez beszél majd helyettem.
Te voltál a valaha volt legjobb barátom!
És bár ezzel illett volna kezdeni, de a búcsúmkor mutatkozom be, Sophia Gonzalez vagyok.

A látszat néha csal #03

3. rész

A Madridban töltött hetek csak úgy rohantak, és Sergióval rengeteg időt töltöttünk együtt. Bármennyire is hadakoztam a dolog ellen, megkedveltem a hátvédet. Élveztem a társaságát, a vele töltött perceket, és amikor mellette voltam, minden mást elfelejtettem. Egyszerűen csak boldog voltam. És olyannyira régen éreztem már ilyet, hogy nemes egyszerűséggel a homokba dugtam a fejem, és nem törődtem a következményekkel.
Eljártunk randizni, csókolóztunk, fergeteges éjszakákat töltöttünk együtt, de hivatalosan nem jártunk együtt. Valószínűleg, ha rajta múlik, nem így lett volna, de mivel nekem is volt beleszólásom, megmaradtunk egy ilyen köztes állapotban. Már így is jobban szerettem a spanyolt, mint kellett volna, ha ténylegesen összejöttünk volna, csak olaj lett volna tűzre. Az magával vonta volna azt, hogy mindent el kell mesélnem neki az életemről, mert számomra igenis fontos volt, az hogy egy kapcsolatot őszinte alapokra helyezzek – még ha jelen helyzetben ez kissé paradoxnak tűnt is.  Azonban erre, hogy elmondjam a teljes igazságot, pillanatnyilag még képtelen voltam, de ha már belebonyolódtam ebbe az egészbe Ramosszal, rendesen akartam csinálni. Az érzéseim valósak voltak, és azt akartam, hogy amennyire a körülmények engedik a Vanessa mögött lakó Sophie-t ismerje meg.
Október végére sikerült meghoznom a döntésemet – ekkor jöttünk össze hivatalosan is Sesével. Ez annyit takart, hogy már nyilvánosan is mentünk ide-oda együtt, mint egy pár, és ez mérhetetlenül sokat jelentett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem szabadna. A kapcsolatunktól függetlenül ameddig csak lehetett, húzni akartam az igazság kitálalását, mert önző voltam. Ki akartam élvezni a boldog napokat, mert tudtam, amint elmondok mindent, nem lesz maradásom a fővárosban. Nem is szívesen maradtam volna, főképp a cikk megjelenése miatt. Mert meg akartam jelentetni a cikket. Függetlenül Sesétől, függetlenül attól, hogy szinte a csapat egészével összebarátkoztam, beleértve Ronaldót is.
Vele kapcsolatban a kezdet kezdetén még fenntartásaim voltak. Nem hittem el, hogy az, amit mutat a világnak tényleg csak mese. Nem gondoltam, hogy akad bárki a földön, aki komolyan elhiszi ezt az "arrogáns focista mögötti érzékeny srác" maszlagot. De rájöttem, hogy ez nem maszlag. Hogy ő tényleg ilyen. Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere.
Cris bizalmatlan volt velem kezdetben. Nem sokat kommunikáltunk, hűvös volt velem egészen addig, míg Sergio egy augusztusi délutánon kerti grillezést nem rendezett. A portugál magával hozta a fiát is, de mivel ő volt a kajafelelős, nem tudott figyelni rá. Első körben Marcelo kezébe nyomta a kisfiút, ám mire kettőt fordultam, Cris Junior már az én kezemben kacagott valamin. Hamar összebarátkozunk a kissráccal, és talán ez győzte meg a focistát arról, hogy nem vagyok rossz ember.
Azon az estén nagyon erősnek kellett lennem, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy mit tehetek tönkre azzal a cikkel. Hogy egy családot dúlhatok fel, hogy egy semmiről sem tehető kisfiú egész életét forgathatom fel. És ettől egy utolsó utáni szemétládának éreztem magamat. Mégis, folytattam, mert… Bármennyire sajnáltam is őket, az számított, hogy magam mögött hagyhassam a Spanyolország jelentette földi poklot.
Crisszel ekkor váltunk barátokká. Persze, sokakkal jóba lettem a csapatból, de Sese után a portugállal töltöttem a legtöbb időt. Tanítgattam őt fotózni, vigyáztam a fiára, időnként elmentünk, hogy együtt ebédeljünk. Amolyan legjobb baráttá nőtte ki magát, és épp ez volt a legnagyobb problémám, hogy elvesztem a részletekben, az apró szerepkörökben. Megkedveltem az egész csapatot, és minden áldott nap, minden percében, amit egyedül töltöttem, eszembe jutott az, hogy aljas vagyok. Egy utolsó mocsok, amiért kihasználom őket, és ez az érzés minden egyes Madridban töltött nappal csak erősödött. Szépen lassan eljutottam arra a pontra, hogy tükörbe nézni is alig tudtam, és ez elgondolkoztatott. Tényleg ennyire fontos lenne az, hogy elmenjek? Tényleg, megérné ezt az egészet? – merültek fel bennem a kérdések újra és újra. De aztán mindig körülnéztem az üres lakásomban, és a családi képek hiánya okozta fájó üresség arra késztetett, hogy csináljam tovább.
Egyetlen ember volt, aki nem hitt nekem, aki végig bizalmatlan maradt velem szemben – Iker Casillas. Néha azt kívántam, hogy bár meggyőzőbben tudna bemocskolni a többiek előtt. Hogy bár hitelesebben adná elő a mondandóját arról, miért nem bízik bennem. De ők nekem hittek, engem választottak a kapitányuk helyett, és ez egyrészről boldoggá tett, mert az bizonyította, hogy tényleg elfogadtak. A sors fura fintora, hogy akkor történt ez meg, amikor valójában szerepet játszottam. Másrészről viszont ez is csak egy újabb bűntudatkeltő tényező volt, ami erősítette a gondolatot, hogy azokat kell majd hátba szúrnom, akik barátaikká fogadtak.
Ramos volt az egyetlen szál, ami Madridban tartott, de egy olyan mérleg egyik oldalában volt egyedül, aminek a másik felében a múltam huszonhárom éve nehezedett nyomasztó súllyal. Vert helyzetben volt, és ezt tudtam, mégis hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mert boldog akartam lenni. Egyszer az életben jól akartam magamat érezni.
Edzés után hozzá mentünk azon a délután, ami végül elindította a lavinát. Miután végeztem a fotók válogatásával és feltöltésével, a konyhában kezdtem bele valami vacsora-szerűség elkészítésébe. Sese egyszerűen csak leült az konyhapultra, és figyelte, ahogy csinálom a darált húsos öntetet a tésztához.
 – Tulajdonképpen… – kezdett bele, és éreztem, hogy eljött a pillanat. Hogy innen már nem fogom tudni kibeszélni magamat. – Soha nem beszéltél még arról, hogy hogyan kerültél pont Madridba. – A fakanál megállt a kezembe egy pillanatra. Kisebb szünet után kétszer megforgattam még a szószban, majd elzártam a tűzhelyt és lehúztam a lábost a lapról. A hajamba túrva fordultam a hátvéd felé, és mutattam, hogy helyezze kényelembe magát, mert ez hosszú történet lesz.
 – Azért jöttem Madridba, mert Bilbaóban minden arra emlékeztetett, hogy milyen voltam régebben. Egészen kicsi koromtól kezdve korcsolyáztam. Nem csak úgy, hobbi szinten, hanem tényleg komolyan. Naponta voltak hosszú edzéseim, és minden évben végigversenyeztem a szezont. Imádtam csinálni, jobban, mint bármi mást. Az egész családom támogatott, teljes mellszélességgel mögöttem álltak mindig, kiváltképp a bátyám, Damián. Rajongásig imádtam a testvéremet, ő volt a példaképem, ő szerettette meg velem a focit. – A szívem elszorult, és muszáj volt nyelnem egyet, ha nem akartam elbőgni magamat. Nem néztem fel Sese szemeibe, mert tudtam, hogy ott lenne végem. Mert túlságosan hasonlított az a szempár ahhoz, amit annyira szerettem. – Tizenhat éves voltam, és éppen az addigi legnagyobb megmérettetésére készültem. Egyetlen verseny választott el csupán attól, hogy kvalifikáljam magamat a felnőtt EB-re. A család megígérte, hogy eljönnek, de csak majd aznap, mikor a kűrt futjuk. Az edzőmmel már egy héttel hamarabb érkeztünk, hogy szokjam a környezetet még a rövid előtt. Aznap reggel, mikor a szüleimnek indulniuk kellett volna, iszonyatos hóvihar volt, ráadásul egész előtte levő éjszaka esett. De felhívtam őket és erősködtem, hogy induljanak el, mert ott kell lenniük. Fontos volt, tényleg az volt, de utólag jöttem rá, hogy mennyire szörnyen viselkedtem. – Nagy levegőt vettem, hogy el tudjam mondani a történet utolsó felvonását. – Nem értek oda a korcsolyázásomra, viszont mikor lejöttem a jégről az edzőm halálra vált arccal fogadott – autóbalesetük volt, és mindhárman életüket vesztették.
Először néztem fel Ramos arcára, de sok minden nem tudtam megállapítani róla. Együtt érzett,  de nem tudta, mit mondjon. Valószínűleg a helyében én sem tudtam volna.
 – Nagy lecke volt az élettől, megtanított, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint egy-egy verseny. Az volt az utolsó alkalom, amikor korcsolyát húztam a lábamra. Így próbálom törleszteni a családomnak azt, amit ők tettek értem. – A könnyek végigfolytak az arcomon, de Sese a karjaiba zárt.
 – Annyira fiatal volt, és olyan tehetséges focista! – motyogtam a vállába, de ő csak nyugtatóan simogatta a hátamat. Damián a korosztályában egyike volt a legtehetségesebb játékosoknak, és pont mielőtt ez történt volna, hívták el próbajátékra Angliába.
 – Gyűlöltem magamat, és egy részem mindig is utálni fogja magát azért az önzőségért, amit akkor tanúsítottam.
 – Nessie, nem a te hibád volt! – Az állam alá nyúlva fordította maga felé a fejemet, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Halványan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet.
 – Történetesen, de. Az én hibám. De már nem számít. Ami megtörtént, azon – bármennyire akarom is – nem tudok változtatni. Ezt időbe telt, míg felfogtam, de már sikerült. – Sese csak puszit nyomott a homlokomra.
 – Tudod, vannak dolgok, amiket egyszerűen csak el kell fogadnod. És onnan tudod, hogy elfogadtad, hogy tovább tudsz lépni. – Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és ekkor szerettem menthetetlenül belé.

Együtt megoldjuk

Sziasztok!
Noha tegnap volt Látszat, ma újra jelentkezem. Nem, nem azért mert idő közben villámsebesen elkészült az AN, sajnos még nem úgy állunk, de már közel a cél.  Ezúttal egy rövidke kis szösszenettel érkeztem, aminek Lukas Podolski a főszereplője. Egy klasszikus hurt/comfort semmiségről van itt szó, ami tényleg semmiség, csupán 880 szó lett. A novellát nagyon-nagyon sok szeretettel szeretném ajánlani Livinek, névnapja alkalmából, meg mert, most őszintén, ki másnak lehetne ajánlani egy Podolski novellát (Bastin kívül :D)? :D Szóval nagyon boldog névnapot, és remélem tetszeni fog ez a kis valami. :) És Lukas is boldog névnapot kíván! :D A bevezető most ennyi, mielőtt többet írnék, mint maga a one-shot. 

Jó olvasást!

A látszat néha csal #02

2. rész

Három óra három perckor értem le a ház udvarára, ahol éppen a védő beszélgetett a házinénivel. Kedves, idős hölgy volt, aki ha egyszer belekezdett a mesélésbe, soha nem hagyta abba. Bíztam benne, hogy még nem lendült bele túlzottan, és hajlandó lesz minket elengedni.
Pár kedves szó után sikerült Sesét elrángatnom a nénitől, amin magam is meglepődtem. Nem, nem azon, hogy ott tudtuk hagyni Senora Navarrót, sokkal inkább az, hogy Sergiót úgy kezeltem, mintha ismerném. Vagy mintha ő ismerne engem. És ez megrémített, mert nem hagyhattam azt, hogy érzelmileg kötődni kezdjek Madridhoz, vagy bárkihez a fővárosból.
Miközben Madrid belvárosában sétáltunk a nevezetességeket nézegetve, folyamatosan kattogtattam a gépemet. Tetszett a város, nem jobban, mint Sevilla, de talán ugyanannyira. Kétségkívül más volt a két település, és mások voltak az emberek, de a szülővárosom minden szépségével együtt csak fájdalmas emlékeket tudott felidézni bennem. Olyan dolgokat, amikre nem akartam emlékezni, amiket a leehető legmélyebbre akartam elásni. Bizonyos mértékig épp ezért volt könnyű Vanessát játszani, mert Vanessának nem volt múltja. Vagy ha volt is, nem az, ami nekem.
A beszélgetés fonalát igyekeztem úgy alakítani, hogy nekem a lehető legkevesebbet kelljen elárulni magamról. Nem bíztam Sergióban, hiába volt kedves és hiába szerettem a focit. Igazság szerint senkiben sem bíztam. Épp ezért lepett meg az, hogy Sese ennyire nyíltan beszélt gyakorlatilag bármiről. Nyilván úgy gondolta, hogy aki a Madrid csapatához kerül, az csak jó ember lehet. Magamban keserűen felnevettem a gondolatra, és ugyanakkor rosszul éreztem magamat egy kicsit. Ezt az érzést, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is nyomtam magamban. Nem sajnálhatod őket, So!
A barna szemei annyira nyitottak és őszinték voltak, hogy megrémültem. Régen találkoztam ilyen tekintettel, és szívbemarkolóan ismerős volt. De nem akartam emlékezni, csak… túljutni ezen az egészen. Minél előbb megírni azt a cikket Matteónak, és elmenni Madridból. Elmenni, mielőtt megszeretném.
 – Gondolom, szereted a focit – pillantott rám Sergio, miközben épp az egyik monumentális madridi épületet fotóztam. Mielőtt válaszoltam volna lőttem még pár képet, a körülötte lézengő emberekről is.
 – Nagyon is. – Válaszomat egy féloldalas mosoly kísérte, ami Sese figyelmét is felkeltette.
 – Miért? – Nem erre a kérdésre számítottam, de határozottan tetszett. Sokkal jobban örültem ennek, mintha azt kérdezte, volna, hogy melyik a kedvenc csapatom. Ez tényleges érdeklődésről árulkodott, ami ismételtem megmosolyogtatott.
 – Mert a foci az élet. Minden érzés, ami a való életben jelen van, az a focipályán is megtalálod. Az öröm, a boldogság, a csalódottság, kiábrándultság, küzdelem, szeretet, gyűlölet, rajongás. Az összes emberi jellem és természet. Mennyi mindenre elég kilencven perc… álmok törhetnek össze, és válhatnak valóra. Vagy egy élet munkája omolhat össze. Szeretem a drámaiságot, és a foci tele van ezzel. – Vanessával az volt a baj, hogy nem rendelkezett saját személyiséggel, így kénytelen voltam a sajátomat, az igazit mutatni. A foci-megszállottat, a sport-őrültet.
 – Ez tetszik. Soha senkitől nem hallottam még hasonló véleményt a fociról, de azt hiszem, igazad van. Úgy átlátod a dolgot, mintha benne éltél volna. Fociztál? – kérdezte Sese felém fordulva.
 – Nem. Mindig is jobban szerettem a pálya széléről nézni a meccseket. Onnan jobban tudtam figyelni az apró részleteket. – Az arcomra mosoly telepedett, ahogy eszembe jutott, hogy kislány koromban állandóan azt néztem, ahogy a közeli focipályán, vagy az utca közepén fociznak a fiúk. Igazándiból nem emlékszem az életemnek olyan szakaszára, amikor ne imádtam volna rajongásig a focit. Ez – a labdarúgás szeretete – azt hiszem, a véremben volt.
 – Ezért lettél sportfotós? – Halkan felnevettem, és megjegyeztem magamban, hogy Sergio Ramos egyáltalán nem olyan buta, ahogyan azt az emberek többsége gondolja. Olyan összefüggést látott meg, amit én talán soha. Kétségkívül nagy segítséget nyújtott ezzel a kérdésével.
 – Egyrészt. Másrészt azért, mert az objektíven keresztül szemlélve a világ megváltozik. – Kifejtettem neki a délelőtt során született gondolataimat a részletekről, és arról, hogy mennyire nagyszerű dolog a fotózás.
 – Megszállottan beszélsz róla… – jegyezte meg. – Ne érts félre, ez tök jó dolog. Mármint, gondolom, én is ilyen lehetek, ha a fociról van szó – az arcán féloldalas mosoly jelent meg, olyan fajta, amilyet az ember az egészen kis gyerekek arcán szokott látni.
 – Jó az, ha van az embernek valami, amit minden idegszálával tud szeretni. – Vagy valaki, tettem hozzá magamban, mire a szívem szinte egy dobbanásnyit kihagyott, és fájdalmas üresség töltött el egy pillanat erejéig.
 – És jó az, ha az embernek a hobbija a munkája. Vagy a munkája a hobbija – felelte nevetve. Vele nevettem én is, de az előző keserű érzés egy tüskéje bennem maradt.
A városnézés és egy elfogyasztott isteni tölcséres fagyi után Sergio hazavitt. A ház előtt két puszit nyomott az arcomra, majd egy "holnap találkozunk" kíséretében intett egyet. Arcomra fagyott mosollyal sétáltam fel a másodikra. A nap végére egyre rosszabbul éreztem magamat, és ezen nem segített az, hogy Sese őrjítően kedves volt velem. Bármennyire hadakoztam ellene, megkedveltem a spanyolt, és nem akartam bántani. Ki akartam hagyni ebből az egészből. Elmondani neki az igazat, Vanessáról, Matteóról, mindenről. De nem lehetett. A legtöbb, amit tehettem, hogy megfogadtam, soha, sehol egyetlen szóval sem említem meg a hátvéd nevét. A másik lehetőségem az lett volna, hogy innentől kezdve elkerülöm a társaságát, de az nem ment volna. Mert ha valakit megkedveltem, azt utána képtelen voltam elengedni.
Kétségek között vergődve léptem a lakásba, és zártam be magam mögött az ajtót. Megvacsoráztam, majd az ágyamon végigdőlve nekiálltam kiválogatni a laptopra átmásolt képeket a csapat honlapjára. Az edzésen készült fotóknak csináltam egy mappát a weblapon, és az összes jónak ítélt fotót kijelölve feltöltöttem őket. Amíg a gép dolgozott, megnyitottam azt a mappát, amibe a Sergióval készített fotókat másoltam. A többsége épületeket vagy embereket ábrázolt, de akadt olyan is, amelyiken mi ketten szerepeltünk. Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam a fotók láttán.
Átléptem a másik mappába, amiket az edzésen csináltam, és ami tartalmazta az összes képet. Ahogy néztem fotókat arról, ahogy önfeledten bohóckodnak, eszembe jutott, hogy vajon helyes-e az, ami teszek, vagy épp tenni készülök. Egyből lehurrogtam magamat, hogy fölösleges ilyeneken agyalni, mert már túlléptem azon a ponton, amikor még választási lehetőségem lett volna.
Ez a kettősség, ami bennem dúlt, úgy éreztem, szétfeszít, kettészakít. Az egyik felem meg akarta ismerni azokat a srácokat a Valdebebasból. A barátjuk akartam lenni, velük sörözni esténként, a Real Madrid alkotta család részéve akartam avanzsálódni. De a másik felem meg akarta írni a cikket Ronaldóról, hogy legyen pénzem ahhoz, hogy új életet kezdjek. Új életet, távol a múltamtól, távol Sevillától, távol Madridtól, távol egész Spanyolországtól.
Megráztam a fejem, és az arcomat a párnába fúrtam. Először életemben fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. Vagy épp arról, hogy mi lenne a helyes. 

A látszat néha csal #01

Sziasztok!

Sajnos azt a szomorú hírt kell veletek közölnöm, hogy még mindig nem az Azon a nyáron jön. Tudom-tudom, már mióta ígérgetem, és tényleg higgyétek el, hogy borzasztóan sajnálom. De csak hogy az AN elkészüléséig ne álljon itt üresen az oldal, elővettem, és leporoltam A látszat néha csalt. Akik követték annak idején a Drop in the oceant, azoknak ismerős lehet, és valójában számottevően nem is változott a történet - kapott egy epilógust, amit nagyon régóta terveztem, illetve helyenként hozzátoldottam egy-egy bekezdést - inkább a vége felé. Viszont megígérem azt, hogyha a Látszat lement, utána már tényleg jönni fog az Azon a nyáron is. Most pedig nem maradt más, mint hogy csendben jó olvasást kívánjak.