| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Summer Paradise #03

– 3 –
Return the favor


Zizi és Tina maguk sem tudták hogyan, de a délután során valahogy egy Kis Grofo koncertre keveredtek. A féltve őrzött gitárjaikat a srácok gondjaira bízták, hogy aztán belevessék magukat a fesztiválba, és átvegyék kicsit a Strand-hangulatot – ha már a délelőtti eső után végre kisütött kicsit a nap.
Ők tulajdonképpen csak be akartak nézni abba a sátorba, mert kíváncsiak voltak, hogy ki fia-borja vonzza ennyire az embereket. Csakhogy két lépés után már nem volt visszaút, magukkal sodorta őket a tömeg, és nem egész négy perccel később a sátor közepén találták magukat, több száz nagy, és kevésbé nagy, józan, és kevésbé józan Kis Grofo rajongó között. Amikor pedig felcsendült a Mert a nézését, meg a járását, már tudták, hogy tulajdonképpen pocsék ötlet volt már az is, hogy egyáltalán a sátor közelébe jöttek. Aztán mikor két istentelenül sörszagú, félmeztelen srác kezdett tőlük két centiméterre veszett ugrálásba, már kezdték azt is bánni, hogy egyáltalán a fesztiválra eljöttek.
De fura mód, miután a két fiú odébb ugrált, és lement vagy két szám, a lányokra is átragadt egy megmagyarázhatatlan hangulat, ami belengte a fesztivál egész területét. Akkor és ott nem számított, hogy ki nem állhatják az éppen játszott zenét, vagy hogy kínosan józanok a többi résztvevőhöz képest. Az Olaszosan, Gigolosant már a tömeggel együtt énekelték, a zene ütemére ugrálva, és meg is jegyezték magukban, hogy nevetségesen könnyen tanulhatóak ezeknek a számoknak a szövegei.
Dali, dalilej, meg sálomálomá… Semmi értelme nincs a dalszövegeinek. Mármint, tényleg, semmi – fakadt ki Tina, miután a felemelő koncert véget ért. És bár a szőke lány kötekedett, és nyilván nem vált óriási Grofo-fanná, és a világért be nem vallotta volna magának se, nem hogy bárki másnak, de azért egészen jól szórakozott.
– Ez mulatós… Ne keress benne értelmet – vont vállat Zizi, ahogy kifelé evickéltek a tömegből.
– De abból is van a jobb féle… Jó, nyilván nem az Aranka szeretlek, de a Lakodalom van a mi utcánkban, meg Utcára nyílik a kocsmaajtó, azért a hallgatható kategória, aminek van tartalma. De ez a csinos lányokon meg a halandzsán kívül másról nem szól – ecsetelte a szőke, miközben a sátorból kijutva a fesztivál területét tervezték elhagyni. Sürgősen folyadék-pótlásra volt szükségük, ráadásul Pierre-ékkel is azt beszélték, hogy mindenképp visszamennek a buszhoz még a koncert előtt.
– Azért túlzásokba nem kell esni… – húzta el a száját Zizi, mire Tina egyből összeráncolt homlokkal fordult felé.
– Érdekes, én tisztán emlékszem arra, hogy kilencedikben a gólyabálon te énekelted a leghangosabban Száz forintnakot, a Sej haj akácfát, a Mikor a vodkát meg az összes többi MC Hawer klasszikust – vigyorodott el a szőke, mire barátnője csak megforgatta a szemét.
– Fiatal voltam, és nagyon nem szeretem, mikor azokra az időkre emlékeztetsz – morogta az orra alá, de Tina már túlságosan benne volt a témában ahhoz, hogy leálljon vele.
Elment a Lidi néni a vásárba, csuhajja // batyut kötött a hátára, csuhajja, // batyujában széna-szalma, úgy ment a Lidi néni a vásárba, csuhajja – énekelte halkan, mire Zizi finoman oldalba lökte. – Nem is emlékszel, hogy ennél a számnál mikrofont ragadtál? – nevetett fel a szőke.
– Emlékszem, de fizikailag fáj az emlékezés – sóhajtott fel a barnahajú.
– Pedig énekileg nem volt hiba a produkcióban, csak hát a dalválasztás… – morfondírozott Tina, letörölhetetlen vigyorral az arcán.
– Nézd, ott egy kisbolt! – mutatott előre Zizi, mikor már a fesztiválon kívül, az aszfaltos úton sétáltak. – Mit iszol?
– Mentes víz, meg egy Borsodi. Bár lehet vörösbor kéne, és akkor énekelhetnénk, hogy Vörösbort ittam az este… – vigyorgott továbbra is Tina.
– Ha nem hagyod abba, megveszem neked a söröd, és le is öntelek vele – szólt mintegy figyelmeztetően Zizi, mire a szőke hajú barátnője védekezően maga elő emelte a kezeit.
– Jól van, nyertél. Na, menjél – biccentett a lány nevetve a kisbolt felé, mire barnahajú barátnője fejingatva, de arcán széles mosollyal indult meg az említett objektum felé.
A zsákmánnyal a kezükben – amihez valahogyan egy zacskó chips is csatlakozott – elégedetten, és a legkevésbé sem szomjasan indultak el a turnébusz felé. Tina továbbra sem volt képes elszakadni a mulatóstól, de immár saját magát is bosszantotta.
– Utálom, hogy ez a szemét belemászik a fejembe – morogta, a No roxa ájt dudorászva.
– Tudod, ezt hívják karmának – vigyorgott kárörvendően Zizi, belekortyolva a frissen ciccentett sörébe. Bár mindketten jobban preferálták az üveges vagy csapolt verziót, a fesztiváli korsós árak az eget verdesték, nyitójuk pedig nem volt. És régen megtanulták már, hogy nem szabad hinni a mendemondáknak, hogy az üvegest ki lehet nyitni kulccsal, meg útpadkával, meg magassarkúval.
– Söröztök? – kérdezte Pierre összevont szemöldökkel, ahogy megpillantotta a buszra felkapaszkodó két lányt.
– Aha, átérezzük a fesztivál-hangulatot – vont vállat Zizi, ahogy szinte már otthonosan lehuppant Seb mellé a kanapéra.
– Csak aztán nehogy hűtő-dobálás legyen belőle – kuncogott fel szolidan Chuck, mire mindkét lány odakapta a pillantását.
– Milyen hűtő-dobálás? – tette fel a milliódolláros kérdést Tina, ahogy helyet foglalt a másik kanapén, a dobos mellett.
– Semmi, Chuck félrebeszél – húzta el a száját a konyha felől belibbenő David, de Tina csak megingatta a fejét.
– Eddigi tapasztalataink alapján mindenki hajlamos a félrebeszélésre, kivéve Comeau urat, szóval várjuk a sztorit – vigyorgott a szőke lány, miközben kényelembe helyezve magát a kanapén, maga alá húzta az egyik lábát.
– Hogy úgy mondjam, átéreztük a rock and roll hangulatot – jelentette ki a dobos, bujkáló mosollyal.
– Igen, az a hűtő meg merő véletlenségből valahogyan kiesett az erkélyről – egészítette kis Seb, tanácstalanul vakargatva a tarkóját.
– Várj, ti tényleg kidobtatok egy hűtőt? Mármint komolyan? Én azt hittem ez csak mendemonda – hökkent meg Zizi.
– Igen, fiatalok voltunk, és a minibár megcsapolása után meglehetősen jó ötletnek tűnt – vont vállat Pierre, mire a két lány eszement módra vihogni kezdett, ahogy maguk elé képzelték a szituációt.
– Legalább legálisan lékeltétek meg a minibárt? – kérdezte Zizi két nevetőgörcs között, mire öt nagyon szúrós pillantást kapott válaszul. – Jó-jó, vegyétek úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
– Lányok, jut eszembe! – kiáltott fel Pierre nem sokkal később, mire mindkét lány érdeklődve kapta felé a pillantását.
– Mondd, mit szeretnél – vigyorgott Zizi, aki teljesen kényelembe helyezte magát a buszon. Mondhatni már tökéletesen otthon érezte magát a kanadai zenészek között, és mostanra már azon is sikerült túltennie magát, hogy telefonon beszélt Alex Gaskarth-tal.
– Minden koncertre megtanulok pár kifejezést az adott ország nyelvén, de magyarul egyelőre nem megy semmi. Szóval elkelne egy kis segítség – vigyorgott az énekes, miközben a lehető legártatlanabb pillantását igyekezett az arcára varázsolni.
– És minden koncertetek előtt helyi lányokat szedtek fel, hogy nyelvleckét adjanak? – kérdezte Tina, de ahogy kiejtette a mondatot, meg is bánta. Végignézve az öt zenész kaján vigyorán, és barnahajú, nevetéstől fulladozó barátnőjén, magában átkozódva harapta be az ajkát. – Nem úgy értem, ti perverz majmok! – mentegetőzött, mire egyöntetű nevetés lett úrrá a társaságon, úgyhogy a szőke lány inkább a legócskább, legrégibb trükköt igyekezett bevetni, a terelést. – Szóval, mit akarsz tudni magyarul? – fordult Pierre felé.
– Most úriember leszek, és figyelmen kívül hagyom az óriási öngólodat – vigyorgott az énekes.
– Ugyan már, zsigerből képtelen vagy arra, hogy úriember legyél – veregette barátilag hátba Chuck, mire Pierre elégedetlenül horkantott egyet majd inkább Tina felé fordult.
– Alapszavakat. Köszönés, kezeket az égbe, szép lányok – sorolta, egyre szélesedő vigyorral, mire a szőke csak megforgatta a szemét, de azért Zizivel karöltve belekezdtek a magyar-tanfolyamba.
– Tudsz róla, hogy zseniális az akcentusod? – kérdezte a könnyeivel küszködve Zita. Az énekes éppen huszadszor próbálkozott az ö hang kiejtésével, de az istennek nem sikerült neki.
– Ez azért némi elégtétel azért, amiért kiröhögtetek, mikor nem tudtuk kimondani a neveteket – értett egyet vigyorogva Tina is. – Mintha azt mondanád, hogy girl. Köszönöm.
– Nincs ennek valami rövidebb és egyszerűbb változata? – kérdezte Pierre, egy durcás óvodás arckifejezését öltve magára.
– Már hogyne lenne. Köszi – nevetett fel Zita.
– Gyűlölöm ezt a hangot – mormogott az énekes, ami rendkívüli módon szórakoztatta nem csak a lányokat, de a többi zenészt is.
Mire a srácok elkezdtek készülődni a koncerthez, Pierre magyar tudását a helyzethez képest tökéletesre csiszolták, az énekes pedig előszeretettel dobálózott a magyar kifejezésekkel, miközben folyamatosan büszke vigyor ült az arcán. Lassacskán a lányok is magukra hagyták a zenészeket, miután megbeszélték, hogy a koncert után visszajönnek ugyanide. Így is tartottak attól, hogy nehezen fognak jó helyet találni, és égető szükségük lesz a csontos könyökükre.
A tömeg a nagyszínpad előtt már gyülekezett, így Tináék is bevetették magukat az egyelőre még szellősen álló emberáradat közepébe, hogy a fesztiválozókat kerülgetve az első sorok egyikébe jussanak.
– Ne álljunk legelőre, mert ott a fanatikusok vannak – jelentette ki Tina, mire barátnőjének a magasba szaladt a szemöldöke.
– Emlékeztesselek arra, hogy kinek a bioszfüzete volt a tele Mrs. Desrosiers feliratokkal pár éve? – vigyorgott Zizi, és végre úgy érezte, némiképp elégtételt vehet a mulatóssal való szekálásért.
– Látod, épp ez az! – csettintett a lány mindentudóan a nyelvével. – Az néhány éve volt, azóta felnőttem, de akik elől állnak, még mindig ilyeneket írogatnak.
– Te meg dalszövegeket skiccelsz az előadók padjára. Az se sokkal jobb ám – nevetett fel a barnahajú, ahogy megálltak nagyjából a harmadik sorban. – Itt jó lesz?
– Igen, itt talán el tudok majd kapni egy pengetőt – merengett el Tina ábrándosan, mire Zizi fájdalmasan az fejéhez kapott.
– Baszki, mondták már, hogy szőke vagy? Szerinted ha kérsz Davidtől egy pengetőt a buszon, az nem ugyanaz? – kérdezte megfáradva Zita.
– Nem, mert akkor azt fogja hinni, hogy fan vagyok.
– Szerintem ezen túl vagyunk már. Gyanítom, ezt akkor levágták, amikor meghallották, hogy a Welcome to my life-ot énekeljük.
– Ne kötekedjél már állandóan! – Jobb válasz híján Tina csak durcásan összeráncolta a szemöldökét és keresztbefonta maga előtt a karjait, hogy aztán tüntetőleg a színpad felé forduljon. Zizi vigyorogva követte barátnője példáját, miközben halkan dudorászta a Márminálunk babámat.
– Még hogy nem szereted a mulatóst – motyogta maga elé a szőke lány, de harmadik versszakot már együtt énekelték. Legnagyobb meglepetésükre a mögöttük álló két srác is beszállt a nótába – az ég felé emelt műanyag söröspohárral a kezükben vonyították a holdra, hogy „Nade felmegy a legény a fára”. Arra gondoltak, tesztelik a srácokat, és következőnek egy Simple Plan számba kezdtek.
You say good morning – énekelte Tina a Jet Lag refrénjét, mire a magasabb, és feltehetőleg részegebb, srác egyből folytatta:
When it’s midnight.
Going out of my head – folytatta Zizi a másik fiúra nézve, aki vigyorogva fűzte tovább a dalt:
Alone in this bed[1]. New Found Glory miatt jöttünk elsősorban, de ha már idáig eljöttünk, alap, hogy meghallgatjuk a Simple Plant is, meg holnap az All Time Lowt.
– A New Found Gloryt valahogy sejtettem – bökött Tina vigyorogva a srác a banda nevével díszített pólójára. – Rólunk sajna lemaradtunk, de amúgy se ismerem túl sok dalukat.
Vicious love? – kérdezte széles mosollyal az arcán a magasabbik srác, mire a két lány cinkoson somolyogva láttak hozzá a refrénhez:
We've got a vicious love // We mix our tears with blood // No clock will stop for us // It ticks by // We fight as hard as we love[2].
– Csak a refrén megy? – kérdezte az NFG pólóban álló, alacsonyabb srác.
– Nyilván nem – forgatta meg Tina a szemeit, majd folytatta a dalt: – When I go out alone // And see them sharing meals // Like Lady and the Tramp // Hate their loving eyes // Wishing it was you and I.[3]
– Ez a kedvenc részem benne – merengett el Zizi, mire a magas srác buzgón bólogatva kortyolt a sörébe.
– A csajomnak is. Menthetetlen Paramore fan.
– Jézusom, ezt most úgy mondod, mintha ez bűn lenne. A Paramore menő – jelentette ki a barnahajú lány határozottan, mire mindkét srác felnevetett.
– Egy szóval nem mondtuk, hogy nem az.
Meglehet, órák hosszat folytatták volna a csevegést, de a színpadon mozgolódás támadt, lejjebb vették a fényeket, és így egészen sötétbe borult a színpad előtti tér. A két lány ugyanis nem is realizálta, hogy időközben a hátuk mögött lassacskán lebukott a nap. A mozgolódásnak végül meg is lett az eredménye, a kivetítők pirosan felvilágítottak, és elkezdődött a Jet Lag.  Letörölhetetlen vigyor költözött az arcukra, ahogy a gitár hangja átjárta a testüket, ahogy a fülükben érezték az egészen közelről szóló basszust. A tömeg egy emberként visított fel, ahogy az együttes tagjai megjelentek a színpadon. Olyan volt, mintha az egész fesztivál felrobbant volna, és Tina úgy érezte magát, mintha egy hosszú, fárasztó utazás után érkezett volna haza.
A dalok egymást követték, Pierre előszeretettel kamatoztatta a frissen felszedett magyar tudását, a két lány pedig egyik extázisból a másikba esett. Teli torokból énekelték a számokat, amelyek mindegyikéhez tucatnyi emlékük és történetük fűződött, és ezzel a koncerttel csak egy újabb állt be a sorba, egy különösen értékes.
A Jump kezdetekor katartikus boldogság lett úrrá Ziziéken, és magukról megfeledkezve ugráltak, pont úgy, ahogy a színpadon Pierre-ék is. Az énekes ráadásul pont a színpad azon oldalán bohóckodott állandó jelleggel, ahol ők is álltak, ami folyamatos nevetésre késztette őket.
– Még azt mondja, ugorjátok! – kacagott fel Tina, amikor Pierre az I gotta feeling betét után ugrálásra buzdította a közönséget, akik a magyar szavak hallatán őrületes extázisba kerültek. A két lány odáig meg vissza volt Pierre akcentusáért, David hangjáért, különösen a refrén vokáljáért, az egész produkcióért. Az utolsó refrénnél semmivel sem törődve üvöltötték a tömeggel, hogy Fuck tomorrow I just wanna jump. [4]
A kissé komolytalan szövegű, vidám, pörögős számok után a Crazy éles váltásként ért mindenkit, de a két lány a legkevésbé se bánta. Zizi főleg nem, őt különlegesen fontos emlékek kötötték ehhez a dalhoz – ez volt ugyanis az első Simple Plan szám, amit hallott, és már az akkori, kissé hiányos angoltudásával is megállapította, hogy ez a dal a legkevésbé sem tucat szám. Később pedig rájött, hogy igen komoly társadalomkritikát fogalmaznak meg benne a kanadaiak, és többszörösen is önmagára talált benne, főleg a szülei válása után.
I guess things are not how they used to be // There's no more normal families //Parents act like enemies // Making kids feel like it's World War III.[5] – Pierre-el, Daviddel és Sebbel együtt énekelte, az ott lévő több ezer emberrel karöltve, mert ezek a sorok nagyon közel álltak hozzá.
– Köszönöm Balaton – kezdett Pierre rögtönzött beszédbe, magyar szavakkal indítva az egészet.
– Csak sikerült neki a köszönöm – mondta Zizi szőke barátnőjének, ahogy letörölt egy könnycseppet az arcáról. A meghatódottság idézte elő, és az érzés, hogy amíg akárhogyan is köze van a zenéhez, addig semmi rossz nem történhet.
– Köszönjük, hogy itt vagytok ma este, és hogy ilyen nagyszerűek vagyok hozzánk. 1999 óta vagyunk egy banda, és most itt állni ma este, ezen a színpadon, előttetek srácok, ez egy valóra vált álom. Miattatok élhetjük ezt az álmot, az olyan ember miatt, mint ti. És nélkületek srácok, a Simple Plan nem létezne, szóval nagyon szépen köszönjük, hogy itt vagytok. – Hangzottak a szavai immár angolul, és minden mondatot óriási üdvrivalgás fogadott. A lányok nem voltak biztosak benne, hogy a tömeg tényleg Pierre szavainak a jelentésének örült-e ennyire, vagy csupán az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt éreztek késztetést a visításra. Mindenesetre ők a mondandó miatt vigyorogtak fátyolos szemekkel, mert ez volt egyike annak a millió dolognak, ami elképesztően szerettek az együttesben – hogy értékelték, és becsülték a rajongóikat, mindegyiket. A 5 Seconds of Summer gitárosának, Michael Cliffordnak volt egy mondása, amit mindketten ideillőnek találtak, igaznak a Simple Planre, a 5SOS-ra, az All Time Lowra, és az összes bandára, amit szerettek, szeretnek. Az igazi bandák megmentik a rajongókat, az igazi rajongók megmentik a bandákat.
Mindketten hittek ennek az idézetnek a valóságtartalmában, és mindketten tudták azt, hogy az összes szeretett együttesük tele van olyan rajongókkal, akik a srácok helyes pofija miatt követik a pályafutásukat, és nem a dalaik miatt. Mi sem mutatta ezt jobban a minisortban parádézó, tucatlányoknál, akik össze-vissza tátogták a szövegeket, de egy épkézláb sort nem tudtak egyetlen dalból sem.
Mikor Pierre a telefonok, és öngyújtók világítását kérte, Tina már tudta, hogy az Astronaut következik, és összeszorult a szíve. Ami Zizinek a Crazy volt, az Tinának ez a dal – ebben találta meg önmagát, ez volt a menedéke, a vigasza, magányos napjain. Olyankor, mikor a világ szemetének érezte magát, mert mindenki szerint így kellett érezze magát.
Can anybody hear me? // Or am I talking to myself? // My mind is running empty // In the search for someone else // Who doesn't look right through me. // It's all just static in my head // Can anybody tell me why I'm lonely like a satellite?[6] – A sorok ezúttal is, mint mindig, valahányszor hallotta, telibe találták Tina szívét, lelkét, de nem bánta. Ahogy körbenézett a tömegen, akik egy emberként kántálták a szöveget, ahogy a színpadon teljes átéléssel éneklő Pierre-re tévedt a tekintete, tudta, hogy jó helyen van. És tudta azt is, hogy egy igazán ritka, és különleges pillanat szemtanúja, mikor rajongók és banda egymásra talál, és ezrek szíve dobban egy ritmusra.
Felülről figyelve valóban úgy nézhetett ki a Balaton-part, mint a végtelen, csillagos égbolt a tucatnyi világító telefonnak köszönhetően. Ahogy az utolsó akkord is kicsengett a dalból, bizarr, mégis meghitt csönd lett úrrá az egész tömegen. A több ezer ember elcsendesült, és mind megélték a pillanatot. A néma másodperceket csak a szomszédos Be My Lake fesztivál basszusai töltötték ki, az egyre hűvösebb augusztusi éjszakában. Tina olyannyira a dal és az események hatása alá került, hogy néhány szám teljesen ki is esett neki, csak arra figyelt fel, hogy Pierre egy 13 éve kijött számot konferál fel.
– Mi 13 éves? – fordult meghökkenve Zizi felé. A barnahajú nem válaszolt, csak vigyorogva a színpad felé biccentett, ahol az énekes már meg is válaszolta Tina kérdését.
– A következő dal címe I’m just a kid.
– Öregek vagyunk – jegyezte meg a szőke, mintegy mellékesen majd tekintetét az együttes felé fordította, és a tömeggel együtt, teli torokból kezdte el énekelni a dal. Egészen biztos volt benne, hogy másnapra Charlie-san rekedt lesz a hangja, de a legkevésbé sem zavarta, Zizivel együtt átszellemülve énekelték az örök klasszikus nótát.
What the fuck is wrong with me? // Don't fit in with anybody // How did this happen to me? // Wide awake I'm bored and I can't fall asleep // And every night is the worst night ever.[7] – Ezeket a sorokat követte az a nagyjából fél perc, ami a lányok szent meggyőződése szerint az egész este legjobb része volt. Pierre és David felelgetős, dallam visszaéneklős játékot játszottak a közönséggel, aminek végén a basszusgitáros, egy fülsimogató, hátborzongatóan jó magas cét vágott ki. Vagyis… nem voltak biztosak benne, hogy cé volt-e egyáltalán, de abban igen, hogy egész testükben kirázta őket a hideg tőle.
Félelmetes volt, ahogyan több ezer ember ordította egyszerre, szinkronban, hogy I’m just a kid, mégis a világ legtökéletesebb összhangjának hatott nem csak a két lány, de minden ott lévő szemében és fülében.
A koncert végeztével, három hátizsákos srácon, öt darabonként hét-nyolc lányból álló láncon és négy az egymásra találás extázisában örvendő csoporton vergődték magukat keresztül, mire sikerült a tömegen kívülre érniük, és egy kis levegőhöz jutniuk. Egészen biztosak voltak abban, hogy életük egyik legemlékezetesebb koncertjüket, estéjüket tudhatták maguk mögött, noha tudták, hogy még közel sincs vége.
Kiérve a fesztivál területéről a Balaton-part felé vették az irányt, abban bízva, hogy találnak még egy éttermet, vagy gyrosos bódét, ami hajlandó kisegíteni őket néhány falattal. Megbeszélték ugyan a srácokkal, hogy a koncert végeztével visszamennek a buszhoz, de tudták, hogy nekik is beletelik egy kis időbe, míg elevickélnek odáig. És ebbe a kis időbe tökéletesen belefért egy gyros is. Sikeresen találtak egy még éppen nyitva lévő kis éttermet, ahol meg is vették a késői vacsorájukat, és a görög finomsággal a kezükben indultak a Simple Plan felkutatására.
Mire a turnébuszhoz értek, elfogyasztották a gyrost, és vidáman cseverészve kapaszkodtak fel a járműre. A totál szétesett banda a busz különböző pontjain heverészett, és sebesen burkolta be a különféle pizza szeleteket, David kivételével, aki valami nagyon bizarr salátát majszolgatott, tökéletes lelki nyugalomban.
– Na, hogy tetszett a koncert? – eszmélt fel elsőnek Pierre, és tele szájjal, bájosan rávigyorgott a lányokra.
– Most tettél tönkre mindent – nevetett fel Zizi.
– Egyébként szuper volt, de tudjátok mit hiányoltunk? – kérdezte Tina, de választ adni nem volt lehetősége, mert ekkor két nem várt személy csörtetett fel a buszra.
– Minket? – kérdezte Jack Barakat olyan széles vigyorral, hogy a szőke lány komolyan azt hitte, hogy mindjárt körbeszalad a szája a fején.
– Nem egészen – felelte Tina, ahogy túltette magát a fél All Time Low jelenlétén. Ahogyan ők időnként leírták magukat, az All Time Low jobbik felének jelenlétén.
– Nem hiányoltatok? – akadt fenn az eddig Jack mögött álló, szintén szélesen vigyorgó Alex a dolgon, némileg lehervadó mosollyal.
– Napsugaram, azt se tudjuk milyen veletek, akkor hogy tudnánk hiányolni – jelentette ki Tina felvont szemöldökkel, de a komplett Simple Plan fuldoklásba torkolló nevetése rávette, hogy átgondolja a dolgot. – Nem úgy velük, ti perverz majmok – forgatta meg a szemeit, a kanadaiak felé fordulva, hogy jól láthassák, a kiöltött nyelvével együtt. Tudta ő is, hogy óvodás dolog volt, de nem tehetett róla, ezt hozta ki belőle az elvileg érett, felnőtt zenészek viselkedése.
Hello there, the angel from my nightmare, the shadow in the background of the morgue…[8] – kezdte dudorászni Jack a Blink 182 egyik legismertebb dalát, mire számtalan értetlen pillantást kapott. – Túl sokat beszéltetek hiányolásról.
– Apropó hiány. Engem azért érdekelne, mit hiányoltatok – kotyogott közbe Chuck, mint az egyetlen tag, akivel többé-kevésbé értelmes beszélgetéseket is lehetett folytatni.
Take my hand és This song saved my life – csillant fel Zizi szeme.
– Meg én igazából meghallgatnék egy eredeti verziót a Freaking me Out-ból is – jegyezte meg Tina, erőteljesen a hátrafordított baseball sapkában pompázó énekes felé pislogva.
– Semmi akadálya, csak hadd kajáljunk meg – vigyorgott Seb, aki rohamos sebességgel tüntette el a pizza szeleteket. Olyan volt, mint egy kisgyerek, ahogy csendben ült a sarokban, és teljes koncentrációval nyammogott a vacsoráján, mindenét összemaszatolva.
– Ú, szóval akkor megint játszunk majd együtt? – csillant fel Tina szeme, de ahogy kimondta, inkább az ajkára harapott, mintha úgy visszaszívhatná, de Jack köhögésnek álcázott nevetését hallva rájött, hogy ezzel kegyetlenül elkésett. – Öljetek meg, könyörgöm.

[1] Azt mondod „Jó reggelt” // Mikor éjfél van // Lassan megőrülök // Egyedül ebben az ágyban
[2] A mi szerelmünk bűnös // A könnyeink vérrel keverednek // Egy óra sem fog megállni értük // Ketyeg tovább // Olyan keményen harcolunk, ahogyan szeretünk.
[3] Mikor egyedül megyek el otthonról // Látom őket, ahogy osztoznak az ebédjükön // Mint Suzie és Tekergő // Gyűlölöm a szerelmes pillantásaikat // Azt kívánom, bár te és én volnánk.
[4] Leszarom a holnapot, csak ugrálni akarok!
[5] Azt hiszem, a dolgok nem úgy mennek, mint régen // Nincsenek többé normális családok // A szülők ellenségként viselkednek // Elérik, hogy a gyerekek a III. világháborúban érezzék magukat.
[6] Hall engem valaki? // Vagy magamban beszélek? // Az agyam kezd fáradni // Valaki más keresésében. // Aki nem nézz keresztül rajtam. // Csak ez jár most a fejemben // Valaki meg tudja mondani, miért vagyok magányos, mint egy műhold?
[7] Mi a fasz baj van velem // Senkivel sem passzolok össze // Hogy történhetett ez velem? // Ébren fekve unatkozok, és nem tudok elaludni // És minden éjjel a valaha volt legrosszabb éjszaka.
[8] Helló, te angyal a rémálmaimból, árnyékkép a hullaház mögül.

_______________________
Ennyi lett volna a fejezet, remélem elnyerte a tetszéseteket. Pár infó a történettel kapcsolatban. Az összes zenét, ami akár csak említés szintjén (vagy fejezetcímként) szerepel a történetben, kigyűjtöttem egy lejátszási listára - mert már vagy ezer éve akarok egy történetemhez másokkal megosztható lejátszásit csinálni. Nem várom el senkitől, hogy végighallgassa, de szemezgessetek belőle nyugodtan, hátha megtetszik valami. :) A lejátszási listát ezen a linken érhetitek el. És egyébként folyamatosan frissül - általában írás közben hozzáadom azt a számot, ami belekerül, vagy szó van róla. 
Továbbra is fenn vagyunk wattpaden is, ha kedvet kaptatok hozzá ezen a linken elérhetitek. 
Ami Pierre koncertes beszédeként szerepel a történetben, az valóban elhangzott a koncerten, szóról szóra így - persze nyilván angolul. És azok után, hogy ott hallottam, muszáj voltam beleírni - igen, ennek a történetnek a gondolata tavaly augusztus óta érlelődik bennem. :'D
A következő rész egyelőre nem tudom mikor jön - annyi a biztos, hogy június 1.-én érkezik majd egy Ashton Irwin novella, Livi szülinapjára. Ezen felül nem akarok ígérgetni, egyrészről, mert nem tudom mennyi időm lesz, másrészről a Bosszúval is haladnom kell, harmadrészt mert dolgozok és tanulok. És ezeken túl sem szeretek magamban beszélni, és mostanában kicsit úgy érzem magam ezen a blogon. Szóval nem akarok követelőzni, meg kommenthatárt szabogatni, és nem is fogok, mert nem az én műfajom, és megvan róla a véleményem, csak egyszerűen már nem tudom, hogy milyen módon, milyen szavakkal kérjelek Benneteket arra, hogy írjátok le, mit gondoltok a történetről, vagy hogy tetszett a rész. És ez most tényleg nem arról szól, hogy a kommentekért írok, meg azért, hogy legyen kétszáz feliratkozóm, meg részenként tizenkét hozzászólásom, mert aki egy kicsit is régebb óta van itt, az tudja, hogy nem így van, mert akkor nagyjából a harmadik novella utána zártam is volna be a boltot, és el sem jutottam volna az Azon a nyáron elejéig, nem hogy végigírjam. Ez pusztán arról szól, hogy egyszerűen nem értem, hogy a napi 30-40-60-80, mikor mennyi oldalmegjelenítésben nincsen egyetlen egy olyan ember sem, aki olvassa is a történetet, akármelyik történetet, novellát, és van is véleménye. Vagy akkor ennyire rossz amit írok, de akkor meg szintén nem értem, hogy miért nincs valaki aki az asztalra csap, hogy "szar az egész". Tényleg, komolyan, lehet névtelenül hozzászólni, lehet a chatbe is írni, de meghalok a kíváncsiságtól, hogy tudjam, hogy tetszik az, ami itt folyik, mi tetszik, mi nem tetszik, mit szeretnétek máshogy. Na, mindegy... *hiszti mód off*
Remélem senkit nem riasztottak el a fenti sorok, és remélem lesz valaki, egyetlen egy akárki, bárki, aki ír pár szót arról, hogy hogy tetszett neki a rész. Vagy akármelyik rész. Akármelyik novella. Akármelyik kisregény. Bármi. Nagyon-nagyon szeretném ha lenne blogger-olvasó kapcsolat a blogon, de ehhez Ti is kelletek :)
Reménykedve ölel mindenkit, D. 

Summer Paradise #02

- 2 -
Backseat serenade



Zita és Martina legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy életük első Simple Plan koncertjére az együttes turnébuszán érkeznek majd. Hova tovább, azt sem remélték, hogy egyáltalán valaha látni fogják a buszt kívülről, nem hogy még utazhassanak is benne. Persze nem a buszért lelkesedtek ennyire, túl voltak már életük azon szakaszán, mikor egy tűzpiros emeletes busz, vagy egy tűzoltóautó lázba hozta őket – ezt a rajongást a fákkal tarkított, kertvárosi óvodában hagyták. Örömük forrását sokkalta inkább azok jelentették, akikhez a busz tartozott, és akikkel utazhattak rajta.
Miközben felsétáltak a forróságból a hatalmas fekete jármű kellemes hűvösébe, olyan elégedettséget éreztek mindketten, mint még soha. Csodálattal telve pillogtak körbe, igyekeztek minden apró részletet az emlékezetükbe vésni, végtére is, nem tudhatták, mikor kell majd zavarba ejtően pontos leírást adniuk egy világhírű kanadai punk-rock banda turnébuszáról.
– Nyugodtan helyezzétek magatokat kényelembe – csörtetett fel mellettük Pierre, és azzal a lendülettel le is vágódott egy kanapéra.
– Igen, ne most legyetek szégyellősek – csatlakozott az énekeshez Chuck. Tina csak megvonta a vállát, letette a földre az eddig kezében szorongatott gitártokját, és leült egy kényelmesnek tűnő babzsák fotelbe. Zizi vállat vonva követte a barátnője példáját, és elegánsan helyet foglalt egy másik babzsák fotelon.
– És, mivel szoktátok elütni az időt? – kérdezte a szőke lány, a pólója rojtjaival babrálva. Választ azonban nem kapott, mert ebben a pillanatban baktatott fel Seb a buszra, és összeszűkült szemmel méregette a két lányt.
– Pierre! Befoglalták a helyemet! – kezdett nyafogásba, és egészen úgy festett, mint egy óvodás. A lányokat meglehetősen szórakoztatta a látvány, de eszük ágában sem volt felállni a helyükről. Megállapították ugyanakkor, hogy a szituáció még komikusabb lenne, ha a ritmusgitáros durcásan dobbantana is a lábával. Zizi eddig bírta, elszakadt nála valami, és hangos nevetésbe kezdett, amihez rövidesen Tina is csatlakozott.
– Sebastien, kérlek! Légy udvarias a vendégekkel – ballagott fel a buszra David, teljes lehengerlő valójában. Tina biztos, ami biztos alapon kétszer is jó alaposan végigmérte a férfit, aki egy elbűvölő vigyorral válaszolt az őt ért mustrára.
– Úgy van, Seb. Megszoksz vagy megszöksz – veregette hátba az említettet az utolsónak érkező Jeff is. A legifjabb kanadai egyre elkeseredettebbnek tűnt, és mintegy utolsó mentsvárként fordult a kanapén szobrozó duó felé.
– Rám nem nézz – emelte védekezőn maga elé a kezét Chuck. – A te ötleted volt, hogy vigyük el őket – vigyorodott el a dobos. Seb teátrálisan felsóhajtott, majd sértődötten levágta magát egy székre.
– Bár tudom, vigasztalhatatlan vagy – kezdett bele Zizi, röviden turkálva a táskájában –, de azért bízok benne, hogy egy kis házi palacsintával ki tudlak engesztelni. – Egy dobozt nyújtott a gitáros felé, akinek egyből felcsillantak a szemei, de mielőtt vehetett volna, Pierre kikapta a lány kezéből a dobozt.
– Mekkora egy genyó vagy, Bouvier – nevetett fel a barna hajú lány. – Adjál már belőle csórinak. – Pierre végül felsóhajtott, úgy mintha a világ legnagyobb szívességét készülne éppen megtenni, és odaadta a csillogó szemű Sebnek a dobozt. Gyermeki örömmel kezdte el letolni a palacsintákat, ám két nutellás csoda között nem átalkodott megjegyezést tenni.
– Emlékszem ám, hogy tegnap azt mondtad, kicsi vagyok – méregette Zizit, aki csak látványosan megforgatta a szemét.
– Inkább maradj csöndben, és evésre használd a szádat – pislogott ártatlanul a srácra.
– Hé, én meg arra emlékszem – eszmélt fel hirtelen Tina, mikor megindult a busz –, hogy megkérdeztem, mivel ütitek el az időtöket utazás közben. Azt már leszűrtem, hogy evéssel – pillantott Sebre –, meg egymás piszkálásával – tekintette Pierre-e és Chuckra –, de ezen kívül mi a program? – Tinát minden érdekelte, aminek köze volt ehhez a világhoz, a folytonos utazgatáshoz, a zenéléshez, a zenész élethez. Minden apró információmorzsától és a Simple Planes srácokkal megélt pillanattól közelebb érezte magát ehhez az álmához, hogy egyszer ő is abból élhessen, amit imád. Mármint abból, amit az angol irodalomnál is jobban imád, a zenéből.
– Van, hogy zenélünk, amit az a majom ott általában megpróbál átaludni – adott választ David, Pierre felé biccentve.
– Ú! Akkor énekeljünk! – lelkesedett fel Tina, amit a basszus gitáros, és nagyjából mindenki, aki a buszon tartózkodott, jóízű nevetéssel díjazott, miközben a szőke lány, már a gitárját halászta elő a tokjából.
– Mit szoktatok játszani? Saját számokat? – kérdezte Zizi vigyorogva, miközben ő is a hangszeréért nyúlt. Bár szórakoztatta barátnője óvodás szintű lelkesedése, a világért nem hagyta volna ki, hogy esetleg együtt zenélhessen a kedvenc – pardon, egyik kedvenc – együttesével.
– Isten ments! – sóhajtott fel Seb teli szájjal – az utolsó palacsintát pusztította éppen.
– Jól mondja a Szépfiú – bólogatott Jeff is. – Általában olyan dalokat játszunk, amiket kedvelünk. A sajátokat eleget nyomjuk koncerten, próbán meg stúdióban.
– Választhatok én zenét? – érdeklődte Tina, továbbra is töretlen, gyermeki lelkesedéssel.
– Csak ha jót választasz – mérte végig David tettetett szigorúsággal a lányt.
– Komolyan? Eddig nem győztelek meg arról, hogy jó zenét hallgatok? – vonta fel a szőke a szemöldökét, mire a basszusgitáros kajánul elvigyorodott.
– Hát, nem is tudom… – hagyta függőben a mondatot, mire Tina csak egy szemforgatással reagált.
– Ha ezt nem ismered, és nem tartod jónak, azt csakis a saját lelki szegénységednek köszönheted – szólt, azzal belekezdett a Green Day örök klasszikusába a Holidayba. Három akkord után az idő közben egy cajonra keveredő Chuck elkezdte kísérni dobon, és rövidesen Zizi is becsatlakozott hozzá.
I beg to dream and differ from the hollow lies // This is the dawning od the rest of our lives // On Holiday[1] – énekelte a két lány a refrént, és soha ennyire közel nem érezték még magukhoz ezt a dalt, pedig több tucatszor előadták már az évek során. Különböző helyszíneken, különböző minőségben, néha másokkal kiegészülve, néha csak ők ketten, de ezúttal ez a néhány sor róluk szólt. Az álmaikról, az egyéniségükről, és arról a reményről, hogy valahol ez mégiscsak a további életük hajnala, talán egy egészen új életé is. És végtére is éppen egy pokoli jónak kinéző nyaralás elején voltak, amitől letörölhetetlen vigyor költözött az ajkukra – volt egy olyan sejtésük, hogy feltehetőleg kábé életük hátralevő részére.
– Légyszi, most had én! – lelkesedett fel Zizi, ahogy a szám végére értek. Az öt zenészt rendkívüli módon szórakoztatta a két huszonéves lány a zene iránt, és kicsit irántuk mutatott lelkesedésével. Nem olyanok voltak, mint a rajongóik többsége, akik közül sokan tényleg értük rajongtak. Persze, ezért is hálásak voltak, mert nélkülük nem tarthattak volna ott, ahol. De Tináékat épp az tette különlegessé a szemükben, hogy a zenéjüket emelték piedesztálra, azért voltak oda. Ráadásul értették a dalaikat, és a sajátjukévá tették őket azáltal, ahogyan elénekelték és eljátszották őket. Nem utolsó sorban rém aranyosnak tartották, ahogy egymást túllicitálva igyekeznek dalokat mondani, amiket aztán tökéletes összhangban adtak elő.
Ahogy a barnahajú belekezdett a Backseat serenade elejébe a gitárján, Tina ajka mosolyba húzódott, és az első versszakhoz már csatlakozott a kísérettel, a refrénnél pedig már David is beszállt, miután idő közben elhorgászta a basszusgitárját. Meglehet ismerte a dalt, és nem először találkozott vele. Chuck a cajonján ütötte a ritmust, Pierre és Seb pedig vokálozva tapsoltak.
Backseat Serenade // Dizzy Hurricane // Oh God, I'm sick of sleeping alone // You're salty like a summer day // Kiss the sweat away // To your radio.[2]
– El nem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a dalt – sóhajtott fel Tina, ahogy a szám végeztével letámasztotta maga mellé a gitárját.
– Jobban, mint a mieinket? – háborodott fel egyből Seb, mire a lány elvigyorodott.
– Hát, Babyface, kérdezd meg az után, hogy meghallgattam az új albumotokat – kacsintott a gitárosra.
– Amúgy tudod ugye, hogy ez a szám az autó hátsó ülésén történő szopásról szól? – kérdezte David vigyorogva a lánytól, aki ettől köpni-nyelni nem tudott, ráadásul az átkozott fehér bőrének köszönhetően egy pillanat alatt fülig pirult.
– Kamu – szólalt meg aztán, miután kissé rendezte magát a basszusgitáros átható tekintete után. – Ezt most találtad ki.
– Nem, ezt Alex mondta – felelte a zenész komolyan, de Tina nem tudta eldönteni, hogy ez is csak egy újabb ugratás, vagy tényleg igazat mond.
– Mondom, hogy kamu – vágta rá kis hezitálás után határozottan, miközben keresztbe fonta maga előtt a karjait.
– Nem, még egy koncerten is mondta, ha jól rémlik, ugye srácok? – pislogott David a többiekre, akik némileg bizonytalanul ugyan, de bólogatni kezdtek.
– Nem, ezt most találjátok ki – kötötte az ebet a karóhoz, mert kizártnak tartotta, hogy egy ennyire jó ritmusú, fülbemászó, nyárias, energikus dal erről szóljon.
– Istenem… Pierre, vedd elő a telefonod – sóhajtott fáradtan a basszusgitáros, az énekesre pillantva.
– Minek? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét amaz.
– Mert most felhívjuk Alexet, hogy meséljen nekünk a Backseat serenade-ről.
És úgy is lett, ahogy a basszusgitáros mondta – Pierre valóban felhívta az All Time Low énekesét, a telefon pedig kihangosítva hevert az asztalon, ami körül ott tobzódott már mindenki.
– Hello Pierre! Helyzet? – hallatszott a túloldalról az énekes mosolygós hangja. Derűsen szólt bele a készülékbe, és feltehetőleg nem is sejtette, hogy mit akar tőle a komplett Simple Plan.
– Az van, hogy van itt két lány, akik mellesleg pöpecebben játsszák a dalaitok, mint ti, és kíváncsiak arra, hogy miről szól a Backseat Sereande – kezdett bele a mesélésbe Chuck.
– Próbáltuk elmagyarázni nekik, de nem hittek nekünk, szóval megerősítés kéne – folytatta David, telefonon keresztül pedig tisztán hallható volt Alex első reakcióként adott, csilingelő nevetése.
– Te jó ég – motyogta maga elé Zizi, aki még így látatlanban is teljesen elvarázsolódott. – Ez tényleg Alex Gaskarth. – A lány teljességgel lesokkolódott, valahol a fejében – vagy a szívében, ebben ő maga sem volt biztos – megállíthatatlanul visított a tizenhárom éves rajongólány. Ez volt az, amit Tinával csak úgy hívtak, hogy a Gaskarth-effektus.
– Igen, személyesen – nevetett fel az énekes újból, mintha csak direkt kínozni akarná a barnahajú lányt. – És személyedben kit tisztelhetek? – kérdezte vidám hangon, mintha csak az időjárásról csevegnének, és emellett Zizi képtelen volt megszólalni, csak megfáradt harcsa módjára tátogott.
– Zita a neve, az enyém meg Martina, de nem ez a lényeg. Tényleg a szopásról szól a Backseat serenade? – vette kezébe az irányítást Tina. Ajkait harapdálva összpontosított a lehetséges válaszra, és ez a koncentráció mérhetetlenül szórakoztatta a mellette ülő Davidet.
– Úgy ám – nevetett fel Alex. Olybá tűnt, ő már csak ilyen vicces srác, aki mindenen nevet.
– De hát az… – hápogott a lány, immáron akárcsak barátnője, úgy ő sem találta a szavakat.
Időközben a telefonon át beszűrődött egy újabb hang, és a két lány a több száz megnézett All Time Low interjúnak és koncertvideónak hála egyből be tudta azonosítani a gazdáját. Még az énekeshez intézett, válogatottan kedves szavakat is tisztán értették: – Alex hol a faszban vagy már? Tedd le azt a szart, és igyekezzél. – Mivel Jack Barakat hangja egyre hangosabban hallatszott, a lányok arra a következtetésre jutottak, hogy minden bizonnyal közeledett Alexhez és a telefonhoz.
– Fogd már be Jack, Pierrékkel beszélek – válaszolta az énekes, ezúttal nem nevetve.
– Megcsalsz? – hallatszott immár Alexével azonos hangerővel Jack meglehetősen csalódott hangja.
– Jalex megerősítve – sóhajtott fel Tina elégedetten, mire a társaságban mindenkiből kitört a nevetés, még a vonal túl végén levőkből is.
– Eddig kérdéses volt bárki számára? – röhögött fel Jack, ám mind tudták, hogy választ nem várt, ráadásul ő maga is egy újabb kérdést tett fel: – Amúgy az SP-ben mióta vannak csajok?
Alex röviden vázolta neki a szitut, mire a gitáros egyből ráharapott: – Egyem az ártatlan is lelketeket. Most komolyan, mit gondoltatok? Mármint… „Backseat serenade, litte handgranade, oh god i’m sick of sleeping alone[3]. Ennél konkrétabban nem lehet fogalmazni. Vagyis lehet, de azt Alex nem engedi – közölte, a végét már ismét sértődött hangon, mire Zizi hitetlenkedve felnevetett.
– Amúgy Alex nagyon ügyesen kihagyta a mesélésből azt a részletet, amit Chuck nagyon pontosan megjegyzett. Jobban éneklik a dalaitok, mint ti – vihogott fel Pierre, amitől Zizi természetesen fülig pirult. Így is eléggé zavarban volt már attól, hogy Alex Gashkarttal beszélnek, miközben a komplett Simple Plannel egy buszon tartózkodnak, de ha még a SP énekese is ilyen szép dolgokat mondott, az főleg betette a kiskaput a lánynál.
– Hát akkor ezt hallanunk kell – nevetett fel ismét Alex, csak a rend kedvéért, Tináék pedig rövid egyeztetés és kéztördeléses izgulás után bele is kezdtek a Kids in the darkba.
Beautiful scars on critical veins…[4] – A lányok legnagyobb meglepetésére Alex telefonon keresztül becsatlakozott a refrénhez, ez talán a punk-rock bandák énekeseinek a fétise volt, hogy ha valaki a saját dalukat játszotta, megállíthatatlan késztetést éreztek arra, hogy ők is beszálljanak.
– Basszus, a hangoddal betegségeket lehetne gyógyítani – sóhajtott fel Zizi, ahogy befejezték a dalt, mire Alex ismét felnevetett, ám ezúttal mintha kissé zavarban lett volna. Ezt mi sem bizonyította jobban annál, hogy Jack csendesen dudorászni kezdte a Love is in the airt.
– Míg Alex barátom összekapja magát kissé, áruljátok már el, olyan jól is néztek ki, mint amennyire a hangotok jó? – kérdezte Jack, mire David jóízűen felnevetett.
– Ó, tesó, ha tudnád! – felelte a basszusgitáros, mire Tina érdeklődve, enyhén megemelt szemöldökkel pillantott rá.
– Igazán? Mesélj csak! – kérte a lány mire David inkább letörölte a szemtelen vigyort az arcáról.
– Hol találtátok a csinos, jó hangú lányokat? – kérdezte ismét Jack, aki láthatóan, illetve hallhatóan nem tudott leakadni a témáról. Túlzott érdeklődést mutatott a két lány iránt látatlanban, amit, ha az All Time Low a turné vége felé járt volna, még meg is értettek volna, de figyelembe véve, hogy Zamárdi volt az első állomásuk, nem igazán tudták hova tenni. Pierre és Chuck mindenesetre felváltva belekezdtek a mesélésbe, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg Ziziékkel.
– Most, hogy megtudtunk a választ a csinos, jó hangú lányok kérdésére, és Tina kiábrándult belőletek az obszcén dalszövegek miatt, el is köszönünk – vigyorodott el David a telefonért nyúlva.
– Hé, azért azt ígérjétek már meg, hogy bemutattok nekik – kérte a baltimore-i gitáros. – Ott lesztek még a mi koncertünkön is? – kérdezte aztán, mire a két lány összepillantva elmosolyodott.
– Igen, és üsse kő, talán hajlandóak vagyunk összefutni veletek – nevetett fel a Tina – barnahajú barátnője továbbra is szótlanul őgyelgett a Gaskarth-effektus édes mámorában.
– Ez a beszéd – kiáltott fel Jack, és hallatszott a hangján, hogy kisebb győzelemként könyveli el a lányok belegyezését. És Tina le merte volna fogadni, hogy gondolatban nagyjából ezerféle forgatókönyvet játszott le a találkozásuk lehetséges kimeneteléről. Mindketten nagyon kedvelték a srácokat, már anélkül is hogy ténylegesen ismerték volna őket. Rengeteg interjújukat látták, és az egész bandán belüli, de főképp az Alex és Jack között jelenlévő adok-kapok, meg csipkelődés, piszkálódás rettentően szimpatikussá tette a két zenészt a szemükben. Főképp azért, mert rengeteg olyan apró gesztusuk volt, amikből sütött, hogy igazából mennyire fontosak egymásnak, és ebben önmagukra ismertek.
Jack zsebében a két lánnyal való találkozás tényével, már hajlandó volt elköszönni a Simple Plantól és Ziziéktől is, ám akárcsak az eddigi megszólalásaiban, ebben sem volt sok köszönet. – Akkor holnap találkozunk. Ne aggódj Zita, addigra újra összerakom neked a darabjaira hullott Alexet – nevetett fel őszintén, hallgatóan remekül szórakozva saját magán. Feltehetőleg az énekesnek lett volna hozzáfűzni valója, de a Zamárdi felé száguldó buszon már csak az elégedetlen felhorkantását hallották, feltehetőleg azért, mert Jack megszakította a hívást.
Tina a fejét ingatva, vigyorogva dőlt hátra a babzsákfotelben, és hitetlenkedve túrt szőke tincsei közé. Úgy érezte magát, mint egy nagyon fura, bizarr álomban, amiket általában túl sok csoki és kávé egyvelegétől szokott álmodni, ha végre keserves szenvedések után sikerül elaludnia. De ahogy végigpillantott a buszon, és a benne ülő öt zenészen – a kedvenc együttesén – meg kellett állapítania, hogy nagyon is valóságosnak tűntek. Ki akarta élvezni a pillanatot, örökre elraktározni az emlékezetében, hogy ha majd hetek, hónapok, netán évek múltán visszagondol, pontosan fel tudjon idézni minden részletet. Nem tudta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de egész biztos volt abban, hogy valami egészen újnak, és meglehetősen tetszetősnek a kezdete.
– Nem mintha amúgy csak nekik lenne daluk erről… – szólalt meg kis csend után Zizi, mire közel fél tucat értetlen tekintet kapott.  Tina mélyen a gondolataiba volt merülve, de a többiek homlokára is ráncokat rajzolt a tanácstalanság. – A Backseat serenade. Nem csak Alexéknek van daluk a témában – folytatta Zizi, maga alá húzva a lábát, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni azt, hogy barátnőjének a jobb szemöldöke zavarba ejtő magasságokba szökött az énekes nevének említésekor. – Cuz on the street, or under the covers // We're stuck like two pieces of velcro // At the park, in the back of my car // It don't matter what I do, no // I can't keep my hands off you.[5] Szóval igazából ti se panaszkodhattok – vigyorodott el a lány, ahogy végignézett a Simple Plan tagjain.
– Most nézd meg, egyszer beszélnek három szót telefonon, aztán máris ködbe vész az Alexander William Gaskarth, és itt marad csak „Alex”-nek – háborodott fel játékosan Seb, ügyesen terelve a témát. – Mit kell tenni, hogy így szabdald valaki nevét?
– Mit akarsz, te már az első pillanattól kezdve Babyface voltál – szólt közbe David, miközben hozott magának egy üveg ásványvizet.
Jókedvű nevetés futott végig a kis társaságon, és a két lányt mérhetetlenül boldoggá tette, hogy ennyire könnyen elviccelődtek a kedvenc előadóikkal. Nem tudták, mit hoz a holnap, sőt azt sem, hogy az elkövetkezendő néhány óra mit rejt magában, mert Pierre-ék mellett az élet kiszámíthatatlannak tűnt. De a legkevésbé sem bánták, mert egyre biztosabbak lettek abban, hogy ez a nyár lesz életük legjobb nyara… És hogy bár ez csak egy apró szeglete az évnek, de talán ez lehet a legjobb évük is.




[1] Álmokért és egyediségért könyörgök a hazugságok barlangjából // Ez a hátralevő életünk hajnala – a nyaraláson.
[2] Szerenád a hátsó ülésen, egy kábult hurrikán // Istenem, elegem van a magányos éjszakákból // Sós vagy, mint egy nyári napon // Csókold le az izzadságot, a rádió hangjára.  
[3] Szerenád a hátsó ülésen, mint egy kis kézigránát, Istenem, unom már a magányos éjszakákat.
[4] Gyönyörű sebhelyek, a kritikus kinézetű ereken
[5] Mert az utcán, vagy a takarók alatt // Össze vagyunk ragadva, mint a tépőzár. // A parkban, vagy a kocsim hátsó ülésén, // Nem számít, mit csinálok // Mert nem tudom levenni rólad a kezeim. 


_______________________
Sziasztok!
Meg is érkezett az SP második része, remélem szerettétek. Ezúton is köszönöm az előző fejezethez a pipákat, láthatóan az SP könnyedebb műfaja sokkal inkább tetszik nektek, mint az ezt megelőző egypercesek. Amennyiben tetszett a rész, nagyon örülnék a kommenteknek, tényleg, és továbbra sem eszem embert, szóval csak rajta. Ja! És ha valakinek esetleg nem fekszik a blogger, vagy csak szimplán jobban szereti a wattpad-et, akkor a történet ott is elérhető, a bejegyzés alján a wattpad linkre kattintva - ne tévesszen meg a név, én vagyok az is, csak az ott a fanulásom oltára, oda felmegy majd minden, ami együtteses fanfic, mert nyugodjatok meg, lesznek még. Oda lehet, olyan is felkerül majd, ami ide nem. 
Tehát, várom sok-sok szeretettel a kommenteket, két hét múlva találkozunk, addig is, ölelek mindenkit - aki kommentet ír, azt kétszer is :P
puszi, D.