| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Summer Paradise #06

Sziasztok!
Ezúttal komolyan nem hittem volna, hogy időre elkészülök - és igazából nem is, mert pár percet késtem, de részletkérdés. Egy extra-mega hosszú SP fejezet érkezett így december közepére, amiben van minden, ami egy jóravaló, Siófoki fejezetbe kell. Merthogy perpill ott vagyunk, vagyis vannak a lányok a srácokkal - több mint 4000 szón keresztül. De nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :3 
puszi, D.

ps.: nem ígérem, hogy jövő héten biztos jelentkezek, de a 4 valami biztosan meglesz év végéig ;)

- 6 -
Endless Summer
– Hé, srácok! – szólalt meg Zizi másnap reggel, ahogy kisétált Alex szobájából, a lakosztály közös helyiségébe, ahol már az egész All Time Low ott csoportosult, Tinával kiegészülve, ki szalonképes, ki kevésbé szalonképes állapotban. – Tudjátok, mire gondoltam? – kérdezte, leülve a puha, krémszínű szőnyegre.
– Azt ne mondd, hogy te ilyenkor képes vagy gondolkozni – mormogta Tina, aki úgy kapaszkodott a gőzölgő kávésbögréjébe, mintha az élete múlna rajta. Zita csak felvont szemöldökkel végigmérte barátnője nyúzott arcát, a kócos szőke haját, és nem bírta ki, hogy ne használja ki a helyzetet.
– Hát aztán te mitől vagy ilyen zilált, csak nem jól sikerült az éjszaka? – biccentett Jack felé.
– Menj a francba, a faszid is ezzel üdvözölt – morgott tovább a szőke. – Miért nem szólt senki, hogy Barakat mellett képtelenség aludni? Bunyózik, meg rugdosódik.
– Bocsi, ez van, ha nem fárasztom le magam este. Már ha érted… – kacsintott a gitáros, de a hangjából sütött, hogy a legkevésbé sem sajnálja, hogy Tina gyakorlatilag egy percet se tudott aludni tőle.
– Ehh – fújtatott dühösen és fáradtan a szőke, majd kócos tincseibe túrva inkább barátnője felé fordult. – Inkább mondd, min gondolkoztál.
– Menjünk el Siófokra! – ajánlotta a lány, amitől némileg a kávét kortyolgató Tinának is felcsillant a szeme. Bár lehet csak a koffein kezdett hatni rá.
– Ú, én támogatom! – lelkesedett a szőke, de a helyiségben tartózkodó maradék négy értetlenül meredt rájuk.
– Mi az a Siófók? – kérdezte Rian zavarodottan, borzalmas kiejtéssel, pöszén, hosszan megnyomott k-val.
– Egy város, a Balaton partján. Tudjátok, ez a nagy kék izé, itt mellettünk. Van homokos, épített partja, és lehet minden jóságot csinálni, gusztustalanul finomakat kajálni, és tök szép idő van – lelkendezett Zizi, Tina pedig egyetértően bólogatott.
– Így van, és mivel most mindenki Zamárdiba jön, Siófok szinte üres – állította a szőke, bár nem volt száz százalékig biztos a kijelentése helyességében, de bízott benne, hogy a jó öreg vaslogika ezúttal sem hagyja majd cserben.
– Hát jó, menjünk – egyezett bele Alex, megvonva a vállát, olyan mosolyt öltve az arcára, ami ismét megremegtette Zizi frissen ébredt gyomrát. Továbbra sem tudta magát túltenni azon, hogy nem csak beszélhetett Alexszel, de egy ágyban aludt vele. Bálványozta az énekest, első sorban a zenéi miatt. Azért, amit az embereknek, és köztük neki is adott a dalaival, hogy kapaszkodót nyújtott neki mindig, és bármikor, kérdés nélkül számíthatott rá, még ha nem is szó szerint rá, de olyan volt. Olyan volt, mint egy távoli barát, akihez akármikor fordulhat, ha valami bántja. Persze, butaságnak tűnhetett mindez egy külső szemlélőnek, de az olyan emberek, akik kívülről ezt egy gyerekes rajongássá degradálták, soha nem érezhettek zenekar, és úgy kompletten a zene iránt ilyen elkötelezettséget, hűséget és kötődést, ami a lány mindennapjait átjárta.
Nyilván, az sem volt utolsó szempont, hogy az énekes meglehetősen szemrevaló férfi volt a lány számára, és mocskosul vonzotta Zizi minden porcikáját. A szeme, a mosolya, az erős karjai, a kisugárzása, a hangja. Az elején próbálta nem nagyon beleélni magát, de elég volt fél órát eltöltenie Alex társaságában ahhoz, hogy sutba dobjon minden kétséget és elvet. Ha a zenész arra kérte volna, a világ másik végére is követte volna, egy árva szó, kérdés vagy bárminemű ellenkezés nélkül, és ez azért valahol megrémítette, de túl bódult volt ahhoz, hogy törődjön a félelmekkel.
– Nézd meg, Gaskarth máris papucs lett – kuncogott fel a kanapén, Tina mellett ücsörgő Jack. – Az van, amit az asszony mondd.
– Hányszor mondtam már, hogy ne piszkáld őket! – ütötte vállba a gitárost a lány, aki kezdett visszatérni az életbe a kávé jótékony hatásának köszönhetően.
– Aucs – simogatta a fájó pontot a zenész, mire Tinától kapott egy nagyon csúnya pillantást.
– Szerintem ez semmi ahhoz képest, amit ő kapott tőled – nevetett fel Rian, némi együttérzéssel, amit a lány egy hálás mosollyal díjazott.
– Akkor kajáljunk, és menjünk – törődött bele Zack is.
– Nem eszünk, majd eszünk ott, menjünk most! – pattant fel Zizi, Tina pedig csak fáradtan nyögött egyet, barátnője energiáját látva.
– De én most vagyok éhes – nyafogott Jack.
– Majd eszel ott, tizenöt perc az út, kibírod – fegyelmezte Zizi, aki már kezdett olyanná válni a kis csapatban, mint egy folyton gondos óvó néni.
– Ha meg nem, itt egy alma – dobta az említett gyümölcsöt felé Alex, aki csak hümmögött egy sort, majd harapott egyet az almából.
– Összeszedem a cuccaim, öt perc és mehetünk – jelentette ki Zizi tempósan becaplatva Alex szobájába.
– Legyen tíz, de addigra teljesen kész leszek – főzte hozzá Tina, majd minden erejét összeszedve felállt, és bevonult Jack szobájába, ahol egy percet se aludt.
A lányok magukra kapkodták a fürdőruhát, rárángattak egy-egy rövidnadrágot, és lenge atlétát. A tegnapi cudar idő ellenére ugyanis odakint hétágra sütött a nap. A mostanra már kiszáradt táskájukba beledobáltak egy törölközőt meg naptejet, napszemüveget tűztek a fejükbe, felkaptak egy szandált, meg a gitártokjukat és már indulásra készek is voltak.
– Mehetünk? – kérdezte Tina, ahogy kilépett a szobából. Zizi, Rian, Zack és Alex helyeslően bólintott, de Jack ugyanolyan kedvetlenül hevert a kanapén, mint amikor itt hagyta. – Neked mi bajod? – fordult nagyot sóhajtva a gitároshoz, aki válaszra sem méltatta, így tanácstalanul pillantott a többi srácra és Zizire felváltva.
– Éhen akar halni, és azt mondja, rabszolgahajcsárok vagytok – vont vállat Rian.
– Istenem – forgatta meg a szőke a szemét. – Van valami kajátok? Könyörgöm, mondd, hogy van.
– Kenyér, meg talán valami sajt van a hűtőben –­ merengett el Alex, Tina pedig menten ledobta a táskáját, és a konyhába vágtatott. Villám tempóban összedobott egy sajtos szendvicset, amit a nappaliba visszatérve Jack kezébe nyomta.
– Hogy éhen ne haljál, de most már könyörgöm, induljunk! – kérte a lány.
– Oké – csillant fel Jack szeme, ahogy jóízűt harapott a reggelijéből, ami a helyiségben tartózkodó többieket erőteljes szemforgatásra késztetett.
A buszon eltöltött út valóban nem volt több húsz percnél, így Jack is kibírta éhhalál nélkül, míg Siófokra értek. A járműről lecsődülve egyből célba vették az Aranypartot. A víz helyett azonban elsőre a kajás pultokat célozták meg, hogy a két lány arcukon széles vigyorral kikérjen hat lángost, reggeli gyanánt.
– Ez mi? – kérdezte zavartan Rian, mire Zizi arcán elégedett, boldog mosollyal fordult felé.
– Magyar pizza a tehén gyümölcseivel – mondta ki a mondatot, amit már évek óta tartogatott magában, csak azért, hogy egyszer megfelelő kontextus teremtődjön.
– Hogy mi? – pillogott értetlenül Alex, de Jack és Zack láthatóan érdeklődve figyelték, hogy mi készül az apró kajás bódéban.
– Majd meglátjátok – kacsintott az énekesre Tina, ahogy leült az egyik jellegzetes, tipikus balatoni sörpadhoz. Előbb Zizi, majd a négy zenész is csatlakozott hozzájuk, ki izgatottan, ki kissé félve. Amikor a bódéból kiszólt a lány, hogy elkészült a hat lángos, Tina és Zizi vidoran pattant fel, hogy a két tálcát az asztalra helyezze.
– Sajtos-tejfölös mind, egy leheletnyi fokhagymával – közölte Zita, ahogy felnyalábolt egy lángost, és Alex és Rian riadt pillantásától kísérve egy jóízűt harapott belőle. Jack és Zack, Tinával együtt lelkesen csatlakoztak a falatozó lányhoz, azonban a két másiknak esze ágában sem volt.
– Csak tájékoztatásul mondom, hogy senki nem áll fel ettől az asztaltól, amíg a lángosok el nem fogynak – jelentette ki a szőke lány, két falat között.
– Á, szóval valamiféle afrodiziákum is egyben? – kérdezte Jack újból felcsillanó szemekkel, még lelkesebben rágcsálva a lángosát. Tina legszívesebben az asztalba verte volna a fejét, de volt már szerencséje közelebbi ismeretséget kötni hasonló sörpaddal, úgyhogy ezúttal inkább kihagyta. Cserébe csak hangosan, és lemondóan felsóhajtott. Ezzel hivatalosan is letett arról, hogy bármi olyat mondjon, amit a gitáros nem ért félre.
– Komolyan, Gaskarth, ne finnyáskodj, kóstold már meg – szólt rá feddőn Zizi, mire Alex vonakodva, finnyásan méregetve az ételt, lassan magához vett egy lángost.
– Még, hogy nem papucs – mormogta Jack, amire Tinától és Riantől egyszerre kapott egy gyilkos pillantást, úgyhogy inkább a fejét behúzva folytatta az evést.
Végül, miután látta, hogy senki nem halt bele azon nyomban, a dobos is hajlandó volt belekóstolni a lángosba, és az első falat után elégedetten mosolyogva folytatta az evést.
– Mit isztok? – kérdezte Tina a srácokat, amikor mindannyian befejezték az evést, és felállt az asztaltól.
– Ugye nem gondolod, hogy te fizetsz? – pattant fel Jack is, mire a szőke lány összeszűkült szemmel mérte végig.
– Nálatok csövezünk, a buszotokkal jöttünk. Még jó, hogy én fizetek – jelentette ki, mire Jack mintha megkönnyebbülten sóhajtott volna.
– Akkor jó, én is így gondoltam, és reméltem, hogy ezt mondod – vigyorodott, el mire ezúttal Riantől kapott egy taslit.
– Sör jó lesz mindenkinek? – kérdezte Tina, és az egyöntetű bólogatások után útjára indult, hogy megvegye az italokat – meg egy pohár jeges vizet, Barakatnak, amiért túl nagy szája volt. Zizi is barátnőjével tartott, hogy segítsen neki elhozni az italokat. Igazság szerint az ő kezébe került több, mert Tina felkészült arra, hogy, miután leönti a gitárost, futnia kell majd.
Jack éppen sztoriban volt, mikor a nyakába zúdult a jeges víz, és a meglepődöttségtől még a szava is elállt. Ázottan, és összeszűkült szemekkel fordult hátra, a másik három srác hangos vihogásától kísérve.
– Ezt úgy, de úgy visszakapod, hogy öröm lesz majd nézni – villantott egy fájdalmasan ördögi vigyort a lányra. – De nem most, majd amikor a legkevésbé számítasz rá – toldotta meg egy kacsintással a mondandóját a gitáros.
– Srácok, én végeztem a sörömmel, és mennék már fürdeni – szólalt meg Zack, mire mindenki rákapta a pillantását. A basszusgitáros kezében valóban üresen árválkodott a műanyag pohár, és tanácstalanul szemlélte társait.
– Fogadjunk, hogy nem tudod húzóra meginni – biccentett Alex Zizi pohara felé. A lány lelkesen harapott rá a kihívásra, Tina pedig árnyaltnyi aggodalommal az arcán szemlélte barátnőjét. Egyetlen egyszer látott példát arra, hogy Zizi húzóra igyon egy korsó sört, és a lány azóta is gyilkos tekintettel nézett rá, valahányszor a szőke felemlegette azt az estét.
– Szerintem mind tudjuk, hogy Zizi képes lenne rá, mi lenne, ha leülnénk oda a fűre, zenélgetni kicsit? – kérdezte Tina felkapva mindkettőjük poharát, ahogy elindult a part menti zöld területre, remélve, hogy a többiek hozzák a gitárját is.
Lerakta a két műanyagpoharat a földre, bízva abban, hogy senki és semmi nem borítja ki őket, majd maga is melléjük telepedett. A Rian által hozott gitárjáért úgy nyúlt két kézzel, mint kisgyerek a csokiért – vagy mint kezdő alkoholista a rövidért. Gyermeki lelkesedésével pedig a dobos arcára is sikerült csalnia egy gödröcskés, lábgyengítő mosolyt.
– Játszik valamit a művésznő nekünk? – kérdezte miután átadta a hangszer és maga is letelepedett a lánnyal szemben.
– Naná, még az is lehet, hogy a segítséged kérem – kacsintott Rianre a szőke. – Kelleni fog egy kis ritmuskíséret, csak várjuk meg a többieket. – A dobos bólogatva felnevetett, egészen addig, míg a bosszús Zizi meg nem érkezett a nyomában kacagva sorjázó három zenésszel.
– Mesélj, Zizi, mit mondtak neked ezek a nagy, gonosz bácsik? – fordult Tina a barátnője felé, aki összeszűkült szemmel, haragosan méregette őt.
– Te is pont ugyanolyan gonosz vagy – morogta a barnahajú, de a szőke a kezébe nyomta a söröspoharát, mire annak rögvest felderült az arca.
– Nem vagy túl komplikált – kacarászott Alex, ahogy maga is leheveredett a fűbe. Tina értetlenül nézett rá, ám az arcára apránként felkúszott egy egyre szélesedő vigyor.
– Ringasd csak magad ebben a hitben – kacsintott az énekesre, aztán elgondolkozott azon, hogy le kéne szoknia a kacsintgatásról. Megrázta a fejét, és inkább belekezdett az előadni kívánt dalba, akkordonként pengetve hozzá a gitárját. – „If I could write you a song to make you fall in love // I would already have you up under my arm // I used up all my tricks, I hope that you like this // But, you probably won't, you think you're cooler than me” [1]
Teljes beleéléssel énekelt, és szélesen elmosolyodott a dal közben, amikor a gitáron is ritmust kezdett pengetni, és meghallotta, hogy Rian is beszállt egy végtelenül egyszerű, a dalhoz illő kísérettel. Tina nagyon szerette ezt a dalt, volt olyan, hogy napokig ki se tudta verni a fejéből. Ráadásul rengeteg olyan emberrel találkozott már, akire úgy érezte, ráillene a nóta. Az emberek többségére, valójában.
„I got you all figured out // You need everyone's eyes just to feel seen // Behind your make up nobody knows who you even are // Who do you think that you are”[2]
Amikor a lány befejezte a dalt, elismerő pillantásokat kapott, amiktől hirtelen, lányos zavarában még el is pirult. Meg mert volna esküdni, hogy volt egy varázslatos pillanat, amikor Jack szinte elámulva nézett rá, ő pedig meghatottan visszapillantott, de aztán elpirult, a gitáros arcára meg kaján vigyor költözött, és így elszállt a varázs.
– Menjünk már fürdeni! – nyafogott Zizi, és tulajdonképpen Tinának is egyet kellett értenie vele, végtére is ezért jöttek Siófokra. A szőkének azonban voltak némi kétségei a vízzel kapcsolatban, mert úgy vélte, hogy a két napos esőzés nem tett jót a Balaton amúgy sem túl meleg hőmérsékletének. De úgy volt vele, hogy egyszer élnek, úgyhogy a gitárját gondosan betakarta a törölközőikkel, majd Zizi nyomában megindult a víz felé.
A barnahajú lány a kék bikinijében térdig merészkedett a tóba, ám már ilyen mélységnél is a fürdőruhájával hasonlatos színben pompáztak az ajkai, így a visszavonulás mellett döntött, a bokáig gázoló Tinával egyetemben. Azaz, csak döntöttek volna, de szerencsétlenségükre mindketten az All Time Low egy-egy tagjába ütköztek, ahogy megfordultak. Persze, normál esetben a legkevésbé se szerencsétlenségnek könyvelték volna el ezt. Azonban a tény, hogy Tina nem egész negyed órája jeges vízzel öntötte nyakon Jacket, kissé elbizonytalanította a lányt azt illetően, hogy mi vár majd rá.
– Jack, kérlek… – kezdte bizonytalanul a szőke, még csak véletlen sem szakítva el a pillantását a gitárosétól. Nagyon nem fűlött a foga a fürdéshez. A szeme sarkából látta, ahogy Zizi Alex mellkasára tette a kezét, és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy barátnője hogy nem ájult el rögtön, de ennél sürgetőbb problémával nézett szemben.
– Nekem nem volt lehetőségem kérni semmit. Felkészülni se volt lehetőségem – morfondírozott a gitáros, kaján vigyorral az arcán.
– De lehetsz jobb nálam – ajánlotta rögtön a lány, hátrébb lépve egyet, de már érezte, hogy vagy így, vagy úgy, de bukásra van ítélve. Zack bezzeg nem foglalkozott ilyenekkel, senkitől, és semmitől sem zavartatva gázolt a vízbe, és egy íves ugrással vetette magát a habok közé. Tinát még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy belemerüljön a vízbe.
– Ó, ne már! Ennyire félreismertél? – kérdezte a zenész, egy hirtelen mozdulattal elkapva Tina karját, hogy három másodperccel később már a karjában tartsa. A lány kétségbeesetten kapaszkodott a nyakába, nehogy a zenész el tudja dobni őt, bele a hideg vízbe.
– Nagyon cuki, hogy ennyire ragaszkodóan ölelgetsz, értékelném is, de tudod, mi lesz a történet vége. – Tina nem látta, mert arcát a gitáros nyakába temette, hogy ne is lássa az undok, hideg vizet, de egészen biztos volt benne, hogy Jack arcán a tipikus, kétértelmű gondolatokat sejtetető vigyor ült. Ekkorra már olyannyira beértek a vízbe, hogy a lány, ha nem akarta, hogy vízbe érjen a lába fel kellett emelnie.
– Ez tényleg kibaszott hideg – szólalt meg Jack, és Tinában egy pillanatra felcsillant a remény, hogy talán megúszhatja, de aztán a gitáros folytatta. – De a bosszú, az bosszú – szólt, majd váratlanul a lánnyal együtt merült a víz alá. A szőke legszívesebben felsikított volna a víz hirtelen jövő hidegétől, de tudta, csak annyit érne el vele, hogy a szája tele menne vízzel. Márpedig élete huszonhárom éve során éppen elégszer nyelt már a Balaton vizéből, köszönte szépen, nem kívánta megismételni.
Amikor prüszkölve felbukott a víz alól, tekintetével Jacket kereste, és hamarosan meg is találta. Eltéveszthetetlen volt az arcán elterülő széles vigyorával.
– Neked esküszöm elment a józan eszed – motyogta Tina vacogó fogakkal. A partra kiérve bebugyolálta magát a törölközőjébe, kiült a napra, de így is azt érezte, menten megfagy. Zizi bezzeg megúszta szárazon. Biztos bevetette a kölyökkutya szemeket, Gaskarth meg bedőlt nekik, tűnődött a lány.
Hirtelen eltűnt a nap, és a lány még jobban fázott, mint előtte, és már épp le akarta kiabálni annak a fejét, aki még így se hagyja békén, de akkor megérezte a vállát betakaró, vastag törölközőt. Hálásan pillantott fel a jótevőjére, és nem kellett csalódnia, Rian nézett vissza rá, derűs mosollyal az arcán.
– Komolyan megmentetted az életem – pislogott a lány nagy szemekkel a dobosra.
– Kis túlzásnak érzem, de bármikor szívesen – nevetett Rian.
– Csináljunk egy képet! – vetetette fel Alex, előhalászva a telefonját, mikor már Zack is visszaért az úszásból. A basszusgitáros – Tinával ellentétben – láthatóan a legkevésbé se fázott. Az énekes perceken keresztül lelkesen állítgatta, hogy ki hova álljon, merre húzódjon, mire végre sikerült ellőnie a tökéletes fotót – amin Tina és Zizi arcából, az ő kérésükre nem sok látszódott, de azért ott voltak. A kép egyből landolt is Instagramon, néhány perccel később pedig Alex kacarászva nézegette a telefonját.
– Mi ilyen vicces, Szépfiú? – kérdezte Zizi, és rögtön bele is pirult a megszólításba. Az énekes bár szóban nem reagált rá, de azért szélesen elvigyorodott, és sokat mondóan a lányra kacsintott, aki csak még jobban zavarba jött a gesztustól.
– Ashton szerint, idézem, „jó látni, hogy ilyen keményen dolgozunk” és hogy hamarosan találkozunk. Ők nem szüneten vannak? – fordult érdeklődve, kissé tanácstalanul a többi zenész felé. A két lány csak laposan összenézett, mert a világért nem akarták kikotyogni, hogy betéve vágják az összes kedvenc együttesük összes turnéútvonalát, dátumokkal és városokkal együtt.
– Passz – felelte Rian, és a többiek is csak a vállukat vonogatták.
– Te, Tina. Most kvittek vagyunk, nem? – kérdezte Jack leülve a lány mellé. Komolyan gondolta a kérdését, de csak egy bosszús pillantást kapott a lánytól. – Ne már, komolyan haragszol? – kérdezte a gitáros hitetlenkedve.
– Egy feltétellel megbocsátok – csillant fel Tina szeme, és szinte el is felejtette, hogy Jack vízbe dobta.
– Hallgatlak – sóhajtotta a gitáros.
– Menjünk el vízi biciklizni! – lelkesedett a szőke lány, amit Zizi is meghallott, és csatlakozott barátnőjéhez.
– Oké – egyeztek bele a srácok – legalábbis Alex és Jack, Zack erősködött, hogy ő be nem megy oda egy ilyen lélekvesztőn, Rian pedig szerény mosollyal az arcán megrázta a fejét.
– Miért nem jössz? – guggolt mellé Tina, miközben kislányosan lebiggyesztette a száját. – Simán elférünk öten – próbálta győzködni a dobost, a szempilláját rebegtetve. Rian halkan felnevetett, és biccentett egyet a már a part felé induló hármas felé. A szőke lány szomorúan pillantott a zenészre, de amaz csak a fejét ingatta.
– Szórakozzatok jól! – nevetett rá a dobos, mire Tina összeráncolta a homlokát.
– De elmegyünk egyszer ketten valahova. Egy kávéra, egy pizzára, vagy egy sörre. – A lány várakozón nézett Rianre, egész addig, míg az beleegyezően nem bólintott.
– Kettesben? – vonogatta a szemöldökét, de Tina csak megforgatta a szemét.
– Ne legyél olyan majom, mint Jack – vigyorogott el a lány, a fejét csóválva.
– Értettem. Amúgy kávé-pizza-sör sorrendben állok rendelkezésedre bármikor – kacsintott a dobos a lányra, mire az őszintén elmosolyodott, és a többiek után indult, még egyszer utoljára visszapillantva Rianra.
Ahogy a négyes kiscsapat vízre szállt, Tina és Zizi gyakorlatilag azon nyomban el is helyezkedtek a strandkorlát-kék vízibicikli platóján, mondván ők majd napoznak, a tekerést pedig a két zenészre hagyták. Egy ideig húzták a szájukat, de aztán egy kegyetlenül ördögi összepillantás következtében inkább lelkesen pedálozni kezdtek. Gonosz tervet eszeltek ki, és ha a két lány közül csak az egyik látta volna a vigyorukat, akkor inkább visszasétálnak a partra. De egyik se látta, mert csukott szemmel, a napszemüvegük mögé bújva élvezték a napsütést.
– És most mi a terv? Mármint nyilván tök jó úgy vízibiciklizni, hogy te érdemben semmit nem tekersz – merengett el Jack, egy elgondolkozó pillantást vetve Alexre.
– Én ugrok egyet – vigyorodott el az énekes, és már ennek is intő jelnek kellett volna lennie a lányok számára, de ők továbbra sem láttak semmit, a szemhéjuk belső felén kívül.
Az énekes úgy is tett, ahogyan mondta, és egy erőteljes elrugaszkodás után hangosat csobbanva érkezett a Balaton szürkés vizébe. Néhány pillanattal később vigyorogva bukkant elő, hogy levegőt vegyen, rákacsintson Jackre, és két karcsapással a vízibicikli mellett teremjen. Innentől kezdve minden csak a pillanat műve volt – megragadta Zizi lábát, majd egyetlen mozdulattal a vízbe rántotta, úgy, hogy a lánynak csak annyira volt ideje, hogy egyetlen aprót sikkantson. Aztán inkább becsukta a száját, mert nem akarta, hogy telemenjen vízzel.
Zizi köhécselve, vizet köpködve tornászta magát a felszínre, és rögvest Alexet kereste, hogy vállába csimpaszkodhasson. A víz ugyanis itt már mély volt, annyira, hogy a lány azt se tudta, mennyire mélyen van a tó feneke, csak annyiban volt biztos, hogy nem ér le a lába, és inkább nem akart próbálkozni. Az úszótudását egyébként is úgy definiálta, hogy nem fullad bele a vízbe, de inkább nem akart kísérletezni, vagy a véletlenre bízni a dolgot.
Kicsit már bánta, hogy korábban nem fordított kellő időt Alex felsőtestének alapos áttanulmányozására, mert volt mit tanulmányozni rajta. Ahogy az énekes hátára kapaszkodott, gátlástalanul taperolta végig a hasfalát – hat kockát számolt –, a mellkasát, a vállát és a hátát. Sejtette, hogy a zenész tudja, hogy ennek köze nincs ahhoz, hogy kapaszkodási felületet keres, de a legkevésbé sem érdekelte. Hülye lett volna kihagyni egy ilyen helyzetet.
Eközben Tina is talpra szökkent a vízibiciklin, ám ezt abban a pillanatban meg is bánta, hogy a kék vízi csoda imbolyogni kezdett. A lány nem értette, mitől, mikor egy árva hullám nem volt a vízen, ám ahogy megfordult, megfejtette a rejtélyt. Jack döntögette jobbra-balra, arcán széles vigyorral.
– Be fogunk borulni – mondta Tina, kissé aggódva, miközben leült a plató közepére. Jack arca azonban nem arról árulkodott, mintha őt nagyon zavarná egy esetleges beborulás veszélye. – Ó, ne már! – kérte a gitárost, megragadva a kezét. – Bármiért akarsz is bosszút állni, egész biztos vagyok benne, hogy már megtettetted, azzal, hogy belevágtál a vízbe – próbált kiutat keresni Tina.
– Kettőnknek kellett betekernie. Az a minimum, hogy fürdötök egyet – szólt Jack, felhúzva maga mellé a lányt, aki gondolkodás nélkül átölelte a zenész derekát.
– Tökre megértem a bosszúvágyadat, de nem tudok úszni. Nem úgy nem tudok, hogy elevickélek, hanem ha itt belelöksz, belefulladok. – Tina nagyon remélte, hogy Jack elhiszi, hogy tényleg nem tud úszni, mert meggyőződése volt, hogy nem élte volna túl a csobbanást.
– Oké, értettem – mosolyodott el a zenész, mire Tina megkönnyebbült, és szorítása enyhül a gitáros dereka körül. – Akkor ketten ugrunk – kúszott széles vigyor Jack arcára, majd Tina lábait felkapva beleugrott a tóba.
– Te tényleg nem vagy normális! – szólt a lány, ahogy felszínre jöttek. Persze egy pillanatra se engedte volna el Jacket. – Komolyan nem tudok úszni. Mármint tényleg nem. Kérlek szépen, menjünk vissza a vízibiciklire – motyogta a lány. Jack egy pillanatra elgondolkozott, aztán egy nagy sóhajjal végül beleegyezett. Meghatotta őt Tina kérlelése, és úgy gondolta, eleget kínozta már szegényt.
Minden nagyobb atrocitás nélkül visszaértek a partra, Tina kissé haragudva Jackre, Zizi és Alex azonban teljes békében voltak egymás iránt, és ábrándos pillantásokkal illették a másikat, olykor-olykor percekre elveszve a másik tekintetében. Abban viszont egyetértett Tina a gitárossal – még ha épp dühös is volt rá – hogy a másik kettő néha már gyomorforgatóan édesen és romantikusan viselkedett. Pedig hivatalosan semmi nem is volt köztük semmi.
A szőke lány épp el akarta újságolni Riannek Jack újabb gonosztettét, de beléfagyott a szó, amikor meglátta a dobos kezében a gitárját, amint az éppen nagy átéléssel pengetgette. Tina szíve egy erőteljest dobbant a látványra, és egyből levágódott a szőkésbarna gitáros mellé.
– Mit játszol? – kérdezte a lány csodáló, kíváncsi pillantással.
– Csak úgy csinálok, mintha tudnék rajta játszani. A Swing life awayen kívül semmi nem megy – mosolygott Tinára egy szívmelengető mosollyal.
– Nagyon szeretem azt a dalt! – lelkesedett fel a lány, ami egy burkolt utasítás volt a dobos számára, hogy azonnal kezdjen bele a Rise Against dalába.
Am I loud and clear, or am I breaking up? // Am I still your charm, or am I just bad luck? // Are we getting closer, or are we just getting more lost? [3]– kezdett énekelni Tina, ahogy Rian elkezdte a kíséretet.
– I'll show you mine if you show me yours first [4]– szállt be Jack a következő sorral, csábos pillantást vetve Tinára, mire lány látványosan megforgatta a szemét, de azért felnevetett.
We live on front porches and swing life away, // We get by just fine here on minimum wage // If love is a labor I'll slave till the end, // I won't cross these streets until you hold my hand.[5] – A refrént már közösen énekelték, amitől az egésznek lett egy kellemesen nosztalgikus hangulata. Legalábbis a két lányt ilyen hangulatba hozta, mert számtalan emléket felidézett iskolai táborokból, ahol a tábortüzet körülülve gitároztak és énekeltek a barátaikkal.
A dal végével Zack kérte magához a gitárt, mondván, hogy ha már itt swingről volt szó, ő is játszana egy számot, Tina pedig csak arra tudott gondolni, hogy a gitárjának milyen mocskosul jó dolga van, hogy a fél All Time Low már játszott rajta. Tulajdonképpen meglehetősen irigyelte a hangszert, bármilyen abszurd gondolat volt is ez.
– Swing, Swing from the tangles of // My heart is crushed by a former love // Can you help me find a way // To carry on again[6]. – Szólt a The All-American Rejects dala Zack torkából, és Zizi bármennyire szeretette is, nem énekelt Zackkel. Már azzal is egy álom vált valóra számára, hogy beszélhetett telefonon Alexszel, de amikor személyesen is találkoztak, az egész élete hirtelen egy szürreális álomba fordult. Az pedig, hogy az angyalhangú Zacket élőben hallhatta énekelni, csak hab volt a tortán.
Did you think that I would cry, // on the phone? // Do you know what it feels like, // being alone? // I'll find someone new. [7]– Az elő-refrénnél Tina be akart csatlakozni, de a barnahajú lány, rácsapott a karjára, így jelezve neki, hogy maradjon csöndben. A szőke szenvedő arccal dörzsölte a fájó végtagot, de azért titkon igazat kellett adni Zizinek, valóban egy áldás volt Zacket hallgatni.
A jó hangulatú délelőtt után kissé fáradtan, de élményekkel tele szálltak vissza a turnébuszra, olyan természetességgel, mintha egész életükben ezt gyakorolták volna. A két lány álomba is merült a röpke tizenöt perces út alatt, mintha csak előre tudták volna, hogy mi minden vár majd rájuk életük első, élő All Time Low koncertjén.


________________________________________________________
[1] Ha írtam volna neked egy dalt, azért, hogy belém szeress // Már rég a karomban tartanálak // Remélem, hogy tetszettek a trükkjeim, mert már mindet elhasználtam // De valószínűleg nem tetszettek, mert azt hiszed menőbb vagy nálam 
[2] Nézd, én már úgyis megfejtettelek // Ahhoz, hogy látható légy, szükséged van minden egyes szempárra // Senki sem tudja, hogy ki is vagy valójában az alatt a tonnányi sminked alatt // Kinek képzeled te magad? 
[3] Hangos és érthető vagyok, vagy csak darabokra török? // Én vagyok még a bűbájod, vagy csak rossz szerencse? // Közelebb kerülünk egymáshoz, vagy csak egyre jobban elveszítjük egymást? 
[4] Megmutatom az enyémet, ha előbb megmutatod a tiédet. 
[5] Előcsarnokokban élünk és elpazaroljuk az életünk // Mi jól elvagyunk itt a minimálbérrel // Ha a szeretet egy munka én dolgozni akarok életem végéig, // Nem kelek át ezeken az utcákon,amíg fogod a kezem. 
[6] Élni akarok, a gondok nélkül // A szívem összetörte egy előző szerelem // Segítenél nekem találni egy módot arra, hogy folytassam? 
[7] Azt hitted, a telefonon fogok sírni? // Tudod milyen érzés egyedül lenni? // Találni fogok valaki újat.

Szabadíts fel! [Gravebone]

Ahogy ígértem, a vasárnappal együtt itt van az a majdnem ezer szavas kis szösszenet, amiről beszéltem. Egy hét múlva pedig – ha minden jól megy – érkezik a Summer Paradise soron következő, 6. fejezete - meglehetősen jól áll pillanatnyilag. Addig is jó olvasást Gravebone-ékhoz! Ja, igen. Ide is él az, hogy ha nem láttad a filmet, de szeretnéd megnézni, akkor menj el egy moziba, és utána várlak szeretettel vissza a novellához ^^
x trigger warning: self-harm, unhealthy relationship, abuse (említés és utalgatás szintjén)
x fogyasztásra éppen ezek miatt, minimum 14 éves kor felett, de inkább 16 felett ajánlanám
x post-FBAWTFT – de igazából kábé az előzménytörténetük (szerintem)
x angst
x szösz, 983 szó
x slash, Gravebone / Gradence [Percival Graves x Credence Barebone]
Szabadíts fel!
Egy fekete tincs szörnyen zavarta Percival Graves szemét, így egy határozott mozdulattal nyújtotta a kezét, hogy kikotorja Credence homlokából. A fiú azonban riadtan húzódott el, és reszketve szegezte a földre a pillantását, kétségbeesett, nyüszögő hangot hallatva.
Credence félt, rettegett.
Az idősebb férfi nagyot sóhajtott, de közben fájdalmasan összeszorult a szíve. Soha nem lett volna képes bántani a fiút, hiszen a francba is, annyi megpróbáltatáson kellett már átmennie! Graves semmit nem akart jobban, mint hogy egyszer mosolyogni láthassa az összetört fiatalt. De Credence darabokban volt, és ha az obscurus és a szadista nevelőanyja nem lett volna már önmagában elegendő szenvedés a fiúnak, még Grindelwald is rátett egy lapáttal. Előnyt kovácsolt abból, hogy a fiú bízott Gravesben, és az alakját felvéve kihasználta – ő is, ahogyan feltehetően mindenki más is az életében.
Pedig minden olyan jól alakult! Credence rengeteget segített a férfinak azzal, hogy információt szolgáltatott az Új Salemiekről, és Graves komolyan bízott benne. Segíteni akarta, megmenteni, vigyázni rá, és megvédeni. Megadni neki azt, amire olyan kétségbeesetten vágyott – a feltétel nélküli szeretetet. Nem hagyni, hogy újra bármi rossz történjen vele. És már csak napokra volt attól, hogy a fiút magával vigye, és megszabadítva a mindennapos fájdlmától, elmenjenek New Yorkból, talán egész Amerikából is.
De jött Grindelwald és mindent tönkretett. Tovább törte Credence amúgy is szilánkos lelkét, ami kis híján a fiú halálához vezetett. És most itt voltak Londoban, Göthe és Tina hathatós segítségének hála, és azzal kellett szembesülnie, hogy a fiú rosszabbul volt, mint amikor először rátalált, és jószerivel egy légtérben sem tudott maradni a férfival. Mert bár a sebek fizikailag elmúltak, majdhogynem nyom nélkül, de Graves nem volt egészen biztos abban, hogy a Credence lelkén keletkezett sérülések begyógyulnak e valaha.
– Soha nem lennék képes bántani téged – súgta reszelős hangon. Fájt neki, hogy a fiú képtelen bízni benne, de tökéletesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát. De a megértés nem változtatott azon, hogy nyomorultul érezte magát. És… bűnösnek. Ha akkor, azon az estén jobban figyel, és alaposabb, és legyőzi Grindelwaldot, akkor a sötét mágus sosem vette volna át a helyét a „nagyobb jó” érdekében. Megrándult az arca a gondolatra, mert visszataszítónak tartotta a varázsló dogmáját.
– Kértem... – szólalt meg Credence halkan, szinte élettelenül. – Könyörögtem, hogy segítsen. – A keze ökölbe szorult a tenyerén fekvő borotvapenge körül. Az ujjai közül vér kezdett szivárogni, és Graves a saját kezén érezte a fiú fájdalmát.
Credence először nézett fel Percival szemébe. A két sötétbarna tekintet találkozott. Összeért a fiú félelme, és magánya a férfi bizalmat sugárzó, mégis csalódott pillantásával. Gravesnek fogalma sem volt arról, hogyan győzhetné meg a fiút arról, hogy nem akarja bántani. Hogy soha akarna neki fájdalmat okozni, és hogy sajnálja, hogy a dolgok idáig fajultak.
Felesleges lett volna azzal takaróznia, hogy az nem ő volt. Credence tudta, csak képtelen volt átlépni rajta. Még a Grindelwald előtt együtt töltött hónapok sem jelentettek semmit, mert a sötét varázsló manipulációja alatt eltöltött hetek sokkal jobban fájtak, mintsem amit a valódi Graves ölelésének emléke feledtetni tudott volna. Pedig azok az ölelések voltak az egyetlen dolgok, amik akkoriban éltették a fiút. Azokban a pillanatokban, amikor az auror nyakába fúrhatta a fejét, a derekába kapaszkodhatott, megszűnt a külvilág, és már nem a furcsa srác volt, akit mindenki megvetett. Olyankor elhitte, ami Mr. Graves mondott, hogy egy nagyon különleges fiatalember. Sőt, talán azzá is vált. És ez megérte még azt is, hogy a késése és az elkószálása miatt a nevelőanyja kezébe adja a derékszíját.
De Grindelwald pont ezeket az érzéseket használta ki. Pont ezek taszították őt a felemésztő sötétségbe, a mindent magába szippantó feketeségbe, ahonnan azt hitte, nem lesz visszaút. De volt. Itt guggolt vele szemben a kiút onnan, ahonnan azt gondolta, sosem szabadulhat.
Credence ledobta a pengét a földre.
Percival megkönnyebbült.
A fiú a vérző kezét szorosan a férfi kabátjára kulcsolta, és közelebb húzta magához Gravest, de nem kezdeményezett ölelést. Nem ő akart adni. Egyszer az életben kapni akart. Újra érezni akarta azt, hogy kell Percivalnak. Nem akart semmi mást, csak beleveszni az erős karok biztonságot nyújtó szorításába. Graves pedig pontosan tisztában volt ezekkel – kezeit finoman, mégis határozottan kulcsolta a fiú reszketeg, vékony teste köré.
Credence megadta magát az érzéseknek. A felszínre törő, elfojtott fájdalomnak, az értetlenségnek, amit Percival indokolatlan megváltozása hozott magával. A ragaszkodásnak, a ténynek, hogy szüksége volt a férfire. Arra volt szüksége, hogy szeresse, feltétel nélkül. Hogy különleges lehessen mellette. Akarta, hogy Graves tanítsa, hogy vele legyen.
Biztonságban volt. Ameddig a férfi a karjaiban tartotta, addig nem eshetett bántódása, ott nem érezte magát sebezhetőnek. Ez az a Percival volt, az ő Percivalja. Bízott és hitt benne. Hitt kettejükben.
Graves olyan gyengéden, hogy az már a lehetetlen határát súrolta, a kezébe vette a fiú sérült tenyerét, és egy egyszerű pálcamozdulattal begyógyította a csúnya vágásokat. Azt kívánta, bár Credence lelkét is ilyen egyszerűen meggyógyíthatná. De már nem tűnt lehetetlennek. Tudta, hogy pokoli sok munka lesz vele, de kész volt mindent megtenni azért, hogy a vele szemben térdelő fiút meggyógyítsa. Kész volt szeretni őt.
Tekintete a Credence nyakában függő nyakláncra siklott, amit a fiú még Grindelwaldtól kapott. Egy határozott mozdulattal kulcsolta kezét a halál ereklyéit ábrázoló medálra, és egyszerűen leszakította. Nem bírta sokáig a kezében tartani, mert azt a múltat jelképezte, amit ki akart irtani a fiú emlékezetéből, amiért minden erejével kárpótolni akarta.
– Felejtsd el ezt, és mindent, ami történt. Felejtsd, el a múltad, mert csodás jövőd lehet – súgta Graves a fiúnak, összeérintve a homlokukat, miközben a szoba másik felébe hajította a medált, mintegy szimbolizálva a múlt hátrahagyását. Félresimította azt a tincset a homlokából, ami már korábban is zavarta, majd meleg tenyerét a fiú puha arcán hagyta.
Credence lehunyt szemmel, remegve simult előbb a férfi kezéhez, majd macska módjára bújt oda annak mellkasához. Kész volt elengedni a múltat, a fájdalmat. És ahogy a megkönnyebbülés könnye koppant a kopott faparkettán, úgy az ő lelke is felsóhajtott végre a hónapok óta, fullasztón kínzó nyomás alól.
Credence megkönnyebbült. És a fiú fájdalmával együtt távozott Percival bűntudatának egy jelentős része is. A vihartépte szerelmük által összefonódó karjaikkal pedig felszabadították egymást. 

Fantastic Beasts and where to find them

Szóval ez a blog nem igazán volt helyszíne eddig ilyeneknek, de most úgy gondoltam, ez egy olyan film, amiről szükséges írnom (és a Felhőkastélyra már nem merek, olyan régen toltam oda a képem. Bár fun fact, utoljára épp HP-s bejegyzéssel). Több okból is, és igazából mind lényeges, de talán az a legfontosabb, legmeggyőzőbb, hogy a film(ek) is beköltöznek a blogra, mint fandom, és ezzel kapcsoltban szeretnék lefektetni és megmagyarázni egy dolgot. Meg szeretném elmesélni, hogy mint film, és mint élmény (és mint filmélmény) mit jelentett nekem. És azt itt és most előre leszögezném, hogy aki nem látta még a filmet, de valamikor a közeljövőben szándékában áll az semmiképpen ne olvassa tovább a bejegyzést. Komolyan, srácok, spoilermentesen nem tudok, és nem is akarok írni, és a legfőbb témám a film egyik fő csavarja lesz, szóval hogyha nem akarjátok ezt elrontani – és ne akarjátok –, akkor itt álljatok meg.
És akkor menjünk is tovább konkrétan a filmre, és nézzük, hogy hogyan ültem be rá. A legjobb válasz, hogy borzasztóan lelkesen. Nyilván ennek a legfőbb oka az, hogy a Harry Potter filmeken nőttem fel, és éveket töltöttem el a Merin ficeket olvasva, néha írva. Hogy a nagyon régi telefonomon pont annyi hely volt, hogy a HP ötös játék elfért rajta, és inkább letöröltem egy csomó zenét, hogy az ráférjen, hogy a filmeket oda-vissza láttam milliószor, még az ötödiket is, pedig azt utálom, és kívülről fújom a Három testvér meséjét. A HP univerzum nekem az, ami sokaknak a Star Wars, vagy a Gyűrűk ura; az a történet-sorozat, ami alapvetően határozta meg az egész gyerekkoromat, és ennek kapcsán azt, akivé váltam mostanra.
Millió dolgot tudnék mondani arról, hogy a sorozat milyen értékeket hordoz magában, vagy hogy Rowling miért zseniális író (mert az, ne mondja nekem senki, hogy nem az), de oldalak telnének meg vele, és most kivételesen nem ez a célom. Csak igyekszem érzékeltetni azt, hogy mennyire közel áll hozzám a széria, és hogy honnan indultunk.
Alapvetően nem voltak nagy elvárásaim a filmmel szemben, csak az, hogy kapjam meg a jól ismert régi hangulatot. Hogy megkaptam-e? De még mennyire hogy! Kaptam-e többet? Sokkal-sokkal többet kaptam. De kezdjük a hangulattal. A zenébe ügyesen belecsempészett apró motívumok az eredeti filmek soundtrackjéből zseniálisak voltak, és rögvest melengették a szívemet, nem beszélve arról, hogy mennyire jó volt megint hallani, hogy Alohomora, meg Petrificus Totalus. A látvány meseszép volt, az állatok aranyosak (kell egy Niffler *-*), személyiségük volt, és ezt imádtam. És nekem ennyi elég is lett volna, megidézte a gyerekkorom, juhú, mosolyogva jöttem volna a ki a moziteremből, de ennél sokkal többet adott a film.
Drámát, komorságot, komolyságot, sötétséget, epic szívfájdalmat (nekem, nézőnek), még több drámát, és te jó isten, olyan érzékletesen csinálta, hogy belekötni se lehet. Meg persze kaptunk karakterdrámát is dögivel. Ja, és halált. Konkrétan több szereplőt nyírtak ki, mint az eredeti HP filmekben összesen. Mármint, nyilván nem főszereplőket, de olyan látványosan és nyilvánvalóan, hogy te atya-úr-isten. Én beültem itt a moziba múltat idézni, és közben többször jött rám sírhatnék, mint a Csillagainkban a hibán (ott csak egyszer bőgtem, a végén, tíz percet.).
Szóval az van, hogy van Newt – umm, storyline-t nem írok, mert úgyis olyanok olvassák, akik látták a filmet, szóval nope. ja igen, és bocsánat, Newt Scamandernek fogom hívni, mert egyszerűen nem tudok ráállni a Göthe Salmanderre  –, és van egy kis bőröndje. És oké, én imádom Eddie Redmayne-t, még a The Theory of Everythinget is elkezdtem nézni miatta (másfél óránál csúfos kudarcot vallottam, és szégyenkezve kikapcsoltam), de én nem gondoltam volna, hogy ennyire fogom szeretni a karakterét. Mert basszus ez a srác *nagyot nyelve sóhajt egyet*. Szóval, megvan az a jelent, amikor elviszik tőle a bőröndöt ott a MACUSA-nál? És tudja, hogy halálra fogják ítélni, és a kivégzésére megy, de nem a saját életéért aggódik, hanem azért, hogy az állatait ne bántsák, mert nem veszélyesek senkire. Oké, hagyok időt, szóval nem csak, hogy bátran, de önzetlenül nyilvánult meg, és bevallom férfiasan, sírtam, mint egy kisgyerek. Szóval Newt egy cuki kis imádni való szeretetgombóc, és ahogy bánik az állatokkal, ahogy a végén barátjának nevezi Jacobot. 
Please you don’t understand, nothing in there is dangerous. No, no, don’t hurt those creatures, please! Don’t hurt those creatures there’s nothing in there that’s dangerous. Please! They  are not dangerous.
Apropó Jacob, én amúgy az ő karakterét is szerettem, és tökre örültem, hogy ott volt, mert hozott egy kis vidámságot az amúgy szerintem meglepően komor filmbe. Vidám, kis vicces fickó volt, a maga kis külön történetével, és kicsit talán minden néző magára ismerhetett benne, mert felteszem, én is hasonlóan viselkednék, ha egyszer csak egy mágus mellé csöppennék – pláne az a bizonyos varázsló Newt Scamander.  
És akkor most ugorjunk a lényegi részre, arra, ami miatt valójában megszületett ez a bejegyzés, ez pedig Credence. Kezdjük ott, hogy én az ő alakításáért így két kézzel vágnék hozzá egy Oscart, mert basszus, ez a fiú zseniális :D Másrészről viszont az ő karaktere volt a másik tényező, aki miatt sírtam (szipogtam, könnyeztem, és elszoruló torokkal, nyüszögve néztem). Merthogy Credence Barebone története szívbemarkolóan tragikus. Azt mondták, Harry szenvedett sokat, de TE JÓ ISTEN, Harrynek arany élete volt Creedence-hez képest, és Dursleyék az év nevelőszülei Mary Lou Barebone mellett. Szóval akárhányszor ez a fiú megjelent a képernyőn, magával hozott egy ilyen gyomorszorító, nyomasztó érzést. És közben pusztulatosan sajnáltad őt, és legszívesebben megölelted volna.
Credence azért is lett amúgy az egyik kedvenc karakterem a filmből (muhaha, három volt ám összesen), mert akárcsak Newt, úgy ő is borzasztó önzetlen (menjen a fenébe amúgy a WB, meg Rowling is, hogy idepakolgatnak ilyen ölelgetni valóan önzetlen karaktereket). De hogy miért önzetlen Credence? Éveken át tűrte, hogy a nevelőanyja verje őt, és nem csinált semmit, csak akkor, mikor a húgát, Modestyt akarta bántani. Mi ez, ha nem önzetlenség?
„You can control it, Credence.”
„I don't think I want to, Mr. Graves.”
És akkor ott volt Percival Graves. Akit amúgy én szintúgy nagyon szerettem. Oké, nyilván mindenki tudja, hogy én minden filmben/sorozatban/könyvben megtalálom magamnak a legelbaszottabb karakter és/vagy elkezdem nagyon szeretni a főgonoszt. De ez most azért más, mert Gravesről nem tudjuk, hogy gonosz. Vagyis, hát nekem nem esett le. Én annyira odavoltam attól, hogy hát TÖRŐDIK Credence-szel, még ha közben manipulálja is, de hát a világot ígéri neki, és ez mennyire cuki. És közben tudtam azt is, hogy ez egy nagyon-NAGYON elbaszott és egészségtelen kapcsolat, és tényleg a legkevésbé sem ajánlott otthoni fogyasztásra. És aztán a végén kapott az egész még egy kifacsarást, amikor kiderült, hogy Graves igazából Grindelwald volt. Szóval hogy shipeltem-e őket? Igen, nagyon, majd kiugrottam a székből, egészen addig, míg Graves el nem küldte Credence-et, mondván csak kvibli – de nem az. Tudom-e hogy ez nem helyes? Atyaisten, jó hogy tudom! Nem véletlen a sin-ship kifejezés. DE. Azt azért leszögezném, és szeretném elmesélni, hogy hogyan néz ki az én fejemben ez a ship.
Credence borzasztóan zárkózott, és nagyon-nagyon magas falakkal veszi körül magát, és nagyon vágyik a szeretetre. Ez tiszta sor, ahogy az is, hogy Grindelwald veszett türelmetlen, és ő Európában bontotta a rendet, szóval nem voltak neki évei, évtizedei, hogy felépítse Graves karakterét, eljuttassa oda, ahol tart, ÉS hozzámanipulálja Credence-t. Az én teóriám az, hogy van valahol egy igazi Percival Graves, aki már Grindelwald előtt törődött a fiúval, és aki már Grindelwald előtt el akarta hozni a nevelőanyjától. És aki lebontotta, tégláról téglára Credence falait, akiben megbízott, és aki szívesen segített neki. Hogy ebben a történetben Percival Graves ugyanúgy áldozat, ahogyan Credence. És innen nézve talán – remélem ti is így látjátok –, annyira nem sin-ship. (A megnyugtató az, hogy a tumblr-özők nagy része is így látja ezt ^^)
Ezen felül, csak hogy ne ilyen borús hangulatban zárjunk (muhaha, hol van még a zárás), azt is el szeretném mondani, hogy nagyon-nagyon tetszett a film. Mert hiába csak egy bevezető film volt, volt neki:
• cselekményszála
• szerethető karakterei
• karakterdrámája
• millió Easter Eggje
• karakterfejlődése
• hangulata
• átívelő cselekményszála
• drámája
• és kérdései, válaszai, még több kérdése, cuki állatok, remek színészek, gyönyörű látvány, megismertük nagyjából az amerikai varázslótársadalmat, volt történelmi utalás, volt MINDEN, ami csak kellhet.
Szóval én nagyon szerettem. Éés most beszéljünk egy kicsit a blogról. Szóval én tervezek már megint valamit, majd meglátjuk, mi sül ki belőle, de úgy gondoltam, december mind a négy vasárnapján hoznék valamit. Most, negyedikén kezdenénk egy Gravebone (Credence x Graves) nagyon angst röviddel – azt hittétek, mi, hogy véletlen téptem ennyit a szám? Hát nem! Aztán vannak még ötleteim, meg elkezdett dolgaim, és előjáróban legyen annyi elég, hogy megpróbálok majd minden ismert igénynek megfelelni. Ennek folytán egész biztos lesz valami DC, lesz SP, és lesz focis. Aztán ha közben homlokon csókol a múzsa, és hirtelen meglesz minden megajánlottam, akkor még talán másról is lehet szó. De egyelőre búcsúzom, nagyon köszönöm, és örülök, ha valaki végigolvasta, nagyon kíváncsi vagyok, hogy ha ti láttátok, akkor hogyan vélekedtek a filmről. Nektek tetszett, nem tetszett? Mi tetszett, mi nem tetszett, miért…? Várjátok-e már a karácsonyt, mert én nagyon, meg amúgy igazából akármilyen témáról szívesen cseverészek – bármit, csak ne kelljen visszamennem a prezentációk, beadandók és ZH-k világába.
Addig is ölel minden szerencsés idetévedőt:
Dorka.


ps.: olvastam, hogy lehet, James McAvoyt castingolják Dumbledore szerepére. Hát légyszi-légyszi legyen máár! Nem rémlik valakinek valami arról, hogy eljátszotta már egy korábbi nagy prof fiatal énjét? Upsz, jah dee. 
ps2.: Tudom, hogy egy csomó mindenről nem írtam - obscurus, meg a két lány, meg MACUSA-ról, meg nagyon-nagyon sok mindent, de... majd máskor... Úgyse szabadultok a HP univerzumomtól, muhaha.

Kívülálló legendák [AtomWave]

Soha a FM történetében ilyen még nem volt, de hát egyszer mindent ki kell próbálni. Szóval sok szempontból első ez a két valami - nem, nem valami, nevezzük nevén a gyereket, drabble. Első, mert az első százszavasom (ami amúgy nem igaz, mert már van egy elmentve a gépemen valahol, de azt majd valamivel, valamikkel csokorban rakom ki). Első fanficem DC univerzumban (nagyon durva, és még én is keresem a magyarázatot arra, hogy miért éppen ők.) A lényeg, hogy tegnap lányos zavaromban megszületett ez a kettő, és nem igazán tudtam mit kezdeni velük, szóval gondoltam, mivel úgyis van már itt minden, mint a búcsúban, meg hogy ne legyen itt pangás, miért ne jöhetne föl ez is.

 drabble (szám szerint kettő, mindkettő kereken 100 szó)
 AtomWave (vagy legalábbis valami olyasmi. nem slash. még csak nem is pre-slash. az fura lenne. csak úgy vannak)
 DC's Legends of Tomorrow
 Mick Rory
 Ray Palmer 
H/C (gyanús)

HAIRCUT LONELINESS
Mióta Leonard Snart minden látható jel szerint meghalt, Mick Rory nem volt a régi. Nem volt önmaga, nem érezte a csapatba illőnek magát. Persze, ez korábban sem volt máshogy, de akkor Colddal ketten voltak kívülállók, ketten voltak mások, ezzel egyfajta különös egységet alkotva.
Rory kölyökkora óta ismerte Snartot, a rengeteg közös balhé pedig igazi csapattá kovácsolta őket. Nem beszéltek érzésekről, Mick amúgy se tudott sokat róluk, de ez egyébként sem olyan fajta bajtársiasság volt. Mindenesetre abban egészen biztos volt, hogy hiányzott neki a társa, és nélküle félember volt. Nem volt, ami lehűtse a tüzet, ellensúlyozza Roryt.
De aztán jött Kócos.

OUTSIDER COLDNESS
Szürke magány, feleslegesség-érzet, tehetetlenség – ezek töltötték ki Ray Palmer mindennapjait, miután a nagy műgonddal tervezett Atom-ruha a sógunnal együtt a múlté lett.
Fogalma sem volt, hogyan lehetne a csapat hasznára így, hogy az egyetlen dolog, ami miatt hősnek, legendának érezhette magát, odaveszett. Ettől a gondolatától pedig csak még nyomorultabbul volt. Már az is eszébe jutott, hogy talán megkéri Sarát, tegyék ki 2016-ban, ahonnan eljöttek, hogy lezárhassa a történteket, és elfelejtsen mindent.
De akkor Mick ráfogta Snart egykori fagyasztópisztolyát. Egy pillanatra eltűnődött, hogy talán ez a helyes megoldás. Hagyni, hogy Rory halálra fagyassza.
De fagyhalál helyett reményt adott.
És egy társat.  

A song for two flutes... or whatever

[michael clifford fanfiction]

Michael Clifford zavartan szorongatta a gitárját, ami üdítően és félelmetesen új érzés volt a mindig magabiztos fiú számára. A Sydney külvárosában álló, nagy családi ház előtt toporgott immár percek óta, de még mindig nem sikerült összegyűjtenie az elegendő bátorságot ahhoz, hogy belekezdjen a hetek óta gyakorolt dalba. Lámpalázas volt, annyira, mint még soha előtte. Bár tény, a produkción is sok múlott, több mint addig bármikor.
A piros hajú, szemöldökpiercinges fiú ezzel a szerenáddal akarta randira hívni a régen kiszemelt lányt. Valójában megtehette volna akármelyik nap szinte akármelyik pillanatában, mivel jó barátok voltak, de úgy gondolta, az első meghívásnak meg kell adnia a módját. Nem beszélve arról, hogy a korábbi ismeretségük csak további idegességre adott neki okot. Végtére is, ha egy vadidegenről lett volna szó, akkor tét nélkül állhatott volna az ablak alá, és gondolkodás nélkül kezdhetett volna a kigyakorolt dalba. De itt volt kockázat, és ezt Mikey is jól tudta. Tudta azt, hogy ha a lány most nemet mond, akkor az nem csak a még el nem kezdődött romantikus kapcsolatuknak, de a barátságuknak is a végét jelentené. Épp ezért kellett a produkciónak tökéletesnek lennie.
Bár ő maga sem kedvelte Justin Biebert, és tudta, a lány se zárta a szívébe a kanadai énekest, mégis az ő egyik számát választotta – persze alaposan átdolgozva. A szöveg ugyanis tökéletes előkészítése volt Mikey szándékainak. Régóta ismerte a lányt, és pontosan tudta, mennyi csalódásban volt már része, hiszen nem egyszer a fiú vállán sírta ki a bánatát. Épp ez győzte meg arról, hogy Avery végre egy olyan társat érdemel, aki sose bánta – és ő, a fiú ilyen volt. Borzasztóan kedvelte a nála egy évvel fiatalabb, vörös hajú lányt, és őszintén remélte, hogy a másik is hasonlóan érez.
Nyelt egyet, akkorát, hogy attól félt, Aves szobájában is hallani lehetett, majd vett egy óriási, reszelős lélegzetet, és lefogta, majd megpengetette a kezdőakkordot a nyakában lógó, világosbarna, kissé kopottas gitárján. Már ennyi alatt is borzalmasan leizzadt, szinte érezte a hátán, a pólója alatt lecsurgó verítéket, de a zavart és a lámpalázat legyőzve, belekezdett az éneklésbe.
There's gonna be one less lonely girl // One less lonely girl// One less lonely girl.
Az egyik ablakban – amiről a piros hajú fiú jól tudta, hogy Avery szobájához tartozik – felkapcsolták a villanyt, és néhány pillanattal később a lány vörös, kissé kócos haja, és a hozzá tartozó, meglehetősen nyúzott arca is megjelent az üveg mögött. Mikey tökéletesen le tudta olvasni a szájáról, hogy „Mi a pokol?”, annak ellenére, hogy szinte csak félálomban motyogott maga elé. A lány értetlen ábrázata mosolyt csalt az arcára, és az első versszakba már széles vigyorral az arcán kezdett.
How many "I told you's" and "start over's" and shoulders have you cried on before? // How many promises? Be honest, girl // How many tears you let hit the floor? // How many bags you packed.
– Sssh már, te bolond! – nevetett rá Aves az immáron nyitott ablakból. – Felvered az összes szomszédot – rótta meg a fiút kuncogva, de igazából a legkevésbé sem bánta a késői zenélést.
Don't need these other pretty faces like I need you // And when you're mine, in the world // There's gonna be one less lonely girl.
– Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem egy randira. Moziba, vagy vacsizni? Vagy ha a vacsi nem jó, ebédelni? – kiáltotta a srác a járdáról, a szám befejezése után.
– Ne ordíts már! – kacagott Aves, ahogy feddőn a fiúra nézett. – Gyere az ajtóhoz, beengedlek.
– De még mindig nem válaszoltál – kiáltott a fiú vissza, hosszan elnyújtva, ahogy felsétált a feljárón a bejárati ajtóhoz.
– Mondtam már, hogy ne ordíts, mert felkelnek a szomszédok – szólt a lány nevetve, ahogy a kismacskás pizsamájában berántotta a fiút az ajtón.
– Ugyan már, Aves. Az összes szomszédotok süket, feleslegesen aggódsz – vigyorgott a fiú, mint a tejbetök, de a lány csak a mellkasára csapott. – Mellesleg cuki a pizsid – biccentett ajkán kaján vigyorral a kölyökmacskák felé.
– Mindjárt nemet kapsz válaszul – fonta keresztbe a lány maga előtt a karjait durcásan.
– Miért, amúgy igen lett volna? Akkor visszaszívok mindent.
– Szörnyű vagy – sóhajtott Avery, ahogy elindult befelé a lakásba. – Gyere már, te aranytorkú dalospacsirta – szólt vissza a fiúnak.
– Ne már! Pacsirta? Nem lehetne valami férfiasabb? Mondjuk holló. Vagy sas? – merengett a fiú, ahogy a cipőjét lerúgva, fekete zoknijában a lány után csoszogott.
– Hát, amennyiben mondasz olyan hollót per sast, amelyik énekel, ám legyen – vigyorgott a lány, ahogy kinyitotta a hűtőt. – Iszol valamit?
– Egy hideg sört – válaszolta kaján vigyorral az arcán, amitől Averytől kapott egy megrovó pillantást.
– Tudtommal még nem vagy nagykorú – szemlélte Mikeyt összehúzott szemekkel.
– Tudtommal te se voltál még nagykorú egyik bulizásunk, vagy koncertünk idején se – válaszolta a fiú, hasonló pillantással mérve végig a vörös hajút. – De akkor legyen tea – mondta egy sóhajjal kísérve, a falnak támasztva a gitárját, hogy helyet foglaljon a konyhaasztalnál. – Mellesleg nem válaszoltál a kérdésemre. Kezdek aggódni.
– Meginog a híres, Clifford-féle önbizalom? Mi történt? Mikor csöppentünk egy alternatív univerzumba? – húzta Aves a srác agyát, aki mérsékelten lelkesedett a lány ugratásáért. Szerette azt, ahogyan csipkelődtek, de ez most túl fontos volt számára ahhoz, hogy hagyja, hogy az egész egy parázs, piszkálódós vitába menjen át.
– Igen, meg. Már odakint is levert a víz, és majd elájultam. Szóval méltóztatnál válaszolni, mielőtt a padlóra ájulok?
– Igen.
– Igen mi? Igen a válasz, vagy igen, hajlandó vagy válaszolni – kérdezte a srác összezavarodva kissé, ami a lány arcára kegyetlen, ördögi mosolyt csalt.
– A válasz igen.
– De melyik kérdésre? – érdeklődte a srác, és kezdte egyre jobban zavarni, hogy nem az ő kezében van az irányítás.
– Ne feszülj már ennyire, persze, hogy a randira. Igazából már hetek óta vártam, hogy mikor kérdezed meg. kezdtem azt hinni, hogy nekem kell majd a kezembe venni az irányítást.
– És mikor lenne jó? – A fiú zöld szemei lelkesen felcsillantak, mint ajándékot kapó kisgyereknek, ahogy egyből ráharapott Avery válaszára.
– Itt és most? – kérdezte a lány elmosolyodva.
– Hát, végülis – mérte végig Mikey. – Kivételesen csinos a ruhád, ennél alkalomhoz illőbbet nem hiszem, hogy valaha sikerülne összeraknod – mondta egyre szélesedő vigyorral.
– Olyan egy mocsok vagy, Clifford! – csattant fel Avery, tettetett sértődöttséggel. – Mindjárt meggondolom magam!
– És nem randizol velem?
– És nem fuvolázok neked – vágta rá a lány, de rögtön az ajkába harapott, ahogy meglátta azt a vigyort a Michael arcán, amit soha nem akart látni. – Nem úgy, te majom!
– Ezt már nem magyarázod ki, Aves – nevetett a fiú, hogy aztán pár perc után kicsit elkomolyodjon, és immár csak egy szolid mosollyal az arcán forduljon kéréssel a lány felé. – Ámbár, egyszer mintha ígéretet tettél volna arra, hogy megtanítasz fuvolázni.
Ezúttal Avery arcára költözött olyan mosoly, ami rengeteg érzést és érzelmet sejtetett – legfőképp elégedettséget. Aranyat ért számára ez a mondat, mert tudta, hogy ebből egy rövid fricskával visszaadhatja Michaelnek a szekálások jelentős részét.
– Hogy aztán bemutathasd a tudásodat Luke-on? – vigyorgott szélesen a lány, mert tudta, hogy ezzel most ő nyerte a kis párbajukat. Mattot adott, touchdownt szerzett, belőtte az aranygólt, kiütéssel nyert, meg minden egyéb, mindent elsöprő győzelmet jelentő sportkifejezés, amit a srácoktól rendre hallott, csak épp fogalma nem volt, hogy pontosan melyik sportágakhoz köthetők.
– Ez csúnya volt, Aves. Nagyon csúnya, de nem tagadom megérdemeltem. – Mikey arca fájdalmas fintorba húzódott, ahogy kiejtette a szavakat. – Ráadásul örömmel látom, hogy ragad rád valami a koszon kívül is.
– Na jó, most már tényleg elmehetsz a fenébe! – sértődött meg a lány. – Csendben emlékeztetnélek, hogy már azelőtt is vissza tudtam szólni másoknak, hogy megismertelek volna.
– Persze, Aves, nyilván – hangzottak a fiú szavai, ám az arcán ülő mosolyból sütött az, hogy egyetlen szavát se gondolja komolyan.
– Na, le akarod nyűgözni a szőke kis barátodat, vagy nem? – váltott hirtelen vissza a vörös hajú az eredeti témára, mire Michael csak megforgatta a szemét.
– Azzal viccelődni, hogy Luke meg én együtt vagyunk, már három éve se volt vicces. És ez azóta se változott – húzta el a száját a fiú.
– Isten mentsen, hogy ezzel az égben köttetett friggyel viccelődjek.
– Avery! – szólt rá a másik, hosszan elnyújtva a nevét.
– Tudod, minek kell elhangzania ahhoz, hogy abbahagyjam – vigyorgott a lány, szélesebben, mint az este során addig bármikor. Michael nagyot sóhajtott – fáradtan, beletörődően, majd ki mondta azt a két szót, amit a lány hallani akart. Azt a két szót, ami olyan érzés volt, mintha egyszerre három fogát húzták volna ki.
– Taníts, Mester!
Avery arcán a legszélesebb, és legönelégültebb mosollyal, ami csak létezhetett, biccentett az emelet felé, és elindult felfelé a lépcsőn, Mikey pedig a gitárját felkapva követte. Mire a lány szobájába lépett, addigra az már összerakta a hangszerét, és az ágyon ülve nyújtotta a fiú felé, aki zavartan fogta a kezébe.
– Oké, vágom, működnie kéne a telepátiának, de nem megy. Vagy varázsfuvola? Mert akkor rajtam hatástalan, nem kaptam ihletet, hogy hogy játsszak rajta.
– Próbáld megfújni. Nem, ne nézz ilyen értetlenül, milliószor láttál és hallottál játszani, tudod, hogy kell tartani. Csak próbáld meg – kérte Michaelt, immáron egy kedves mosollyal az arcán. A fiú a szájához emelte a hangszert, és összeszorított szájjal, igyekezett megfújni a fényesen csillogó hangszert – kevés sikerrel.
– Ne nyállal köpködd tele, lazítsd el a szádat – tanácsolta Avery.
– És azt mégis hogy csináljam? – kérdezett vissza a piros hajú, türelmetlenül. Nem a kitartás mintaképe volt, és ezzel a lány is tisztában volt, éppen ezért nem nevetett fel, mert tudta, azzal egy életre elvenné a fiú kedvét.
– Mintha smárolnál. – Hitetlen pillantást kapott Mikeytól, mire elvigyorodva felállt, és közelebb lépett hozzá. – Komolyan. Lazítsd el az ajkaid. Épp… úgy… mintha… készülnél… valakit… megcsókolni – mondta a lány, egyre halkabban, egyre közelebb lépve a fiúhoz. Egyik kezével megfogta Michael a fuvolát markoló kezét, és óvatosan leengedte, másik kezét pedig a piros hajú enyhén borostás arcélére simította, és az utolsó szó kiejtése után finoman, lassan megcsókolta.
– Ha tudnád, mióta várok erre – szólt halkan a fiú, mikor elváltak egymástól, és homlokát Averyének döntötte. Kisimított egy égővörös tincset a lány arcából, akit ez boldog, szentimentális mosolygásra késztetett.
– Próbáld újra – kérte a fiút, aki a szájához emelte a hangszert, és megkísérelte megfújni, ami, még ha nem is tisztán, és fülsimogatóan, de megszólalt. Aves egy jó tanár büszke mosolyával pillantott végig a tanítványán, a barátján. A fiún, aki számtalanszor állt már a szobájában, mégis olyan minőségben, mint akkor, még soha. A fiún, akire olyan régóta várt, és most végre, megkaphatott. A következő mondatával pedig bár a fuvolázásra gondolt, de azért csak úgy, mintegy mellékesen a kezdődő kapcsolatukra is utalt: – Na, ugye, hogy megy ez!