| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

The Primadonna Life of Sam Winchester

Sziasztok!
„Kisebb” kihagyás után megint itt vagyok, és legközelebbi posztot nem ígérgetek, mert az, hogy vannak elkezdett dolgaim, még nem jelenti azt, hogy záros határidőn belül be is lesznek fejezve (lásd: A zongorista, vagy a Bosszú). De ezt a kis majd 900 szavas szöszt befejeztem a minap, és úgy döntöttem – Vivi hathatós bátorítása után –, hogy megérdemli, hogy felkerüljön. Szóóval, jöjjön, aminek jönnie kell, újabb betekintés a gyötrelmes humoromba.
Jajj, még mielőtt belevágnánk, kicsit a keletkezési körülményekről. Az alapötlet onnan jött, hogy van egy barátom, aki egy mozizásból hasonló hisztit levágott, mint a sztoriban Sammy. Az pedig, hogy Sam lesz a Primadonna Girl, onnan jött, hogy van egy zseniális videó youtube-on (életem megrontóján és tönkretevőjén), Samről a Bubblegum bitchre (videó itt), onnan pedig csak egy lépés volt a Primadonna Girl, onnan pedig már csak egy lépés ez a szösz. Amiről egyébként kíváncsian várom mindenki, bárki véleményét. *reménykedik* 
x Supernatural
x triplarandi
x humor – próbál lenni, de menet közben elvérzik a kísérletben
x laza Destiel, és még lazább CharliexDororthy és JodyxCrowley utalgatások – tényleg csak azok
x szösz
x OOC-k minden mennyiségben.
x 874 szó

The Primadonna Life of Sam Winchester
Sam Winchester élete születésétől kezdve nehéz volt. Ha nem lett volna elég, hogy fél éves korában egy démon megölte az anyját, hogy őt démonvérrel itassa, és médium-gyereket csináljon belőle, az egész életét és gyerekkorát azzal töltötte, hogy Azazelt kergette. Ráadásul egyetemista korában a barátnője, az anyjához hasonlóan elégett a plafonon, ő maga pedig meghalt, majd feltámadt. Rászokott a démonvérre, hogy megakadályozza Lucifer kiszabadulását. Ám elbukott, ráadásul az ördög maga, Samet akarta porhüvelyének. Aztán végignézte a bátyja halálát – egy verőfényes keddi napon lényegesen többször is, mint azt valaha akarta volna –, látta, ahogy a Földet majdnem elsöpri az Apokalipszis, aztán a Sötétség. És ez mind szívás, ezt tudta jól, de a kisebbik Winchester lelkét mégsem ez zavarta leginkább.
Az még majdhogynem teljességgel rendben is volt, hogy a bátyja, és Castiel mellett állandó jelleggel, harmadik kerékként tetszelgett. Idővel hozzászokott, természetessé vált, néha már hiányolta is az angyalt, ha az nem volt velük. Charlie és Dorothy megjelenésével, azonban a dolog kezdett zavaróvá válni, de még az ötödik kerék szerepkörbe is hajlandó volt beletörődni. Azonban mikor egy napsütéses vasárnap reggelen Jody Mills, és a Pokol regnáló Királya megjelentek, mint harmadik páros, készen egy fantasztikus, egész napos közös kirándulásra, a kis Sammy Winchesterben eltörött valami, amin kerek hatvanhárom perce nem tudta túltenni magát.
– Már nem is ötödik kerék vagyok, hanem hetedik?!
– Ezt nem értem, egy kocsinak nincs is szüksége hét kerékre. Vagy igen? Dean? – pillantott Cas összezavarodottan a vadász felé.
– Egyáltalán, miért megyünk ilyen messzire? Mármint van mozi húszpercnyire is, de nem, mi autózunk két órát – hisztizett tovább a fiatalabb Winchester, durcásan keresztbe fonva a mellkasa előtt a karját. Egészen úgy nézett volna ki, mint egy sértődött kiskölyök, ha amúgy nem magasodott volna mindenki fölé a társaságban.
– Találjatok már a Bocinak egy nőt. Vagy fiút, igazából mindegy – sóhajtott Crowley, megfáradtan kortyolva a pohár whiskeybe, amit szorongatott. – Olcsó, pancsolt… Semmi újdonság – illette kritikával fintorogva az aranyszínű italt, mire Dean csak látványosan megforgatta a szemét. Kommentálta volna, de annyiszor lefutották már ezt a kört, hogy egyszerűen nem volt hozzá ereje.
– Hogy találnánk már párt neki, ha egyszer a cipője párját se képes megtalálni? – kérdezte az idősebb vadász, arcára kúszó széles, gonosz mosollyal, amiért kapott is rögvest egy megrovó pillantást Castieltől.
– Nyolc éve történt, Dean. Nyolc! – Sam ezen már tényleg végképp megsértődött, és felvette a durcás, utálom a világot, Sammy-arcot. – És egyébként is a nyúlláb tehetett róla – tette még hozzá, hogy mintegy tisztázza a nevét. Dean épp bele akart kötni, de Charlie a béke híve volt, úgyhogy megelőzve egy órákig tartó testvérharcot, inkább közbelépett.
– Felteszem, egy kiváltképp érdekes történetről van szó, amit nyilván mindannyian nagyon szívesen meghallgatnánk… – kezdett bele, de ezen a ponton Jody közbeszólt.
– Újra. – A nő elnézően pillantott a vörös hajú lányra, amaz pedig csak megrázta a fejét, jelezvén, hogy semmi gond.
– De nem akarom lekésni a mozit.
– Nem késnénk le, ha nem a világ másik végére mennék – kötötte szorgosan a pokolkutyát a karóhoz Sam.
– De csak ott játsszák ezt az istenverte filmet – felelte Dean, akit az indokoltnál egyel jobban szórakoztatott öccse vergődése, és a legkevésbé sem akart megértő nagytestvért játszani.
– Akkor legalább várjátok meg, hogy összerakjam a piknikkosarat, ha már kirándulni megyünk – duzzogott tovább a kisebbik Winchester, de Jody megragadta a kabátját, és elkezdte a lépcső felé rángatni.
– Egész úton ezt fogod csinálni? – kérdezte Charlie nagyokat pislogva Samre. – Csak mert akkor én Jodyékkal megyek – tette hozzá, széles vigyorral az arcán. – Ne morogj már, inkább örülj, hogy együtt a banda.
A vörös lány szavai tulajdonképpen süket fülekre találtak, ugyanis Sammy félrebiccentett fejjel kezdett el gondolkozni. – Nincs is három kezem, ennyi irányba nem is tudnék gyertyát tartani – jegyezte meg a szokásos, sértődött fejével. Enyhén csücsörített, ahogy a grimaszra húzódott az arca, és az abszolút fölényes gúny sütött az ábrázatáról. Dean ki nem állhatta, mikor ezt csinálta. Alapból bármit megtett volna az öccséért, de az ilyen pillanatokban legszívesebben maga lökte volna oda egy csapat wendigonak. Vagy maga ugrott volna egy dzsinn elébe, egy szebb álomkép reményében.
– Sammy, csak szólnod kellett volna, hogy te akarod a műsort adni, nem erőltettük volna a mozit, de akkor készülök popcornnal – jegyezte meg Dean, hasonló stílusban, ahogy az imént az öccse beszélt.
– Winchester családi dráma! – kiáltott megjátszott lelkesedéssel Crowley. – Mintha csak tegnap lett volna, hogy legutóbb hajba kaptak – merengett nosztalgikusan a Pokol Királya, aztán arca elkomorodott. – Várjunk, valóban tegnap volt – tette hozzá epésen.
– Igaza van, srácok – szólalt meg Jody, továbbra is igyekezve pártatlan hangot megütni. – Belehalnátok, ha egy napra békén hagynátok egymást, és nem piszkálnátok a másikat?
– De Dean kezdte! – fakadt ki Sammy, a többieknek pedig már végképp kezdett fogyni a türelme. Az egész tényleg egyre jobban hajazott egy óvodai civakodásra, nem pedig felnőtt emberek kellemes, délutáni időtöltésére.
– Istenem, hát még mindig itt tartunk? – sóhajtott fel Dorothy, lerogyva az egyik kanapéra, amiért be is zsebelt egy megértő pillantást Crowleytól. A fene se gondolta volna, hogy a Pokol Király megértő is tud lenni.
– Ha lehet, azért Chuckot ne keverjük ide – mormogta Cas, mintegy csak az orra alatt, de Charlie azért meghallotta, és óvatosan el is vigyorodott.
– Oké, szóval van egy ajánlatom – kezdett bele Jody. – Mi lenne, ha most itt mindenki megígérné, hogy legközelebb te választhatsz programot? – kérdezte a nő, a magas férfi vállára simítva a kezét. Sam boci szemei felcsillantak, és lelkes bólogatásba kezdett.
– Akkor mehetünk? – kérdezte Crowley, felpillantva a whiskeyjéből.
– Máris – bólintott Sam. – Csak hozom a piknikkosarat. 

Tovatűnő álomkép [Destiel]

Sziasztok!
Szimpatikus ez a hétfő – nem, nem az, igazából gyűlölöm a hétfőket, de gondoltam talán többen így vagytok vele, és talán jobbá teszi az esetleges pocsék napotokat, ha találtok a blogon valamit. Na, ez pont nem az a novella, ami bárki napját szebbé/jobbá teszi, de egy próbát azért megért. Mindenesetre ez most így van, többé-kevésbé Destiel, és többé-kevésbé az Egyedül folytatása. Az az idézet adta hozzá az ötletet, ami a szösz elejére is be van pakolva, írás közben pedig a Faded piano orchestral verzióját hallgattam rongyosra. 
Jövő hétre megpróbálok befejezni egy másik rövidet, a jó hír az, hogy folyamatban most van három Supnat ficem is, és mindhárom csupa vidámság és szeretet lesz – de nem kizárt, hogy közbecsúszik majd valami ehhez hasonló. Mindenesetre, jó olvasást, meg minden egyéb, és az elmúlt hetekben érkezett kommentekért óriási nagy ölelést küldök mindenkinek, komolyan nagyon boldoggá tettek, tesznek.♥
puszi, D.
x Supernatural
x flangst
x Destiel
x szösz
x slash(ish)
x 690 szó
x az Egyedül című ficem folytatása – fogjuk rá.
Tovatűnő álomkép
„Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám, s ezer csókkal borítanám kezét. Ó, ha ilyenkor még félig az álom révületében utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog a fuldokló szívemből és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.”
– Johann Wolfgang von Goethe
Az Impalában ülnek. Csak ők ketten, a naplemente felé tartanak. Az autó belsejét megtölti Cas nevetése, miután Deannek végre sikerült elmagyarázni neki a viccet, amit az imént mondott. Dean szívét melegség járja át, ahogy végignéz a mellette ülő angyalon. Azaz már csak ex-angyal, de ez tulajdonképpen nem is számít, mert nem azért szereti Castielt ami, hanem azért aki. Azért a megnyugtatóan kedves, mindig törődő, aggodalmaskodó személyiségéért. Azért az értetlenségéért, és ártatlan naivitásáért, amit a mindennapok során újra meg újra tanúsít. A tisztaságáért és a jóindulatáért, az emberek iránti önzetlen szeretetéről, amik miatt Dean azt kívánja, sose változzon meg. 
Ha éppen nem vezetne, Dean az ex-angyal vállára hajtaná a fejét, tovább csinosítva a tökéletes pillanatot. De Cas, mintha csak kitalálná a gondolatait, fészkelődik kicsit az Impala bőrülésén, és a vadász vállára dől, ujjaival pedig annak szőkésbarna tincseibe túr. És Dean elképzelni sem tudna ennél nagyobb boldogságot. Ez minden, amire vágyott, amióta csak az angyalt megismerte. Egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy örökre az emlékezetébe vésse a pillanatot, azonban mire kinyitja, változik a kép.
Eltűntek a lemenő nap narancssárgában játszó, aranyló sugarai, és a helyére bekúszott a mindent magába szippantó sötétség, ami úgy ölelte magához a Winchestert, hogy az úgy érezte, menten megfullad. Dean sűrű pislogásba kezdett, mintha azzal csak visszahozhatná az iménti tüneményt, de csak annyit ért el, hogy a kép tovább fakult. Már eltűnt az Impala is, és Dean a bunkerbeli szobájában találta magát, egyedül, mert Cas is beleveszett a sötétségbe mellőle. Kezével kétségbeesetten kapott az elillanó álomkép felé, az angyali boldogság irányába, de minduntalan csak a levegőt markolta, a jelen jeges ürességét, amit a kékszemű halála hagyott maga után.
Mert Cas meghalt. Miatta halt meg, mert azon az átkozott esős éjszakán szó nélkül otthagyta abban a mocskos motelszobában. Hónapok teltek el a történtek óta, és Dean nem tudott szabadulni a bűntudattól, nem tudott elszakadni Cas folyton kísértő emlékétől. A fájdalomtól és az ürességtől, a belülről feszítő nyomorúságtól, amiért soha semmit nem mondott neki arról, amit érzett. A mardosó önutálattól, hogy magára hagyta azt, akit a legjobban szeretett, akkor, amikor annak a leginkább szüksége lett volna rá.
Nem szolgált, nem szolgálhatott mentségül, hogy nem volt önmaga, mert… Képesnek kellett volna lennie arra, hogy megtörje a pecsétet. Le kellett volna tudnia döntenie a falakat, hiszen Castiel is képes volt rá korábban, neki mégsem ment, és ez az angyal életébe került. És emiatt képtelen volt megbocsátani magának. Az álmok világába menekült az ébren kísértő bűntudat elől, de a színes, cukormázas délibábok után csak még nyomasztóbb volt a mindennapok szürkesége. Ez pedig még sűrűbbé tette az arcán patakzó néma könnyeket, amelyekhez folyvást sírva üvöltő lélek társult. Már ami még ezek után maradt belőle.
A gyávaság könnyei voltak ezek, és ezt Dean is jól tudta. Gyávaságból és félelemből nem mondta soha az angyalnak hogyan érez, és most pedig már késő volt. Pedig minden megelőzhető lett volna, kiküszöbölhető. Egyetlen egy szóval. Apró mondatokkal, nyilvánvaló gesztusokkal. De nem merte soha, pedig annyira akarta, vágyta, de az utolsó pillanatban mindig visszahúzta a kezét, mikor Cas sötét hajába fúrta volna az ujjait, elrántotta a tenyerét, mikor legszívesebben az angyal arcára simította volna, és becsukta a száját, benntartva így a kikívánkozó vallomásokat, a titkos érzéseket.
Hiba volt, most már tudta persze. Most, mikor már késő volt. Mikor már nem volt naplemente, és nem volt kézfogás, sem az ujjai alatt játszó, selymes sötét tincsek, csak az örökös keserű íz a szájában, meg az ágynemű szövetnek durva érintése a bőrén. Meg persze a pusztító magány, ami minden porcikájába beette magát. Ekkor jött rá újra, hogy végzetes hibát követett el, olyasfajtát, amiből nem tudta kiügyeskedni magát, bármennyire akarta is. Inkább hagyta, hogy a gyötrelem és a nyomorúság eluralkodjon rajta, hogy a fájdalom átjárja minden porcikáját, és a párnájára némán visszazuhanva hagyta, hogy a démonai újra elnyeljék. Beletörődött a hibája okozta végtelen kálváriájába.