| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Tovatűnő álomkép [Destiel]

Sziasztok!
Szimpatikus ez a hétfő – nem, nem az, igazából gyűlölöm a hétfőket, de gondoltam talán többen így vagytok vele, és talán jobbá teszi az esetleges pocsék napotokat, ha találtok a blogon valamit. Na, ez pont nem az a novella, ami bárki napját szebbé/jobbá teszi, de egy próbát azért megért. Mindenesetre ez most így van, többé-kevésbé Destiel, és többé-kevésbé az Egyedül folytatása. Az az idézet adta hozzá az ötletet, ami a szösz elejére is be van pakolva, írás közben pedig a Faded piano orchestral verzióját hallgattam rongyosra. 
Jövő hétre megpróbálok befejezni egy másik rövidet, a jó hír az, hogy folyamatban most van három Supnat ficem is, és mindhárom csupa vidámság és szeretet lesz – de nem kizárt, hogy közbecsúszik majd valami ehhez hasonló. Mindenesetre, jó olvasást, meg minden egyéb, és az elmúlt hetekben érkezett kommentekért óriási nagy ölelést küldök mindenkinek, komolyan nagyon boldoggá tettek, tesznek.♥
puszi, D.
x Supernatural
x flangst
x Destiel
x szösz
x slash(ish)
x 690 szó
x az Egyedül című ficem folytatása – fogjuk rá.
Tovatűnő álomkép
„Hasztalan nyújtom feléje a karomat reggel, ha nehéz álomból ébredek, hasztalan keresem ágyamban éjszaka, ha egy boldog, ártatlan álom rászedett, mintha őmellette ülnék a réten, és fognám, s ezer csókkal borítanám kezét. Ó, ha ilyenkor még félig az álom révületében utána nyúlok, és ettől felébredek – könnyek árja zuhog a fuldokló szívemből és vigasztalan zokogok a sötét jövő felé.”
– Johann Wolfgang von Goethe
Az Impalában ülnek. Csak ők ketten, a naplemente felé tartanak. Az autó belsejét megtölti Cas nevetése, miután Deannek végre sikerült elmagyarázni neki a viccet, amit az imént mondott. Dean szívét melegség járja át, ahogy végignéz a mellette ülő angyalon. Azaz már csak ex-angyal, de ez tulajdonképpen nem is számít, mert nem azért szereti Castielt ami, hanem azért aki. Azért a megnyugtatóan kedves, mindig törődő, aggodalmaskodó személyiségéért. Azért az értetlenségéért, és ártatlan naivitásáért, amit a mindennapok során újra meg újra tanúsít. A tisztaságáért és a jóindulatáért, az emberek iránti önzetlen szeretetéről, amik miatt Dean azt kívánja, sose változzon meg. 
Ha éppen nem vezetne, Dean az ex-angyal vállára hajtaná a fejét, tovább csinosítva a tökéletes pillanatot. De Cas, mintha csak kitalálná a gondolatait, fészkelődik kicsit az Impala bőrülésén, és a vadász vállára dől, ujjaival pedig annak szőkésbarna tincseibe túr. És Dean elképzelni sem tudna ennél nagyobb boldogságot. Ez minden, amire vágyott, amióta csak az angyalt megismerte. Egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy örökre az emlékezetébe vésse a pillanatot, azonban mire kinyitja, változik a kép.
Eltűntek a lemenő nap narancssárgában játszó, aranyló sugarai, és a helyére bekúszott a mindent magába szippantó sötétség, ami úgy ölelte magához a Winchestert, hogy az úgy érezte, menten megfullad. Dean sűrű pislogásba kezdett, mintha azzal csak visszahozhatná az iménti tüneményt, de csak annyit ért el, hogy a kép tovább fakult. Már eltűnt az Impala is, és Dean a bunkerbeli szobájában találta magát, egyedül, mert Cas is beleveszett a sötétségbe mellőle. Kezével kétségbeesetten kapott az elillanó álomkép felé, az angyali boldogság irányába, de minduntalan csak a levegőt markolta, a jelen jeges ürességét, amit a kékszemű halála hagyott maga után.
Mert Cas meghalt. Miatta halt meg, mert azon az átkozott esős éjszakán szó nélkül otthagyta abban a mocskos motelszobában. Hónapok teltek el a történtek óta, és Dean nem tudott szabadulni a bűntudattól, nem tudott elszakadni Cas folyton kísértő emlékétől. A fájdalomtól és az ürességtől, a belülről feszítő nyomorúságtól, amiért soha semmit nem mondott neki arról, amit érzett. A mardosó önutálattól, hogy magára hagyta azt, akit a legjobban szeretett, akkor, amikor annak a leginkább szüksége lett volna rá.
Nem szolgált, nem szolgálhatott mentségül, hogy nem volt önmaga, mert… Képesnek kellett volna lennie arra, hogy megtörje a pecsétet. Le kellett volna tudnia döntenie a falakat, hiszen Castiel is képes volt rá korábban, neki mégsem ment, és ez az angyal életébe került. És emiatt képtelen volt megbocsátani magának. Az álmok világába menekült az ébren kísértő bűntudat elől, de a színes, cukormázas délibábok után csak még nyomasztóbb volt a mindennapok szürkesége. Ez pedig még sűrűbbé tette az arcán patakzó néma könnyeket, amelyekhez folyvást sírva üvöltő lélek társult. Már ami még ezek után maradt belőle.
A gyávaság könnyei voltak ezek, és ezt Dean is jól tudta. Gyávaságból és félelemből nem mondta soha az angyalnak hogyan érez, és most pedig már késő volt. Pedig minden megelőzhető lett volna, kiküszöbölhető. Egyetlen egy szóval. Apró mondatokkal, nyilvánvaló gesztusokkal. De nem merte soha, pedig annyira akarta, vágyta, de az utolsó pillanatban mindig visszahúzta a kezét, mikor Cas sötét hajába fúrta volna az ujjait, elrántotta a tenyerét, mikor legszívesebben az angyal arcára simította volna, és becsukta a száját, benntartva így a kikívánkozó vallomásokat, a titkos érzéseket.
Hiba volt, most már tudta persze. Most, mikor már késő volt. Mikor már nem volt naplemente, és nem volt kézfogás, sem az ujjai alatt játszó, selymes sötét tincsek, csak az örökös keserű íz a szájában, meg az ágynemű szövetnek durva érintése a bőrén. Meg persze a pusztító magány, ami minden porcikájába beette magát. Ekkor jött rá újra, hogy végzetes hibát követett el, olyasfajtát, amiből nem tudta kiügyeskedni magát, bármennyire akarta is. Inkább hagyta, hogy a gyötrelem és a nyomorúság eluralkodjon rajta, hogy a fájdalom átjárja minden porcikáját, és a párnájára némán visszazuhanva hagyta, hogy a démonai újra elnyeljék. Beletörődött a hibája okozta végtelen kálváriájába.


Night Moves [Supernatural]

Sziasztok!
Megígértem pénteken, és itt is van. Fura, mi? Elhiszem. Igazából sok mondanivalóm nincs, még mindig nem tudom definiálni, hogy mi ez, és még mindig hangulatficnek hívom, ha van ilyen, ha nincs. És én nagyon szerettem írni, és közben állandóan a Night Movest hallgattam, és ennek következményeképp ezt is énekelgettem, minden körülöttem élő legnagyobb örömére ^^ Mindenesetre jó olvasást ehhez a szöszhöz is.
x Supernatural
x domestic fluff
x winchester brothers
x egyperces
x 434 szó
x szolid (khm) utalgatás Destielre
x songfic(ish)
Night Moves
– Sammy, nem! – kiáltott Dean az öccse után, ám az arcán széles, kaján vigyorral vágtatott ki a motelszobából, hogy bepattanjon az Impala volánja mögé. Bátyja morogva követte, és a táskáját a csomagtartóba dobva, duzzogva beült az anyósülésre. Hangosan bevágta a kocsi ajtaját, majd bocsánatkérőn pillantott oda, és finoman végigsimított a karosszérián. Samre haragudott, nem a Kicsikéjére.
Sam már be is rakott egy kazettát a lejátszóba, arcán egyre növekvő mosollyal. Dean ki akarta szedni, de öccse a kezére csapott.
– Tudod a szabályt, Dean. A sofőr választja a zenét… – vigyorgott a fiatalabb Winchester a bátyjára, aki csak megforgatva a szemét hátradőlt az Impala bőrülésén, arra várva, hogy felcsendüljön Sammy valamelyik borzalmas zenéje. Legnagyobb meglepetésére azonban a szokásos picsarock helyett Bob Seger egyik jól ismert dalának kezdőakkordjai szólaltak meg a hangszóróból.
Dean zavartan dőlt előre, már-már annyira zavartan, amennyire zavart Cas szokott lenni. Értetlenül pillantott az öccsére, aki önelégülten vigyorgott, és büszkén dobolta a dal ritmusát a kormányon.
– Sammy? – kérdezte Dean hezitálva. – Miért?
– Ó, semmi, csak reggel megtaláltam Cas nyakkendőjét az ülés alatt. És ki van szívva a nyakad – vonta meg a vállát Sam. És bár ez fizikai képtelenségnek tűnt, a mosoly egyre csak szélesedett az arcán. Dean szólásra nyitotta volna a száját, kétségbeesetten kutatott egy szellemes visszavágás után, de rájött, hogy az igazságot úgyse tudja mivel cáfolni, úgyhogy inkább becsukta a száját.
He was a black haired beauty with big blue eyes – dalolta Sam pimaszul átírva a sorokat. Dean pedig csak a tenyerébe temette az arcát. Pár másodperc után aztán rájött, hogy igazából meg nem történtté nem tudja tenni a dolgokat, és valójában esze ágában sem lett volna, még akkor se, ha képes lett volna rá. Úgyhogy inkább hagyta, hogy mosolyra húzódjon a szája, és az öccsével együtt nevetett. Őszintén, szívből jövően, úgy, ahogyan már nagyon régen nem. Ahogy talán még sosem.
Out in the back seat of my '67 Chevy – énekelték az ominózus sort immár együtt. Összebeszélés nélkül is átvariálták a sort, és sajátjukká varázsolták a dalt. Ahogy az Impalában ülve száguldottak a naplemente felé, látszólag problémák nélkül, vidáman, szánalmasan nyálasnak és csöpögősnek hatott, de – bár egyikük sem vallotta volna be –, mindennél jobban szükségük volt már erre. Felelősség és kötelezettségek nélkül tartani valahova. Bárhova.
Workin' on our night moves, Trying' to make some front page drive-in news. – A Winchester testvérek hangja egybecsengett Bob Segerével, ahogy a lehúzott ablakon becsapó, kellemes nyári szellőben énekeltek. Tudták, hogy nem fog örökre tartani, mert a jó dolgok, a boldog pillanatok sose voltak tartósak, ezt mindketten tapasztalták már. De itt voltak egymásnak, és itt volt nekik Cas, főleg Deannek, meg az Impala, ami otthonukként szolgált, és… Ennél többre talán nem is volt szükségük.