| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Why can't we be like that? [Muke Clemmings]

A Stella által hirdetett Nagy Songfic Kampány (erről bővebben ITT) hozta meg a kedvem ahhoz, hogy írjak egy songficet a Little Mix - Secret Love Song című dalából. És aztán arra, hogy ebből milyen jó Muke Clemmings fanfic lenne. Szóval kábé egy nap alatt megszületett. Szükségesnek érzek egy-két figyelmeztetést: slash, tehát fiú-fiú szerelmet mutat be, a tőlem megszokott "gyerekbarát" módon, de azért fontosnak tartottam felhívni rá a figyelmet, hogy aki nem bírja az ilyesmit, az hozzá se fogjon. Remélem azért lesz valaki, akinek tetszik, a hozzászólást, mint mindig, most is szívesen várom.
Why can't we be like that?

Egyedül ült az öltözőben, az arcát a tenyerébe temette, hogy aztán ujjaival végigszántsa a szanaszét álló világosszőke tincseket. A helyiségbe beszűrődött a rajongók sikítása az arénából – a hangorkán, ami máskor mindig boldoggá tette, de ezen az estén nem érzett mást, csak ürességet. Pedig ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi a turnén, valami mégis változott. Talán ő maga. Talán belefáradt a hazugságokba, a bujkálásba, a menekülésbe önmaga, az érzései, és mások véleménye elől. Talán csak túl sok volt az elvárás.
A mosoly az arcán hónapok óta nem volt az igazi, és arra sem emlékezett már, hogy milyen gondtalanul nevetni, vagy a mellkasára nehezedő mázsás súly nélkül levegőt venni. Az elvárások megfojtották, és ezen az sem segített, hogy az egyetlen személy, akinek a véleménye tényleg számított, ugyanúgy érzett, mint ő. Nem kellett volna törődniük azzal, mások mit mondanak, mégis, mindkettejüket megbénította a félelem. A félelem, hogy a nyilvánosság tönkreteheti azt a tiszta és őszinte kapcsolatot, ami kettejük között volt.
We got a love that is hopeless
Reszelőset sóhajtva egyenesedett fel a széken, és tekintete a ruhákkal teledobált padlóról az asztalon magányosan álló műanyag söröspohárra tévedt. A szemeit lehunyva gondolt vissza az időkre, amikor még minden tökéletes volt, és a feszengés meg a kétségbeesés nem mérgezte meg a viszonyukat. Amikor még a rettegés nem kúszott be alattomosan a mindennapjaikba.
A fiú maga sem tudta hol és mikor kezdődött pontosan az egész. Hogy mikor lett több a barátságukból, hogy mikor kezdett el vonzódni hozzá, hogy mikor lett szerelmes belé. Hogy mikor váltak az apró érintések a mindennapok megnyugtató izgalmává, és hogy mikor kezdték kitölteni a lopott pillantások az üres másodperceket, amikor azt hitték, senki nem figyel.
Every second, every thought, I'm in so deep
Barátok voltak, nem volt titkuk egymás előtt, és ez adta a stabilitást a kapcsolatuknak, és mégis, kicsúszni látszott a talaj a lábuk alól. Szó sem volt arról, hogy ne szerették volna egymást, csak a megfelelési kényszer megbénította őket.
A fiú óriási szerencsének élte meg azt, hogy Luke viszontszereti. Amikor szembesült a saját érzéseivel, a legbátrabb álmaiban volt csak mersze arra gondolni, hogy azok nem egyirányúak. De amikor a fiatalabb szőke sorozatosan szemezett vele, és nem húzódott el az érintéseitől, sőt, ő maga kezdeményezte őket, az felért egy csodával.
Fájdalmas, elhaló sóhajjal, és összeszoruló szívvel gondolt a fiú érintésére, amitől az egész testén végigfutott a hideg. Már csak az emlékétől, hát még ha valóban itt lett volna mellette. De nem volt, mert mostanság akadtak nézeteltéréseik, legfőképp amiatt, hogy féltette Luke-ot. Nem önmagát, hanem a fiatalabb fiút. Nem akarta odavetni a sajtó hiénái elé, mert tudta, hogy egy életre megtörné őt. És azt pedig nem hagyhatta, nem engedhette, hogy a szeretett fiú törékeny, ártatlan és tiszta lelkét tönkretegyék. Túl a szerelmen önzés is volt benne – tudta, hogy az a kettejük kapcsolatának is a halálát jelentené, és nem lett volna képes Luke nélkül akár csak egy másodpercet is leélni az életéből. Így már nem, hogy tudta, mennyire felemelő vele.
It's obvious you're meant for me
Every piece of you, it just fits perfectly
Remegve emlékezett vissza az első, egy pusziból kinőtt csókjukra. Ártatlan volt, mindketten megilletődtek kissé, és pár pillanatig azt sem tudták, mit is csinálnak tulajdonképpen. De az az apró csók is a mennybe repítette mindkettejüket. Az ajkuk, a nyelvük ösztönösen tudta, mi a teendő, egyből rátaláltak a másik ritmusára, és amikor a fiú megérezte Luke enyhén remegő kezeit a nyaka körül a szíve majd kiugrott a mellkasából. El sem hitte, hogy ennyire szerencsés lehet. Hogy nemcsak nem veszítette el a barátságát, de megkapta valami több reményét.
De ahogy a műanyagpohárban álló sörről is eltűnt a hab, úgy az ő kapcsolatukból is kiveszett a varázs egy része. A zárt ajtók mögött vívott szenvedélyes csókcsaták, és szerelmes pillanatok jelentették minden átkozott nap fénypontját, a kamerák kereszttüzében váltott sóvár pillantások viszont keservesen nehezítették az életüket. A szobájuk mélyén azok lehettek, akik akartak, akik voltak. Megjátszás és hazugság nélkül, senkitől sem zavartathatva szerethették egymást. A két próba között, a koncertek előtt és az interjúk után lopott csókok éltették őket. Az egymás ölelésében töltött éjszakák, az apró érintések, az ártatlan mosolyok. Olyankor a kezeik úgy passzoltak össze, mint a legtökéletesebb kirakós darabkái, és a fiú szentül hitte, hogy Luke vállgödrét arra találták ki, hogy borzasztó napjai végén beletemethesse az arcát.
Stolen moments that we steal as the curtain falls
It'll never be enough
A fiú emlékezett, ahogy két csók között elcsukló, rekedtes hangon először súgta Luke fülébe a bűvös, sz-betűs szót. Egy apró, sötét, raktárszerű helyiségben voltak, és tudta, hogy a fiatalabb nem ezt érdemelné. Hogy egy felvállalható, normális kapcsolat járna neki, de ez volt a legtöbb, amit ő adhatott – a szívét, ezüsttálcán. Vagy adott pillanatban egy koszos műanyagtálcán, de hitt abban, hogy talán nem a külcsín számít. És hogy egyszer talán jobb lehet.
Utálta a gondolatát annak, hogy nem szerethették akkor, ott és úgy egymást, amikor, ahol és ahogy akarták. Hogy nem foghatta meg a szerelme kezét bármikor, hogy nem ölelhette meg csak úgy, hogy mutathatta ki, hogy összetartoznak. Valahányszor egy édesen nevető párt látott a szíve megtelt fájdalommal és haraggal. Dühös volt a világra, az emberekre, akik ismeretlenül is elítélték volna őket, még úgy is, hogy semmi közük nem volt kettejükhöz. Senkinek semmi köze nem volt hozzájuk.
Why can't I hold you in the street?
Why can't I kiss you on the dance floor?
Reszketve temette ismét a tenyerébe az arcát. Úgy érezte, belepusztul abba, ha Luke és ő nem lehetnek együtt. Régebben hitt abban, hogy a szerelem mindent legyőz, de ezek csak hangzatos szavak voltak, amiket olyanok kiabáltak, akiknek soha nem kellett megküzdeniük többszázezer ember ellenszenvével. Rettegett attól, hogy ezek miatt fogja elveszíteni a fiút, akit mindennél jobban szeretett, és akiért az életét is nevetve, gondolkodás vagy egy cseppnyi hezitálás nélkül dobta volna oda. Szerette őt, és Luke viszontszerette. A legnagyobb közös vonásuk az egymás iránt érzett mérhetetlen szeretetük és ragaszkodásuk volt, és ez tartotta össze őket a mai napig. Emiatt harcoltak tovább a színfalak mögül, észrevétlenül, együtt, egymásért.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta Luke teljes szőke valójában, a szikrázóan kék szemekkel, amikben a fiú minden áldott alkalommal, a legnagyobb örömmel veszett el.
We keep behind closed doors
Every time I see you, I die a little more
– Mikey! – szólította nevén a fiút, amitől az egy picit összerezzent, de bánatos zöld szemeit az érkezőre emelte. Nem állt fel, nem mozdult, és nem szólt semmit, csak ránézett. De abban a pillantásban benne volt minden, egy élet, egy szerelem történetét mesélte el. Az örömöt, a boldogságot, és a mögötte meghúzódó rengeteg szenvedést. Őszinte szeretetet, titkokat, és hazugságok végtelen, kusza hálóját.
Luke leguggolt a fiú elé, és óriási tenyerét annak arcára simította. Michael a szemét lehunyva bújt az érintésbe, igyekezett minden érzékszervével a másikra koncentrálni, kiélvezni a pillanatot. Emlékezetébe vésni Luke jellegzetes, megnyugtató illatát, vagy ahogy a hideg keze az ő meleg, borostás arcélére simult.
– Hagyd abba – súgta a fiatalabb reszelős hangon, mire Michael szemhéja felpattant, és értetlen, zöld szemmel pillantott Luke-ra. – A tépődést, az önmarcangolást. Elég lesz – suttogta kedvesen, ahogy kezei lecsúsztak Michael nyakára, majd a vállára, és szelíd erőszakkal ölelésébe vonta. – Csak engedd, hogy szeresselek. Úgy, ahogy vagy.
Why can't I say that I'm in love?
I wanna shout it from the rooftops
A fiú nem felelt semmit, csak karjaival Luke nyakába csimpaszkodott, mintha az élete függne tőle. Szemeit szorosan lehunyta, és annyira közel passzírozta magát a másikhoz, hogy annál tovább már fizikai képtelenség lett volna. Szüksége volt rá. A jelenlétére, az ölelésére, a csókjára, a tenyerére az arcán, a karjára a dereka körül, a bizalmasan suttogott szavaira, a bátorítására, a szerelmére. Az egész lényére. Luke-ot akarta, mindenestől, maga mellett, örökre.
Ez az ölelés az életét mentette meg, kirántotta a csalódottságból, a magányos rettegésből, a melankóliából. Luke-kal az oldalán már kevésbé látta elborzasztónak a helyzetet, noha még mindig félt attól, hogy a fiú sérülhet, hogy ők ketten, együtt sérülhetnek. De Luke optimista volt, és az ő pozitivitása legyőzte Michael rémes pesszimizmusát és borúlátását. Ketten együtt egészet alkottak, egy majdhogynem megtámadhatatlan, elpusztíthatatlan egészet. Még ha egyelőre a négy fal között kellett is tartaniuk, olyankor legalább ott voltak egymásnak.
I don't wanna live love this way
I don't wanna hide us away
Órákon át képesek lettek volna egymást szorosan ölelve állni az öltözőben, de az ajtóra mért kopogás a végszavuk volt – indulniuk kellett a koncertre, London várta őket. Michael egy puszit nyomott Luke nyakára, majd egy végeláthatatlanul hosszú pillanatra, erőgyűjtés céljából, az imádott vállgödörbe temette az arcát. Aztán elhúzódott, és felpillantott a fiú szerelmesen mosolygó kék szemébe.
– Köszönöm – mondta halkan, ám a fiatalabb nem felelt, csak kiszélesedő mosollyal megcsókolta. Szavak nélkül is értették egymást – „szívesen bármikor”, „szeretlek”, „minden rendben lesz”, és megannyi más titkos jelentést hordozott magában, amelyet kizárólag ők ketten érthettek.
Ahogy elváltak, mindkettejük arcán boldog mosoly ült, olyan fajta, ami igazán ritka, és őszinte. Tiszta és ártatlan. Szerelmes. Kifelé indulva Michael visszanézett, vetett egy utolsó pillantást a söröspohárra, és a hiányzó habjára, de megrázta a fejét. Fölösleges ilyen dolgokból hasonlatokat levezetni, amikor ami igazán fontos, aki igazán lényeges, ott van vele, hideg ujjai, az ő meleg tenyerét fogják körül, és ajka az ő ajkát csókolja.
I wonder if it ever will change
I'm living for that day, someday
Az ajtóhoz érve elengedték egymás kezét, de csak fizikai értelemben. Arra szinte képtelenek lettek volna, hogy akárcsak egyetlen percig úgy létezzenek, hogy a másikat száműzik a gondolataik közül.
Mielőtt kiléptek volna a színpadra a rajongó lányok ezrei elé, Luke Michael keze köré kulcsolta hosszú ujjait, és megszorította azt. Bíztatóan rámosolygott, és egy óvatos csókot nyomott a szája sarkába, majd elindult ki, a rajongók elé, hagyva, hogy kezeik szétcsússzanak egy időre. A színpad negyedénél járva visszapillantott, egy bíztató mosolyt dobott az idősebb fiúnak, és egy alig észrevehető kacsintást. De ő látta. Akinek szólt, ő látta, és ez az ő arcát is kivirágoztatta. Határozott léptekkel indult a szeretett szőke után, a szívében az érzéssel, hogy történjen bármi, talán mégis legyőzhetik a világot. Talán nem itt és talán nem most, de képesek lehetnek rá. Csak ők ketten. Együtt.
Fények le. Függöny fel. Kezdődjön az előadás.
Wish we could be like that.

Get lost and drive forever with u

Egy Ashton Irwin novella, aminek nagyon nem így terveztem a végét, de a szereplők nem bírtak magukkal. Nevermind... Oka van annak, hogy ilyenkor pakolom fel, és ez nem más, mint Livi szülinapja - szóval Nagyon boldog szülinapot! Remélem tetszik majd ^_^

Get lost and drive forever with u
Az Új-Dél-Walesi országúton meglehetősen kevés autó volt, de egy 2003-as, piros Holden Commodore megállíthatatlanul rótta az aszfaltot. A lehúzott ablakokon bevágott a huzat, de a sofőr, és az anyósülésen ülő utasa a legkevésbé sem bánta – még így, hét órához közelítve sem akart enyhülni a rekkenő hőség. A rádióból egy aktuális popslágerben vonyított egy harmincnapos énekesnő-jelölt arról, hogy mennyire fájdalmas a szerelem.
– Feltűnt már, hogy ezek a számok mind ugyanarról szólnak? – kérdezte az anyósülésen ülő, szőkésbarna hajú lány. Egyik lábát maga alá húzva féloldalasan elfordult a volán mögött ülő barátja felé, már amennyire a biztonsági öv engedte. Zöld szemeit elgondolkodva futtatta végig a fiatal srác ezerszer látott vonásain – a lágy vonalú arcélen, amelyet most pár napos borosta fedett, a folyton felfelé görbülő ajkakon, a mosoly szülte, kisfiús gödröcskéken, a zöld szemeken, és az olykor-olykor belehulló szalmaszőke tincseken, melyek közül most néhány izzadtan tapadt a széles homlokhoz. A lány tekintete a kormányt fogó izmos karokra tévedt, és akaratlanul is kicsúszott egy apró sóhaj a száján, ami csak kiszélesítette a fiú folytonos mosolyát. A lány egészen biztos volt abban, hogy Ashton Irwin fogja a halálát okozni.
– Tájékoztatásul mondanám, hogy a mi dalaink is erről szólnak – jelentette ki szórakozottan a srác, de a lány csak megrázta a fejét.
– Nem mind. Egy csomó van, aminek tök mély témája van – tűnődött el a lány ismét.
– Tényleg? Eddig fel se tűnt… Ja, várj… De, mégis. Nem tudom, rémlik-e, de némelyiket én írtam – vigyorgott Ashton, mire a  lány csak megforgatta a szemét.
– Még mindig nem vagy vicces, Irwin. Szóval ki nem állhatom az ilyen felszínes, sablon szarokat – fejtette ki a lány, elégedetten szopogatva a savanyúcukros nyalókáját. – Nem azt mondom, szerelmes számból is van jó, olyan ami még engem is megsirat…
– Na, ezt, azért nehezemre esik elhinni – nevetett fel Ashton, mire Sara durcásan pillantott rá.
– Nem kértem kommentárt. Mindig szívtelennek állítasz be, pedig vannak dolgok és emberek, amiket és akiket szeretek. Csak nem sok – vigyorodott el a lány, tekintetét a mellettük elterülő, végtelen óceán felé fordítva. Élete egyik legjobb ötlete volt az, mikor kitalálta, hogy ruccanjanak át Ashtonnal kettesben Brisbane-be kocsival. Imádott autózni, utazni, és mindezt a szeretett fiú társaságában tenni, több volt, mint csodás.
– Mondd, hogy én köztük vagyok, és nem azért találtad ki az utazást, hogy menet közben eltegyél láb alól. – Ashton arcára pimasz mosoly költözött, amitől Sara véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint egy ötéves.
– Köztük vagy. Meg a rajongóitok által shippelt pasijaid is. Hogy is mondják? Lashton, Cashton, meg Mashton? Nem tudok választani, melyik a legjobb – nevetett a lány, azonban a mosoly fokozatosan hervadt le az arcáról, ahogy az autó lassulni kezdett.
– Ash, mondd, hogy azért állunk meg, mert pisilned kell. – Bizonytalanul pillantott a srácra, ám ő teljes koncentrációban húzódott le az útról és állította meg az autót.
– Defekt – szólt szűkszavúan a dobos, ahogyan lassacskán kikászálódott a tűzpiros autóból.
– De van pótkerék nem? Pikk-pakk kicseréled – nyugodott meg Sara, de azért ő is kiszállt a járműből. Fekete, a Blink-182 zenekar logójával díszített pólóját a melle alatt megcsomózta, és kényelmesen végigfeküdt az autóút melletti füves területen.
– Mi a… Mit csinálsz? – kérdezte Ashton egy ötéves értetlenségével.
– Napozok – felelte Sara, egy leheletnyit lejjebb tolva az orrán a napszemüveget, amit aztán gyorsan a helyére is igazított a hirtelen fényár miatt. A szőke fiú egy nagyot sóhajtott, majd félrepakolva a csomagtartóból a hátizsákjaikat előhorgászta a kerékcseréhez szükséges eszközöket. Lelkesen helyére rakta az emelőt, hogy hozzálásson a munkához.
Már a régi kereket le is szedte a helyéről, amikor ismét a csomagtartóhoz fordult, hogy előhorgássza a pótkereket. Ám ahogy megpróbálta kiemelni az autóból, a homlokát hirtelen tucatnyi ránc szőtte át, a szeme a koncentrációtól összeszűkült, a szemöldöke pedig a magasba szaladt.
– Quinnie, van egy kis gond – szólalt meg a srác rövid gondolkodás után, az egyedül általa használt becenéven szólítva a lányt. Sara Quentin volt a becsületes neve, de Ashton már az első találkozásukkor sem látott benne semmi sarásat. Azonban véleménye szerint a Quinnie tökéletesen passzolt hozzá, és mikor megismerte a lány bohókás, néha kicsit gyerekes, mindenért lelkesedő, néha kicsit gondomba, és szarkasztikus személyiségét, rájött, hogy teljes mértékig igaza volt.
– Jelen helyzetben nem tudok elképzelni „kis gondot”. Vagy óriási gond van, vagy nincs gond – felelte a lány, miközben egy nagy sóhajtástól kísérve felült. – Tehát, mi az az óriási gond?
– Az van, hogy rohadt lapos a pótkerék. Nem olyan „lassacskán elevickélünk az első benzinkútig” módon, hanem úgy, hogy „előbb adja meg magát a tengely, minthogy elérjünk a civilizációba”. – Sara kifejezetten aranyosnak találta, ahogy Ashton tanácstalanul vakargatta a tarkóját, ugyanakkor ez a tanácstalanság kissé aggasztotta is.
– Akkor most hívunk egy autómentőt? – tette fel a lány a triviális kérdést, mire a fiútól kapott egy bosszús pillantást. A létező legbosszúsabb pillantását, aminek hatására hirtelen Sara is megvilágosodott, és inkább behúzta a nyakát. Az volt ugyanis a csodálatos ötlete, hogy hagyják otthon a telefonjaikat, hogy az utazásuk tényleg felhőtlen és gondtalan legyen, és tényleg senki vagy semmi ne zavarja meg őket.
– Oké, ez a rész talán még se volt annyira jó ötlet – bólintott összeszorított szájjal.
– Gondolod? – kérdezte szkeptikusan Ashton.
– És akkor most mi a teendő? – Sara fölkecmergett a földről, hogy legalább többé-kevésbé egy magasságban legyenek a fiúval, ám az még így is majd’ egy fejjel magasabb volt nála.
– Fogalmam sincs – túrt Ashton zavartan a hajába, majd az utóhoz lépett, kivette a hátsó ülésre hajított ásványvizes üveget, és nagyot kortyolt belőle. – Elindulok gyalog, hogy keressek egy benzinkutat, aztán onnan hívok autómentőt. Te maradj nyugodtan – legyintett a srác, de Sara zöld szemei hirtelen a kétszeresükre nőttek.
– Láttál te akár egyetlen horrorfilmet is életedben? Tudod, mivel kezdődik mind? Az ártatlan lány ott marad az autóban, míg a barátja elmegy segítségért. És ki hal meg az ilyen filmekben először? Az ártatlan, cuki szőke. Köszi, de nem, megyek veled.
– Pedig ha valakinek, hát neked nem kéne aggódnod, Quinnie – szólt Ash bujkáló mosollyal – Olyan távol állsz az ártatlantól, mint ide Hollywood.
– Olyan egy mocsok vagy, Irwin! – kiáltott fel, a srác felé futva, aki nevetve szaladt előtte. Mikor Sara utolérte, egy enyhe csapással adta vissza barátja gonoszságát, majd büntetésképp Ash hátára ugrott. – De ha viszel a hátadon, talán megbocsátok – gondolkozott el a lány.
– Az első árokig elviszlek, aztán beleborítalak – nevetett fel Ashton, és bár a lány nem látta, biztos volt, hogy a gyűlölve imádott gödröcskék, mint mindig, ezúttal is ott ültek az arcán.
– Szavakkal el nem mondhatom, mennyire utállak – játszotta Sara a sértődöttet, ahogy lecsúszott a 5 Seconds of Summer dobosának a hátáról.
– Akkor jó, mert én is utállak téged – vigyorodott el Ash a barátnője felé fordulva, majd töretlenül mosolyogva áthidalta a kettejük közötti távolságot, és megcsókolta.
– Nem mintha nem élvezném, amit a száddal csinálsz – húzódott el Sara kaján vigyorral az arcán –, de kezd esteledni, és ezzel a horrorfilmes teóriáim is erősödnek, szóval javaslom, induljunk.
Ashton elpakolta a sikertelen kerékcsere után fennmaradt káoszt, bezárta az autót, majd összekulcsolva az ujjait a lányéval elindultak az országút mellett.
– Tudod, tulajdonképpen ennek is megvan a maga romantikája – tűnődött el Sara, ahogy tekintete ismét az ezerszer látott óceánra tévedt. Képtelen volt betelni vele, de tulajdonképpen nem bánta, mert boldoggá tette az, hogy ilyen egyszerű dolgoknak tudott örülni.
– Tudod ugye, hogy ma már egy autómentő sem fog kijönni a kocsihoz? – kérdezett vissza Ashton, mire Sara elmosolyodott.
– A motelben alvásnak is megvan a maga romantikája, csak az egy másfajta romantika.
– Ettől nincsenek horrorfilmbe illő képzeteid? – somolygott a srác, az elmaradhatatlan gödröcskéivel az arcán.
– Ó, dehogynem. Ha egyszer hazaérünk, soha többé nem hagyom magára a telefonomat.
– Már feltéve, hogy hazaérünk még. És nem rabolnak el szervkereskedők. Vagy nem kaszabol össze a central coasti láncfűrészes, vagy – sorolta nagy vidáman Ash, de Sara nemes egyszerűséggel befogta a nevető szőke száját.
– Elég, így is épp eléggé parázok.
– A nagy Sara Quentin fél? Sose hittem volna, hogy valaha ezt megélem. Ezt muszáj lesz elmesélnem otthon a srácoknak. Mikey meg Calum el lesznek ragadtatva – vigyorgott a fiú.
– Mikey meg Calum nagyon jól tudják, hogy a közösen nézett horror filmjeinken is mindig majrézok. Ki is használja az a két majom, és direkt rátesznek egy lapáttal – jelentette ki bosszúsan Sara. – Mert tök cuki dolog azt mondani, hogy „most nem lesz semmi ijesztő”, hogy odanézzek, pont akkor, mikor a legparább jelenet megy. És mikor azt mondom cuki, értsd azt, hogy mocsok – grimaszolt a lány, ami ismét nevetésre késztette a srácot.
– Nem akarlak még jobban kétségbe ejteni, de nem gyanús neked egy kicsit, hogy egyetlen autó nem jár erre? De tényleg, egy se, én a helyedben… – kezdte Ashton, de a lány félbeszakította.
– Nincsenek autók, mert pusztulat meleg van, és épeszű ember ilyenkor az óceánban pacsál, vagy a légkondi hűvösében jeges kólát szopogat – forgatta meg a szemét Sara, miközben minden erejével igyekezett hinni a saját szavaiban.
– De épp ezért, ha valakinek a szerveit akarnám, tuti ilyenkor… – húzta a lány agyát tovább Ash, akkora vigyorral az arcán, mint komplett Ausztrália.
– Fogd már be Irwin! Inkább azt találd ki, hogy mikor érünk a benzinkúthoz.
– Fogalmam sincs Quinnie, ugyanis nem vagyok térkép. Telefonunk GPS-szel meg továbbra sincs. Miért?
– Pisilnem kell – jelentette ki Sara némi hezitálás után, mire a fiú fájdalmasan felnyögött.
– Akármerre nézel, mindenhol fák meg bokrok. Érezd otthon magad – mutatott körbe Ashton, de a lány megrázta a fejét.
– Sötétedik, én be nem megyek oda, a fák közé. Ki tudja ki, vagy mi van ott – borzongott meg Sara, mire a fiú látványosan megforgatta a szemét.
– Előremenjek megnézni, hogy tiszta-e a terep? – indult meg fiú, de Sara egyből a karjára kulcsolta az ujjait.
– Isten ments! Még a végén elvisznek téged, aztán itt maradok egyedül, és szinte ugyanaz a szitu.
– Quinnie, könyörgöm. Soha nem érünk a benzinkútra. – A lány végül egy darab zsebkendőt szorongatva, folyamatosan beszélve bemerészkedett az útszéli fák közé, megesketve Ashtont, hogyha egy pillanatra is elhallgat, ne törődjön se élővel se holttal, induljon utána.
Miután ezt is túléltek, megnyugodó kedélyekkel baktattak tovább az országúton, de az idő elteltével kezdtek egyre jobban kételkedni abban, hogy létezik-e egyáltalán benzinkút, vagy motel, vagy település, vagy bármi a környéken. Kezdték egyre rosszabb ötletnek érezni, hogy eljöttek az autótól, sőt, azt is, hogy egyáltalán elindultak otthonról.
– Tudom, hogy máskor többnyire a pokolba kívánom Luke-ékat, mikor belerondítanak a romantikus esténkbe, de most azért kicsit hiányzik a dolog. Főképp azért, mert akkor legalább a saját ágyamban fekhetek. Tényleg, igazából fáradt vagyok – tűnődött el a lány, ahogy ismét összefűzte ujjait, a doboséival.
– Ezek után soha többet nem mozdulunk ki? – kérdezte Ash bujkáló mosollyal.
– Soha. Én maradok otthon LoL-ozni Mikeyval, neked meg megengedem, hogy Luke-ékkal kávét hajkurássz a városban – ajánlott alkut Sara, mire a srác hangosan és jóízűen felnevetett.
– Rendben, megegyeztünk.
Pár percig némán sétáltak, amit csak az óceán morajlása tört meg. Ashtont meg is lepte a csend, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Sara ilyen tartósan hallgasson. Ilyesmire általában három esetben volt képes, mikor aludt, mikor evett, és mikor a szobájába zárkózva veszettül játszott valamivel.
– Viszel a hátadon? – kérdezte a lány megállva, ahogy a fiú felé fordult, és egy párhetes kölyökkutya pillantását imitálva pislogott fel a dobosra.
– Nem, nehéz vagy – felelte Ash, pimasz mosollyal az arcán, amitől megint úgy nézett ki, mint egy óvodás. Sara soha nem értette, hogy hogy nem kérik el a személyiét valahányszor sört vesz. Vagy kávét. Annyi idősen, amennyinek ilyenkor kinéz, még kávét se lenne szabad inni.
– Naa! – nyújtotta el hosszan a lány, ahogy karjait a fiú a nyaka köré fonta. – Kérlek – súgta egészen közel Ashton arcához, szinte a srác szájába.
– Legyen – sóhajtott lehunyva egy pillanatra a szemét, de arcán a szokásos mosolya bujkált, és már megjelentek a Sara által imádott gödröcskék is. A lány aprót sikkantva nyomott gyors csókot barátja szájára, majd egy pillanattal később már teljes lelkesedéssel ugrott fel a dobos hátára.
– Basszus, Quinnie, az a duplasajtos sajtburger nagyon nem kellett volna Brooklynban – vigyorodott el Ashton, hogy túráztassa kicsit Sara agyát.
– Akkor majom vagy, Irwin! – szólt sértődötten a lány, ahogy enyhén meglegyintette a fiú a vállát.
– Mondja a lány, aki majommód csimpaszkodik a hátamon. Ha valami nem tetszik, le is tehetlek ám – nevetett fel Ashton ismét. Sara persze rögvest megemberelte magát, és egy hang nélkül utazott barátja hátán, nagyjából kettő egész percig. Ekkor ugyanis, mintha belebújt volna a kisördög, arcára vigyor költözött, és mindennemű hezitálás nélkül kezdett apró puszikat szórni Ashton nyakára. Pontosan tudta, hogy a fiú mennyire szereti ezt, mi sem igazolta ezt jobban, mint a torkából előtörő, aprócska, önkéntelen morgás. Ennek hatására Sara mosolya kiszélesedett, és puszik közé néha-néha egy apró, finom harapást is beiktatott.
– Csak találjunk egy átkozott motelt – motyogta Ashton az orra elé mély, rekedtes hangon, azon igyekezve, hogy továbbra is az útra tudjon koncentrálni, de ez igen nehéznek bizonyult, mikor a szeretett lány a hátán utazva, épp a füle mögötti érzékeny bőrfelületet hintette be puha csókokkal. Pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte, hogy az autóját valahol kilométerekre hagyták a hátuk mögött, vagy hogy a franc se tudta, hol voltak éppen.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza Sara kaján vigyorral az arcán, holott pontosan értette a dobos szavait.
– Meg se szólaltam – sóhajtott Ash, enyhén megrázva a fejét.
– Én is várom, hogy megtaláljuk azt a motelt – susogta a lány a srác fülébe, amitől annak végigfutott a hátán a hideg. – Tudod, annak is megvan a romantikája – vigyorgott továbbra is Sara, Ashton pedig gondolatban már lassan ott tartott, hogy a fene se fogja megvárni, hogy elérjenek egy motelhez, hotelhez, vagy akármihez.
Szinte abban a pillanatban, ahogy ez keresztülfutott a fején, az úton előrébb, jó háromszáz méternyire fényt látott kiszűrődni a fák közül, aminek egyet kellett jelentenie azzal, hogy végre megtalálták a hőn áhított civilizációt.
– Ugrás Quinnie, megérkeztünk – szólt a srác, ahogy óvatosan elengedte Sara lábát, hagyva, hogy az lecsússzon a hátán. A lány még egy gyors csókot nyomott a dobos nyakára, mielőtt összekulcsolta volna az ujjaikat.
– Csak érjünk oda, és szétszedlek – mormogta karcos hangon Ash a lány fülébe, akinek hatalmas vigyor telepedett az arcára.
– Alig várom – nevetett fel, ahogy elindultak az egyre közeledő fények felé. Ashton jól sejtette, a piros neonfény óriás betűkkel hirdette a motel nevét. Odaérve hiába voltak mindketten éhesek és szomjasok, a legkevésbé sem számított. Amilyen gyorsan csak lehetett kivettek egy szobát a szürke, hatvanas éveket idéző recepciónál, hogy aztán nem egész kettő perccel később, már csapódjon utánuk az szobaajtó. A Blink-182-s felső a másodperc tört része alatt került a kopottas linóleumra, és nem sokkal később Ashton fekete, felirattal díszített pólója is csatlakozott hozzá.
– És… az… autómentő? – kérdezte a levegőt kapkodva Sara, arcán széles vigyorral, miközben a fiú éppen a rövidnadrágot tornázta le róla.
– Fogd be, Quinnie – szuszogta Ashton, kilépve a nadrágjából. Biztosítandó, hogy a lány száját a továbbiakban egyetlen fölösleges mondat se hagyhassa el, forrón, mohón és szenvedélyesen megcsókolta. Innentől kezdve pedig csak sóhajok és apró nyögések töltötték meg az apró, fülledt levegőjű, sokat látott motelszobát.