| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Alternatív karácsony

Sziasztok!
Karácsonyi történet-maratonunk záróakkordjaként, a karácsonyi húzásra írt novellámat hoztam el nektek, melynek főszereplője nem más, mint a francia válogatott és az Arsenal elbűvölő mosolyú sztárcsatárja, Oliveir Giroud. Az én húzottam nem más volt, mint Noemi Soler, szóval elsősorban neki ajánlanám, és neki szeretnék nagyon boldog karácsonyt kívánni, remélem tetszeni fog. :) De persze az összes többi olvasómnak is kellemes ünnepeket kívánok, és remélem a karácsony eddigi része is jól telt. Megpróbálok még idén jelentkezni egy újabb novellával, de nem ígérek semmit, csak azt, hogy többet így nem fogok eltűnni. Most pedig fogadjátok sok szeretettel Olivier Giroud-t!
Puszi, D.

Alternatív karácsony


Birdy - Skinny love piano cover
Ahogy kirontottam a hatalmas chambéry-i ház erkélyére, egyből a kistáskámban kezdtem kutatni. Remegő kézzel húztam elő belőle az életem megmentésére szolgáló cigarettásdobozt. Próbáltam meggyújtani az öngyújtót, de minden szitkozódásom ellenére az ujjam folyamatosan lecsúszott róla.
– Átkozott vacak – morogtam magam elé, egész testemben rázkódva az idegességtől, a megalázottságtól és a visszatartott sírástól.
– Tedd azt le, Mira – hallottam meg a szívemnek oly fontos hangot a hátam mögül. Továbbra is kétségbeesetten próbáltam meggyújtani a számból lógó cigit. Gyűlöletes szokás volt ez, ritkán is vetemedtem rá, de ez most olyan helyzet volt, amit aligha bírtam volna ki nélküle.
Megfontolt léptekkel sétált elém, és egy laza mozdulattal kapta ki a kezemből a cigit és gyújtót. Riadtan és vádlón pillantottam fel a focista arcába, aki elnézően fürkészett, mindent látó, szürkéskék szemeivel.
– Add azt vissza, Olly, szükségem van rá – kértem, továbbra is remegve, de ebben most már a decemberi hideg is közrejátszott. Egy vékony, földig érő, pánt nélküli kisestélyit viseltem csupán, így pillanatok alatt megéreztem a csontig hatoló hideget.
– Nincsen – jelentette ki, miközben kibújt a zakójából, és a vállamra terítette azt.
– Hát már hogy a pokolba ne lenne rá szükségem? Nagyapa épp most alázott szénné az egész család előtt. – A hangom folyamatosan meg-megingott, és hatalmas gombóccal a torkomban, némán sírni kezdtem. Eddig tudtam tartani magamat, kisgyerek módjára bújtam a velem szemben álló mellkasához, miközben készségesen hagytam, hogy vörös hajamat simogassa, akárcsak gyerekkoromban.
Olivier Giroud volt az, az unokabátyám. A kedvenc unokabátyám. Nagyapa áldásos munkásságának köszönhetően az összes gyereke és unokája köteles volt részt venni a családi karácsonyon. Meg nagyapa születésnapján. Meg a húsvéton. És a felszabadulás napján. Ha valaki esetleg mégsem tudott eljönni, gyakorlatilag élete hátralevő részében viselhette a skarlát betűt, és nagyapa látványosan keresztülnézett rajta.
– Tudod, hogy nem gondolta komolyan – szólt Olly, óvatosan magához húzva. Szavait hallván akarva-akaratlanul is felnevettem. Ahogyan mindenki, úgy ő is tudta, hogy gyakorlatilag piedesztálra emeltem a nagyapánkat, jobban szerettem, mint bárki mást a családból, és rajongva ittam minden szavát. De… valahogy nagyapa soha nem viszonozta ezt a rajongást, ez pedig mérhetetlenül fájt.
Mint milliomos francia arisztokrata, neki arra volt szüksége, hogy minél többen továbbörökítsék a nevét, és ezt én, mint lány, ráadásul apámék egyetlen gyermeke, nem tehettem meg. Úgyhogy kollektíven haragudott az egész szűk családomra. Az sem zavarta túlzottan, hogy nagyjából hat olyan fiú unokája volt, aki továbbviheti a Giroud nevet, egyszerűen csak még többet akart.
Nagyapám meglehetősen kapzsi ember volt, és enyhén irányításmániás. De mindettől függetlenül, és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő nem szeret engem, én töretlenül rajongtam érte, és minden egyes családi összejövetelkor hagytam, hogy újra meg újra összetörje a szívemet. És köztudott tény, hogy mindig az fáj a legjobban, ha azok bántanak, akiket a legjobban szeretünk.
Tulajdonképpen ez, hogy Ollyval itt álltunk az óriási kúria meseszép erkélyén egy megszokott pillanat volt. Minden ünnepségen eljött az a pont, amikor a széthullott méltóságom utolsó darabjait összekaparva kiiszkoltam az erkélyre, hogy rágyújtsak egy szál cigarettára, amire csak ilyenkor lett volna szükségem. Aztán az unokabátyám mindig utánam sunnyogott, hogy kidobja a francba azt a mérget, és vigasztalásképpen elhurcoljon valahova.
Szerettem Ollyt, és a köztünk lévő tíz év korkülönbség ellenére remekül kijöttünk. Bár soha nem volt bátyám, így ezt nem jelenthettem ki biztosan, de olyan volt ő nekem, mint egy idősebb fiútestvér. Megvigasztalt, ha kellett, elszöktetett, ha éppen arra volt szükségem, nagytestvér módjára piszkált, és vigyázott rám, akkor is, mikor ez a legkevésbé sem hiányzott. Néha idegesítően sokat aggódott, mégis ha volt bárki a családban, akit jobban, vagy legalábbis közel annyira szerettem, mint nagyapát, hát az az unokabátyám volt.
– Te is tudod, hogy nagyapa minden szavát komolyan gondolta – motyogtam a mellkasába nagyot sóhajtva.
– Mit gondolsz, megszökjünk valahova? – kérdezte a focista, mikor elhúzódtam tőle. Arcán széles, csibészes vigyor ült, szürkéskék szemei pedig kölyökmód csillogtak.
– Naná, te sztárcsatár – mosolyodtam el.
– Kilopom a kabátjaink, és már mehetünk is. – Egy kacsintás kíséretében, vigyorogva belibbent a duplaszárnyú erkélyajtón, én pedig megfordulva a hatalmas, karácsonyi fénybe borított, havas kertet kezdtem szemlélni. Imádtam a kúria minden négyzetcentiméterét, kiváltképp télen. Annyi, de annyi emlék kötött ide, amit szavakba se tudtam önteni. Gyerekkorunkban az unokatesóimmal rengeteget játszottunk itt, nyaranta labdáztunk, fogócskáztunk, vagy a medence körül sertepertéltünk, télen pedig vérre menő hógolyócsatákat vívtunk. És én már akkor is rajongva figyeltem a különféle színekben villogó, varázslatos égősorokat, amiket a személyzet a sövényre és a fákra aggatott.
– Na, indulhatunk? – Olly hangjára mosolyogva fordultam meg – a focista már fekete szövetkabátban állt, az enyémet nyújtva felém. Miután felsegítette a kabátom, felajánlotta a karját, én pedig nevetve karoltam bele.
– Hé, jut eszembe! Mi van Mathieu-vel? – kérdeztem vigyorogva, félig unokabátyám felé fordulva, aki csak némileg elborzadva megforgatta a szemét. – Most mi van? Tudsz róla, hogy már közös nevetek is van? Girouchy… Annyira cuki! Olyan kis romantikus – lelkendeztem boldogan. Tudtam, hogy ha ezzel szekálom, a világból ki tudom kergetni. Matheiu-vel jó barátok voltak, de semmi többek, ahogyan azt Olly állította, és én hajlottam is hinni neki, de akadtak olyan elvakult szurkolók – vagy rajongók? – akik szentül hittek abban, hogy Girouchynak nem csak hogy van létjogosultsága a világban, de iránymutatóul szolgálhat mindenki számára, hogy ilyen egy igazi, tökéletes párkapcsolat. Nos, ismervén Olly feleségét némileg nevetségesnek tartottam a pletykákat, de ez soha nem gátolt meg abban, hogy az unokabátyám vérét szívjam.
– Mira, ha nem hagyod abba most rögtön, esküszöm, itt hagylak – jelentette kis szigorúan, de a szája sarkában már mosoly bujkált, és kettő egész másodperccel később el is nevette magát.
– Jó rendben, legyen egyszer neked karácsony – vigyorogtam rá. Olly fontos volt nekem, és mindig pillanatok alatt elfeledtette velem a nagyapa által okozott sebeket. Most sem volt ez másképp, mire hangos nevetések között elindultunk, szinte már el is felejtettem azokat az undok dolgokat, amiket a nagyapám a fejemhez vágott. Még azt is, hogy sekélyesnek nevezett, és hogy elmondta, képtelen vagyok méltósággal viselni a nevemet.
– A szokásos helyre? – kérdezte unokabátyám, mire csak elvarázsoltan, a felidézett emlékektől némileg elkenődve motyogtam valami „igen, persze”-szerűt. – Hé, Mimi! Tudom nehéz, de próbáld elfelejteni, amit nagyapa mondott – pillantott rám, mialatt kihajtottunk a kocsijával a családi birtokról. – Próbáld élvezni csodálatos, lenyűgöző társaságom – vigyorodgta el magát.
– Ezzel a szöveggel vetted le a lábáról Mathieu… mármint Jennyt is? – fordultam felé, hirtelen jött jókedvvel. Ha Ollyt piszkálhattam, attól mindig jobb lett a kedvem és ezt ő is tudta. Máskülönben nem adott volna ennyire magas labdát.
– Az eddigi borzalmas hangulatodra való tekintettel, most gálánsan úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna – mosolyodott el, de nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak erre is valami rémesen frappánsat.
– Mit nem mondasz! Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy szerepel a szótáradban az a szó, hogy gáláns – vigyorodtam el, enyhén felvont szemöldökkel.
– Soha nem gondoltam volna, hogy én szerepelek a legvadabb álmaidban – nevetett fel pimaszul, és el kellett könyvelnem, hogy ezt a csatát ő nyerte, úgyhogy kénytelen voltam egy legyintéssel annyiban hagyni a dolgot.
– Majom vagy, Giroud – közöltem vele a nyilvánvalót, mire ismét felnevetett.
– Mondá a másik Giroud.
– Hagyjál már. Majom. Vagy kajálhatsz egyedül – fenyegettem meg, mire egyből megrendszabályozta magát, és minden erejével azon próbálkozott, hogy a komolyság álarcát erőltesse magára. Igen kevés sikerrel.
Egészen addig, míg oda nem értünk a Chambéry határától néhány kilométerre lévő, útszéli kis bisztróhoz, én árgus szemekkel figyeltem az unokabátyám, aki feltűnően igyekezett kizárólag a vezetésre koncentrálni, és nem elnevetni magát. A helyet az útról keresztelté el, így D47 lett. Korábban próbálkoztak ugyan azzal, hogy tisztességes nevet adjanak neki, de a köztudatba már így ivódott be, így értelmetlen lett volna a váltás.
A duplaszárnyú ajtón belépve megcsapott az olajban sült krumpli illata és a rádióból halkan szóló countryzene. Imádtam ezt a helyet, minden szegletét, kezdve a színes mozaikkövekből kirakott padlóval, a fém asztalokra terített piros-fehér kockás terítőkön át, a jellegzetes piros műbőr fotelekig. Hangulatos volt, és senki soha nem kérdezte, mit keresünk itt karácsonyeste, tetőtől talpig puccba vágva.
Nevetve ültem le a szokásos asztalunkhoz az étterem sarkában, az ablak mellé. A fazettás üvegen át szemléltem a kinti havas tájat, és ismét meg kellett állapítanom, hogy imádom Franciaországot. Egészen addig morfondíroztam ezen, míg Olly meg nem érkezett a rendelt óriás hamburgereinkkel, sült krumplinkkal és az üdítőinkkel.
– Hát, akkor boldog karácsonyt, Mira! – mosolyodott el, ahogy koccintásra emelte a kólás papírpoharat, én pedig vigyorogva ütöttem az én italom az övének.
– Boldogabbat – mosolyodtam el halványan, ahogy belekortyoltam a pohárba, és csak ekkor tűnt fel, hogy a countryt felváltotta valami ezerszer játszott karácsonyi album. Az, aminek már kívülről tudtam a dalait, mert az elmúlt négy év karácsonyait Ollyval kivétel nélkül itt töltöttük, ugyanebben a kis bisztróban, ugyanezzel a menüvel, és ugyanezekkel a zenékkel. Így azt is pontosan tudtam, hogy a most felcsendülő Santa Baby után még egészen pontosan tizenhárom karácsonyi szám következik majd, hogy aztán újrainduljon az egész lemez.
Hálás voltam Ollynak, amiért mindig megszöktetett, és végigülte velem itt az ünnepeket, mikor nem lett volna kötelező. De bár eleinte kételkedtem, mostanra már tudtam azt, hogy akárcsak én, úgy ő is sokkal többre értékeli a karácsonyt itt velem, kettesben, mint nagyapánál otthon, a sohasem látott sznob rokonok között. Szóval, ha azt vesszük, boldog karácsonyom volt, minden évben. Minden évben, amióta Olly először szöktetett meg a Giroud-birtokról. És azt hiszem, ennél boldogabbat nem is kívánhattam volna. 

Baby, it's cold outside

Baby, it's cold outside
A magas, szőke hajú, huszonegy éves lány feldúltan vágtatott fel Kevin Trapp párizsi házának verandájára, a decemberi hóesésben. Sőt, több is volt ez, mint hóesés. Két napja megállíthatatlanul szakadt, ami december huszonnegyedikére közel félméternyi felgyülemlett havat jelentett. A város közterület fenntartói minden erőforrást felhasználva igyekeztek megszüntetni a hó-helyzetet, de a viszonylag alacsony kapacitások és a hirtelen lezúdult hó mennyisége miatt Párizsban gyakorlatilag megállt az élet. Tulajdonképpen ez egy meglehetősen pontos megállapítás volt, ugyanis a közutak járhatatlanok voltak, a vonat- illetve repülőjáratokat pedig törölték. Kristin feldúltságának is ez adta a legfőbb okát, ami arra késztette, hogy jó barátja ajtaján dörömböljön, egy szál bő, kapucnis pulóverben, a hótól némileg vizes hajjal.
– Krissy! Mi járatban? Épp most akartam nekiállni valami kaját csinálni – invitálta be a focista a lányt. Krissy hiába volt magas, még így is alaposan felfele kellett pillantgatnia, ha el akarta kapni Kevin pillantását. Márpedig most az volt a szándéka, hogy elcsípje a zöld szempárt. Annyira megdöbbentette a szikár termetű kapus reakciója, hogy el is felejtette hirtelen, miért jött, és csak már a küszöbön állva ébredt rá eredeti céljára.
– Mi? Te kaját akarsz csinálni? Kevin, indulnunk kell haza! – jelentette ki a lány, a hatás kedvéért dobbantva egyet bakancsos lábával, amiről így egy jelentős mennyiségű hó hullott a focista lakásának előterébe.
– Nem tudom, eljutott-e hozzád a hír, de két napja szakad a hó, a gépünket törölték – közölte Kevin, lustán nekidőlve az előszoba halványzöld falának. Krissyt egy éve ismerte meg, mikor a lány három lakással mellé költözött. A véletlennek volt csupán köszönhető, hogy összefutottak – meg Kevin szerint az ő áldott jó lelkének. Edzésről hazafele jövet látta ugyanis, hogy a lány mogorva arccal küszködik pár óriás csomaggal, és egy hatalmas vázlatfüzettel, így egyből a segítségére sietett. Hamar megtanulta azonban, hogy Krissy az a típusú lány, aki szeret mindent maga intézni, és rémesen nehezére esik elfogadnia mások segítségét.
Kevinét végül elfogadta – a focista hosszas unszolására –, de a lány váltig állította, hogy nem azért mert valóban szüksége volt rá, hanem csupán abból kifolyólag, mert már borzasztóan idegesítette a kapus lábatlankodása. A PSG csillaga pedig nem vitatkozott vele, csak ráhagyta, mert már ennyi ismertségből is leszűrte azt, hogy az ilyesmiket jobb ráhagyni a lányra.
Azután az eset után, mikor Kevin segített neki behurcolkodni – gyakorlatilag beköltözni – a házba, Krissy meginvitálta a srácot egy forró csokira, elbeszélgettek, és így kiderült az is, hogy a lány menthetetlen szerelmese a focinak, ám mit ad isten, a francia labdarúgást ki nem állhatta. Kevin azonban nyomós, és szigorúan szakmai érvek alapján meggyőzte a lányt, hogy adjon egy esélyt a „csigaevő franciáknak”, aki hajlott is ezt megtenni, bár ennek okában igen kevéssé játszottak szerepet a kapus érvei – sokkal inkább a kapus személye maga.
Az ominózus PSG meccs után Krissy nem szerette jobban a francia focit, azonban Kevinnel jó barátok lettek, és heti rendszerességgel tartottak film- és sorozatmaratonokat, vagy forró csokizós délutánokat. Egy ilyen forró csokit szürcsölő délutánon derült ki az is, hogy tulajdonképpen szinte szomszédos településről származnak – Kevin szülővárosa, Merzig, csupán félórányi autóútra volt Lebachtól, ahonnan Krissy érkezett. Ez volt tehát az alapja annak, hogy ők ketten közösen terveztek hazautazni karácsonyra. Időben lefoglalták a repülőjegyeket, hogy ne lehessen probléma, erre ez az átkozott havazás közbeszólt.
– Persze, hogy eljutott – mérte végig a lány a vele szemben álló focistát némileg megvetően, amiért ilyet feltételezett róla. – De a franciák nevetséges kifogásai nem fognak meggátolni abban, hogy hazamenjek karácsonyra. Az ég szerelmére, Kristen Wallschlaeger vagyok, az AirFrance kicsit kevés ahhoz, hogy kifogjon rajtam. – A szőke lány nem bírta figyelmen kívül hagyni a Kevin arcán átfutó, gyors, vidám mosolyt, ami amilyen gyorsan jött, olyan sietősen távozott is – feltehetőleg Krissy gyilkos pillantásainak hatására.
– Hát akkor mi a terved? – kérdezte a focista, hiszen tudta, hogy a lány csakis erre a kérdésre vár, és arra, hogy mihamarabb megoszthassa mennyei ötletét a kapussal.
– Hazamegyünk kocsival. És te fogsz vezetni!
– Vicces vagy, de járhatatlanok az utak – felelte Kevin, noha valahol sejtette, hogy Krissy komolyan gondolta ezt a teljesen abszurd ötletet.
– Dehogyis, csak ezzel etetet a média. Már takarítják őket, mire kiérünk a városból, már tiszták lesznek a főutak. – A lány meggyőződése totális volt, és Kevin kénytelen volt lehunyni a szemét egy pillanatra, mert tudta, hogy kemény menet lesz meggyőzni majdnem-szomszédját arról, hogy nincs igaza.
– Kris, ez nem etetés. Tényleg járhatatlanok az utak… Ráadásul a városból se jutnánk ki, nem még az autópályán végig. És kivételesen a repülők sem viccből nem járnak. Inkább bújj be, mert megfázol – mérte végig Krissyt összevont szemöldökkel. A lánynak láthatóan nem volt melege, és bármennyire próbálta is álcázni, hogy fázik, a hideg által kipirosodott, folyton összedörzsölt kezei elárulták.
– Nem megyek, nem érted Kevin? Haza kell mennem – nyomta meg a kell szócskát, és a hangja kétségbeesett magasságokig csúszott fel. – Ha te nem jössz, elindulok gyalog – jelentette ki Krissy, és gyermeki arcán a határozottsággal vegyes kétségbeesés árnyalatai játszottak.
– Dehogy indulsz! Nem foglak elengedni innen, pláne nem ilyen gondolatokkal a fejedben. Kérlek szépen, Krissy, gyere be, és mondd el, miért olyan fontos, hogy hazaindulj ilyen ítéletidőben. – Kevin kedves hangon szólt az aggodalomtól, és a hidegtől reszkető lányhoz, miközben óvatosan a lány karjára kulcsolta a kezét.
– Mert huszonegy éves vagyok, szinte gyerek, otthon lenne a helyem! Itt vagyok fél éve Párizsban, és bár imádom a várost, de hiányzik Lebach, hiányoznak a szüleim, még a lökött húgom is. És mert… soha nem voltam még nem otthon karácsonykor. Soha nem voltam még egyedül karácsonykor – motyogta maga elé, óvatosan felpillantva a kapus észveszejtően zöld szemeibe, amelyekben ott ült a csibészes, kiolthatatlan csillogás, miközben kedvesen mosolygott.
– Kis butus! – szólalt meg a focista, de olyan elnéző melegszívűséggel a hangjában, hogy ez a jelző sokkal inkább tűnt becézésnek, mintsem komoly sértésnek. – Ki mondta, hogy csak azért, mert nem mehetsz haza, egyedül kell lenned? – Kevin azt gondolta, rémesen egyértelmű az, amire gondol, de Krissy értetlen arcát látva rá kellett jönnie, hogy tévedett. – Hú, hát ezért fontos arra a flancos egyetemre járnod – vigyorodott el kajánul a kapus, majd azért kegyeskedett megmagyarázni a lánynak az ötletét. – Kidobod valahova ezt a hót vizes, bő pulóvert, felveszel valami csinit, és karácsonyozunk itt. Ugyan fám nincs, de van egy csomó égősor a házban, ha szeretnél, dekorálhatsz, felőlem sütögethetsz is, csinálunk valami kaját, és főzök forró csokit.
– Szóval most tulajdonképpen arra kérsz, hogy öltözzek fel szépen, díszítsem fel a lakásodat, süssek neked sütit, és főzzek neked vacsorát? – kérdezte Krissy, arcán bujkáló mosollyal. Kezdte kapizsgálni Kevin tervét.
– Lényegében igen. De te is ehetsz a vacsiból. – A kapus pimasz vigyora átváltott egy lelkes kisgyerek mosolyává. Teljesen be volt zsongva, a zöld szemei csak úgy csillogtak, amin Krissy óhatatlanul is elmosolyodott.
– Még jó hogy ehetek belőle, ha már egyszer főzök rád, te majom! – nevetett fel. – De… Ez még továbbra sem változtat a tényen, hogy nem a családommal leszek karácsonykor – szontyolodott el ismét, hogy barna szemeibe visszaköltözzön a szomorúság.
– Hékás, fel a fejjel! Elvileg holnapra eláll a havazás, és estére újraindul a forgalom, szóval mehetünk haza – mosolygott bíztatóan Kevin.
– Szóval csak egy estét kell kibírjak veled, ez azért megnyugtató – vigyorodott el Krissy. Annak tudatában, hogy másnap estére otthon lehet a családjával, már sokkal kevésbé volt levert, és az is sokat dobott a hangulatán, hogy a szentestét így nem egyedül, hanem egy jóvágású, többé-kevésbé jó humorú focista társaságában töltheti. Akinek nem mellesleg mesés szemei voltak.
– Kibírni, na persze, adok én neked kibírnit! Mindjárt meggondolom magam, és nem kapsz vacsorát – vigyorgott Kevin, aztán megragadta Krissy karját, és egy határozott mozdulattal berántotta az előszobába. – Mondtam már, hogy gyere már be, mert megfázol, és a hideg is bejön. És most dobd le azt a vacak, vizes pulóvert, adok valami szárazat – mondta a srác, ahogy becsapta a bejárati ajtót, és betrappolt a ház szívébe.
– Mi a franc bajod van a pulcsimmal? – kiáltott a lány Kevin után, de az arcán nyoma sem volt a sértettségnek, szélesen vigyorogva caplatott a focista után, annak biztos tudatában, hogy egy meglehetősen izgalmas és emlékezetes szentestében lesz része. 


Ha Kevin Trapp nektek is betrappolt a szívetekbe, vagy csak szimplán tetszett a novella, hagyjatok nyomot odalenn. Holnap pedig jövök a következő novellával, amit a karácsonyi húzásra írtam, de ennek főszereplőjét egyelőre övezze homály ;) 
Puszi, D. 

Azon a nyáron #09

Sziasztok!
Először is szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Valamint szeretnék elnézést kérni azért a szünetért és némaságért, ami az oldalon volt, de azt hiszem, most már visszatérek, és megpróbálkozok azzal, hogy felvegyem a tempót, és hogy befejezzük az Azon a nyáront, és belefoghassunk más, izgalmas projektekbe - mint a Vérbosszú, vagy a Játsszuk el!. Kezdésnek el is hoztam az Azon a nyáron 9. fejezetét, és ünnepélyesen kijelenthetem, hogy már bele is kezdtem a 10.-be - igaz, csak két bekezdés erejéig. 
Több mondandóm egyelőre nincs is, csak annyi, hogyha minden jól megy, akkor holnap találkozunk egy karácsonyi novella apropójából. A címe Baby, it's cold outside lesz, azonban a főszereplőjének kilétét szeretném titokban tartani. Annyit azonban elárulhatok, hogy Párizsba látogatunk majd ;)
Most pedig nincs más hátra, hogy a jó olvasást kívánjak a fejezethez. Fogyasszátok örömmel a karácsonyi bejgli mellé. :)
puszi, D.

9. fejezet

Leighton Meester - Your love's a drug
A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint, ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott. Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk, és este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.
Hazaérve, a vacsi után egyetlen dologhoz volt kedvem, hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás, hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe. Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába, őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges ellentéte Budapestnek, hiába imádta a fővárost annak minden nyüzsgésével, szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit különösképpen.
Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél velem. És bár tudtam, hogy leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből” mi baj lehet alapon végül összeszedelődzködtem, hogy utamra induljak a pár utcányira lévő, törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.
Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata, és hangulata. A gyéren pörgő ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő, egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci, Szabi és Jani alkotta trióval.
Cobra Starship - Good girls go bad ft. Leighton Meester
Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat, majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett, Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, szőke hajú srácnak egyébként szokása volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél. Pedig egyre kevésbé volt így. Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.
Szerencsére Marci hamar megmentett Janitól azzal, hogy nemes egyszerűséggel átköltözött mellém, egy pillanatra sem engedve el a sörét. Örültem annak, hogy hetek óta először, végre újra látom a magas, barnahajú srácot. Jót tett neki Tapolca, a bőrén látszott, hogy jó idejük volt a Balatonnál, pedig alapjáraton is barnább nálam, bár már rég beláttam, hogy ez nem nehéz. Sőt, az igazán nagy teljesítmény az, hogy valaki fehérebb legyen nálam.
Szóval örültem én a legjobb barátom minden porcikájának, nem véletlen részesítettem őt csontropogtató ölelésben. Az azonban a legkevésbé sem tett boldoggá, hogy a kíváncsian csillogó barna szemeivel úgy fürkészett, mint egy profilozó a gyanúsítottat a kihallgatáson. Tudtam, hogy nincs menekvés, kénytelen leszek beszámolni neki az egész Nico históriáról, de úgy döntöttem váratom egy kicsit. Egyrészt, mert azért másfél sör után lényegesen gördülékenyebben ment a beszéd ilyen témákról, másrészt – és ez volt a nyomósabb indok –, mert nem akartam volna mindenki előtt ecsetelni a témát, viszont bunkóság lett volna öt perc után lelépni.
– Majd mesélek, de ahhoz még nem ittam eleget – emeltem meg a korsómat vigyorogva, mire Marci, és az asztal túloldalán ülő Szabi is felnevetett. – Na, hékás, te mit hallgatózol? – kérdeztem tettetett haraggal a szőkétől, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.
– Nem hallgatózok, csak azon tűnődtem, meghívlak valami rövidre – vágta ki magát.
– A sört szívesen fogadom, de a töményet ma kihagyom, mert holnap Szamosi. Meg amúgy is, valakinek haza kell majd cipelnie a részeg seggeteket – vigyorogtam rá, mire felháborodottan nézett össze Marcival.
– Reni, egészen pontosan hányszor volt példa arra, hogy te vitted haza bármelyikünket? – érdeklődte pesti barátom, annak biztos tudatában, hogy nem fogom tudni kivágni magam. Arcára kiült a széles vigyor, és a szkeptikus, “megint túljártam az eszeden” tekintetével vizslatott.
– Éppenséggel téged tavaly a szalagavatóról, meg idén a szülinapodról. Szabi, rémlik valami a tavalyi szüretiről, meg az idei húsvéti utcabálról? Nem? Nem csodálom. – A szavaim, és a hozzájuk társított pimasz mosolyom megtették a hatásukat, a két srác elkönyvelte a vereséget. Marci még próbálkozott azzal, hogy felhozza, ő hányszor vitt haza engem – egyszer –, de Szabi régebb óta ismert, és tudta, hogy ez már veszett fejsze nyele, és hogy ezt a csatát én nyertem.
Miután megiszogattuk a sörünket, a srácoknak azért csak sikerült lehúzniuk egy-egy feles pálinkát. Marci ingatag járásából ítélve, az este során nem ez volt az első. Nem hiába, pesti gyerek volt, és bármennyire is igyekezett, azért annyira még nem bírta az alkoholt, mint nyéki haverjai. Immár a teli söröskorsóval a kezünkben, Marcival kivonultunk a Tátika elé, azzal az indokkal, hogy elszívunk egy szál cigit. A társaságunk pedig már állt annyira alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ne zavarja őket se az a tény, hogy egyikünk sem él a dohányzás káros szenvedélyével, se pedig az, hogy amúgy a Tátikában lehet bent bagózni.
Mayday Parade - Kids in Love (Acoustic)
– Na, várom a beszámolód – vigyorgott rám Marci, amint kiértünk a kocsma elé. Mielőtt azonban belekezdtem volna a mesélésbe, a srác kezébe nyomtam a poharam, és feltornásztam magamat a Tátika előtt álló korlátra, majd miután a lábammal kitámasztottam magamat, visszakértem a söröm, és egyet kortyolva belőle, belekezdtem annak elregélésébe, hogy hogyan került képbe Nico Hülkenberg az életemben.
Marci szó nélkül, időnként hümmögve, minden szavamra koncentrálva hallgatta végig a mondandómat kezdve a fényképezős kalanddal, egészen a Magyar Nagydíj afterpartijáig. Időnként nagyon kortyolt a söréből, ami így érthető módon lényegesen gyorsabban fogyott, mint az enyém.
Igyekeztem minden részletében feltárni a történetet a legjobb barátom előtt. Marcival a gimi első napján ismerkedtünk meg, és nagyjából azóta ápoltunk igazán közeli barátságot. Sok középiskolával ellentétben, nekünk nem volt gólyatáborunk, így az ismerkedés az évnyitóra, az első két napra, és az ezt követő háromnapos osztálykirándulásra maradt. A barnahajú, akkoriban még meglehetősen vézna sráccal kora reggel a buszon akadtam össze. Én fülhallgatóval a fülemben bámultam ki az ablakon, a rajtam lévő sulis, zsákszerű matrózblúz, és a korán kelés miatt erőteljesen mufurc hangulatban, amikor Marci levágódott a velem szemben lévő ülésre. Erőteljesen szuggerálta a karomon lévő I love football feliratos, színes, akkoriban rém divatos gumikarkötőt. Olyannyira, hogy nagyjából három megálló után meguntam, egy fáradt sóhajjal kivettem a fülemből a fülest, és tekintetemet várakozón a srácra emeltem. Csillogó szemekkel érdeklődte meg, hogy ugye én is Petőfis leszek. Finoman elmosolyodva bólintottam neki, és beszélgetésbe elegyedtünk. Mire a busz a háromszintes, régi építésű iskolához ért, már régi jó barátokként cseverésztünk, és hangosan kacagva trappoltunk be a némileg megszeppent osztálytársaink közé.
A barátságunk éppen ezért régre visszanyúlt, és szoros volt. Nagyjából olyan volt a kapcsolatom a sráccal, mint neki a húgával. Imádták egymást, de soha nem hagytak volna ki egyetlen pillanatot sem, mikor egymást piszkálhatták. Ugyanakkor nehéz helyzetekben mindig ítélkezés nélkül számíthattak a másikra. Ilyen volt a mi barátságunk is, tudtam, hogy csinálhatnék bármit, Marci nem törne pálcát a fejem felett, de valamiért mégis a tényekre szorítkoztam, és a történetből ügyesen kiemeltem a kétségeimet. És bár barátom jól ismert, fel sem tűnt neki, hogy a személyes tényezőt kikaptam a sztoriból. Nem azért, mert ne lett volna jó barát, vagy ne ismert volna, pusztán az a tény játszott közre, hogy nem egy sört elfogyasztott már, és ez az átlagosnál figyelmetlenebbé tette.
– Szóval Nico Hülkenberggel kavarsz? – szegezte nekem a kérdést Marci, miután befejeztem a mesélést, és egy darabig emésztgette a hallottakat. Első nekifutásból ki akartam javítani, hogy több ez, mint kavarás, de magam sem voltam biztos abban, hogy Nicóval hogyan is álltunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy mennyire piszkosul féltem kapcsolatnak nevezni valamit, az elköteleződéstől való rettegésem miatt. Fura paradoxon volt ez, mert kétségbeesetten akartam tartozni valakihez, de csak úgy, hogy közben megmaradhassak a független önmagamnak.
Éreztem, hogy már túl sok ideje váratom Marcit a ritkásan és gyéren világított nyéki utcán, de bíztam abban, hogy a lassúságom betudja a sör okozta enyhe tompultságnak. Végül azért csak sikerült egy értelmes választ összeszerkesztenem, egy olyat, aminek még igazságtartalma is volt. – Randizgatunk és jól elvagyunk. Nagyon kedvelem… – éreztem, hogy a lelkesedés nem sütött annyira a hangomból, amennyire szerettem volna, és láttam beszélgetőpartnerem arcán, hogy ez neki is szemet szúrt, mert sötétbarna szemöldöke egyből a magasba szaladt, feketébe hajló, sötét szemeivel pedig engem próbált analizálni.
– Mármint, tényleg, nagyon kedvelem, mert jó humorú, és vevő az én humoromra, kedves és vonzó. Semmi olyat nem erőltet rám, amit nem akarok és… – Felpillantottam Marcira. A barna szemek kissé fátyolosan méregettek, és nem egészen voltam biztos abban, hogy rám figyel-e, vagy a Tátikából kitóduló haverjaira.
Megingattam a fejemet, mert nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a még bennem sem egészen körvonalazódott problémáimat megosszam Marcival. Amúgy is valószínűnek tartottam, hogy másnapra egy szavamra sem emlékezne, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy a hasznos tanács is elmaradt volna.
– Minden okés, majd alakul – kacsintottam rá vidáman, hogy aztán leugorjak a korlátról, és magammal rángatva a legjobb barátomat, visszacsámpázzak a barátainkhoz. Mert erről szólt ez az este. Nem kapcsolatokról, nem drámázásról vagy lelki problémákról. Ez az este a barátok, a nyár és a Tátika közös esszenciája volt.
***
Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem, és meg mertem volna esküdni, hogy Szabi fojtott kuncogását hallom. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de így sem voltam kellően elővigyázatos ahhoz, hogy a hirtelen jött fény miatt ne nyilalljon kínzóan a fejembe. Összeszűkült szemekkel mértem fel a környezetem, és elég hamar sikerült rájönnöm arra, hogy nem a saját, nyéki szobámban vagyok, ugyanis a világosbarna, fotókkal tarkított falamnak nyoma sem volt. Kaptam ugyanakkor helyette sötétzöld falakat, szanaszét dobált pasi ruhákat, egy telepakolt fotelt, és egy többé-kevésbé rendezett íróasztalt. Sokszor jártam már itt, így gyorsan leszűrtem, hogy Szabi szobájában vagyok – így már az is világossá vált, miért véltem hallani a nevetését. Már csak egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan kerültem a szőke srác szobájába.
Kínkeserves erőfeszítések árán feljebb tornáztam magamat az ágyon, és alaposabban körbenéztem a szobában. Az ajtó melletti fotelben, amit az imént kupisnak ítéltem, ott henyélt a szoba tulajdonosa, letörölhetetlen, pimasz mosollyal az arcán. Korán volt még nekem az ilyesfajta vigyorokhoz, így megelőztem, hogy Szabi megszólalhasson.
– Mi a szent eget itatott velem Szabados? – nyögtem fel fáradtan, mire a szőke srác hangos nevetésbe kezdett. – Halkabban, ember, szétmegy a fejem – ültem fel az ágyban, óriásit ásítva. Meglehetősen kimérten mozogtam, nagyjából egy reumás csiga tempójában, és bár nem néztem oda, tudtam, hogy Szabi minden másodpercét féltett kincsként raktározza az elméjébe, hogy bármikor újra elő tudja majd hívni.
– Őszinte leszek, Kicsi. Fogalmam sincs – vigyorgott továbbra is, mikor sikerült felállnom, és rápillantottam.
– Hát így vigyázol te rám? – kérdeztem felháborodást tettetve, de nem igazán volt energiám ezzel foglalkozni. Igazság szerint leginkább semmihez nem volt energiám. És fontosabb dolgok töltötték meg a hasogató fejemet. – Te, Szabi. Mennyi az idő?
– Annyi, hogy meló előtt le tudsz tusolni, reggelizhetsz meg ihatsz egy kávét. – Pontosan ezek voltak azok a szavak, amiket hallani akartam, így hát bár lelkesen, de továbbra is lajhárokat idéző mozdulatokkal csoszogtam oda hozzá, és a markom tartva kértem tőle a fejfájás csillapítóm. Sóhajtva nyomta a kezembe az algoflexet, hogy aztán a vállamra dobjon egy törölközőt, és utamra bocsásson a fürdőbe.
Szabi egy aránylag kicsi, de rendkívül otthonos és szép házban lakott, Kápolnásnyék szívében. A szülei még gyerekkorukban beruháztak egy-egy telekre és házra neki is, és a két testvérének is. A srác eleinte ódzkodott a dologtól, de idővel belátta, hogy jó buli, és kifejezetten élvezte az önállóságot.
Míg lezuhanyoztam, a fél liter vízzel lekísért fájdalomcsillapító többé-kevésbé megtette a dolgát, így gyakorlatilag egy új emberként caplattam a konyhában ügyködő Szabihoz.
– Eldobsz majd a Szamosiba? – érdeklődtem, miközben lehuppantam a konyhaasztalhoz, és nagyot kortyoltam az ott árválkodó, minden bizonnyal rám váró tejeskávéból. Bár gyűlöltem a másnaposság tényét, bizonyos szempontból azért kifejezetten szerettem ilyenkor Szabinál ébredni – reggelit csinált, adott fájdalom csillapítót, és akkor, aznapra békén hagyott. Persze utána heteken, sőt, hónapokon át hallgathattam, hogy mennyi bajom volt, és mit összeszenvedtem, de arra az egy napra mentességet élveztem. Éppen ezért meglepően jó hangulatom lett, mire Szabi lerakta elém a rántottával megpakolt tányéromat.
– Naná, Kicsi – kacsintott rám, én pedig vigyorogva kezdtem magamba tömi a kiadós reggelimet. – Marcival tudtatok dumálni tegnap? – kérdezte felnézve a saját reggelijéből. Pontosan tudta, hogy szükségem van megerősítésre Marci felől is, mert tanácstalan vagyok. Egy pillanatra megállt hát a villa a kezemben és lefagytam, de aztán röviden megráztam a fejem és elmosolyodtam. Ez nem az a reggel volt, amikor bármi is összezavarhatott.
– Fogjuk rá. De annyira nem is lényeg. Azt hiszem, tudom, mit akarok – jelentettem ki vigyorogva, és tényleg így éreztem. Szerdán csak délelőtt dolgoztam a lovardában, így a tervem az volt, hogy estére lebeszélek egy randit Nicóval. Meg… aztán még egyet másnapra.
– Azt hiszed? – pillantott rám kétkedve Szabi, enyhén felvont szemöldökkel. Elsőre nem feleltem, csak még kétvillányi rántottát lapátoltam a számba, és csak miután lenyeltem mondtam ki a válaszom.
– Igen. Élvezni fogom az életet. Mármint… Tudod, Carpe diem, meg egyszer élünk meg ilyenek. Randizok Nicóval, kiderítem van-e szikra, vagy bármi plusz. Ha nincs, akkor sincs semmi, mert valószínűleg soha többet nem találkozunk. Mert… végtére is mit veszíthetek? – kérdeztem szélesen vigyorogva, magabiztosan, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyi vesztenivalóm is van valójában.

Visszatérés? Tervek

Sziasztok!
Már csak félve merek előkullogni a barlangomból, mert tudom, igen kevés mentséget tudnék felhozni arra, hogy miért is tűntem el hónapokra. Nos, a válasz nagyon egyszerű, se időm se energiám nem volt írni. Ötleteim továbbra is akadtak, csak egyszerűen a szavak nem jöttek, hogy leírjam őket. Mostanra némileg javult a helyzet, már csak az időhiány szab gátat az írásnak. Mert az egyetem, és a közelgő vizsgaidőszak rémképe a vártnál, és az eddig tapasztaltaknál is jobban leterhel. Ennek ellenére belevágtam egy karácsonyi novella-ajándékozós, iskolai húzást imitáló projektbe is, amire még mindig lehet jelentkezni - de már nem sokáig, szóval ha éreztek kedvet hozzá, ne késlekedjetek (bővebben informálódni ITT tudtok).
 De gondoltam adok már valami hírt magamról, meg valami kevéskét abból, hogy mi várható - itt, és úgy összességében tőlem. Nem mondom, hogy ez már egy visszatérés - arra térjünk majd vissza december végén, de egy kezdet. Négy a közeljövőben várható projektemről szeretnék nektek mesélni, ezekről találhattok a tovább mögött egy kis ízelítőt.

Ready, set, date

Sziasztok!
*szégyenteljsen előkullog sötét szobájából* Szóval, tudom, eltűntem, és tudom, nincs rá mentség. Az Azon a nyáron sehogy nem áll, és perpill nincs nagyon kedvem írni se. Tudom, felelősséget vállaltam azzal, hogy elkezdtem írni a történetet, tudom, tudom. De be lesz fejezve, efelől egy percig se legyen kétségetek. Mert ha máskor nem, akkor a legnagyobb hóesések közepette megjön majd a kedvem ahhoz, hogy írjak valamit, ami nyár. Egyelőre viszont nincsen, nos, gyakorlatilag semmihez, ami nem Vérbosszú. Merthogy arra nagyon - túlzottan is - rá vagyok pörögve, és ez a novella is csak azért készült el, mert Livi megnoszogatott.
De ha már szóba hoztam a novellát, akkor nézzük csak a keletkezési körülményeit... Szóval fiatal fejjel belementem egy ostoba fogadásba, miszerint nem lesz ötös a matek ZH-m - tudom, tudom, balga gondolat ilyet hinni :'D. És hát a tét egy 1000 szavas novella írása volt, és mivel én vesztetettem - 87%-kal ötös lett az az átkozott ZH - írhattam egy novellát Mustafi főszereplésével, nyolc megadott szó köré (ezeket döntve és aláhúzva találjátok a szövegben). A novella végül 1700 szó lett, és tulajdonképpen egészen megszerettem írás közben. Remélem ti is szeretni fogjátok! :)
Ajánlani természetesen Livinek ajánlom, aki ugyan a bétázás során már olvasta, de azért fogadd szeretettel! ;)
Legközelebb nem tudom mikor, és mivel jelentkezek, de ígérem, ha már tudok valamit, titeket értesítelek majd először. :)
Jó olvasást!
Puszi, D. 

Ready, set, date


Soha nem akartam Shkodran Mustafi barátnője lenni. Még csak a barátja se. De a német focista annyira kitartóan udvarolt körül minden áldott nap, hogy végül kénytelen voltam beadni a derekamat.
Valenciában élni mindig is problémás volt a számomra, már csak abból az egyszerű, prózai okból kifolyólag is, hogy egész életemben elég nagy Barcelona drukker voltam. És még ha voltak is idők, amikor kedveltem a német futballt, a Bayern Münchentől kapott hetes olyannyira megviselte a lelkemet, hogy örök életemre megszakítottam minden kapcsolatot a német focival. A terv legalábbis ez volt, és egészen briliáns módon működött is, amíg Shkodran Mustafi be nem sétált annak a kávéháznak az ajtaján. Az én kávéházam ajtaján.
Rendben, nem az én kávéházam volt, és Mustafi sem besétált, sokkal inkább beesett, az őt belökő csapattársa jóvoltából, de a történetünk szempontjából ez irreleváns. Az a kávézó az én törzshelyem volt évek óta, és igazán megérdemeltem volna annyit, hogy a napi három kakaóm jelentette bevétel miatt, kitegyék a valenciai focisták szűrét.
Ám ez sajnálatos módon nem történt meg, viszont szabad asztal híján a három valenciai jómadár hozzám telepedett le. Persze hamar rájöttem, hogy focisták – ismertem a bajnokság csapatainak játékosállományát, és a sporttáskájukon virító Valencia címer azt is megsúgta, hogy melyik csapat alkalmazásában állnak. Ez pedig még nagyobb probléma volt. Ugyanis bár a nemzetközi porodon a Barcának szurkoltam, a szívemben az első helyet elbitorolhatatlanul a másik valenciai csapat, a Levante foglalta el.
Próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék, csak zárkózottan kortyolgatni az isteni kakaóm, és firkálgatni az előttem heverő hófehér rajzlapra, de három rendkívül hangos, engem szólongató sportolót igen nehéz volt kizárni. Viszonylag hamar meguntam a dolgot, és fáradtan pillantottam fel a mellettem ülő fiatal férfi arcára. Merthogy az volt, ez még az arcát borító borosta ellenére is egyértelműnek tűnt, és a zöld színű, rém idegesítően csillogó szemei is megerősítettek ebben. Nem kedveltem, nem volt szimpatikus. Magam sem tudtam a miértjét, talán egyszerűen csak annyi oka volt neki, hogy megzavartak a rajzolásban, ezt pedig ki nem állhattam.
– Igen? – Bosszúsan mértem végig a focistát, aki ártatlannak szánt mosollyal pillantott rám vissza. Ha pisztolyt fogtak volna a fejemhez, akkor se tudtam volna megmondani, hogy mi a neve, de biztos voltam abban, hogy láttam már meccsen. És abban is, hogy nem spanyol, és nem is portugál.
– Csak azon tűnődtünk, hogy vajon megadnád-e a számod? – tette fel a kérdését, miközben arcán továbbra is az elbűvölőnek szánt mosolya ült. Nos, engem nem bűvölt el. Tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy utálatos kisgyerek, vagy egy rosszindulatú vénasszony, de bökte a csőrömet az, hogy megzavartak a rajzolásban. Főleg annak fényében, hogy ez egy határidős munka lett volna, de sehogyan se álltam vele.
– Nem – feleltem, miután visszafordítottam a tekintetem a rajzpapír felé, és három ceruzavonást mímeltem.
– De miért? – kérdezte, és láthatóan teljesen lesokkolódott. Ez pedig engem mérhetetlen elégedettséggel töltött el, így felé fordulva, az ujjamon számolva kezdtem el sorolni az indokaimat.
– Egy, focista vagy. Kettő, a Valenciánál focizol, ami egy Levante szurkoló szemében főbűn. Három, erős az akcentusod. Most, ha megbocsátotok, én megyek a dolgomra – mosolyodtam el, majd felhörpintettem a kakaóm maradékát, és a vállamra akasztva a táskámat, felnyaláboltam a papírjaim, és kisiettem a kávézóból.
Ettől a naptól kezdve a focista – mint utóbb kiderült Shkodran Mustafi, a barátainak csak Musti – minden áldott reggel ott kuksolt a kávézóban, hol egyedül, hol a két haverjával. Láthatóan minden követ megmozgatott, hogy megszerezze a számomat, és ez valahol azért simogatta az egómat. Jól esett a kitartása, hogy mindig ott volt, és szóval tartott, hogy minden nap feltette ugyanazt a kérdést, hogy elmegyek-e vele randizni, annak ellenére is, hogy azelőtt mindig nemet mondtam.
Akarva-akaratlanul is beszélgettem vele, és tulajdonképpen egészen megkedveltem, de még mindig voltak fenntartásaim. A focista mivolta még mindig rettentően zavart. Illetve nem is annyira zavart, mintsem tartottam tőle. Az állandó utazgatások, a nagy nyilvánosság előtt élt élete, és az ismertsége aggasztottak. Az meg aztán végleg kétségbe ejtett, hogy a beszélgetéseink során még arra is rá-rá tudott venni, hogy belenézzek a csapatai meccseibe. Na, persze nem úgy, ahogyan egy Levante vagy egy Barca meccset nézek; nem feszült figyelemmel, kizárólag arra koncentrálva. Ment a meccs, csak úgy háttérzajként, miközben a plédembe burkolózva, a vázlatfüzetem felett gubbasztva rajzolgattam. Csak arra kaptam fel a fejemet, hogy a kommentátor örömében azt sem tudja hova kapjon – valenciai gól esett. Ráadásul gólszerzőként az újdonsült kakaó-partneremet emlegette, így hát arra jutottam, egy pillantást mindenképpen megér a dolog.
Mikor a képernyőre emeltem a tekintetemet, magam is meghökkentem a látványtól. Musti ugyanis arcán széles vigyorral ünnepelte a gólját, és mutatóujjait összeakasztva S betűt formált a kezével. S, mint Soledad – asszociáltam egyből a nevemre, persze rögvest el is kergettem a gondolatát. Nyilván számtalan oka van arra, hogy S betűket mutogasson – magyaráztam magamnak egyből, de a focista három másodperccel később rám cáfolt, mikor nevetve rajzolást mímelt, mielőtt a gólpasszt adó csapattársa hátára ugrott volna.
És bár a meccs döntetlennel végződött, másnap reggel Musti arcán letörölhetetlen vigyorral trappolt be a csöndes kávézóba. Minden feltűnést kerülve, gyakorlatilag abban a szent pillanatban, hogy belépett az ajtón, veszettül kalimpálni kezdett felém, és ha mintegy fegyelmezőleg nem pillantottam volna rá, az integetéshez hangos köszönés is társult volna. Ez azonban szerencsére elmaradt, olyannyira, hogy mikor letelepedett az asztalomhoz, akkor sem ezzel a mondattal nyitott.
– Láttad a tegnapi gólomat? Neked küldtem – jelentette ki, kihúzva magát, büszkén csillogó, zöld szemekkel. Kicsit olyan volt, mint egy lelkes kisgyerek, aki minden másodpercben szomjazik az elismerésre. Erre a gondolatra mosoly telepedett az arcomra, és még az éppen csinosítgatott vázlatomat is hajlandó voltam félretolni, hogy minden figyelmemet az előttem ülő focistára szenteljem.
– Láttam igen, bár nem voltam biztos benne, hogy nekem szól.
– Szerinted hány másik rajzolni tudó lányt ismerek, S-betűvel kezdődő névvel? – kérdezett vissza, szinte felháborodva, amin kénytelen voltam felnevetni. Musti tulajdonképpen egész szórakoztató srác volt, a maga módján. Nem viccekkel bombázott, de a mimikája, a megnyilvánulásai, a gesztikulálása, és az apró, elejtett megjegyzései hatására az ember nem maradhatott nevetés nélkül a társaságában. Rendes srácnak tűnt, olyannak, aki a siker ellenére is megmaradt hétköznapi embernek. Olyannak, akinek a legkevésbé sem az a célja, hogy összetörje a szívemet.
– Nem tudom, lehet, hogy minden második ismerősöd, S-betűs, jól rajzoló lány – feleltem mosolyogva, ám még szinte be sem fejeztem a mondatom, a velem szemben ülő focista egyből megrázta a fejét.
– Az a te gólod volt, Sol – jelentette ki komolyan, és egy pillanatra még az örökös pimasz csillogás is eltűnt a szeméből, hogy két pillanattal később ismét visszatérjen. – André és Antonio egész este emiatt szívták a véremet az öltözőben.
Csapattársai nevének említésére elhúztam a számat, de azért felnevettem. A két srác volt Musti társasága az első találkozásunknál, és azóta is megesett, hogy elkísérték barátjukat a kávézóba – az én legnagyobb örömömre. Nem mintha komoly bajom lett volna velük – persze a valenciai mivoltukon kívül –, de néha borzasztóan fárasztóak tudtak lenni, pláne ketten együtt.
– És mivel zaklattak? – kérdeztem halvány mosolyba húzva ajkaim.
– Hogy most már ne tököljek többet, hanem vigyelek el randizni. – Az arcára pimasz mosoly ült ki, és nem bírtam ki, hogy nem mosolyogjak vele én is.
– Hát, azt hiszem, talán lehet róla szó. – A válaszomat hallván úgy tűnt, némileg ő is meglepődött, de a kezdeti döbbenet helyét hamar átvette a lelkesedés.
– Komolyan? Várj, ne válaszolj, vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit! Még a végén meggondolod magad. – Ezen gondolatára kissé elborzadt, ami ismét nevetésre késztetett. – Szóval holnap után reggel utazunk Madridba, mert szerdán a Real ellen játszunk – a fővárosi csapat nevét enyhe fintorral az arcán ejtette, majd visszarendezve arcvonásait, folytatta: –, de csütörtök estéhez mit szólsz?
– Hát az attól függ, mi lesz a program – pislogtam rá, mire egy pillanatra elmélázott, majd felvillanyozódva elvigyorodott.
– Hát nem egyértelmű? Meztelen fürdőzés a tengerben – felelte pajkos mosollyal, és pimaszul csillogó zöld szemekkel. A szemöldököm rögtön a magasba szökött, noha pontosan tudtam, hogy csak viccelt. Arckifejezésem látván kicsit lelombozódott, és egy nagyot sóhajtott, hogy aztán letörve helyesbítsen: – Vacsira gondoltam, aztán meg sétálhatnánk egyet a tengerparton, mert az olyan romcsi. – A mondat végére ismét széles vigyorba húzódott a szája, én pedig reményvesztetten ingattam meg a fejemet.
– Korrekt választ nem fogok kapni, ugye? – kérdeztem nagyot sóhajtva, mire a focista mosolya még szélesebb lett.
– Esélytelen. Majd csütörtökön meglátod, addig meg ne kíváncsiskodj! – Durcásan húztam magam elé a vázlataimat, hogy ismét rajzolgatni kezdjek. – Hatra érted megyek, jó? – kérdezte nagyot sóhajtva, arcán bujkáló mosollyal.
– Hát, majd még meggondolom – biccentettem félre a fejemet, de közben arcomon már ott bujkált egy mosoly. A német focista csak vigyorogva megingatta a fejét, majd rendelve egy kakaót, letelepedett velem szembe. Pár percig csendesen nézte, ahogy rajzolok, aztán elérkeztünk a tűréshatárának a végére, és innentől kezdve gyakorlatilag be nem állt a szája.
A két hónap alatt, amióta a kávézóba járt, gyakorlatilag az egész életét elmesélte, a legapróbb részleteket sem mellőzve. Számomra is meglepő volt az, hogy függetlenül attól, hogy nem mindig kísértem száz százalékos figyelemmel Musti szavait, a történeteinek a jelentős százalékát vissza tudtam volna mondani. Ráadásul a munkámra is jó hatással volt, mert a szövegelését hallgatva a kezem önálló életre kelve, szinte magától kanyarította a vonalakat a fehér lapra, amin néhány órával később tisztán kivehető volt a leadásra kész illusztráció.
Azon a vasárnapon, miután egy papírfecnire firkantottam a címemet, egy öleléssel búcsúztunk, és megbeszéltük, hogy a csütörtöki randiig úgyis beszélünk majd még telefonon – mivel az utazása miatt a személyes találkozás lehetőségét kilőttük. Az estéinket általában másfélórás telefonálásokkal töltöttük, amiből fél óra többnyire arra ment el, hogy Andrét és Antoniót próbálta levakarni magáról. Valami megváltozott bennem, magam sem tudtam micsoda, de egészen biztos voltam abban, hogy Musti nevéhez köthető. Ráadásul még csak ellenvetésem sem volt a dologgal kapcsolatban, mert egyrészt a munka is mérföldekkel jobban ment, másrészt pedig tagadhatatlanul színesebbé tették a napjaimat a focistával folytatott beszélgetéseim, találkozóim.
A csütörtöki randit lázas készülődéssel vártam, olyannyira, hogy két órával a megbeszélt találkozó előtt elkezdtem azon görcsölni, hogy mi lesz akkor, ha a német lemondja az egészet. A legrosszabb rémálmom beigazolódni látszott, mikor az ötkor megcsörrenő telefonom a focista nevét írta ki. Remegő kézzel fogadtam a hívást, miközben magamban azért imádkoztam, hogy ne legyen hiábavaló az elmúlt másfél óra, amit a körmöm kicsinosítására fordítottam.
– Szóval, izé, Sol… Csak azt akartam kérdezni, hogy izé… Szóval meg tudnád adni még egyszer a címedet? – Musti esetlen, és lássuk be kissé suta megszólalásán elsőre megkönnyebbültem, aztán akarva-akaratlanul is felnevettem. Noha kissé hihetetlennek tűnt, hogy egy huszonhárom éves srác ennyire szétszórt legyen, ugyanakkor kétségek nélkül kinéztem a védőből, hogy képes volt elhagyni a cetlit. Lediktáltam hát a címet, majd miután pár kudarccal végződő próbálkozás során megpróbáltam kiszedni Mustiból az esti úti célunkat, arcomon elégedett mosollyal nyomtam ki a telefont, hogy folytathassam a készülődést a randimra. A randimra egy német, Valencia focistával. A randimra Shkodran Mustafival. 

Azon a nyáron #08

Sziasztok!
Tudom, el kellene már bujdosnom, hogy ennyi ideig húzom ezt a szerencsétlen történetet, de egyetem volt, meg vizsgaidőszak – amit hurrá-hurrá sikerrel vettem, és 4,03 lett az átlagom ami jobb, mint amire számítottam, és ezt kizárólag annak a meseszép gazdasági jog hármasnak köszönhetem. *-* Aztán szenvedtem, meg pihentem a vizsgaidőszak fáradalmait, az elmúlt egy hétben meg itthon sem voltam, hanem lakótársaméknál nyaraltam, szóval pörgött az élet. A közeljövőben pedig – remélhetőleg minél előbb – megyek majd dolgozni, ami mellett nem tudom mennyi időm lesz, szóval halványlila gőzöm sincs, mikor lesz 9. fejezet, mert nos... az úgy áll, hogy sehogy. DE! Több, mint valószínű, hogy a jövő héten jön majd egy novella Mustafi főszereplésével. A fele már megvan, már csak a befejezést kell megírnom hozzá - jó, a novella lényegi részét, de már tudom mi lesz benne, már csak rá kell szánnom másfél-két órát, hogy le is írjam. Van egy másik hírem is, aminek talán örültök majd, talán nem, a Final Masquerade-hez sok köze nincsen, de… Szóval talán tudjátok, hogy régebben (másfél éve) elkezdtem egy saját történetet Vérbosszú címen, aztán azt abbahagytam, úgy egy éve... Nos, visszatértem a kályhához, elölről kezdtem, máshonnan fogtam meg a történetet, és most szépen lassan készülget. Az új prológus és az első fejezet már készen van, tudom, hogy 15 fejezete lesz, és azt is, hogy melyik mit tartalmaz majd. Ezt viszont csak akkor fogom felrakni, ha tényleg az egész kész, és tényleg elégedett vagyok vele, mert egyszer már befürödtem azzal, hogy félbehagytam.
Szóval így állunk jelenleg, ezek a tervek a jövőre nézve, de egyelőre ne ezzel foglalkozzunk, hanem az előttünk álló Azon a nyáron fejezettel, a nyolcadikkal, ami amúgy már egy hete készül volt csak a fentebb említett okokból kifolyólag nem volt időm felrakni. És amiben amúgy extra-giga-mega sok Szabi van, gyakorlatilag egészében Nyéki fejezet, én nagyon szerettem írni. Lovas, vidéki, szabis, nyári... Azt hiszem mondhatjuk rá, hogy az Azon a nyáron esszenciája, az, amiről az egész történet szól. Szóval fogadjátok szeretettel, ha tetszik pipáljatok lenn, vagy írjatok. És apropó írás... Minden kommentet nagyon-nagyon köszönök, tudom, hogy egy hálátlan dögnek tűnök, de ígérem hogy fogok válaszolni mindre, csak legyen már egy kis időm. De tényleg szuperek vagytok ♥
Szóval jó olvasást!
Puszi, D.
u.i.: a zenék inkább aláfestő jellegűek, és hangulatkeltők, semmit tényleges jelentéssel bírók. De azért ha gondoljátok, hallgassátok! ;)

8. fejezet


Big City Life (LEEX remx)
Hétfőn reggel borzalmasan nehezemre esett kinyitni a szememet, pedig az ébresztőmül szolgáló Take my hand már a refrénhez ért, ami azt jelentette, hogy már több mint fél perce csörög. Kétszer nyomtam vissza a telefont, de utána muszáj voltam kimászni az ágyból, ha el akartam érni a tervezett vonatot.
Kócosan, zombi módjára vonszoltam le magamat a konyhába, ahol úgy ájultam le az asztalhoz, mint aki valami nagyon súlyos betegség végső stádiumában jár. A perceken át tartó szenvedésemből anya jókedvű dudorászása szakított ki. Vidáman és kissé kárörvendően mért végig, hogy aztán konyhapulthoz fordulva kávét készítsen – magának.
– Ha szereted az egyetlen lányod, akkor csinálsz nekem is – motyogtam, miközben az asztalra pakolt karjaimra fektettem a fejem. Anya kivételesen szó nélkül teljesítette a kérésem, és nem egész két perc múlva letette elém a kávéval teli bögrémet, amin Herceg képe virított. Hálásan pislogtam jólelkű szülőmre, és egy óriásit kortyoltam a kellemesen langyos italból. Rájöttem, hogy próbálkozhatok, amennyire akarok, olyan kávét soha nem fogok főzni, mint anya.
Miután a koffein vert belém némi életet, gyorsan felöltöztem, és a gépemet, az irataimat, és néhány ruhát bedobáltam a hátizsákomba, majd utamra indultam. Természetesen az utolsó pillanatban értem ki a Délibe, de még pont volt időm arra, hogy megvegyem a jegyemet az éppen induló fehérvári vonatra.
Még le se ültem a kék szövet ülésre, az erősen légkondicionált vonat már el is indult. Arcomon széles mosollyal dugtam a fülhallgatóm a fülembe, és elindítottam Asaf Avidan One day című slágerét a telefonomról.
Kápolnásnyék egy ideje már egyet jelentett a végtelen szabadsággal, a nyárral, a szórakozással, éppen ezért valahányszor csak felültem a vonatra, és célba vettem a Fejér megyei települést, boldog mosollyal az arcomon szemléltem az ezerszer látott tájat. A problémáimat és a kétségeimet játszi könnyedséggel hagytam a fővárosban.
A zenehallgatással és az ablakon való kibámulással hamar elment az idő, és már csak arra figyeltem fel, hogy a vonat komótosan begördül a nyéki vasútállomásra. Számtalan emlék kötött ide is, csak úgy, mint az egész településhez, és ez minden alkalommal mosolygásra késztetett.
A vonatról leszállva egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy bemenjek a nagybátyámékhoz, de piszkosul kíváncsi voltam már Maxra. Egyrészt, mert ez volt az első alkalom, hogy felkértek arra, hogy pénzért, munkaszerűen lovagoljak egy lovat. Másrészről meg, bár az mindig is tény volt, hogy Szabi imád bosszantani, de akármilyen ló miatt nem hívott volna fel egy randi kellős közepén. Úgyhogy rövid, ám velős eszmefuttatásom után végül a Szamosi irányába indultam el.
Bár még csak tíz óra magasságában járt az idő, már pusztulat meleg volt, főleg a hűtött vonat után csapott fejbe a hőség. Mire kiértem a lovardába, patakokban folyt rólam a víz, úgyhogy még mielőtt bárki ember fiával találkoztam volna, kétszer keresztülrohantam a bejárat melletti öntöző sugarában, és máris mérföldekkel jobban éreztem magamat. Elégedett mosollyal az arcomon sétáltam hát a főépület felé, hogy előkerítsem Szabi és Robi közül legalább az egyik jómadarat.
Ismertem már mindkettőt, mint a rossz pénzt, és egy közepesen nagy összegben le mertem volna fogadni, hogy a szőke srác az öltözőben lévő egyetlen ventilátor előtt ül, és tömi a fejét. Ha a tippmix szelvények is úgy bejönnének, mint az ilyen jóslataim, már rég milliomos lennék. Bár kaja éppen nem volt Szabika kezében, ennek kizárólag az lehetett az oka, hogy a telefonját nyomogatta.
– Szia, te kocka! – köszöntem neki, mert arra se emelte fel a fejét, hogy becsaptam az öltözőajtót.
– Hé, Kicsi! Mikor jöttél? – pattant fel egyből, hogy nyomjon két puszit az arcomra. Aztán azzal a lendülettel, ahogy felállt, vissza is zuhant a székre.
– Öt perce. Csak pacsáltam kinn a locsolónál – vallottam be bűneimet, mire a srác nevetve csúsztatta vissza a zsebébe a telefonját. – Hol van a leendő csodalovam? – tértem egyből a lényegre lelkesen. Szabi arcát látva, valószínűleg túlzó lelkesedéssel.
– Először vedd azt le – mutatott a lábamon lévő sarumra. Már épp rá akartam kérdezni a mentális állapotára, mikor folytatta: – Egészen biztos vagyok abban, hogy ki akarod majd vinni futószárazni, és rövidnadrágban még esetleg lehet is, de ebben a három pántos szarban nem. Úgyhogy legalább egy cipőt vegyél fel – kért mosolyogva, mire megforgattam a szememet, lerúgtam a lábamról a fekete szandált és a táskámmal együtt beraktam a szekrényembe, majd miután zoknit húztam a lábamra, belebújtam a barna lovaglócipőmbe.
– Rettentő szexi – vihogott fel Szabi, mire kapott ajándékba egy gyilkos pillantást.
– Na, akár csöndbe is maradhatsz. Amikor kamu-lovaglócipőben és franciabugyi nagyságú nadrágban trappoló plázaribiket kell befűzni, akkor nagyon nincs vele problémád. – Szkeptikus pillantásom látva megadóan maga elé emelte kezét, és nevetve kócolta össze hosszú, barna tincseimet.
– Azért nem kell keresztbe lenyelni – vigyorodott el. – Na, gyere, megmutatom az új szerelemed, aztán megyek, ápolgatom kicsit Herceg lelkét.
– Hékás, Nyomi! Herceg mindig az első lesz – háborodtam fel, de a szőke csak felnevetett.
– Tudom, csak a véredet szívom. Na, gyere, te hisztis, menjünk – dobta át a kezét a vállamon, és elindultunk ki a pusztító, fülledt hőségbe.
Az istállóba belépve, egyből kiszúrtam a szürke lipicai mént. Régóta hiszek az első látásra szerelemben, ember és ló kapcsolatánál mindenképp. Hercegbe is első látásra szerettem bele, és ez Maxnál sem volt máshogy. Amint megláttam az erős felépítésű, izmos, erőtől duzzadó, mégis nemes, intelligens tekintetű szürke csődört a bokszban tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de jól megleszünk.
Határozott léptekkel, arcomon átszellemült mosollyal léptem oda a bokszához és miután pár másodperc alatt felmértem a lovat, higgadtan simítottam a kezemet a magas értelmet sugárzó, bölcs, sötét szemek közt elterülő homlokára. A szürke mén, halkan, elégedetten nyihogott fel, mire kénytelen voltam elnevetni magamat.
– Szia, Nagyfiú! – nyitottam ki a bokszajtót, és lassan beléptem, kezemet az izmos nyakra simítva. – Van kedved mozogni egyet? – kérdeztem és a tenyerem végighúztam a hátán egészen a faráig. Egy rossz mozdulata nem volt, érdeklődve figyelte a ténykedéseim, és okos szemekkel követte a kezemet.
– Hol van a felszerelése? – fordultam a bokszajtóban álló Szabi felé. Nem felelt, csak elvágtatott, hogy kettő perccel később egy meseszép barna bőrnyereggel, egy sötétkék nyeregalátéttel, és egy szintén barna bőrkantárral a kezében térjen vissza.
– Mindig is sejtettem, hogy Bartoneczky szarja a pénzt. Kábé egy évig kéne gyűjtenem, csak erre a kantárra – jelentettem ki, amint kezembe kaparintottam az álomba illő szerszámot. A szürke mén zokszó nélkül vette be a zablát, és aztán rezzenéstelenül tűrte, hogy a fejére húzzam a kantárt. Az alátét és a nyereg sem jelentett problémát, így miután becsatoltam a hevedert, büszkén megpaskoltam Max nyakát.
Még nyergelés közben megkértem Szabit hogy szedje össze Robit, és dobjon ki egy futószárat és egy futószárazó ostort a körkarámba, így teljes nyugalomban indultam ki, magam mögött vezetve a lovat. Mikor kiértünk, Szabi már pózba vágta magát, és a gépemmel a kezében a karámfán ült, Robi pedig mellette állt, a fehér léckerítésre könyökölve.
– Csak ügyesen, Kicsi! – szólt Szabi, de volt egy olyan érzésem, hogy már rég a fényképezőm állítgatásával volt elfoglalva. Mosolyogva megingattam a fejemet, és leguggoltam a kör közepére ledobott futószárért, hogy aztán rácsatoljam a kantárra. Miközben kiengedtem a lovat a körre, felvettem az ostort is a földről, hogy azzal kísérjem Max mozgását.
Tegnap láttalak
Azaz csak kísértem volna, de hirtelen a semmibe veszett az eddigi kedves mén, és előbb megtorpant, majd felém fordulva, hangos nyerítés kíséretében felágaskodott. Nem értettem a helyzetet, de tudtam, hogy határozottság nélkül nem fogom megoldani, úgyhogy szigorúan a ló háta mögött suhintottam egyet az ostorral. Ezt újabb váratlan reakció követte Max részéről – kibakolt, és a fejét rázva, összeszedetlenül, erőből, feszülten kezdett vágtázni a futószár végén. Pillanatok alatt csatakosra izzadt, sejtésem szerint inkább a feszültség, mint a megerőltetés miatt.
Tetszett a ló, nagyon tetszett. Még így, kétségbeesetten, és rendezetlenül vágtázva is, mert duzzadt az erőtől, az izmai szemkápráztató táncot jártak, és a természete…! Annak ellenére, hogy másfél méteren múlt, hogy a ló nem rúgott fel, lenyűgözött az öntörvényűsége, az akarata, mert kicsit magamra ismertem benne. Meg akartam érteni a makacs fejében lejátszódó folyamatokat, mert tudtam, hogy nem heccből csinálta. Láttam már lovat, aki hobbiból rugdosott fel embereket, de Maxnak láthatóan nem ez volt az indíttatása. Meg akartam érteni, mert tudtam, hogy addig, míg ez meg nem történik, kár is arról gondolkozni, hogy nyeregből dolgozzak vele.
– Ez a ló egy tahó – jelentette ki Szabi, de én csak a fejemet ráztam, a tekintetemet egy pillanatra sem szakítva el a körülöttem prüszkölve vágtázó lóról.
– Nem tahó.  És főleg nem ostoba. Rendkívül intelligens. És borzasztóan feszült. – Összeráncolt szemöldökkel meredtem a futószár végén kötötten, csatakosan haladó meseszép szürke ménre. Ideges volt, láthatóan tartott valamitől, és fogalmam sem volt, mitől. Sütött róla, hogy valami nem tetszik neki. Hogy talán fél, és az agresszióval palástolja ezt. Rossz tapasztalat – futott át az agyamon, és szinte önkéntelenül pillantottam le a kezemben tartott futószárazó ostorra.
– Hát persze! – motyogtam magam elé, és a homlokomra is csaptam volna, ha nem lett volna foglalt mindkét kezem.
– Amikor meghozták is idegbeteg volt? – kérdeztem elsősorban Robinak címezve a kérdésemet, de végül Szabi válaszolt.
– Kicsit. Feszült volt, de azt betudtuk az új helynek meg az utazásnak. De ágaskodásnak, meg ilyen hisztinek nyoma sem volt.
– És azt mondjátok, be van lovagolva? – tettem fel a következő kérdésem, mire mindketten egyetértően hümmögtek. – Hát, akkor elvileg nem vadállat. – Megvontam a vállam, majd az ostort ledobtam a földre. Megállítottam a lovat, és a futószárat összeszedve elindultam felé.
– Szabi, gyere be, és szedd össze az ostort, kérlek! – szóltam a fiúnak, továbbra sem véve le a tekintetemet Maximról.
– Rena, mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Szabi, és a hangjában némi aggodalom csengett. Nem feleltem, csak megráztam a fejem.
– Majd meglátod, csak csináld. – Amikor odaértem a szürke mén elé, kifordítottam a körből, hogy ne lássa a pálya közepét, majd mikor Szabi szólt, hogy készen van, bevezettem a lovat középre. Kicsit toporzékolt, még mindig ideges volt, de már sokkal kevésbé, mint korábban. Kiküldtem a kör szélére, majd jármódváltást kértem tőle, mire a ló legnagyobb meglepetésemre ügetésbe fogott. Rágcsálni kezdte a zablát, és ezzel egy időben fokozatosan letette a fejét. Ahogy a szürke csődör egyre elengedettebbé vált, úgy lett a mosoly az arcomon egyre szélesebb és egyre elégedettebb.
– Hihetetlen – motyogta Szabi a karámon kívülről.
– Vágtát! – szóltam a lónak, aki erre minimális fejrázás kíséretében beugrott vágtába. Összeszedetten ment, lazán és légiesen könnyeden.
– Imádom a lippeket – vigyorodtam el, majd előbb ügetésbe, aztán lépésbe vettem fel a lovat, végül összeszedve a futószárat hagytam, hogy felém ballagjon. Amikor elém ért, kezemet a homlokára simítottam. – Nem is vagy te olyan rossz fiú, igaz? – kérdeztem tőle, miközben mosolyogva megvakargattam a fülét.
– Nem szereti az ostort, ennyi az ő nagy titka – szóltam Robiék felé fordulva. – Kicsit érzékeny a lelke, és nehezen viseli az ilyesmiket. Most már megengeded, hogy felüljek rá? – kérdeztem vigyorogva Robitól, aki megadóan bólintott. Lelkesen lecsatoltam a ló kantárjáról a futószárat, majd lehúztam a kengyeleket, és fellendültem a hátára.
– Hé, gyerek! – szólt utánam Robi, amikor finoman megböktem Max oldalát, aki erre élénk lépésbe kezdett. – Kobakot ki fog venni?
– Csak tíz percre felültem, megnézem milyen. – Esdeklőn pillantottam rá, mire lemondóan bólintott, és kényelembe helyezte magát Szabi mellett a karámkerítésen.
Maxim hátán ülve az ügetés is egy álom volt. Ráadásul alig fogtam a szárat, és mégis minden jelzésemre egyből reagált. Lelkes volt, koncentrált, figyelt, és teljesen levett a lábamról.
– Halljátok, én beleszerettem. Gyakorlatilag fél kézzel el lehet lovagolni – vigyorogtam ki a kerítésen ülőkre. – Bartoneczky mit akar, mit csinálj még ezzel a lóval? – kérdeztem Robitól arcomon letörölhetetlen mosollyal, de csak megvonta a vállát. Jelezvén, hogy tudomásul vettem, beugrattam vágtába Maximot. Ez a jármódja is rendkívül kényelmes volt – tempós, de nyugodt, lendületes, de kiegyensúlyozott. Két kör után felvettem, ügettem vele még pár kört, majd kétszer körbesétáltuk a pályát.
The one that got away
Boldogan mosolyogva csuktam rá a szürke ménre a bokszajtót, miután leszerszámoztam, hogy aztán Szabi mellé csapódva, két óriási sonkás szendvicset magunkhoz véve, kiüljünk Herceg és Fantom karámjába. Evés közben nem igazán beszélgettük, elmerültünk az ízvilágban, és a legelőn játszó lovaink látványában. A korai ebédünk után szinte azonnal a számat kezdtem rágcsálni és ez Szabinak is szemet szúrt. Ismert már, és tudta, hogy túl a Max okozta boldogságon valami nyomaszt. Innentől kezdve pedig már nem tartott sokáig neki az sem, hogy kitalálja, Nico áll a dolog mögött.
– Nem vagyok ehhez hozzászokva, rohadtul vonzódok hozzá, és nem tudom kiverni a fejemből. Nem tudok gondolkozni, ha a közelemben van. Te mit szoktál ilyenkor csinálni? – fakadtam ki neki egyből, amint rákérdezett a dologra.
– Általában megkettyintem a csajt – vigyorodott el Szabi, úgy, hogy tudtam, a fejében éppen lejátssza az egyik „megkettyintés” emlékét.
– Kösz, ez nálam nem opció – forgattam meg a szemem. Elmerengve a tájat kezdtem pásztázni, és a távolban kergetőző lovainkat, aztán csendesen Szabi felé fordultam. – Szerinted felszínessé tesz az, hogy elsősorban azért vagyok mellette, és azért találkozgatok vele, mert iszonyat jó pasinak tartom? Mármint, persze, kedves meg egy cukorfalat, de iszonyat jó pasi, és érdeklem, és ez tetszik.
– Nézd, Kicsi. Mindenkinek számít a külső és képmutató az, aki az ellenkezőjét állítja. Mindenki felszínes, még akkor is, ha közben ujjal mutogat azokra, akik felvállalják, hogy az első benyomást a külsőségek alapján hozzák. – A szavai elgondolkodtattak, és valahol mélyen igazat is adtam neki. Az, hogy ő így vélekedett, hogy nem ítélt el emiatt, hogy az ilyen típusú felszínességet nem tartotta kártékonynak, fontos volt számomra. Szabi véleményére mindig adtam – néha már-már nevetségesen sokat számított a nyéki szőke álláspontja. Nem is gondolkoztam, csak úgy kibukott belőlem a következő mondat.
– Tegnap feldobta, hogy aludjak nála. – Gyakorlatilag azóta, hogy szavak elhagyták Nico száját, ezen kattogott az agyam. És amióta megláttam ma Szabit, meg akartam vele osztani a dolgot. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mit, vagy hogy miért csak egyszerűen éreztem, hogy beszélnem kell erről valakivel. És pillanatnyilag Szabi volt az egyetlen olyan valaki, akivel beszélni akartam, és beszélni tudtam a Nicós témáról.
– És? – kérdezte Szabi hosszan elnyújtva ezt az egy szót. Meg tudtam érteni, az előbbi mondatomnak valóban nem volt túl sok információtartalma.
– Nincs és. Megmondtam neki, hogy ha csak ennyit akar, akkor rossz ajtón kopogtat, de… – Elhalkultam, mert tudtam, hogy amit most akarok mondani, szörnyen fog hangzani. Mintegy erőgyűjtésként, lehunytam a szemem egy pillanatra, és belevágtam. – Nem tudom, hogy én akarok-e többet. Hogy akarok-e egyáltalán kapcsolatot. Hogy akarok-e kapcsolatot vele. Egy kapcsolatot, ami távkapcsolat.
– Nem értelek, Kicsi – szaladt ráncba Szabi homloka, és az egész arcán az értetlenség jeleit mutatta. Mindezt megspékelve még egy adag tanácstalansággal, kusza, szőke tincsei közé túrta a kezét. – Tulajdonképpen mi a gond? Mert eddig úgy tűnt, nagyon jó elvagy vele.
– Hát ez az! Én sem tudom mi zavar, csak azt, hogy túl azon, hogy jobban vonzódok hozzá, mint eddig bárkihez, van valami. Vagyis épp ez az, hogy nincs. Hiányzik. Én… én sem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi, csak azt tudom, hogy valami nem kerek.
– De szeretsz vele lenni, nem? – kérdezte jó pszichológus módjára.
– Igen – vágtam rá egyből. – Olyankor nem agyalok ilyen hülyeségeken, és nem tudom, hogy ez most jó-e vagy sem.
– Nem vagy egyszerű, te csaj – nevetett fel, és féloldalasan megölelt. – Menj el vele még randizni egy párszor. Aztán ha nem működik, azt úgyis érezni fogod. Élvezd az életet – kacsintott rám, és ezúttal én nevettem fel.
– Úgy ahogyan te? – érdeklődtem felvont szemöldökkel, sandán méregetve a mellettem ülő srácot. Pontosan tudta, mire céloztam, de egy pillanatig sem vette a szívére. Tisztában volt azzal, hogy túl azon, hogy nem értek egyet vele, imádom szívni a vérét az egy éjszakás hódításai miatt.
– Ha szeretnéd, állok rendelkezésedre – vonogatta meg a szemöldökét, mire nevetve bokszoltam a vállába.
– Na, már csak az kéne, te Nyomi!
Napestig képes lettem volna elheverészni Hercegék karámjába, gyakorlatilag az sem tudott zavarni, hogy igazából dolgoznom kéne. Jól esett feküdni a fűben, jól esett, ahogy a fa lombja közt átszűrődő napsugarak kellemesen melengették a bőröm, és ahogy a lovardán átfutó lágy szellő simogatta az arcomat. Szabi azonban feleszmélt, mikor már fene se tudja, mióta fetrengtünk ott.
– Hékás, te közveszélyes munkakerülő, kelés van, mert Robi azt mondta, ki kell vinned terepre három kiscsajt – jelentette ki Szabi, tönkretéve a totális nyári szabadságérzetemet. Hogy honnan, vagy miről jutott eszébe éppen akkor, arról fogalmam sem volt, de őrá mindig is jellemzőek voltak a fura asszociációk.
– És ezt Robi miért nem maga közölte velem? – érdeklődtem a sráctól, felvont szemöldökkel miközben ülő helyzetbe tornásztam magamat.
– Mert dolga van, és még reggel mondta, csak kiment a fejemből. Délelőtt meg össze voltál gyógyulva Maxszel, hogy ha mondta volna, se jutott volna el az agyadig – kuncogott.
– Le se tagadhatnád, hogy szőke vagy – vigyorodtam el, miközben gyakorlott mozdulatokkal összekócoltam a szőke tincseket. – De nem is ismerem őket. Azt se tudom, hogy lovagolnak – merengtem el, a homlokom ráncolva.
– Ja, azt is mondta, hogy dob egy cetlit a szekrényedbe, ilyesfajta infókkal – közölte Szabi, büszke vigyorral az arcán. Lemondóan sóhajtottam fel, mert tudtam, hogy az eszetlen szőke soha nem fog megváltozni, megkomolyodni. De éppen ez adta a nyéki srácnak azt a kisugárzását, ami elbűvölővé tette.
– De most komolyan, te tudod, kik ezek a kiscsajok? – faggattam tovább.
– Ja, az egyiknek rettenet idegesítő nővére van – morogta az orra alá, de egyből ráharaptam a témára, és izgatottan fordultam felé.
– És ezt onnan tudod, hogy…?
– Eddig körülbelül harmincszor próbálta rám sózni a telefonszámát – morgott továbbra is, de engem egyre jobban szórakoztatott a történet.
– Mi lelt, hogy egy csaj ennyire nyilvánvalóan rád van kattanva, te mégis elhajtod, Casanova? – kérdeztem, és csak nagy erőfeszítések árán sikerült elérnem azt, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. Nem igazán kedveltem az ilyen nagy nőmágus pasikat, de Szabiban még csajozás közben is volt valami gyermeki báj, és ilyenkor is úgy hatott, mint valami nagyra nőtt kiskölyök.
– Nem akarok rohadék lenni, de aj… Ezt bárhogy fogalmazom meg, gonosznak fog hangzani, de… Ha lemenne a bányába, feljönne a szén – motyogta, én pedig hangos hahotázásban törtem ki. Szerintem nincs még egy ember a Földön, aki ennyire kulturáltan és szolidan ki tudja fejezni, ha nem tetszik neki egy lány.
Időközben elindultunk vissza az istállóhoz, ahol én még mindig jókedvűen kacagva ballagtam be az öltözőbe. A szekrényemben valóban ott várt a cetli Robitól, amin leírta a három lány nevét, zárójelben a lovaikét, és hogy egy lépős-ügetős, de inkább lépős, ötven perces terepet járjunk be.
– Te, Nyomi! Nem jössz ki velünk? Kerítünk két nyugdíjas lovat, aztán ellötyögünk a kiscsajokkal – ajánlottam barátomnak, bár volt némi hátsó szándékom. Kizártnak tartottam ugyanis, hogy egyedül kibírjam a három lány csacsogását ötven percig, és Szabira mint lelki támaszra lett volna szükségem, ám hamar kiábrándított.
– Sajna nekem tényleg melóznom kell, nem úgy, mint egyeseknek. Mivel hétvégén nem voltál, el vagyunk maradva, mint a borravaló, szóval almozni kell – sóhajtott teátrálisan. Éles szememmel rögtön kiszúrtam, hogy jelentős mértékben rájátszik a világfájdalomra, de azért lehetőséget ajánlottam neki – ha kijön velünk terepre, este segítek neki a melóban. Egyből nagyobb kedve lett a dologhoz, s gyakorlatilag kapát-kaszát sutba dobva kezdett azon tűnődni, hogy melyik két lovat vigyük ki mi ketten.