Barátok

Sziasztok!

Ha már múlt héten csak este sikerült hoznom a szerdai frisst, mert hülye fejjel elfelejtettem beütemezni, hát most már hétfőn megírom a bejegyzést hozzá. Bár túl sok mondanivalóm igazából nincsen magáról a novelláról, arról viszont igen, hogy mi várható. Mielőtt azonban ebbe belekezdenék, még annyit, hogy a Chamber's Chronicles egy időre szünetre vonul, és majd valamikor a nyáron visszatérünk Londonba Lizhez és Jackhez. És már a két novella címe is megvan, roppant kreatívan az első novella Egyedül lesz, a második pedig Együtt. 

És akkor hogy mi várható? Ahogy azt ígértem, jövő héten érkezik majd az Özil-novella, amit már felkonferáltam, viszont utána egy hét szünet lesz, mert közeleg a félév vége, és mindenből ZH-zok. És mivel célom az, hogy a vizsgaidőszakra csak két vizsgám maradjon, ezért szeretném ha a jegymegajánlóim jól sikerülnének, szóval tanulnom kell. Műszakit, meg településgazdálkodást, meg matekot, meg agrokémiát, meg infót. Kettőt. Így tehát a 13.-a mindenképpen szünet lesz, viszont az azt követő héten kedden befejezem a ZH-kat és minden egyebet, szóval nem kizárt, hogy addigra összeszenvedem az AN 7. fejezetének a végét, de nem ígérek inkább semmit.

Illetve még azt akartam mondani, hogy majd ha a Vallomás is kikerült, kiteszek majd egy szavazást oldalra, hogy kinek melyik a blogon fennlévő írás a kedvence. Ez egy visszajelzés nekem, és egy anonim véleménynyilvánítási lehetőség nektek, szóval kérek mindenkit, aki olvassa a blogot, hogy oda nyomjon majd egy voksot valamire.

És már megint sikerült túl sokat beszélnem, annak ellenére, hogy azzal kezdtem, nincs sok mondanivalóm, szóval inkább be is fejezem, és fogadjátok szeretettel azt a novellát, amit a legjobban úgy tudnék jellemezni, hogy Arsenal-fanfic. Pedig Isten a tanúm, hogy nem vagyok Arsenal-szurkoló.

Jó olvasást!

Puszi, D
ps.: Nagyon szépen köszönöm a sok pipát a legutóbbi AN fejezethez, szuperek vagytok! ♥

Barátok

Ajánlott zene: All Time Low - A Party Song

Az ajtóban ott toporgott a fél Arsenal. Legelöl Wilshere vigyorgott, a balján Szczesny somolygott, két hatos csomag sört tartva a kezében. Ramsey és Giroud ketten osztoztak négy gigantikus méretű pizzás dobozon, Jenko és Alex úgy tűnt, egymást hozták, Gibbs pedig szinte ki se látszott a másik hat srác mögül.

Jack volt az, aki először eszmélt, és invitálás nélkül is belépett a házba, két puszit nyomva legjobb barátja nővérének arcára. Őt követte a lengyel kapus, majd a pizzafutár-fiúk is üdvözölték a házigazdát, és otthonosan rúgták le a cipőjüket, hogy eltűnjenek a ház szívében. Alex és Jenko egymást lökdösve toporgott az ajtóban, idióta vigyorral az arcukon, kiskamasz módjára vihorászva.

– Nem akartok bejönni, srácok? – kérdezte Liz, enyhén megemelt szemöldökkel, tekintetét a két srác között járatva. Ajkain szolid mosoly játszott, és határozottan szórakoztatta őt a két focista által bemutatott műsor. Szeretett a srácok között lenni, szeretett bennfentes lenni, aki ismeri a pályáról lejövő játékosokat. Azokat, akik ugyanolyan egyszerű és hétköznapi emberek, mint bárki más Londonban.

Végül a duó mögött álldogáló Kieran elégelte meg csapattársai teszetoszaságát, és kissé mindkettejüket félretolva, belépett a Chambers-rezidenciára. Egy szál margarétát szorongatott a kezei között, amit széles vigyorral az arcán nyomott Liz kezébe, hogy aztán két puszival köszöntse a lányt. A szőkének rém ismerős volt a virág, meg mert volna esküdni rá, hogy amikor hazajött, a kerti ösvény szélén egy pontosan ugyanilyen margarétát látott, így hát rá is kérdezett a hátvédnél.

– A kertből van, igaz? – érdeklődte felvont szemöldökkel, mire a kopasz srác elvigyorodott.

– Meglehet – válaszolta vihorászva, de fél lábbal már a nappaliban volt. Liz sóhajtva fordult a még mindig az ajtóban toporgó Jenko-Alex pároshoz, ismételten behívta őket, és ezúttal már engedtek is a kérésnek. Egyszerre indultak meg, így alig fértek be az ajtón, de hangos kacagások közepette sikerült beesniük. Liz nevetve szemlélte a két focista szenvedését, de aztán mikor bejutottak, mindkettő arcára nyomott két puszit, majd becsukta mögöttük az ajtót.

A nappaliban elé táruló látvány, még a lányt is meglepte, pedig látott már egy-két cifra dolgot abban a helyiségben. Az elmúlt öt perc elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Wojciech beüzemelje az X-boxot, Gibbs hathatós segítségével, és hogy Giroud végigterüljön a kanapén, és letoljon két pizzaszeletet. Az árulkodó bizonyítékként szolgáló nyúlós sajtdarab a francia csatár szája sarkában lifegett. Liz már épp nyitotta a száját, hogy valami csípős megjegyzéssel illesse a gall gólgyárost, de inkább visszaszívta. Tudta, hogy Giroud-val szemben nem nyerhet.

– Srácok, ugye tudjátok, hogy nem azért vagytok itt, hogy ti jól érezzétek magatok? – kérdezte a lány, leheletnyit megemelt szemöldökkel, végigjáratva tekintetét a focistákon, mire azok döbbenten pislogtak rá. – Jacket lenyakazom – motyogta Liz az orra alá.

– De ha nem ezért, akkor miért? – kérdezett vissza a lengyel kapus, értetlenül pislogva.

– Rémlik, hogy van egy öcsém, aki egészen véletlenül a ti csapattársatok? A gonosz ribi barátnője megcsalta, és kirakta az öcskös szűrét. A ti feladatotok az, hogy felnyaljátok valahogy a padlóról Calumot. Mert kötve hiszem, hogy romantikus filmen akarna sírni, három tábla csoki társaságában. Szóval bármi ötlet? – pásztázta végig a nappaliban henyélő díszes társaságot. Látta, hogy Giroud arca felragyog, és lelkes mosollyal már éppen szóra nyitotta volna a száját, de Liz leintette. – Nem, Oli, nem viszed el kurvázni az öcsémet – jelentette ki a lány kategorikusan, mire a francia láthatóan elkenődött.

– De miért? – kérdezett vissza csalódottan a csatár.

– Nyilván Jessie borzasztóan lelkesedne az ötletért – vigyorodott el a konyhából érkező, palacsintát majszoló Ramsey. A francia egyetértése jeléül kimérten bólintott, mert be kellett látnia, hogy csapattársának igaza van. Szomorkás mosollyal az arcán gondolt vissza a régi szép időkre, és ennek örömére, bele is kezdett egy ezer éves, és legalább ugyanennyiszer elmondott történetbe.

Ez volt az, ami Lizt elsőre se érdekelte volna, de így huszadjára, már főleg nem volt rá kíváncsi, úgyhogy inkább észrevétlenül átsurrant a konyhába. Azzal a céllal érkezett, hogy folytatja a palacsintasütést, de a serpenyő már a vidáman mosolygó Jack szakértő kezei között pihent.

– Akartam mondani, hogy fenéken leszel billentve, mert idecsődítettél mindenkit anélkül, hogy elmondtad volna nekik a szitut, de a fele bűnöd meg van bocsátva. A másik fele is meg lesz, ha csinálsz nekem olyat, amit az előbb Aaron evett. – Liz óriásira nyílt szemekkel pislogott az angol középpályásra, aki látva a lány ábrándos tekintetét, hangosan felnevetett. A szája sarkában megjelenő gödröcskék szinte gyermekivé varázsolták a focista arcát, és ezt Liz is mosolyogva konstatálta.

Wilshere még befejezte az éppen sütött palacsintát, majd egy kevésbé forrót kitett egy tiszta tányérra, megkente eperlekvárral és összetekerte. A tetejére nyomott egy fél flakon tejszínhabot, és egy csekélynek nem nevezhető mennyiségű csokiöntetettel koronázta meg a kompozíciót. Liz szájában összefutott a nyál, ahogy a középpályás ténykedését figyelte, és éhező oroszlán módjára csapott le a palacsintára, amikor a focista lerakta elé.

A lány lehunyt szemmel élvezte a szájában szétáradó ízkavalkádot. Abban a pillanatban kevés jobb dolgot tudott elképzelni annál a palacsintánál.

– Jack, ha megesküszöl, hogy minden reggel csinálsz nekem ilyet, itt és most férjül veszlek – közölte Liz halálosan komoly arccal, a középpályás tekintetét keresve.

– Tudod, hogy imádlak Liz, de ha minden reggel ilyet ennél, az egy év után válóok lenne – húzódott pimasz vigyorba Wilshere szája. A lány egy pillanatra felháborodott, és már valami borzasztó csúnyát készült mondani a focistára, de aztán rövid mérlegelés után rájött, hogy a palacsintája fontosabb a bosszúnál. Hogy a palacsintája gyakorlatilag fontosabb bárminél.

– Jól hallottam, hogy esküvő lesz? – vigyorogta be magát az ajtón Szczesny.

– Öreg vagy már, félre hord a füled – röhögött fel Wilshere, fordítva egyet az éppen sülő palacsintán.

– Nem lesz, mert Jack nem szeretne, ha meghíznék – közölte durcásan Liz, ám hamar fellelkesült. – De ha te tudsz ilyet csinálni, és el is készíted nekem minden reggel, ám legyen, én semmi jónak nem vagyok az elrontója. Kerítünk valahonnan egy gyűrűt… – lovallta bele magát a lány, ám a lengyel harsányan felnevetve leintette.

– Lassan a testtel! Marina nem hiszem, hogy repesne az örömtől, ha elvennélek – kócolta össze Wojciech Liz szőke tincseit.

– Ünneprontó – jelentette ki sértődötten a lány, és a durcásan összefont karjai láttán Jackből kitört a nevetés. – Ne röhögj, te meg gonosz vagy! – feddte meg a középpályást, bujkáló mosollyal.

– Lizzie, elfelejtettél szólni arról, hogy vendégeket vársz – hallották meg Calum hangját. Liz szinte maga előtt látta az öccse kicsit zavart, ugyanakkor örömteli, hálás arcát. A boldog mosolyát, amikor megpillantotta a négy doboz pizzát, és a hangos nevetéséhez társuló riadt pillantását, mikor Jenko és Alex a nyakába ugrott.

A szőke lány arcán széles mosollyal állt fel az asztaltól, és magára hagyva a két focistát, Calum elé ballagott. A testvére kissé megdöbbent arccal ugyan, de széles mosollyal fogadta Lizt, és amint a lány elé ért, ölelésébe zárta.

– Ki nem állhatom, hogyha nincs az arcodon az az idióta mosolyod – motyogta Liz az öccse mellkasába, aki erre csöndesen felnevetett. Elmondhatatlanul hálás volt a lánynak, az egész napért. Azért, hogy felrángatta a kanapéról, a palacsintáért, a közös sütögetésért, a srácokért, de legfőképpen azért, mert nem kérdezte meg, hogy jól van-e. Ugyanis erre a kérdésre nem tudott volna mit felelni – igent nem mondhatott volna, hiszen kétség kívül pocsékul volt, de nemet sem válaszolhatott volna, mert ki nem állhatta, ha sajnálják. Liz pontosan tudta, hogy mik azok a kérdéseket, amiket Calum hallani akar, hogy mik azok, amikre jóérzéssel tud válaszolni – hogyne tudta volna, hiszen az egész világon ő ismerte legjobban az öccsét.

A meghitt pillanatukat a helyiségbe becsörtető Giroud zavarta meg. A barnahajú francia a telefonján pötyörészve, zavartan pislogva, hangosan kérdezett körbe:

– Mi is a pontos házszám 125 vagy 152? Mindig elfelejtem – sóhajtott teátrálisan, de Liz egyből felkapta a fejét.

– Miért kell neked a házszám? – Gyanúsan méregette a francia csatárt, aki egy ma született kisbárány ártatlanságát próbálta az arcára erőltetni – vajmi kevés sikerrel.

– Szóltam Priscynek, hogy ugorjon be, mert mi nem tudunk menni – jelentette ki Giroud, mintha a dolog teljesen természetes lenne, és egyébként is mindenki tudná, kiről beszél. Olybá tűnt azonban senki nem ismeri a lányt, Ramsey kivételével.

– Te idehívtad a kurvád? – röhögött fel az angol középpályás. Liz már éppen készült felháborodni, és már fogalmazta a hegyi beszédet a francia számára a letisztázott szabályokról és az öccse erkölcseiről, de a csatár megelőzte.

– Priscilla nem kurva – jelentette ki határozottan, az arcán a teljes felháborodás jeleit mutatva. Kék szemei tágra nyíltak, a homlokát pedig mély ráncok szőtték át, még karakteresebbé téve így a francia arcát. Némileg sikerült ugyan megnyugtatni Lizt, de azért erősen fúrta a lány oldalát a kíváncsiság, hogy honnan ismeri vajon a csatár ezt a Priscillát. Ki nem mondott kérdésére pillanatokkal később választ kapott: – Sztriptíz táncos. – Giroud hangja olyan nyugodtan csengett, hogy ez csak még ingerültebbé tette Lizt, mondhatni olaj volt a tűzre. Valószínűnek tartotta, hogy ha Jack nem fogja le a karjainál fogva, akkor a jelentős méret- és súlybeli különbségek ellenére is könnyedén a francia torkának ugrott volna.

– Nem hozol egy sztripper csajt a házamba – jelentette ki Liz szikrázó szemekkel pásztázva Giroudt.

– De miért? – fakadt ki a francia, egy hisztis ötéves emlékét idézve fel a lányban. Karjait sértődötten lecsapta az oldal mellé, és kis híján dobbantott is egyet, miközben összehúzott szemekkel, durcásan szemlélte csapattársa nővérét.

– Technikailag ez Calum háza, nem? – kotyogott közbe Alex csámcsogva, két falat pizza között. Lizben egyre jobban érlelődött a gondolat, hogy bármennyire szereti is az öccsét, hülye gondolat volt idehívni a csapattársait.

Valahányszor a srácok meglátogatták az öccsét és Liz is otthon volt, az este után megfogadta, hogy soha többé nem enged Calumon kívül más Arsenal játékost belépni az ajtón. Aztán teltek-múltak a napok, és csak azt vette észre, hogy a nappali már megint hangos, nevető, és rettentő éhes focistákkal van tele.

– A kölyök tutira meg szeretné ismerni Priscyt, igaz? – Giroud reménykedve pislogott Calum felé, ám az angol hátvédnek esélye sem volt válaszolni. Wilshere ugyanis kilépett az addigi csendes megfigyelő szerepédből és belépett a még mindig szikrázó szemű Liz, és a támogatottságot kereső Giroud közé.

– Oli, nem hozol sztriptíz táncost ide – jelentette ki Jack kellemesen nyugodt baritonján. A középpályás dallamos hangját hallván Liz szinte meg is feledkezett a francia iránti féktelen dühéről.

Pár másodpercnyi szempárbaj után Giroud megadóan sóhajtott, és bánatos ábrázattal SMS-ben lemondta a „randit”. Miközben a telefonján pötyögött, fel-felpillantott, és szemmel verte a szórakozását tönkretevő angolt.

– Papucs vagy, Wilshere – jelentette ki a felhőtlenül szórakozó Szczesny. A lengyel kapus az ajtófélfát támasztotta, és pimasz vigyorral szemlélte a nappaliban előtte lejátszódó, valóság showba illő jelenetsort. A látottakhoz fűzött kommentárjával pedig mindössze annyi célja volt, hogy kicsit szívja barátja vérét.

Noha soha, sehol nem említették egy szóval sem, hogy bármi lenne közöttük, Jack és Liz az elmúlt hetekben feltűnően sok időt töltött együtt, és ezt Wojciech éles, sokat látott kék szemei is kiszúrták. Meg is ragadott hát minden alkalmat arra, hogy csapattársát és jó barátját zrikálja, hátha az ennek hatására elejt valami apró információmorzsát, amit aztán később bizonyítékként használhat fel a „fiatalok” ellen.

Jack valójában már hozzá is szokott a kapus piszkálódásához, így szokásához híven tudomást sem vett róla, csak odafordult a Chambers testvérek felé. Borostás arcán széles és büszke vigyor ült, a szája sarkában pedig megjelentek az elmaradhatatlan – és roppant vonzó – gödröcskéi.

– Probléma elhárítva – jelentette ki, Liz tekintetét keresve, szinte követelve az elismerő, dicsérő szavakat. A két barna szempár egymásra találásának idillét az orra alatt motyogó Chambers bombázta atomjaira.

– Én azért egy kicsit örültem volna – közölte a srác a zokniját szuggerálva, mire Liz sötéten villanó szemekkel pillantott rá. – Most mi van? – emelte maga elé védekezőn a kezeit a focista. Nővére már épp belefogott volna a magyarázásba, de Jack ajkain játszó szolid mosollyal leintette és Calum elé lépett.

– Figyelj Kölyök! Szar az egész helyzet, de… – Az angol középpályás kissé tanácstalanul kotort a rövidre vágott barna tincsei közé. – Oli módszere is egy lehetőség, de nem a legcélravezetőbb. Igazság szerint, az nem is megoldás a problémádra, csak a szívfájdalom elnapolása. Szívás, de ezen egyszer mindenki keresztülesik; életed során legalább egyszer összetörik a szíved, és meg kell tanulnod felállni belőle. De hé! Ne aggódj egy percig se, ameddig ilyen fantasztikus nővéred van.

– És ilyen fantasztikus csapattársaid, akik az első hívó szóra beözönlöttek a házba, és még kaját is hoztak, mentesítve ezzel az alól, hogy nekem kelljen főzni – mosolyodott el Liz is. Gyorsan el akarta a terelni a témát, mielőtt Giroud ráharapott volna a Wilshere által használt „fantasztikus” jelzőre. 

– Tulajdonképpen meg sem érdemelt az a ribi – jelentette ki elgondolkozva Jenko. Egészen eddig úgy tűnt, mintha az angol hátvéd valahol egészen máshol járt volna, és a lelkes buzgalommal majszolt pizzáján kívül semmi másról nem tudna a világon. De ezen kijelentése alapján bebizonyosodott, hogy legalább nagyvonalakban képben van. És Liz mérhetetlenül hálás volt azért, amiért ezt nem neki kellett kimondania.

Calum szőkésbarna szemöldöke egy pillanatra a magasba szaladt, aztán ellágyult az arca, és szája gyermeki mosolyba húzódott. Kék szemeivel sűrű szempillái alól pillogott fel a nappaliban álló barátaira, és őszinte hálát érzett. Ezek a srácok félredobva az esti programjukat eljöttek hozzá, mert Liz arra kérte őket. Eljöttek, mert noha ő maga nem is tudta, de valóban szüksége volt rájuk. Arra hogy ott legyenek, hogy folyamatosan nyomassák a hülyeségeiket. Szüksége volt arra, hogy ne legyen egyedül.

– Köszi srácok, sokat jelent – mondta halkan, kissé lekötelezetten. Mindannyian meghatott mosollyal mustrálták a kisebbik Chamberst, egészen addig, míg Giroud egy szkeptikus pillantással és egy kissé cinikus megjegyzéssel ki nem végezte a hangulatot.

– Ugye nem fogsz elmorzsolni egyetlen meghatott könnycseppet sem?

– Istenem, Giroud, csak egyszer kéne befognod azt a hatalmas szádat, úgy öt perc erejéig. Túl nagy kérés? – sóhajtott fel fáradtan Liz, mire a francia szája kaján vigyorba húzódott. Ezt látván aztán Gibbs hangosan röhögve egy csinos díszpárnát dobott mesteri pontossággal Giroud fejéhez. Az általános jókedv eluralkodott a nappaliban, és ettől Calum is kissé feloldódott. Egyre szélesedő mosollyal kezdte keresni Carlt, majd mikor megpillantotta cimboráját, felderült arccal kiáltott oda neki.

– Hé, Jenko! Nem akarsz elverődni FIFA-ban?

– Nincs az a szívfájdalom, ami elegendő lenne ahhoz, hogy hagyjalak nyerni, szóval vedd fel a kesztyűt öcskös, és készülj a biztos halálra – vihogott fel eltökélten a barnahajú hátvéd, és odébb csúszott a kanapén, hogy barátja is elférjen.

– Ugyan Jenko. Add meg magad most rögtön, az kevésbé lesz megalázó – vigyorodott el Calum, kezébe véve az X-box konzolt.

Liz elégedetten dőlt a nappali ajtófélfájának, és boldog mosollyal az arcán figyelte a lelkesen játszó öccsét, amit felváltva mondogatták Jenkoval a Rakéta csapat mottóját. Valahányszor együtt, vagy épp egymás ellen játszottak, vérre menő harcnak tekintették, épp úgy, mint a Pokémon „rosszfiúi”. Ha csocsózásnál véletlen egy csapatba kerültek, rendre azért szerezték az első néhány góljukat, mert az ellenfél rémesen felidegesítette magát a bugyuta mondókán – őket kettőjüket pedig ez mérhetetlenül elégedetté tette.

Liz egy jó darabig figyelte az önfeledten játszó öcsét, aki szívből nevetett a barátai között. Láthatóan jól érezte magát a srácokkal, boldognak tűnt, és ez Lizt is örömmel töltötte el. Miután sokadszor is megbizonyosodott arról, hogy Calum rendben lesz, mosolyogva sétált át a konyhába, hogy hozzálásson a maradék palacsinta megsütéséhez. Éppen a második adag tésztát öntötte a serpenyőbe, mikor Jack arcán széles vigyorral beballagott a helyiségbe.

– Gondoltam befejezem a félbemaradt sütögetést, de megelőztél – huppant le a középpályás a konyhaasztalhoz.

– Kár lenne, ha kárba menne Calum életének első saját készítésű palacsintája. Még a testi épségét is beáldozta érte – kuncogott Liz. A focista értetlen ábrázattal pislogott a lányra, így az elmesélte, hogy hogyan vágta el az öccse a kezét mosogatás közben. Jack jóízű nevetéssel díjazta cimborája szerencsétlenkedésének történetét, és a nagy kacagások közepette el is emelt egy palacsintát, a már elkészült kupac tetejéről.

Mintha csak átláttak volna a falon, vagy megérezték volna a palacsinta illatát, ebben a pillanatban esett be Alex és Kieran, nyomukban a valamin kislánymód vihogó Ramseyvel és Giroud-val. Mind a négyen éhenkórász tekintettel szemlélték az elkészült palacsintákat, pedig Liz szinte esküdni mert volna arra, hogy fejenként mindegyik legalább egy fél pizzát letolt, ha nem többet.

– Abból ott ehetünk? – érdeklődte Gibbs olyan szemeket meresztve az édességre, mint aki egy hete nem evett semmit.

– Igen, de módjával. Hagyjatok az öcsémnek is – mondta Liz szigorúan, ám a kérése egy hangyányit sem hatotta meg a focista-hordát – sáska módjára vetették rá magukat a palacsintára, és másfél perc múlva már csak a tányéron levő morzsák tanúskodtak arról, hogy ott valaha, bárminemű sütemény volt. A lány hamar megelégelte a dolgot, és segítséget kért.

– Jack, megtennéd, hogy átveszed tőlem a palacsintasütést? – kérdezte hatalmas barna szemekkel pislogva a középpályásra, aki vigyorogva pattant fel a konyhaszéktől, hogy pár másodperccel később már a tűzhely mellett álljon, egyik kezében a serpenyővel, a másikban fakanállal.

– Srácok, innentől én adagolom, hogy ki hány palacsintát kap, rendben? – Liz angyali ábrázattal jártatta a tekintetét a kissé meghökkent és kissé csalódott focisták között. – Ha valaki soron kívül nyúlkál, nos… Kés van a kezemben, ami könnyen a tietekben landolhat. – A lány továbbra is ártatlanul mosolyogva szemlélte az egyre riadtabb sportolókat, Wilshere pedig prüszkölve felröhögött a tűzhely előtt állva. Rémesen szórakoztatónak tartotta, hogy a százhatvan centi magas, karcsú szőke lány pillanatok alatt gatyába rázza az elkanászodott csapattársait.

Megszeppent kisfiúkként sorakoztak fel Liz előtt, aki lelkesen kente nekik a különféle ízű palacsintákat. Minden focistát leültetett az asztalhoz, hogy a tányér fölött fogyassza el a kései uzsonnát – vagy pótvacsorát –, hogy még véletlen se kenjék össze vele a padlót. Mikor már csak négy-öt palacsintára elegendő bekevert tészta volt a tálban, a lány a korábbi szigort elővéve kizavarta a négy éhenkórászt a konyhából, mondván a maradék már tényleg az öccsének jár.

– Lizzie, könyörgöm, mondd, hogy Oli nem zabálta fel az összes palacsintát – kiabált át Calum a nappaliból, mire nővére jóízűen felnevetett, a francia pedig sértődötten fújtatott.

– Nem, megrendszabályoztam őket, szóval van még. Gyertek ki Jenkoval, ami maradt, az a tiétek. – Alig fejezte be a mondatot, a két jómadár már az aszalnál ült, és vidáman csillogó szemekkel várták, hogy Wilshere megsüsse a következő palacsintát.

Liz alaposan végigmérte az öccsét, minden rezzenését árgus szemekkel leste, és kereste a legapróbb jelét annak, hogy Calum valójában szörnyen érzi magát. De bárhogy kutatott is, rá kellett jönnie, hogy az öccse öröme nem megjátszott. Hogy tényleg jól érzi magát, és hogy – bár talán csak időlegesen – tényleg nem gondol Kittyre.

Miután Carl és Calum jóízűen elfogyasztották a palacsintákat az utolsó morzsáig, Ramsey ballagott be a konyhába, őt pedig árnyékként követte a még mindig vérig sértett Giroud. Látszólag nagyon bántotta őt minden, az este folyamán rázúduló sérelem – kezdve azzal, hogy Priscillát nem hozhatta magával odáig, hogy nem fogyaszthatott korlátlan mennyiségű palacsintát.

– Azt hiszem, mi indulunk, mert Wenger-papa így is kitér majd a hitéből, ha valahogy a fülébe jut, hogy mennyit zabáltak ma a játékosai – merengett el elhúzott szájjal a walesi középpályás. Liz minden egyes alkalommal remekül szórakozott azon, hogy a sok focista mennyire rettegett az edző haragjától – és hogy ehhez képest mennyire szívesen emlegették őt a háta mögött „Wenger-papának”.

– Igen – helyeselt buzgó bólogatás kíséretében Wilshere is. – Megyek és összeszedem Alexet és Kierant – tápászkodott fel sóhajtva az angol. Fáradtan vonszolta át magát a nappaliba, és tökéletesen tisztán lehetett hallani, ahogy a benn ülő focistákhoz szólt: – Srácok, kapjátok össze magatokat, indulunk. Hagyni kell a kisfiút aludni – nevetett fel öblösen. Calum persze egyből felháborodott, és a hazai pálya minden előnyét piszkosul kihasználva, segélykérően pislogott a nővérére. Liznek több se kellett, egyből testvére védelmére kelt.

– Hé, Wilshere! Lassan a testtel, ne a kisebbet bántsd, a saját súlycsoportoddal kezdj! – feddte meg a lány az angolt, aki érdeklődve szemlélte a szőkét. A focista egyik szemöldöke a magasba szaladt, és sütött az arcáról, hogy csak pillanatok kérdése, hogy kitörjön belőle a nevetés.

– Hidd el Chambers, nem örülnél, ha egy súlycsoportba lennél velem – vigyorodott el huncutul csillogó szemekkel Jack. Liz inkább nem is válaszolt, csak látványosan a plafonra függesztette a tekintetét, egy hangos sóhaj kíséretében.

– Inkább szedelődzködjetek, mert álmos vagyok – nyomott el egy ásítást a lány.

– Hallottátok srácok. Indulás van, mert a királylány aludni óhajt – somolygott pimaszul Wilshere, mire Liz felháborodottsággal vegyes sértettséggel pillantott a középpályásra. Szczesnytől, Giroudtól és a többiektől megszokta a piszkálódásokat, de Jackre ez igazán nem volt jellemző. Mielőtt azonban a lány felkaphatta volna a vizet, a focista, mintegy engesztelésképpen, egy puszit nyomott az arcára. – Tudod, hogy imádunk.

Wilshere gödröcskés mosolyától a másodperc tört része alatt megenyhült a lány. Ellágyult tekintettel, csillogó barna szemekkel fordult a középpályás felé: – El van nézve, én is imádlak titeket, de már tényleg tipli van – mutatott nevetve az ajtó felé.

A Chambers testvérek közösen kísérték ki a barátaikat az ajtóhoz. Mindketten a falnak dőlve várták, hogy Szczesnynek is és Kierannak is sikerüljön felhúznia és bekötnie a sportcipőjét, de nagyon nehezen ment nekik.

– Wojciech-et még meg is értem, ő hozzá van szokva, hogy neki mindig kötögetik a cipőjét, és végül is a kesztyűje jó alibit nyújt neki, de te? – fordult Calum a földön ülő, kidugott nyelvvel koncentráló csapattársa felé. Az angol hátvéd idővel megunta, hogy immár mindenki őt figyeli, úgyhogy a kilométer hosszú fűzőt nemes egyszerűséggel begyűrte a cipője belsejébe.

Liz Calum háta mögé bújva, fojtottan vihogott a focistán, ahogy az mesteri precizitással hajtogatta a fűzőt a szebb sorsot érdemlő sportcipőbe. A hátvéd arcába nem mert volna nyíltan beleröhögni, de kétségkívül szórakoztatta a tény, hogy huszonöt éves létére nem tud cipőt kötni.

– Tudjátok, hogy egyetlen, imádott kisöcsém a világért nem ismerné be, de végtelenül hálás nektek, amiért eljöttetek. És én is, még akkor is, ha az egész házat fenekestül felforgattátok. Marasztalnálak titeket takarítani, de félek, csak még nagyobb kuplerájt csinálnátok. Szóval mehettek isten hírével. És még egyszer köszi, hogy itt voltatok. – Búcsúbeszéde után Liz mindenkitől bezsebelt két puszit, Szczesnytől meg Wilshere-től egy-egy ölelést is, Giroudtól pedig megkapta, hogy Lucifer hozzá képest ministránsfiú.

Miután a sokadszorra is könnyes búcsút vettek egymástól, és Calum is lekezelt az összes csapattársával, a focisták végre házon kívülre kerültek és Liz fáradt sóhajjal zárta be mögöttük az ajtót. Barna szemeivel álmoson pislogott a falat támasztó, szélesen mosolygó öccsére. Calum szürkéskék szemeiben ott volt a szakítás okozta fájdalom, de ugyanakkor a boldogság és a vidámság is, amit a baráti összejövetel okozott.

– Még nem mondtam, de sajnálom, tudod, ugye? – kérdezte Liz csendesen, öccse elé lépve. A szőke srác félrebiccentett fejjel, és kedves mosollyal pillantott a nővérére.

– Hát persze, hogy tudom, Lizzie. – Calum féloldalasan magához ölelte a lányt, és belavírozott a nappaliba. Testvérét is magával rántva dőlt le a kanapéra, és tekintetét a TV képernyőjére függesztette. A srácok kinyomták az X-boxot, így a rendes tévéadás képei villogtak a képernyőn – valami latin-amerikai szappanopera sokadik epizódja lehetett.

Calum és Liz is annyira fáradt volt, hogy a tartalommal és a minőséggel mit sem törődve szegezték tekintetüket a televízióra. Bár igazán egyikük sem nagyon fogta fel a látottakat – Calum a gondolataiban volt elveszve, Liz pedig álom és ébrenlét határán egyensúlyozott.

– Lizzie – szólt halkan Calum, megtörve a sorozatból kiszűrődő rikácsolás jelentette furcsa harmóniát. A lány nem felelt, csak hümmögött valamit, így az öccse folytatta: – Köszönöm a mai napot.

– Ugyan, öcskös. Érted bármit – mosolyodott el Liz is, és felpillantott a focista arcára.

– Hékás! Nem ma mutattad be a terveidet? – kapott a fejéhez Calum, mire nővére mosolya kiszélesedett.

– De igen.

– És? – kérdezte a srác, hosszan elnyújtva a szót.

– Két felsőm és két ruhám bekerült a nyári kollekcióba – felelte Liz még szélesebb vigyorral.

– Miért nem mondtad?

– Mert el voltál kenődve, és nem akartam, hogy… Nem akartam, hogy még rosszabbul érezd magad a szakítás után, azzal, hogy én elmondom, velem jó dolog történt – motyogta a lány, de így utólag végiggondolva, butaságnak tűnt az egész, ezt pedig Calum is méltóztatott közölni vele.

– Gyagyás vagy. Tudhatnád, hogy a sikerednek mindig örülök. És mérhetetlenül büszke vagyok rád – mondta komolyan a focista, puszit nyomva nővére hajára. Erre már Liz felemelte a fejét öccse mellkasáról, hogy ismét a kékes szemekbe nézhessen.

– Nem büszkébb, mint én rád, valahányszor pályára lépsz egy meccsen. Szeretlek Calu – motyogta a lány csukott szemmel, ismét öccse vállára ejtve a fejét.

– Én is szeretlek téged, Lizzie.