| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

Vallomás

Sziasztok!
Megérkezett a sokat ígérgetett Mesut Özil novella, amiről – őszinte leszek – fogalmam sincs, mit mondhatnék. Nagyon közel áll hozzám ez az írás, talán a legközelebb az eddigi novelláim közül. Az életem egy elég sötét szakaszában született az első fele, és akkor még nem is olyan szándékkal, hogy egyszer majd novella lesz belőle. De aztán ha már belevágtam, befejeztem, és ezerszer jobban éreztem magamat utána.
Mielőtt azonban a lényegre térnék, volna egy olyan közlendőm, hogy szomorúan ugyan, de egy hónap (talán másfél, de szeretném egyben letudni) szünetre megyek, mert egyszerűen semmi időm nincsen írni az egyetem mellett, és megvallom őszintén, kedvem sem. De nyárra összekapom magamat, és majd meglátjuk, mi lesz.
Nem szoktam ilyet kérni, tudjátok. De most komolyan fontos lenne a véleményetek, szóval ha valaki elhatározta, hogy csak egyetlen novellámhoz ír kommentet, akkor kérlek benneteket, ez legyen az az egy. Mert függetlenül attól, hogy közel áll hozzám, rém bizonytalan vagyok vele kapcsolatban – talán éppen azért mert közel áll hozzám.
Más, mint az eddigi novelláim, nagyon más, mind szerkezetében, mint hangulatában és úgy egyáltalán. De azért remélem tetszeni fog, és tényleg nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre ezzel kapcsolatban. És  bár azt ígértem szavazás lesz, de azt nem tudtam normálisan megcsinálni, úgyhogy kérdőív lett belőle, arról melyik(ek) a kedvenc története(i)tek, ezt ITT tölthetitek ki, és töltsétek bátran, mert kíváncsi vagyok a véleményekre.
Ennyit a rizsából jöjjön a novella! :) Jó olvasást!
Puszi, D.

Vallomás

mindenkinek, aki volt már összetörve
Goodbye my lover
A sötéthajú, sportos alkatú férfi feszülten ült madridi házának tágas nappalijában. Arcát a kezébe temette, és a hosszúra hagyott sötétbarna tincseibe túrt, mintha ezzel a mozdulattal megszabadulhatna az őt nyomasztó problémáktól. Barna szemeiből mély és elemi fájdalom sugárzott, ahogy felpillantott a sötét mahagóni parkettáról az előtte álló kisasztal kerek üveglapján heverő cipős dobozra. Tíz felbontott, és ezerszer elolvasott levél kapott helyet benne, pedáns sorba rendezve. Már amennyire a szakadt szélű, gyűrött borítékokat pedáns rendben lehetett tartani. Tíz felbontott levél, és egy felbontatlan, vastag boríték, ami a fiatal férfi legnagyobb meggyőződése szerint egy újabb levelet tartalmazott.
Órák óta ült már ott szemezve a fehér borítékkal, gyötrődve a kétségek között, de nem tudta rávenni magát arra, hogy kibontsa. Kettős érzései voltak a levéllel kapcsolatban, hiszen egyrészről örült, hogy hall a lány felől, a leveleinek minden sorát itta, és élénken az emlékezetébe véste a rengeteg olvasás során. Ugyanakkor minden alaklommal, mikor felbontott egy borítékot, rettegett attól, hogy a lány leírja benne, ez az utolsó üzenete, többet nem keresi.
Remegő kézzel vette kezébe a vakítóan fehér papírdarabot, és idegesen forgatta még a kezében, mire egy nagy levegőt véve, határozott mozdulattal feltépte. Óvatosan, finoman húzta ki a három összehajtogatott papírlapot a borítékból, és feszültséggel vegyes izgatottsággal, remegő kezekkel hajtotta szét.
Nem tudtam, milyen megszólítást írhatnék a levél elejére, mert igazából semmi nem illik a helyzethez. Kedves? Nem, a történtek után minden vagy, csak kedves nem. Drága? Az meg főleg nem. Szerelmem? Inkább hagyjuk. Egy szia pedig olyan snassz lett volna, és az egyébként is köszönés, én pedig épp elköszönni akarok. Úgy döntöttem hát, hogy nem írok inkább semmit.
Sok mindenről akarok beszélni neked Mesut, mert megígértem valamit magamnak. És bár sok mindent tönkretettél bennem, az önbecsülésem utolsó szikrái még megmaradtak, és nem engedik, hogy ezek után még egyszer tollat ragadjak és írjak neked. Ez tehát az utolsó üzenetem, úgyhogy ebbe kell mindent belesűrítenem, bocsáss meg, ha egy kicsit hosszú lesz.
A fiatal férfi arca fájdalmasan megrándult a sorokat olvasva, de sejtette, hogy mindez még csak a kezdet, és fog ennél még cifrább dolgokat is olvasni barátnője tollából. Azaz volt barátnője… Mesut maga sem volt igazán tisztában azzal, hogy hogyan is állnak. Mindenesetre abban már így a levél elején is teljesen biztos volt, hogy bármit kap is majd a levélben Aisától, egy szava nem lehet majd ellene. Mert megérdemli azok után, hogy ilyen idióta módon elcseszte.
Mindig is tudtam, hogy milyen véleménnyel vagy a kamaszszerelmekről, és megnyugtatlak, én is pont ugyanúgy gondolkoztam róluk. Sosem hittem, hogy sokáig tarthatnak, hogy komolyak lehetnek. Sosem hittem volna, hogy valami, ami egyszerű gyerekszerelemnek indult, ennyire tönkretehet. Gyerekszerelem… milyen ártalmatlan hangzása van ennek a szónak, mégis egész életemben semmi nem okozott még akkora fájdalmat, mint ez az egy szó. Illetve dehogynem! A te neved.
A német focista lehunyta egy pillanatra a szemét, hogy erőt gyűjtsön a levél folytatásához. Az eddigi üzenetekből is tudta, hogy mekkora fájdalmat okozott a lánynak, de így, feketén-fehéren leírva, kimondva most látta először. És megkétszerezte az őt már amúgy is emésztő bűntudatot. Remegő kezekkel és összeszorított szájjal, erőnek erejével fordította vissza a tekintetét a fehér lapra, és még mielőtt olvasni kezdett volna, reszelős sóhaj szakadt ki a tüdejéből.
Kislány voltam még, mikor megismertelek, de egy felnőtt nő szenvedélyével szerettelek. Szeretlek a mai napig, és valószínűleg a lényem egy kicsi, vagy egy kicsit nagyobb része mindig szeretni fog. Csak tudod, elfáradtam. Belefáradtam abba, hogy minden nap összetörjem a szívemet. Meguntam, hogy minden nap arra várok, hogy jelentkezz, holott pontosan tudom, hogy nem fogsz.
Nagyon jól tudtam, hogy ez az egész, ami köztünk volt, a kapcsolatunk, nem fog örökké tartani. Hiába ment minden mesésen több mint négy évig, mindvégig tudtam, hogy eljön majd az a nap, amikor a karrieredet választod. És rettegtem tőle. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, hogyha csak egy nap erejéig nem kéne osztoznom rajtad. Hogy milyen lenne, ha egy napra csak én tölteném ki a fejedben keringő gondolatokat, és még csak eszedbe se jutna a foci.
Mesut Özil fájdalmas mosolyra húzva a száját, ingerülten dobta félre a levelet. Fájtak neki a lány szavai, szépen apránként tépték ki a szívét a mellkasából. A szívét, amiről azt hitte, hogy már akkor kiszakadt a helyéről, amikor egy árva szó nélkül eljött Brémából.
Tudta, hogy csak és kizárólag ő a felelős a történetekért, de éppen ezért fájt neki annyira. Ugyanis az Aisa leveléből áradó gyötrelem Mesut minden porcikájába beleitta magát. Facsarta a belsőjét, és porrá zúzta a középpályás lelkét, egészen apró darabokra.
Elkínzott arccal vette fel újra a messzire hajított papírlapokat, és miután gondosan összerendezte őket, ismét olvasni kezdte az Aisa kusza, ám mégis szép írásával vésett sorokat.
Félre ne érts! Büszke vagyok rád, arra, amit elértél. Csak olyan jó lett volna, ha én is fontos vagyok neked. Néha jó volt azt hinni, hogy az élet majd hirtelen átcsap egy tündérmesébe – éljenek sokáig a Disney hercegnős klasszikusai, lehet, hogy kicsit kevesebbet kellett volna néznem őket. Mindig mondtam neked, hogy gondok vannak az önértékelésemmel, és hajlamos vagyok magamat alulértékelni. Most is azt érzem, hogy nem voltam elég jó neked, és ez az, ami fáj. Meg persze az, hogy egy rohadt két szavas üzenetet nem voltál képes írni arról, hogy elmész, és hogy vége. Az SMS-ben szakítás is a szakítások legalja, de még mindig egy fokkal jobb, mint egy árva szó nélkül lelépni!
Mert Mes! Csak hogy tudd, ez nem így működik! Ha ki akarsz lépni egy kapcsolatból, annak rohadtul nem az a módja, hogy odébb állsz. Vállalnod kell a döntésed, a másik elé állni, és a szemébe mondani, hogy mi a baj, hogy mi nem klappolt. Elmondani, ha találtál mást, leülni, megbeszélni a problémákat. Nem elmenni a világ másik felére egy szó, egy üzenet, egy hívás nélkül. Ez a legkegyetlenebb dolog, amit a világon tehetsz – csendben magára hagyni valakit, aki szeret. Kegyetlen ember vagy, Mesut Özil.
Gone too soon
Dühödten csapott öklével a kanapéra. Hogy gondolhat ilyen ostobaságokat ez a lány? – fortyogott magában, és komolyan haragudott Aisára. Már a kapcsolatuk elején is, még Gelsenkirchenben, rengeteg vitájuk volt arról, hogy Aisa alulértékelte magát. Fixa ideája volt, hogy nem elég a focistának, nem elég szép, nem elég okos, nem elég jó.
Pedig Mesut szerint a világ legnagyobb ostobasága volt ez. A feje búbjától a lábujja hegyéig szerelmes volt a lány minden porcikájába, és ezt nem sajnálta minden adandó alkalommal meg is osztani vele. Jobban szerette a lányt, mint a focit, de Aisa ezt sose engedte kimondania. Pedig így volt, és ott a kanapén ülve, szerelme utolsó levelét olvasva megfordult a fejében a gondolat, hogy hagyja a fenébe az egész focit, Real Madridostól, Mourinhóstól, és hazamegy Aisához.
A lány helyesen írta a levélben, tényleg állandóan harcolt önmagával, és olyan elvárásoknak próbált újra és újra megfelelni, amiket már rég túlteljesített – csak épp erről fogalma sem volt. Már-már kórosan elégedetlen volt önmagával, de Mesut mindig próbálta őt szembesíteni azzal a lánnyal, akit ő látott – a gyönyörű, életrevaló, okos, cserfes Aisával.
A focista csak ekkor ébredt rá arra, hogy a hülyeségével talán maradandó károkat okozott a lány amúgy is kristály-törékenységű önbecsülésén. Dühvel és félelemmel vegyes kíváncsisággal olvasta tovább a levelet.
Tudod, milyen szar érzés minden nap, minden percében arra várni, hogy nem ír-e az a bizonyos valaki? Tudod, milyen az, ha a világ moslékának érzed magad, mert azt gondolod, hogy senkinek nem vagy elég jó? Tudod, milyen az, ha minden este úgy fekszel le, hogy abban bízol, holnap jobb lesz, de belül tudod, hogy nem? Persze, most nyilván azt gondolod, hogy túldrámázom az egészet, pedig...
Te vagy az első szerelmem.
Te vagy az első csalódásom.
És az első mindig különleges. Különlegesen fájdalmas. Csak bízom abban, hogy én és az együtt töltött négy év jelentett neked valamit, és nem csak egy feledhető név vagyok. Hogy nem pazaroltam el teljesen a szívemet. Le akarom zárni, minél előbb. Tényleg. De ahhoz az kell, hogy ezeket kiírjam magamból. És ilyenkor akarok a legjobban sírni. De hiszem azt, hogy ha egyszer leírom, akkor utána jobb lesz, utána könnyebb lesz. Mert akkor legalább tudni fogom, mivel állok szemben. De ameddig nem tudok továbblépni, addig is bízom abban, hogy egyszer még jelentkezel. Valamikor. Bármikor.
Hogy a pokolba ne jelentett volna! Az a négy év jelentette a focista számára az egész világot. Egy őrült, önfeledt és boldog világot, amelynek a szikrázó középpontja maga Aisa volt. Mesut ismét kicsit mérges lett a lányra, a hitetlensége miatt, és ugyanakkor őrjítő fájdalmat érzett az egész testében. Nem maga miatt. Aisa miatt. Ordítani tudott volna, ha azzal enyhíttette volna a szeretett lány szenvedését, de…
Telefonálni akart. Felhívni őt, vagy írni neki. Annyiszor eszébe jutott, csak épp fogalma sem volt, mit mondhatna. Hogyan magyarázhatná el, amit tett, mert félt a reakciótól. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy túl sok idő telt el, és ő még mindig nem vette fel a kapcsolatot a lánnyal. És most itt ült, és a szerelme leveléből áradó vád, és kín szinte égette a kezeit.
A focista egész testében remegett már, mikor tekintetét ismét a lapra függesztve tovább folytatta a levél olvasását, és ezzel együtt önmaga kínzását. De őszintén hitt benne, hogy az ő szenvedésével arányosan Aisa fájdalma is csökken majd.
Tudod, Mesut, nem értelek. Nem értem, miért nem tudtál felhívni, hogy elmondd, elmész. Nem értem, hogy hogyan mondhattad egy nappal az indulásod előtt azt, hogy szeretsz. Nem értem, miért az újságokból kellett megtudnom, hogy a barátomat leigazolta a Real Madrid. Nem értelek, Mes, magyarázd el! Kérlek! Magyarázd el, mert beleőrülök abba, hogy mindenhol falakba ütközök, hogy akármilyen lehetséges válasz jut eszembe, az csak újabb és újabb kérdéseket szül.
Miután elmentél Madridba, majdnem minden nap hívtalak, és minden héten küldtem levelet – miután anyukádtól elkértem az új címedet. Bár ezt nyilván tudod, ha olvastad a korábbi leveleim. Ha meg nem olvastad, akkor valószínűleg ezt sem fogod. Igazából nem is számít. Elsősorban nem miattad írom, hanem magam miatt. Valójában meg sem érdemelnéd, hogy akár egy másodpercet is vesztegessek rád.
Tudod, volt idő, amikor minden este úgy aludtam el, hogy azt kívántam, bár valahogy hírt adnál magadról. Ma már ott tartok, hogy ha egyet kívánhatnék, az nem az lenne, hogy legyen minden rendben közöttünk, hanem az, hogy elengedhessem ezt a hülye érzést. Hogy továbblépessek. Mert magamtól egyelőre nem megy. Pedig hidd el, próbálkozom.
A focistának megremegett az ajka, és egy pillanatra le kellett csuknia a szemét, ha nem akarta, hogy kibukjon rajta egy könnycsepp. A fülében hallotta Aisa édes hangját, benne a vád minden élével. A kétségbeesett hang nem hagyta nyugodni, immár hónapok óta.
Annyiszor megbánta már, hogy szó nélkül eljött! Pláne úgy, hogy normális magyarázata sem volt arra, miért tette. Félt. Rettegett attól, hogy ha búcsúzkodni kezdene, nem lenne elég bátorsága elindulni. Hiszen a költözés Brémába könnyű volt – egyrészről Aisa vele együtt utazott, másrészt pedig nem egy vadidegen országba csöppent.
De Madrid, a klub presztízse, a kultúra, az idegen nyelv, az ismeretlen emberek megrémítették. Soha nem volt az srác, aki könnyen köt barátságokat, soha nem ő volt a társaság középpontja, nem ő volt a mókamester, a vidám fiú. Mesut a legtöbbször csak egy egyszerű srác volt, aki magában mosolyogva, élénk tekintettel követte a társalgás menetét. Aisa mindig úgy jellemezte, hogy a csendes zseni.
Az emlékek hatására összeszorult a szíve, de hirtelen megint a zord és csúf valóságban találta magát. Madrid zord valóságában. Ott, ahol még közel három hónap elteltével sem tudta megértetni magát, ahol a csapattársaival a köszönésen kívül még mindig nem bonyolódott mélyebb társalgásba. Nem, mert nem volt miről. Nem volt közös nyelv.
Magányosnak érezte magát. És piszkosul hiányzott neki Aisa, a nap minden percében, azokat leszámítva, amikor focizott. Mert a játék azért még mindig a második legfontosabb dolog maradt az életében, még akkor is, ha pillanatnyilag éppen semmi nem akart neki összejönni. De a pályán töltött boldog, dolgos órákat borúsan árnyékolták be azok, amelyekben minden szívdobbanása a lányt hiányolta. Még álmaiban sem tudott szabadulni az emésztő hiányérzettől, Aisa szőke hajkoronájától, az igézően kék szemeitől, arcának lágy vonásaitól, csókjainak ízétől, finoman édes gyümölcsillatától.
A gondolat, hogy a lánynak más vágya sincsen, mint elfelejteni őt, jeges rémülettel töltötte el. Mert egy dolog volt nem beszélni vele, de belegondolni abba, hogy Aisa örökre kitörölheti őt a szívéből… Nem engedhette, mert tudta, belepusztulna. A lány szellemként lebegő emléke volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodott, amikor egy pocsék nap után hazaért a kínzó ürességgel kongó madridi lakásba. Az Aisával közös emlékek, és a tíz – immár tizenegy – levél tartotta csupán benne a lelket. A levelek, amiken ha nagyon koncentrált, halványan még mindig érezte Aisa mámorító gyümölcsillatát, és amik hatására felrémlett az utolsó, málnaízű csókjuk emlékképe.
Mesutnak komoly erőket kellett mozgósítania, hogy az édesen kínzó múlt képei közül visszatérjen a valóság rideg talajára, és a második lapot előre véve tovább olvassa szerelme levelét.
Nem az bánt, hogy a karriered fontosabb lett, mint én. Nem az bánt, hogy nem jöttél utánam, amikor egyetemre mentem, és még csak nem is az, hogy a szülővárosunk, a múltunk magunk mögött hagyva vágtál bele a nagyvilágba, anélkül, hogy egy árva szót is szóltál volna. Az bánt, hogy úgy teszel, mintha az egész semmit sem jelentett volna neked, hogy a kettőnk kapcsolatát megpróbálod letagadni. Nem mások előtt, hiszen az új életedben feltehetőleg nem is meséltél rólam senkinek. De még magadnak sem vagy hajlandó beismerni, hogy volt idő, mikor fontos voltam neked.
Az elmúlt két és fél hónapban próbáltam ámítani magamat is és a körülöttem élőket is, hogy túl vagyok rajtad, hogy már egy cseppet sem érdekelsz, de ez talán a legnagyobb hazugsága az életemnek. És minden kétséget kizáróan a leghitelesebb alakítása is. Ugyanis egyetlen egy ember van, aki tud a bennem dúló viharokról. Rajta kívül mindenki kérdés nélkül benyalta a szöveget, amit előadtam arról, hogy magasról és telibe leszarom ezt az egész szituációt. Hát nem nagyszerű? Én, aki mindig is az őszinteség élharcosa voltam, egy ordító hazugságra próbálom felépíteni az egész életemet. Gratulálok, sikerült ugyanolyan hazuggá tenni, amilyen te magad is vagy. Mondd, azért legalább egyszer mondtad szívből, őszintén, hogy szeretsz? Ne, ne is válaszolj. Talán jobb, ha nem tudom.
Ökölbeszorított kézzel, lehunyt szemmel dőlt hátra a kanapén. Nem tudta elhinni, hogy ilyen mélységekig süllyedt a kettejük kapcsolata, hogy ilyen pokoli mélységbe süllyedt ő maga Aisa szemében. Az egész helyzet túlnőtt rajta, és már nem tudta kezelni, már képtelen volt arra, hogy elfojtsa magában. Már minden porcikájába beleitta magát, a lány égető hiánya, és kihatott az egész életére. A mindennapjaira. A játékára.
Dühöt érzett, és mérhetetlen fájdalmat, de tudta, hogy ez mind az ő hibája, ahogy az is, hogy Aisa ismét, milliomodszor is alulértékelte magát. Mesut újra és újra feltette magának a kérdést, hogy a lány hogyan gondolhatja komolyan azt, hogy nem volt fontos. Hiszen a világot jelentette neki! Az egész rohadt, szikrázó univerzumot testesítette meg Aisa a középpályás szemében!
Az az elmélet pedig, hogy soha nem mondta őszintén, hogy szereti a lányt, egyszerre töltötte el mélységes szomorúsággal és csalódottsággal a focistát. Mert Mes a természetéből adódóan képtelen lett volna ilyen kérdésben hazudni és egyébként is… Bármit feláldozott volna a lányért, kettőjükért, a közös jövőjükért.
So cold
Hiszen éppen ezért nem búcsúzott el tőle! Mert az ütközött a racionalitásról felállított elméletével. Ha elment volna Aisához elköszönni, soha nem indult volna el Madridba, ebben egészen biztos volt. Tudta, hogy abban a másodpercben, hogy belepillantana a lány halványkék szemeibe, véget érne a világa, mint mindig, mikor elmerült az imádott íriszekben. És ezt… nem engedhette meg magának, bármennyire is imádta volna a gondolatát annak, hogy nap, mint nap láthatja a lányt, belecsókolhat a nyakába, a törékeny testet ölelve alhat el, és mellette ébredhet fel. Nem ezt követelték meg tőle. Nem, az elvárás vele szemben az volt, hogy Madridba igazoljon.
Elborzadva, fejingatva, a torkát szorító rosszérzéssel fogta újra két kezébe a levelet. Rosszullét kerülgette a saját korábbi ostobaságától és gyengeségétől, és tudta, hogy a levél elolvasása után tennie kell valamit. Valamit, ami kiszakítja majd az eddigi rezignáltságából. Valamit, amivel talán visszaszerezheti Aisa bizalmát. Valamit, amivel elnyerheti a lány megbocsájtását. Ennek reményével fordította vissza pillantását a lapra, ami már most egy kicsit megviseltnek tűnt – a középpályás izzadó tenyere enyhén megnedvesítette a széleket, helyenként kicsit elkenve az írást, és a többször eldobás hatására apró porszemek piszkították az egyébként hófehér lapot.
Mindattól függetlenül, amiket eddig leírtam, vagy hogy mennyire összetörtél, hiányzol. Hiányzik az, hogy reggel melletted ébredjek, hiányzik, hogy rám mosolyogj. Hiányzik az, hogy értetlenül bámulj, amikor hangzatos matematikai összefüggésekről beszélek, és hiányzik, hogy mesélj az edzésekről. Tudom, hogy hogyan reagálnál a helyzetekre, hogy adott szituációban mit mondanál. Néha még mindig csak azért viszem ki a mosnivalót a szennyesbe, mert eszembe jut, hogy mennyire utálod, ha szét vannak dobálva a ruhák. Utálom, hogy olyan apróságok téged juttatnak eszembe, mint a nutellás palacsinta, vagy a pedáns rendben egymás mellé állított poharak. Az évek alatt rám ragaszottad, hogy kényszeresen igazgassak mindent, hogy rend legyen, mire hazaérsz. Az egyetlen bibi, hogy a jelek szerint nem jössz többet haza.
A levél ezen része olyan reményt adott neki, olyan boldogsággal töltötte el, amit remélni sem mert az üzenet elejét olvasva, és ezzel egy időben olyan elemi szomorúság tört rá, hogy legszívesebben a világ végére menekült volna. A felcsillanó remény, hogy talán még helyrehozhatók azok a károk, amiket Aisában, és a kettejük kapcsolatában okozott, örömmel töltötte el. Ugyanakkora a lány hozzáállása letörte, de persze meg is értette. Két és fél hónap némaság után, fordított helyzetben ő sem akarna mást, mint felejteni.
Ó ha tudná! – kiáltott fel majdnem a focista. Ha Aisa tudná, hogy a középpályás minden vágya az, hogy hazamehessen hozzá, hogy együtt palacsintázzanak, hogy Aisa rémes matematikai képletekkel nyaggassa…
Ez a gondolat eszébe juttatta, hogy tulajdonképpen hogyan is ismerkedtek meg. Egész gimnázium alatt osztálytársak voltak, de csak második végén kezdtek el beszélgetni. A focista ugyanis bukdácsolt matekból, és ha nem akart elhasalni a nyári pótvizsgán, sürgős segítségre volt szüksége. Ez a segítség pedig nem is érkezhetett volna mástól, mint az osztály ügyeletes matekzsenijétől, Aisától. Az egész nyáron át tartó számolások, és a definíciók millió féle magyarázata meghozta az eredményt – Mesutnak egy elégségest a pótvizsgán, Aisának pedig egy igazán jó barátot a focista személyében.
Aztán a dolgok követték egymást, és az utolsó évüket már egy párként kezdték, hatalmas és elsöprő erejű szerelemben. Gimnázium után aztán a dolgok komplikálttá váltak, mert a lány álma a müncheni egyetem volt, ahova fel is vették, és hosszas győzködés, és rábeszélés után, végre el is ment. Az első év után azonban, mikor Mesut Brémába szerződött, követve barátját, Aisa is átjelentkezett az ottani egyetemre. És két éven keresztül minden a legnagyobb rendben ment – egészen addig, amíg a középpályás le nem lépett a spanyol fővárosba.
Mesut emlékezetébe idézett olyan boldog pillanatokat, mint mikor egy győztes meccs utáni szabadnapján, hosszas győzködés után sikerült rávennie Aisát, hogy aznap ne menjen be az egyetemre, és egész délelőtt egymást ölelve feküdtek. Vagy mikor a lány folyton azon élcelődött, hogy a focista magában ette, dobozból a konzerv kukoricát.
Hiányzott neki a lány. Annyira egetverően hiányzott, hogy azt hitte, belepusztul. Egészen eddig nem is tudatosult benne annak a ténye, hogy a kapcsolatuk talán valóban véget ért, mikor azon a késő augusztusi estén Madridba repült. Nem, mert Aisa a leveleiben olyan részletesen számolt be a mindennapjairól, hogy úgy hatott, mintha még mindig beszélnének, napi szinten. Hisz’ leírta, mi történik vele, miket csinál, mik bosszantják fel – és hogy hiányzik neki a focista. De ez a levél, ez az utolsó, más volt. Tele volt a lány megbántottságával, keserű fájdalmával, szenvedésével, és gyötrődéssel teli szerelmével. És ez a hirtelen jött felismerés a focista szívét is apró cafatokra marcangolta.
Ha rád gondolok, az még mindig égető ürességgel tölt el, és ilyenkor legszívesebben sírnék, és nem mennék sehova. Elmenekülnék a szobám sarkába, csak tudod, ott sem jobb. Akkor vagyok a legjobban, mikor emberek vesznek körül, amikor lefoglalnak, és nem kell rajtad agyalnom. Kérdezheted, hogy ki kényszerít? Senki. Vagyis, én magamat, mert ilyen szánalmas mazochista idióta vagyok, aki reménykedik. Reménykedik a végletekig, mert hiszi, hogy ezt nem szabad elengedni, mert ez valami más volt. Valami több. Valami különleges.
Közben pedig tudom, hogy semmi különös nem volt benne, mert ez is csak egy a milliónyi csalódás közül a világon. De muszáj volt csalódással végződnie? Feltétlen szükségszerű volt, hogy összetörjön a szívem? Ez… Annyira igazságtalan. És erre nevetve felelnéd azt, hogy "Az élet néha igazságtalan". Az. És ez rohadtul szar érzés.
Tudom, hogy az lenne a helyes, ha le tudnám zárni ezt az egészet. Ha ki tudnám törölni a szívemből mindazt a szerelmet és szeretetet, ami hozzád köt. Nem miattad, és nem azért, mert nem helyes a múlton rágódni. Azért, mert az én érdekem.  Ha azt akarom, hogy valaha normális életet élhessek még, annak az az egyetlen módja, hogyha kitépem a szívem azon részét, ami menthetetlenül és megállíthatatlanul szeret téged.
Mes legszívesebben üvöltött volna. Fájdalmában, meg nem értésében, csalódottságában. Ordított volna, holott tudta, attól egy szemernyit sem lenne jobb. Nem változtathatná meg az elmúlt két és fél hónapot, és nem kerülne vissza Brémába. De Aisa téveszméi egyszerűen ezt a hatást váltották ki belőle. A lány alulértékelte a kapcsolatukat, mert azt hitte, a focista is így tesz, és így könnyebb volt neki. Csak épp…
Ezeknek a szavaknak az olvasása jobban fájt Mesnek, mintha a lány azt írta volna, hogy nem szereti. Mert a kettejük kapcsolata igenis több volt, és a mai napig több, több kell legyen, mint egyszerű kamaszszerelem. Ez valami különleges, az kell legyen. Valami, ami megéri a harcot.
„kitépem a szívem azon részét, ami menthetetlenül és megállíthatatlanul szeret téged.” A szavak csak úgy visszhangzottak a focista fejében, maró üresség kerítette hatalmába, miközben egész testében beleborzongott a mondat jelentésébe. Már megint a korábbi kettősséget látta, hogy szereti őt, de gyűlöli, hogy nem tud szabadulni az érzéstől. Hogy belefáradt. Hogy elege van. Hogy nyugalmat szeretne, két és fél hónap szakadatlan reménykedés és szenvedés után.
A minap láttam valakit a buszvégállomáson, aki szakasztott úgy nézett ki, mint te. Vagy csak nagyon hasonlított rád. Vagy talán nem is annyira, inkább csak néhány vonásában. De az is lehet, hogy egyáltalán nem, csak téged kereslek mindenkiben, téged látlak minden szembe jövő emberben. Pedig nem akarlak keresni, nem akarlak látni, nem akarok tudomást venni rólad, nem akarlak szeretni. El akarlak felejtetni. Nem akarok írni neked. És ígérem, hogy már nem is fogok sokat.
Talán valami eltörött bennem, amikor elmentél. Illetve nem is akkor, mikor elmentél. Amikor sorozatosan nem fogadtad a hívásaim. És amikor anyukáddal összefutottam a bevásárlóközpontban, és boldogan újságolta, hogy otthon töltöttél egy hetet. A városban voltál, és még csak nem is tudtam róla! Én komolyan nem értelek. Nem, nem sikerült megértenem ez alatt a két és fél hónap alatt, hogy mit miért tettél. Hogy miért mentél el. Hogy miért törted apró szilánkokra a szívemet. Olyan szilánkokra, amik belefúródnak az ember húsába, és akkor meg is feledkezik róluk, aztán évek múltán, a semmiből ismét felszínre törnek, és jobban fájnak, mint valaha.
Igazából talán már túl is vagyok rajtad. Talán már annyira megtörtem, hogy lehetetlen helyre rakni, és már nem is lenne érdemes próbálkozni. Talán azóta van így, hogy hazajöttél és nem szóltál… Lehet, hogy ez, hogy láttam valakit, aki akár te is lehettél volna, egy próba volt az univerzum részéről, hogy mit teszek. És gondolkoztam, esküszöm, gondolkoztam azon, hogy visszanézek, hogy utána fordulok, de végül nem tettem, mert… Ez az egész nem érdemel többet. Se több szót, se több fájdalmat, se több könnyet. Ahhoz, hogy erre rájöjjek, nem kellett több, csak egy hosszúra nyúlt buszút a sötétben, édes hármasban a zenelejátszómmal és a gondolataimmal.
Tönkretette. Pontosan tudta, hogy tönkretette a lányt, megtörte, szétzilálta, de mégis… Mégis bízott, hitt abban, hogy egyszer, hosszú fáradozások után lehet még minden ugyanaz, ami volt. Vagy ha nem is pont ugyanaz, de valami hasonló. Jóvá akarta tenni a hibát, amit elkövetett, hogy a karrierjét választotta, hogy annak az elvárásnak próbált megfelelni, amit a szakma elvárt tőle, és nem annak, amit a magánélete megkívánt volna.
Egy meggondolatlan, ostoba kölyök volt, mikor eljött Brémából. És rémesen bánta, mert rájött, hogy a foci nem ér ennyit. Nem éri meg a napról napra erősebb, húsba maró fájdalmat, amit a lány hiánya okozott. De mégsem tudott mit tenni. Nem mehetett el, nem mehetett haza, mert kötötte a szerződése, mert ez volt a munkája.
De mikor azt olvasta, hogy a lány már túl van rajta, rajtuk, a fájdalom újból erőt vett rajta. Bal kezével sötét tincsei közé túrt, mintha ezzel véget vethetne az egésznek, mintha így megszűnne Aisa hiánya. Mintha ez megoldaná minden problémáját.
Szóval azt hiszem, hogy ezzel a pár sorral van vége a hetek óta tartó kálváriámnak. Búcsúzom, habár egy hozzád hasonló szavahihetetlen, képmutató alak nem érdemli meg. De megteszem, csak hogy lásd a nyilvánvalót – én különb vagyok nálad.
Köszönöm azt a négy évet, még akkor is, ha neked nem jelentett túl sokat, nekem önbizalmat adott. Felnőttem. Köszönöm azt, hogy általad erősebbé váltam, realistábbá, kevésbé naivvá, és hogy megtanultam feldolgozni egy ilyen csalódást. Köszönöm, hogy szerethettelek, még ha így visszanézve te vagy az utolsó ember, aki megérdemelné a szeretetemet.
De ezzel itt a vége, lezártam magamban. Nem marad több egy emléknél, amit az idő talán majd még szebbé tesz, talán teljesen kitöröl az emlékezetemből és a szívemből. Ebben bízom. Mindenesetre itt most zárom soraimat.
Viszlát, Mesut, szívből kívánom, hogy légy boldog és sikeres az életedben!
Aisa Vogler
a te Isád
A fiatal focista letaglózva olvasta a levél végét. A lány minden egyes szava felért egy tőrdöféssel a szívében. A szavaival bántotta őt, mert attól jobban érezte magát. De a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy Mesut egy pillanatig sem tudott vitatkozni a lány által leírtakkal. Szavahihetetlen? Kétségkívül igaz, hiszen azt ígérte Aisának, hogy soha nem hagyja magára. Hogy nem érdemli meg a lány szeretetét? Eszébe sem jutott ellenkezni vele, csak mélységesen egyetértett. Mindig is úgy érezte, hogy Aisa a jobbik fele, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy a lány vonakodva ugyan, de felajánlotta a segítségét a matekvizsgájára. Aisa mellett mindig könnyű volt jó döntéseket hozni, elkerülni a hülyeségeket, és földhözragadtnak maradni. De Madrid óta minden olyan képlékeny volt, maga Mesut Özil is. Nem találta a helyét, nem találta a helyes döntéseket.
A papírra körmölt utolsó soroknak pedig kínosan búcsú-íze volt. Aisa emlékekről szólt, sikerről, jókívánságokról. Lezárásról. Búcsúlevél volt ez, és ezt a focista is tudta. Csak ült ott az üres, rideg lakás személytelen nappalijában és reményvesztetten próbálta feldolgozni a tényeket. Kétségbeesetten próbálta újra érezni Aisa parfümjét a levélen, de nem ment. Próbálta kizárni az agyában fel s alá cikázó gondolatokat, mindhiába. Egy minduntalan szöget ütött az elméjében – ez a levél jelentette a véget. A kapcsolatuk végét. És egy kicsit Mes életének a végét is.