| ~ főoldal ~ | ~ tartalomjegyzék ~ | ~ hamarosan ~ | ~ cserék ~ | ~ egyéb ~ | ~ a blogról ~ |

A song for two flutes... or whatever

[michael clifford fanfiction]

Michael Clifford zavartan szorongatta a gitárját, ami üdítően és félelmetesen új érzés volt a mindig magabiztos fiú számára. A Sydney külvárosában álló, nagy családi ház előtt toporgott immár percek óta, de még mindig nem sikerült összegyűjtenie az elegendő bátorságot ahhoz, hogy belekezdjen a hetek óta gyakorolt dalba. Lámpalázas volt, annyira, mint még soha előtte. Bár tény, a produkción is sok múlott, több mint addig bármikor.
A piros hajú, szemöldökpiercinges fiú ezzel a szerenáddal akarta randira hívni a régen kiszemelt lányt. Valójában megtehette volna akármelyik nap szinte akármelyik pillanatában, mivel jó barátok voltak, de úgy gondolta, az első meghívásnak meg kell adnia a módját. Nem beszélve arról, hogy a korábbi ismeretségük csak további idegességre adott neki okot. Végtére is, ha egy vadidegenről lett volna szó, akkor tét nélkül állhatott volna az ablak alá, és gondolkodás nélkül kezdhetett volna a kigyakorolt dalba. De itt volt kockázat, és ezt Mikey is jól tudta. Tudta azt, hogy ha a lány most nemet mond, akkor az nem csak a még el nem kezdődött romantikus kapcsolatuknak, de a barátságuknak is a végét jelentené. Épp ezért kellett a produkciónak tökéletesnek lennie.
Bár ő maga sem kedvelte Justin Biebert, és tudta, a lány se zárta a szívébe a kanadai énekest, mégis az ő egyik számát választotta – persze alaposan átdolgozva. A szöveg ugyanis tökéletes előkészítése volt Mikey szándékainak. Régóta ismerte a lányt, és pontosan tudta, mennyi csalódásban volt már része, hiszen nem egyszer a fiú vállán sírta ki a bánatát. Épp ez győzte meg arról, hogy Avery végre egy olyan társat érdemel, aki sose bánta – és ő, a fiú ilyen volt. Borzasztóan kedvelte a nála egy évvel fiatalabb, vörös hajú lányt, és őszintén remélte, hogy a másik is hasonlóan érez.
Nyelt egyet, akkorát, hogy attól félt, Aves szobájában is hallani lehetett, majd vett egy óriási, reszelős lélegzetet, és lefogta, majd megpengetette a kezdőakkordot a nyakában lógó, világosbarna, kissé kopottas gitárján. Már ennyi alatt is borzalmasan leizzadt, szinte érezte a hátán, a pólója alatt lecsurgó verítéket, de a zavart és a lámpalázat legyőzve, belekezdett az éneklésbe.
There's gonna be one less lonely girl // One less lonely girl// One less lonely girl.
Az egyik ablakban – amiről a piros hajú fiú jól tudta, hogy Avery szobájához tartozik – felkapcsolták a villanyt, és néhány pillanattal később a lány vörös, kissé kócos haja, és a hozzá tartozó, meglehetősen nyúzott arca is megjelent az üveg mögött. Mikey tökéletesen le tudta olvasni a szájáról, hogy „Mi a pokol?”, annak ellenére, hogy szinte csak félálomban motyogott maga elé. A lány értetlen ábrázata mosolyt csalt az arcára, és az első versszakba már széles vigyorral az arcán kezdett.
How many "I told you's" and "start over's" and shoulders have you cried on before? // How many promises? Be honest, girl // How many tears you let hit the floor? // How many bags you packed.
– Sssh már, te bolond! – nevetett rá Aves az immáron nyitott ablakból. – Felvered az összes szomszédot – rótta meg a fiút kuncogva, de igazából a legkevésbé sem bánta a késői zenélést.
Don't need these other pretty faces like I need you // And when you're mine, in the world // There's gonna be one less lonely girl.
– Szóval, csak azt akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem egy randira. Moziba, vagy vacsizni? Vagy ha a vacsi nem jó, ebédelni? – kiáltotta a srác a járdáról, a szám befejezése után.
– Ne ordíts már! – kacagott Aves, ahogy feddőn a fiúra nézett. – Gyere az ajtóhoz, beengedlek.
– De még mindig nem válaszoltál – kiáltott a fiú vissza, hosszan elnyújtva, ahogy felsétált a feljárón a bejárati ajtóhoz.
– Mondtam már, hogy ne ordíts, mert felkelnek a szomszédok – szólt a lány nevetve, ahogy a kismacskás pizsamájában berántotta a fiút az ajtón.
– Ugyan már, Aves. Az összes szomszédotok süket, feleslegesen aggódsz – vigyorgott a fiú, mint a tejbetök, de a lány csak a mellkasára csapott. – Mellesleg cuki a pizsid – biccentett ajkán kaján vigyorral a kölyökmacskák felé.
– Mindjárt nemet kapsz válaszul – fonta keresztbe a lány maga előtt a karjait durcásan.
– Miért, amúgy igen lett volna? Akkor visszaszívok mindent.
– Szörnyű vagy – sóhajtott Avery, ahogy elindult befelé a lakásba. – Gyere már, te aranytorkú dalospacsirta – szólt vissza a fiúnak.
– Ne már! Pacsirta? Nem lehetne valami férfiasabb? Mondjuk holló. Vagy sas? – merengett a fiú, ahogy a cipőjét lerúgva, fekete zoknijában a lány után csoszogott.
– Hát, amennyiben mondasz olyan hollót per sast, amelyik énekel, ám legyen – vigyorgott a lány, ahogy kinyitotta a hűtőt. – Iszol valamit?
– Egy hideg sört – válaszolta kaján vigyorral az arcán, amitől Averytől kapott egy megrovó pillantást.
– Tudtommal még nem vagy nagykorú – szemlélte Mikeyt összehúzott szemekkel.
– Tudtommal te se voltál még nagykorú egyik bulizásunk, vagy koncertünk idején se – válaszolta a fiú, hasonló pillantással mérve végig a vörös hajút. – De akkor legyen tea – mondta egy sóhajjal kísérve, a falnak támasztva a gitárját, hogy helyet foglaljon a konyhaasztalnál. – Mellesleg nem válaszoltál a kérdésemre. Kezdek aggódni.
– Meginog a híres, Clifford-féle önbizalom? Mi történt? Mikor csöppentünk egy alternatív univerzumba? – húzta Aves a srác agyát, aki mérsékelten lelkesedett a lány ugratásáért. Szerette azt, ahogyan csipkelődtek, de ez most túl fontos volt számára ahhoz, hogy hagyja, hogy az egész egy parázs, piszkálódós vitába menjen át.
– Igen, meg. Már odakint is levert a víz, és majd elájultam. Szóval méltóztatnál válaszolni, mielőtt a padlóra ájulok?
– Igen.
– Igen mi? Igen a válasz, vagy igen, hajlandó vagy válaszolni – kérdezte a srác összezavarodva kissé, ami a lány arcára kegyetlen, ördögi mosolyt csalt.
– A válasz igen.
– De melyik kérdésre? – érdeklődte a srác, és kezdte egyre jobban zavarni, hogy nem az ő kezében van az irányítás.
– Ne feszülj már ennyire, persze, hogy a randira. Igazából már hetek óta vártam, hogy mikor kérdezed meg. kezdtem azt hinni, hogy nekem kell majd a kezembe venni az irányítást.
– És mikor lenne jó? – A fiú zöld szemei lelkesen felcsillantak, mint ajándékot kapó kisgyereknek, ahogy egyből ráharapott Avery válaszára.
– Itt és most? – kérdezte a lány elmosolyodva.
– Hát, végülis – mérte végig Mikey. – Kivételesen csinos a ruhád, ennél alkalomhoz illőbbet nem hiszem, hogy valaha sikerülne összeraknod – mondta egyre szélesedő vigyorral.
– Olyan egy mocsok vagy, Clifford! – csattant fel Avery, tettetett sértődöttséggel. – Mindjárt meggondolom magam!
– És nem randizol velem?
– És nem fuvolázok neked – vágta rá a lány, de rögtön az ajkába harapott, ahogy meglátta azt a vigyort a Michael arcán, amit soha nem akart látni. – Nem úgy, te majom!
– Ezt már nem magyarázod ki, Aves – nevetett a fiú, hogy aztán pár perc után kicsit elkomolyodjon, és immár csak egy szolid mosollyal az arcán forduljon kéréssel a lány felé. – Ámbár, egyszer mintha ígéretet tettél volna arra, hogy megtanítasz fuvolázni.
Ezúttal Avery arcára költözött olyan mosoly, ami rengeteg érzést és érzelmet sejtetett – legfőképp elégedettséget. Aranyat ért számára ez a mondat, mert tudta, hogy ebből egy rövid fricskával visszaadhatja Michaelnek a szekálások jelentős részét.
– Hogy aztán bemutathasd a tudásodat Luke-on? – vigyorgott szélesen a lány, mert tudta, hogy ezzel most ő nyerte a kis párbajukat. Mattot adott, touchdownt szerzett, belőtte az aranygólt, kiütéssel nyert, meg minden egyéb, mindent elsöprő győzelmet jelentő sportkifejezés, amit a srácoktól rendre hallott, csak épp fogalma nem volt, hogy pontosan melyik sportágakhoz köthetők.
– Ez csúnya volt, Aves. Nagyon csúnya, de nem tagadom megérdemeltem. – Mikey arca fájdalmas fintorba húzódott, ahogy kiejtette a szavakat. – Ráadásul örömmel látom, hogy ragad rád valami a koszon kívül is.
– Na jó, most már tényleg elmehetsz a fenébe! – sértődött meg a lány. – Csendben emlékeztetnélek, hogy már azelőtt is vissza tudtam szólni másoknak, hogy megismertelek volna.
– Persze, Aves, nyilván – hangzottak a fiú szavai, ám az arcán ülő mosolyból sütött az, hogy egyetlen szavát se gondolja komolyan.
– Na, le akarod nyűgözni a szőke kis barátodat, vagy nem? – váltott hirtelen vissza a vörös hajú az eredeti témára, mire Michael csak megforgatta a szemét.
– Azzal viccelődni, hogy Luke meg én együtt vagyunk, már három éve se volt vicces. És ez azóta se változott – húzta el a száját a fiú.
– Isten mentsen, hogy ezzel az égben köttetett friggyel viccelődjek.
– Avery! – szólt rá a másik, hosszan elnyújtva a nevét.
– Tudod, minek kell elhangzania ahhoz, hogy abbahagyjam – vigyorgott a lány, szélesebben, mint az este során addig bármikor. Michael nagyot sóhajtott – fáradtan, beletörődően, majd ki mondta azt a két szót, amit a lány hallani akart. Azt a két szót, ami olyan érzés volt, mintha egyszerre három fogát húzták volna ki.
– Taníts, Mester!
Avery arcán a legszélesebb, és legönelégültebb mosollyal, ami csak létezhetett, biccentett az emelet felé, és elindult felfelé a lépcsőn, Mikey pedig a gitárját felkapva követte. Mire a lány szobájába lépett, addigra az már összerakta a hangszerét, és az ágyon ülve nyújtotta a fiú felé, aki zavartan fogta a kezébe.
– Oké, vágom, működnie kéne a telepátiának, de nem megy. Vagy varázsfuvola? Mert akkor rajtam hatástalan, nem kaptam ihletet, hogy hogy játsszak rajta.
– Próbáld megfújni. Nem, ne nézz ilyen értetlenül, milliószor láttál és hallottál játszani, tudod, hogy kell tartani. Csak próbáld meg – kérte Michaelt, immáron egy kedves mosollyal az arcán. A fiú a szájához emelte a hangszert, és összeszorított szájjal, igyekezett megfújni a fényesen csillogó hangszert – kevés sikerrel.
– Ne nyállal köpködd tele, lazítsd el a szádat – tanácsolta Avery.
– És azt mégis hogy csináljam? – kérdezett vissza a piros hajú, türelmetlenül. Nem a kitartás mintaképe volt, és ezzel a lány is tisztában volt, éppen ezért nem nevetett fel, mert tudta, azzal egy életre elvenné a fiú kedvét.
– Mintha smárolnál. – Hitetlen pillantást kapott Mikeytól, mire elvigyorodva felállt, és közelebb lépett hozzá. – Komolyan. Lazítsd el az ajkaid. Épp… úgy… mintha… készülnél… valakit… megcsókolni – mondta a lány, egyre halkabban, egyre közelebb lépve a fiúhoz. Egyik kezével megfogta Michael a fuvolát markoló kezét, és óvatosan leengedte, másik kezét pedig a piros hajú enyhén borostás arcélére simította, és az utolsó szó kiejtése után finoman, lassan megcsókolta.
– Ha tudnád, mióta várok erre – szólt halkan a fiú, mikor elváltak egymástól, és homlokát Averyének döntötte. Kisimított egy égővörös tincset a lány arcából, akit ez boldog, szentimentális mosolygásra késztetett.
– Próbáld újra – kérte a fiút, aki a szájához emelte a hangszert, és megkísérelte megfújni, ami, még ha nem is tisztán, és fülsimogatóan, de megszólalt. Aves egy jó tanár büszke mosolyával pillantott végig a tanítványán, a barátján. A fiún, aki számtalanszor állt már a szobájában, mégis olyan minőségben, mint akkor, még soha. A fiún, akire olyan régóta várt, és most végre, megkaphatott. A következő mondatával pedig bár a fuvolázásra gondolt, de azért csak úgy, mintegy mellékesen a kezdődő kapcsolatukra is utalt: – Na, ugye, hogy megy ez!

Haaave you met Jessie?

[luke hemmings fanfic]


Eeez itten csak egy kis semmiség, amit a röpke pillant szült, és amit meglehet, hogy követni fog még úgy három hasonló. Egy humoros kis semmiség, amit csendben itt hagyok nektek, és remélem lesz olyan, akinek tetszik. Remélem van olyan köztetek, aki szereti Luke Hemmingst – kicsit elszakadva a Muke-fangirlségemtől, a szöszi most csajozni fog. Vagy legalábbis próbál. Vagy csak hagyja magát felszedni. Anyway, jó szórakozást *mondta az értelmi szerző, majd ledobta a bombát, és jó messzire eloldalgott a blog közeléből*
Haaave you met Jessie?
Luke Hemmings magányosan kortyolgatta az italát egy sidney-i bárban. Eldugott kis hely volt, viszonylag kevés emberrel, jó zenével, és remek sörrel. Pont ideális arra, hogy a barátaival – akik mellesleg zenésztársai is – beüljön valahova egy lazulós péntek estén. Csak a program sokkal kevésbé tűnt mókásnak úgy, hogy immár huszonhét perce várta, hogy az emlegetett barátok betoppanjanak. Huszonhét perc alatt már mindhárom jómadár nevét szörnyű átkokba foglalta.
Forgatta a pultra dobott telefonját, meg a szemét, ahogyan az órája ismét ugrott egy percet. A baseball sapka alól kilógó kócos szőke tincsekkel, a durcás, dühös tekintettel, és a pingvines pólójával egészen úgy nézett ki, mint egy az óvodából szabadult ötéves. Csak a sör zavart bele egy kicsit a képbe, ami helyett ideális esetben kakaónak lett volna a helye.
A pulttól néhány asztallal távolabb két lány ült, élénk beszélgetésbe bonyolódva a „pingvin-pólós cuki szösziről”. A barnahajú egyre csak a fejét ingatta, míg vörös barátnője széles, kaján vigyorral az arcán győzködte. Vagy legalábbis próbálta meggyőzni az igazáról, a leghasznosabb módszerrel – megpróbálta túlkiabálni a megadás küszöbén álló lányt.
– Nem fogok odamenni hozzá – jelentette ki kategorikusan a barna, bár már maga sem volt biztos az állításában.
– Odamegyek veled. Játszok kerítőt – sóhajtott fel a vörös, mintha legalábbis egy csillagot készülne lehozni barátosnéjének az égből, és a feladat súlya nyomasztóan nehezedne a vállára. Holott a pillantása elárulta, hogy alig várja, hogy kerítőt játszhasson. Sőt, tulajdonképpen egész este erre várt. – Na, hajtsd le azt a két felest, és induljunk.
– Nem lenne elég csak az egyik? – pillantott reménykedve a barátnőjére, aki csak megingatta a fejét, és a poharakban aranyló tequila felé. – Utállak, Trix. – Egy őszintén fájdalmas, szívszaggató sóhaj után aztán óriási áldozatot hozva lehúzta az egyik tequilát, elszopogatta a narancsot, majd egy csipetnyi fahéj után a másodikat is utána küldte.
– Na, indulhatunk – vigyorodott el Trixie, felállva az asztaltól, megigazítva a farmer minijét, felrángatva a tequilák miatt fintorgó barátnőjét is. Egy lépést hátrébb lépve megszemlélte a lányra aggatott, általa kiválasztott ruhákat, elégedetten bólintott, majd annak reményében, hogy a barnahajú követi, megindult a pultnál üldögélő szöszi irányába.
Trixie hetek óta azon ügyködött már, hogy végre bepasiztassa a barátnőjét, miután kirángatta a hosszú hónapokon át tartó sebnyalogatásból, ez utóbbi, pedig a vörös hajú lánytól is óriási áldozatokat követelt. Szembemenve minden elvével, vanília fagyit zabálva hallgathatta végig, hogy Carter tulajdonképpen mekkora rohadék is – amivel egyébként nem tudott volna jobban egyetérteni, de azért mégis –, miközben a háttérben lágyan, halkan, épp úgy, hogy egy életre az agyába égődjön, szólt a Backstreet Boys. Ráadásul tucatnyi romantikus, tizenkettő-egy-tucat vígjátékot is végig kellett szenvednie, nem is beszélve arról a másfél évadnyi, vallatásra is alkalmas Szívek szállodájáról. Amit a leborzasztóbb dolognak élt meg, az az volt, hogy a végére maga is kezdte élvezni Rory és Lorelai kalandjait.
Az elmúlt hetekben már sikerült a lányt elrángatnia magával ide-oda, és bár árgus szemekkel fürkészték a pasikat, de barátnőjének mindig, mindegyikre akadt valami kifogása. A pultnál ülő pingvines szőke volt az első, akit nem utasított el élből, így Trix kapva kapott az alkalmon, hogy megismertesse egymással ezt a kettőt.
– Hello! Iiiismered Jessie-t? – rántotta maga mellé a barnahajú lányt, miközben megkocogtatta a szőke vállát. Egy fél lépés hátrébb lépett, és maga elé húzta barátnőjét, ő pedig óvatosan kihátrált a képből.
– Szia, Jessie. Evans. – nyújtotta zavartan a kezét a szőke srác felé, aki Trix bemutatását hallva, szélesen elvigyorodott.
– Luke. Hemmings – tette hozzá utólag, néhány másodperc csúszással a vezetéknevét. – Meghívhatlak valamire? Sör? Vagy valami tömény?
– Trix most küldetett le velem két tequilát, szóval egyelőre csak valami olyat szeretnék, amitől kicsit kitisztul a látásom, meg elmúlik a maró érzés a torkomban. – A szőke jóízűen felnevetett, és kikért egy nagy pohár vizet a lánynak.
– Köszönöm, életet mentettél vele – szólt Jessie, miután három óriásit kortyolt a vizéből. – És, mi járatban erre?
– A barátaim várom, akik a pontosság mintapéldányai, és még csak – nyomta meg a telefonját, hogy lássa az időt – harminchat perce késnek.
– Aucs, az már szerintem is illetlenség. Pedig a késések koronázatlan királynője áll előtted – mosolyodott el a lány pajkosan, Luke vakítóan kék szemébe nézve.
– Kezet foghatnál Mikeyékkal, ha itt lennének. – A fiú csak megforgatta a szemét, de a szája sarkában ülő gödröcskék mosoly nyomait sejtették.
– A barátnőd sűrűn játszik kerítőt filmes, sorozatos dumákkal? – vetett fel egy új témát.
– Nem mondhatnám, mert az Így jártam anyátokkal az egyetlen sorozat amit végignézett, a filmes műveltsége pedig kimerül akciófilmekben. És amennyire én tudom, se a Die Hard, se a Blöff, se a Halálos iramban nem bővelkedik ismerkedős szövegekkel.
– Miért, a „Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins... LONDON!” szerintem kifejezetten üdítő szöveg lehet megszólítani valakit.
– Ja, igen, vagy kicsit se lenne para azzal nyitni, hogy „Nekem nincsenek barátaim, nekem családom van!” Amúgy a nevem Jessie, iszunk valamit? – Luke hátravetett fejjel, hangosan és jóízűen felkacagott, ami a lányt is széles vigyorgásra sarkallta. Már a legkevésbé sem bánta, hogy Trixie iderángatta. Azt se, hogy a bárba eljött, azt pedig még kevésbé, hogy Luke-hoz idehozta.
– Engem lenyűgözne – vigyorgott a fiú, kicsit megdobogtatva Jessie vaníliafagyival telt szívét. Reagálnia azonban már nem volt lehetősége, mert a kocsma ajtaján betódult egy háromfős, hangos, feltűnő fiútársaság, akik rögvest a pult felé vették az irányt.
– Gratulálok srácok, sikerült egyéni csúcsot döntenetek, negyvenkilenc perccel – mosolygott Luke a srácokra.
– Ahogy látom nem unatkoztál, szóval egy rossz szavad nem lehet – vigyorodott el a fiú, aki piros hajkoronát viselt a fején. – Michael Clifford – nyújtott kezet a lánynak.
– Jessie, de a világért nem akarom zavarni a pasis kis összeröffenésetek, szóval én most visszasunnyogok a feltehetően őrültmód vigyorgó barátnőmhöz – csúszott le a barnahajú a bárszékről.
– Várj, megadod a számod? – kérdezte Luke, nagyot nyelve, magában azon imádkozva, hogy nehogy a haverjai valami olyat mondjanak, amivel lejáratják őt Jessie előtt, elvágva ezzel minden esélyét. – Tudod, arra az esetre, hogy ha újabb akciófilmes ismerkedős-szöveg jutna az eszembe, legyen kivel megosztani – vigyorgott a szöszi annyi foggal, hogy annál többet mutatni már anatómiai képtelenség lett volna.
– Csak a kérdésre nemet mondtam volna, de a kiegészítés miatt megérdemled. Mókás srác vagy, Luke Hemmings. – A srác csak megvonta a vállát, amolyan „mit tehetnék, isteni adottság” módon, és a lány felé nyújtotta a telefonját.
– Mi a garancia, hogy nem lépek le a telóddal? – kérdezte a lány, feloldva a kijelző zárat.
– Úgyis rég hagytam már el – vonta meg a vállát Luke ismét, lopva a csendben, vigyorogva figyelő barátaira pillantva. Továbbra is bízott, hogy semmi elszólásuk nem lesz.
– Ugyan, ha a fejed nem lenne a helyén, azt is elhagynád – vigyorgott a fiúra a társaságukban levő másik szőke, akinek olyan mosolya volt, mint egy ötévesnek. Illett Luke korábbi óvodás durcásságához, végtére is hasonló érettségű emberek könnyen kötnek barátságot.
Jessie szolidan felnevetve nyújtotta vissza a telefont, benne a számával. – Aztán el ne hagyd addig, amíg le nem beszélünk egy időpontot – kacsintott a srácra.
– Úgy lesz – bólintott vigyorogva a szőke. – Várj, ez komoly? Jessie „TedMosby” Evans?
– Hogy biztosan tudd, melyik Jessie Evanst kell felhívnod – mosolygott szélesen Luke-ra. – További jó szórakozást srácok! – búcsúzott, majd visszasétált a vigyorgó Trixie-hez.
– Na, ugye, hogy megérte odamenni? – kérdezte a vörös lány, mindent tudó mosollyal az arcán.
– Nem akarom hallani, hogy megmondtad. De igen, megérte. Ennek örömére pedig meghívhatsz valamire – vágódott le az asztal túloldalára Jessie.
– És mit innál?

– Tökmindegy, csak ne tequilát.