Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #03

Sziasztok!
Már meg is érkezett a harmadik fejezet, amihez sok külön hozzáfűznivalóm nincs is. A húsvét vasárnap folyamán érkezik majd egy kis meglepetés, amiről egyelőre azért nem árulok el többet, mert még nincs igazán címe szegénynek. De vasárnapig kitalálok valamit. 
Az előző részhez köszönöm a pipákat és a kommentet. Ha van kedvetek, időtök, nyugodtan pötyögjetek pár sort ha tetszett, vagy ha nem, akkor is. 
A bétázást - mint mindig - köszönöm Livinek!
Jó olvasást!
puszi, D.


3. fejezet

Csütörtök reggel boldogan és kipihenten keltem, pedig nem aludtam valami sokat. Az este ugyanis elkottyantottam Marcinak, hogy megismertem valakit, mire egyből faggatni kezdett, de Nicót meg akartam őrizni magamnak, még egy kis ideig legalább. És bár reméltem, de nem hittem komolyan abban, hogy ebből akármi is lehetne. Viszont úgy voltam vele, hogy minél tovább tartom meg magamnak, annál több időt tölthetek Nico társaságában gondtalanul.
Szóval a legjobb barátom bevetette a nehéztüzérségét, magyarán mondva felhívta Dettit és értesítette Szabit meg Robit is, csak hogy teljes legyen a boldogságom. De nem beszéltem egyiküknek sem, hagytam, had egye őket a kíváncsiság. Bár megígértettem mindnyájukkal, hogy nem fognak zaklatni éjszaka, a biztonság kedvéért kikapcsoltam a telefonomat. Óvatosságom nem volt alaptalan, a mobilom másnap reggel 5 nem fogadott hívást és ugyanennyi üzenetet jelzett. A tartalmukat látván, kora reggel, kávé előtt csak egy szemforgatásra telt. Detti ugyanis megesküdött, hogy soha többet nem beszél velem, majd ezt követően írt egy SMS-t, amelyben követelte, hogy azonnal mondjam el a pasi kilétét. Marci hasonlóan nagy ügyet csinált belőle, csak épp azt nem értettem, miért. Egyrészről nem azt mondtam nekik, hogy férjhez menni készülök, csak hogy megismertem egy srácot. Másrészt pedig ez azt mutatta, hogy minden eddigi kísérletem hiábavaló volt, amiben próbáltam elmagyarázni, hogy Norbi gyakorlatilag pont annyira érdekel, mint vakot a némafilm. Semennyire. Ha tudtam volna, hogy ehhez egy kedves pasit kell felemlegetnem, már sokkal korábban megtettem volna.
A barátaimat evő kíváncsiságon hamar túltettem magamat, mert a telefonom rezegve jelezte, hogy üzenetem érkezett. A feladó láttán az arcomra széles mosoly telepedett és törökülésben az ágyamra telepedve választ pötyögtem Nicónak.
Közel egy órámba telt az, hogy egy tucatnyi SMS után, a telefont letéve elköszönjek a némettől. Megígértette még, hogy ha a Sauber bokszánál leszek majd, akkor megcsörgetem. Az utolsó „délután találkozunk ;) N.” üzenetre már nem válaszoltam, hanem elmentem inkább zuhanyozni.
*
Azt gondoltam, sokkal érdekesebbnek fogom majd találni a bokszutca-látogatást. Persze nyilván érdekes volt, de valahogy sokkal jobban érdekelt az, hogy mikor találkozunk Nicóval, ráadásul a hatalmas tömeg is az átlagosnál jobban idegesített. Alig vártam már, hogy végre a Sauberhez érjek. Mert bár egész nap a „randit” vártam, azért alaposan megszemléltem mindent – már ahova odafértem. Nico csapatánál azonban elővettem az összes, tömött koncerteken szerzett tapasztalatomat, ám erőteljes könyökhasználat mellett sem tudtam az első sorba passzírozni magamat, így írtam egy gyors SMS-t Niconak, miszerint „Itt vagyok, de óriási a tömeg. Mikorra érsz vissza a hotelba? R.” Szemlélődtem kicsit még lábujjhegyre állva, de így se sokat láttam, hála a 163 centis magasságomnak – Robi és Szabi szerint mélységemnek.
Óriási harcok közepette kivergődtem a tömegből, majd miután bepótoltam a tízpercnyi kimaradt levegővételt és megittam fél liter vizet, tovább indultam, újabb küldetésre. Éppen a Ferrari boksz előtt tömörülő, körülbelül háromszáz fős tömeg megkerülését terveztem véghezvinni, amikor a táskámba rejtett telefonom rezegni kezdett. Valószínűleg az üzenetjelző hang is szólt, csak a háromszáz Ferrari-drukker hangosabbnak bizonyult szegény kis Nokiámnál. Rutinos mozdulattal horgásztam ki a telefont a táskából, amin egy új üzenet várt a szőke némettől.
„Ötre érek vissza. Hatkor az Intercontinental előtt? N.”
Gyorsan válaszoltam neki, hogy a hat óra rendben van, és már tettem volna el a mobilom, de újabb üzenet érkezett
„És hova megyünk? N.”
„Titok ;) R.” – Írtam vissza neki, majd most már végleg a táskámba süllyesztettem a telefont. A válltáskám szorosan magamhoz ölelve indultam el, hogy utat törjek magamnak a háromszáz fős olasz keménymagon keresztül. Kicsit elveszettnek éreztem magamat a sok piros ruhás ember között, főleg úgy, hogy már azt se tudtam, merre van az előre.
Egy magas, ránézésre olasz srác volt az, aki végül megszánt, és borzalmas akcentussal tette fel a kérdést angolul, miszerint segíthet-e. Értetlenül kérdeztem meg tőle, hogy miben és hogyan szeretne segíteni. Nem válaszolt, csak elvigyorodott, és a nyakára mutatott. Hangosan felnevettem, majd megkérdeztem, hogy nem viccelt-e, mire hót komolyan megrázta a fejét. Magamban mérlegeltem kicsit, meg számolgattam, hogy mióta mászok már az emberek között, levegővétel nélkül. Arra jutottam, hogy túl régóta, így végül beadtam a derekamat.
Nem egész öt perc múlva már újdonsült olasz barátom nyakából szemléltem a Ferrari bokszát. Előkotortam a telefonomat, és pár életlen képet előttem, amiken bár nem tisztán, de azért kivehető volt Alonso. És szentül hittem, hogy az egyik kép jobb felső sarkába belógó piros póló, bizony Rob Smedleyhez tartozott.
Tíz perc bámészkodás után megköszöntem Geno segítségét, és lekéredzkedtem a nyakából, ám a srác volt olyan rendes, hogy kicipelt a tömegből. Mikor már újra a földön álltam, csak hálásan pislogtam a megmentőmre. Megkérdeztem, hogy meghálálhatom-e esetleg azzal, hogy meghívom egy sörre, de szélesen vigyorogva elutasította az ajánlatomat.
– Ha a hétvége során bármikor segítségre van szükséged, Törpilla, szólj, megoldjuk! – vigyorgott rám. Nem álltam le vele vitatkozni, hogy se szőke nem vagyok, se annyira kicsi, hogy Törpilla lehessek, inkább villantottam rá egy széles mosolyt.
– Vigyázz, mert szavadon foglak – kacsintottam rá, amit hangos nevetéssel díjazott. Intett egyet, majd határozott léptekkel elindult vissza a tömegbe, magyar szitokszavak tucatját zúdítva ezzel magára. Kacagva figyeltem, ahogy az olasz fiút elnyeli az emberrengeteg, majd továbbindultam utamra.
Kifejezetten jól szórakoztam, bár borzasztó meleg volt, de annyira ez sem tudott zavarni, amikor végre kijutottam egy F1-es hétvégén a Hungaroringre. Persze, jártam már itt korábban is, de azért ha a király kategória versenyez, akkor minden sokkal másabb. Igazából a napom fele abból állt, hogy egyik ámulatból estem a másikba. Olyan volt, mintha a karácsony a nyár közepén köszöntött volna be, számomra legalábbis.
Fél háromkor már korgott a gyomrom, de előzetesen megfogadtam, hogy inkább éhen pusztulok, de kinn a Ringen biztos nem veszek kaját. Az én gyomorkapacitásommal mérve ugyanis egy normális étkezés árából körülbelül még két embert behoztam volna egész hétvégére.
Végiggondolva a közlekedési lehetőségeimet, arra jutottam, hogy éppen itt az ideje a hazaindulásnak. Két órát számoltam a hazaútra, és így pont egy órát hagytam, hogy bár feszített munkatempóban ugyan, de elkészüljek az esti vacsorára.
Az Örsön szálltam le a hévről, és egyből célba vettem egy péksüti árust, ötszáz forintból a fél készletüket felvásároltam. Hosszas gondolkodás után végül az aluljárót választva átkavirnyáltam a metróhoz, hogy egy Deák téri átszállást követően kiszáguldjak Kőbánya-Kispestig. Mire leszálltam a metróról már pont az összes sütimnek a végére értem, így nyugodtan baktattam a buszvégállomásra, hogy elkapjam a járatomat.
A lépcsőn sétálva megpillantottam, hogy a busz, amire nekem szükségem van, már felkapcsolt világítással, és járó motorral áll a megállóban, így hát egy pillanatig sem hezitálva futni kezdtem. Az ilyen alkalmakkor valószínűleg Usian Bolt idejét is lazán kenterbe verném, de még soha senki nem mérte le az induló buszért futásomat hatvan méteren. Pedig lehet, érdemes lenne, mert valójában rejtett atléta-tehetség vagyok.
Lihegve, zihálva kapaszkodtam fel a buszra, ami még vagy két percig a megállóban állt, természetesen. De legalább helyem volt, így hát az egyik kopottas szövetülésre lehuppanva próbáltam kipihenni az iménti világcsúcsomat. Egyesek furán pislogtam rám, amiért egy tisztességes, mély levegővételt nem voltam képes megejteni, de annyira nem zavart. Inkább az ablakon kibámulva a KÖKI Terminál alatti buszvégállomáson rohanó embereket kezdtem pásztázni, annak erőteljes reményében, hogy senki ismerőst nem látok majd felszállni a buszra.
Imáim meghallgatásra találtak, mert a busz ajtaja pont becsukódott Márkó előtt. Márkó az egyik iskolatársam volt, aki azt gondolta, hogy mivel egyszer, egy szórakozóhelyen beszélgettünk, ezért mi világra szóló cimborák lettünk. Ettől a meggyőződésétől pedig az ég egy adta világon semmi nem tudta eltéríteni. Még az sem, hogy négyszer felhívtam a figyelmét erre. Sajnálatos módon egy irányba laktunk, és valahányszor összefutottunk a buszon vagy a metrón, Márkó mindig megtalált, és elkezdett magyarázni valamit az életéről. Vagy ami még rosszabb, mások életéről.
Márkó a megállóban állva is kiszúrt és lelkes integetésbe kezdett. Arcomra akaratlanul is vigyor költözött. Sajnálatot tettetve megvontam a vállamat, megingattam a fejem, és intettem neki. Amikor aztán kikerült a látóteremből, nagyot szusszanva dőltem hátra.
Tizenöt percet utaztam a busszal, majd a megállóból öt perc alatt hazabaktattam a sötétbarnára festett léckerítéssel szegélyezett családi házunkhoz. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor egy ikerház volt, aminek a másik oldalán egy család lakott három pici gyerekkel.
Egyből leszűrtem, hogy senki nincs itthon, mert azt tudtam, hogy apa estig dolgozik, viszont anya Nissanja sem állt a ház melletti kocsi beállón, így hát arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg hosszabb útra ment.
Teljes lelki nyugalommal ballagtam be a lakásba. Lepakoltam a konyhaasztalra, hogy a szabaddá vált kezemmel kivegyek egy dobozos sárgabarack levet a hűtőből. Nagyot kortyoltam a gyümölcsös italból, de ahogy felpillantottam a konyha boltíve felett függő faliórára, majdnem vissza is köptem a dobozba. Az óra szerint ugyanis kerek negyven percem maradt csupán arra, hogy elkészüljek az esti randimra Nicóval.
Osztottam szoroztam, és végül arra jutottam, hogy az evés nem olyan fontos, ezért inkább felvágtattam a szobámba, és bezuhantam a fürdőszobába. Rekordidő alatt végeztem a zuhanyzással és a hajmosással, és már a kádban állva kitaláltam, hogy mit veszek majd fel. Nos, nagyvonalakban megálmodtam, fogalmazzunk így. Mert öt perccel később a szekrényem előtt állva már erősen gondolkoztam azon, hogy a halványrózsaszín, finoman csipkés vagy a fekete, virágos ruhát válasszam. Végül hosszas dilemma után győzött a csipke, mondván az kifinomultabb, elegánsabb, így egy pántnélküli melltartóra felhúztam a spagettipántos ruhát.
Gondolva arra, hogy estére már kicsit lehűl a levegő, belebújtam a fekete, háromnegyedes ujjú blézerembe, a lábamra pedig egy egyszerű fekete, bokapántos magassarkút húztam – így kompenzálván az amúgy Robi és Szabi által mélységnek csúfolt magasságom.
Idő hiányában a hajammal nagy csodát nem tudtam tenni, a hajszárító segítségével igyekeztem enyhe hullámokat varázsolni bele, bár tudtam, hogy nagyjából egy óra múlva már úgyis olyan formában áll majd a hajam, amilyenben éppen akar. Enyhén és halványan kisminkeltem magamat és kentem a számra a kedvenc, cseresznyés ízesítésű szájfényemből. Egy viszonylag kicsi, halványrózsaszín, láncos pántú kistáskába szórtam bele a telefonom, az irataim, a bérletem és a pénztárcám.
Vetettem egy pillantást a tükörképemre, hogy egy elégedett mosollyal konstatálhassam, pontosan úgy sikerült összeraknom magamat, ahogy terveztem. Utolsó lépésként a nyakamba akasztottam azt a patkós ezüstnyakláncot, amit a tizennyolcadik szülinapomra kaptam a szüleimtől. Megérintve a medált elmosolyodtam, majd utoljára végigmértem magam a tükörben, és mintegy megerősítésképp biccentettem egyet.
Határozott léptekkel ballagtam le a lépcsőn a földszintre, ahol anyába futottam.
– Nem is hallottam, hogy hazajöttél – jegyeztem meg, mintegy mellékesen, miközben adtam neki két puszit. A rokonság szerint egy az egyben úgy nézek ki, mint ahogy anya nézett az én koromban. És az igazat megvallva, még mindig sok közös volt bennünk külsőleg. A szeme az enyémhez hasonlóan sötétbarna volt, a hajunk színe szintén egyezett, csak anya hihetetlen eleganciával viselte a hosszú, hullámos tincseket, amik egytől egyig úgy álltak, ahogyan kell, ellentétben az én kesze-kusza hajkoronámmal. Az alkatomat is tőle örököltem, alig voltam magasabb nála, de ugyanúgy vékony, derékban és mellben egyaránt.
– Csak nem randira mész? – kérdezte anya, bujkáló mosollyal.
– De igen – feleltem.
– Komoly? – érdeklődte, csak úgy, anyásan.
– Még nem tudom. De majd szólok, ha rájöttem – mosolyodtam el, és anya is felnevetett.
– A Ringen ismerted meg? – kérdezte gyanakodva, mire elvigyorodtam.
– Mondhatni... Majd holnap elmesélem az egész sztorit, a randival együtt – nyugtattam meg, mielőtt aggodalmaskodni kezdett volna.
– Vigyázz magadra, és érezd jól magad. Mikor jössz?
– Még ma. Éjfél körül, talán. De ha később, majd írok. – Jelezvén, hogy tudomásul vette bólintott egyet, majd adott egy puszit, és pár jó tanács kíséretében utamra bocsátott.
Vidáman mosolyogva, a fülhallgatómmal a fülemben indultam el a buszmegállóba, ahol alig néhány perc várakozás után megérkezett a buszom. A mosolyom kiszélesedett, mikor a buszra fellépve a fülemben megszólalt a OneRepublic Counting Stars című dala. Szívem szerint mindig énekelve táncra perdültem volna valahányszor csak meghallottam ezt a dalt.
Mire a Deákra értem, már gyakorlatilag az összes telefonomon levő OneRepublic dal lement, és ez tovább fokozta az amúgy is felhőtlen jókedvemet. A metrón bezsebelt elismerő pillantások a buliba induló srácoktól pedig csak felruháztak egy kis önbizalommal, még akkor is, ha az ominózus srácok minden bizonnyal túlestek már a buli előtti alapozáson.
Magabiztosan sétáltam az Intercontinental felé, kezemben szorongatva a telefonomat. Ahogy egyre közelebb értem, a nyugalmam egyre inkább eltűnni látszott. Folyamatosan a telefonom nyomkodtam, a menüsort lapozgattam. Amikor a hotel elé értem, Nico még sehol nem volt, azonban rajongólányok tucatjai lepték el az utcát. Másodpercenként néztem az időt a telefonomon, és igyekeztem úgy tenni, mintha csak úgy álldogálnék ott. Mintha szörnyen fontos hívást vagy üzenetet várnék a telefonomra.
Valójában így is volt. Mert a telefonom órája már hat óra négy percet mutatott, és Nicónak még mindig se híre, se hamva nem volt. Felmerült bennem a gondolat, hogy Nico rájött, hogy valójában én sem vagyok több mint a hotel előtt álldogáló rajongók. Mert valójában nem is voltam, hiszen ha a körülmények máshogy alakulnak, ha Detti itthon van, akkor én is ugyanúgy a reptéren és a környékbeli luxusszállodák előtt szobroznék egy-egy jól elkapott fénykép esetleg egy aláírás reményében.
A Counting Stars okozta jókedvem helyét átvette a keserűség. Tartottam attól, hogy Nico nem jön el. Végül is miért jönne? – tettem fel magamnak a kérdést, miközben a hátamat egy házfalnak vetve lehunytam a szememet. Az élettől is elment a kedvem, elszorult a torkom. Szívem szerint hazamentem volna úgy, ahogy voltam – csalódottan és megalázottan, de úgy voltam vele, hogy most már mindegy, adok még egy esélyt Nicónak és magamnak is.
A percek óráknak tűntek, mialatt a fiúra vártam, és már tényleg minden lejátszódott a fejemben – kezdve azzal, hogy igazából csak hülyített, odáig hogy valami komoly baja van, és azért nem jelent még meg.
Letörten lapozgattam a telefonom menüjét, és valahol arra vártam, hogy a szőke német hív, vagy ír, vagy valamilyen úton-módon üzen, mert… Már beleéltem magamat, és szerettem volna, hogyha más nem is, de legalább ez az egy randi összejön. Szerettem volna jobban megismerni Nicót, szerettem volna adni egy lehetőséget magamnak arra, hogy jól érezzem magamat. Szerettem volna megtalálni Nicóban azt az embert, akit szeretni tudok.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…