Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #12

Sziasztok!
Elérkeztünk a fináléhoz, az utolsó fejezethez, ami tőlem szokatlanul igen rövid lett, de az egész fejezet időtartam nagyjából négy óra, és ha ennél többet írok, az már tőlem is indokolatlanul sok dráma lett volna. Sok gondolatom van az AN-nel kapcsolatban, de ezeket majd az Utóhanggal együtt megosztom veletek. Mostanra nincs is már mondanivalóm, minthogy jó olvasást kívánjak, és előre is elnézését kérjem minden Nico fannak.
Ja, és persze a bétázásért szokás szerint ezer hála Livinek. 
puszi, D.

12. fejezet

IMANY - Don't be so shy (Filatov & Karakas remix)
Órákon át figyeltem az ablakon keresztül a fényben fürdő budai várat, mert egyszerűen képtelen voltam aludni. Nem hagyott nyugodni az elősomfordáló bűntudat, annak a gondolata, hogy óriási hibát követtem el. Nem azért, mert a Nicóval töltött éjszaka ne lett volna jó, mert az volt, csak szimplán… Továbbra sem éreztem semmit a német iránt és ez összezavart, mert azt hittem, majd attól, hogy lefekszünk egymással, kialakul egy kapocs, érzések hada borít majd el, és hirtelen heves szerelemre lobbanok majd a pilóta iránt, de ilyesmiről szó sem volt.
Zavartan fordultam a hátamra, és vetettem egy pillantást a mellettem békésen szuszogó Nicóra, és egy pillanatra összeszorult a szívem. Nem azért, amit láttam, hanem éppen amiatt, amit nem láttam. Nem éreztem azt, hogy itt lenne a helyem, egy budapesti luxushotelben, egy világhírű pilóta mellett… A lelkem, az egész lényem elvágyott innen, el Nyékre, le a lovardába.
Egy pillanatra lehunytam a szememet, és egy reszelős sóhaj szakadt ki a tüdőmből. Hirtelen eszembe jutottak Marci szavai a rossz szőkéről, és arról, hogy áltatom magamat. Akkor nem hittem neki, és egyszerű marhaságnak tartottam, amit mondott, de kezdtem ráébredni, hogy talán igaza lehetett. Hogy talán nem is elsősorban a szabadság és szórakozás miatt vonzott Kápolnásnyék, hanem Szabi, és az általa nyújtott biztonságérzet és megértés miatt.
„A nők tévelyegnek, a férfiak botladoznak: az élet nem más, mint a be nem teljesedő kapcsolatok, a félbehagyott, elbénázott, észre sem vett lehetőségek sora.” – villant be néhány sor az este nézett filmből. Hirtelen újraértelmeztem ezt a mondatot, megláttam benne önmagamat. A felismerés szinte arcul csapott arról, hogy egy pillanatig nem bántam volna, ha Nico egy elbénázott lehetőség lett volna, viszont örök életemre sajnáltam volna, hogyha Szabit a be nem teljesedő kapcsolat szintjén hagynám.
– Egy idióta vagyok – suttogtam magam elé alig hallhatóan, és kipislogtam néhány könnycseppet a szememből. Leesett, mekkora hülyeséget csináltam, és sürgősen jóvá akartam tenni, így hát hangtalanul kimásztam az ágyból. Miközben az ablakon bevilágító napkeltei fényeknél összeszedegettem a szétdobált ruháimat, a szégyen semmihez sem hasonlítható érzése kerített hatalmába.
Már épp az ajtó felé indultam, mikor utoljára visszapillantottam az ágyban fekvő kócos szőkére. A bűntudat nem hagyta, hogy szó nélkül lelépjek, bármennyire csábító is lett volna. Előtúrtam hát a táskámból egy gyűrött papírlapot, és néhány kusza sort firkantottam rá. Leírtam, hogy elmegyek, és hogy sajnálom, de ugyanakkor tudom, hogy ő is tudja, és érzi azt, amit én is, hogy ez a dolog kettőnk közt nem működne. A korkülönbség, az eltérő világnézet és az iszonyatos távolság megmérgezné. Persze azt gondosan kihagytam belőle, hogy érzések terén sem álltam a helyzet magaslatán. Az üzenetem végére azért odabiggyesztettem még, hogy örülök, hogy megismertem és köszönöm a rengeteg élményt, amit mellette megélhettem. Egy utolsó sajnálommal zártam, majd minden lélekjelenlétemet összekaparva kioldalogtam a hotelszobából.
Tényleg sajnáltam, hogy csak így itt hagyom, de nem bántam. Volt elég más dolog, amit bánhattam, és nagyjából a németnek a lelépésemről alkotott véleménye volt az utolsó a sorban. Gyűlöltem ezt az érzést, és egy kicsit magamat is gyűlöltem. Némán, megbánással telve, összetörve, és az idő visszaforgatásáért ordító lelkemmel sétáltam végig a luxusszálloda aranyszegélyes szőnyegén a liftig. Vissza sem nézve hagytam el az Intercontinentalt, úgy, mintha csak egy rutinos kiosonó lettem volna. Pedig nem voltam.
Egészen jól sikerült tartanom magamat, és csak a metrón ülve tört ki belőlem az önutálat egy kiadós bőgés formájában. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, mindössze egyetlen egy személy véleménye számított. Az ő ítéletétől függtem, és ez a függés megrémített. Tudtam, hogy ezt most komolyan elszúrtam, és ez nem egy olyan hiba volt, amit vissza lehetett volna csinálni.
Utáltam magamat, és egyedül voltam, mint a kisujjam. Az előző éjszaka emléke fájdalmasan égett bennem, és még mindig nem bírtam feldolgozni, hogy mennyire vak és ostoba voltam. Hagytam magamat rábeszélni valakire, akivel kapcsolatban szinte az elejétől kezdve kétségeim voltak. Ordítani tudtam volna az emésztő tehetetlenségtől, de tudtam, mit sem segítene.
A Déli jegypénztárában sikerült szipogásoktól mentesen, egybefüggően úti célomul megnevezni Kápolnásnyéket, hogy aztán a jegyem és a táskámat szorongatva, a felkelő nap fényében a vonathoz siessek.
Annyira hülye voltam! Tizenkilenc év ide vagy oda, úgy éreztem magamat, mint egy elveszett kislány, és mindennél jobban szükségem lett volna egy ölelésre, pár megnyugtató szóra, egy kedves mosolyra… Egy kedves mosolyra Tőle. Elbasztam, erre nincs jobb szó. Azt az egy dolgot tettem tönkre, ami mindig őszinte és igaz volt. Azt szúrtam el, amit Szabi a legtöbbre tartott bennem, és ettől én is pont arra a szintre süllyedtem, ahova a srác egyéjszakás kalandjait helyeztem. És mindannak ellenére, hogy mennyire mélységesen elítéltem, ironikus módon én magam is egyéjszakás kalandként végeztem. Vagyis, persze nem kellett volna szükségszerűen csak egy éjszakának maradnia, de ez felnyitotta a szememet. Ráébresztett, hogy bármennyire is azt sulykoltam, soha nem szerettem Nicót, és azzal, hogy lefeküdtem vele, végzetes hibát követtem el. Mert azt akartam, hogy az első különleges legyen, azzal, akit szeretek. De Nicót nem szerettem, mert a szívem történetesen egy másik szőkéhez húzott. Ahhoz, aki azt tartotta különlegesnek bennem, hogy nem adom könnyen magam, ahhoz, akinek a gyönyörű zöld szemei szinte belém láttak. Magamon éreztem a tekintetét, előre láttam benne a vádat, a csalódottságot…
Fogalmam sincs, hogyan értem le Nyékre, bár több mint valószínű, hogy a vonatutat is végigbőgtem. Az állomásra érkezve aztán megpróbáltam rendbe tenni magamat. Hangosan trombitálva kifújtam az orromat, megmostam az arcomat, de mindhiába, mert mire felértem a Szamosiba, már megint ragadt az arcom a könnyektől, és továbbra sem kaptam levegőt az orromon. Szabit az istállóban találtam meg – épp reggelit osztott a lovaknak. Mikor rám pillantott, elmosolyodott, és attól a mosolytól óriásit dobbant a szívem, és nem értettem, addig hogy nem vettem észre a nyilvánvaló jeleket.
– Későbbre vártalak – jegyezte meg, miközben egy fándli zabot kanyarított Max etetőjébe. Sejtéseim szerint elsőre nem szúrta ki a könnyáztatta arcomat, némaságom azonban felkeltette az érdeklődését, és kérdőn felém pillantott. Néhány lépéssel közelebb sétált hozzám, és valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor realizálta, hogy a legkevésbé sem vagyok rendben, ugyanis az addig a kezében szorongatott zabosvödör hangos csattanással ért földet az istálló betonfolyosóján. Pillanatok alatt előttem termett, és erős karjait a derekam köré kulcsolva magához ölelt. Remegve fúrtam a fejem az izmos mellkasba, miközben azon merengtem, hogy a barátságát sem érdemlem meg, nem hogy még többet.
– Mi történt, Kicsi? – kérdezte Szabi, nem rejtett aggodalommal a hangjában. – Mit csinált az az idióta? Összeverjem azt a tejfölös képét? – Elfojtott düh, féltés és megannyi kérdés bújt meg a srác szavaiban, nekem pedig a szívem szakadt bele, mert tudtam, hogy másodperceken belül vágyai listájának utolsó helyére ugrik majd az én megölelésem.
– Nem ő – nyögtem ki két sírógörcs között. – Én. Lefeküdtem vele. – Így, kimondva, még rémesebben hatott, közben pedig valahol szánalmasnak tartottam, hogy ekkora ügyet csinálok belőle. Hogy én, aki szívből gyűlöltem bárkitől is függeni, ennyire képtelen voltam elvonatkoztatni magamat Szabi véleményétől.
Megpróbáltam megemberelni magamat, és elmagyarázni, hogy ez az egész miért is akkora probléma, bár bíztam abban, hogy ha nem is tudja, azért sejti a választ. A srác tekintetét továbbra is kerülve kezdtem bele a mondandómba:
– Mindig is úgy terveztem, hogy az első különleges lesz, romantikus és szerelmes, de most másra sem tudok gondolni, mint hogy a srácot, akivel együtt voltam, képtelen lennék szeretni. Nem tudom őt szeretni, mikor mást szeretek. – Ekkor először mertem felpillantani a szemébe, és amit ott láttam, meglepett. Nem ítélkezett, nem vetett meg, nem haragudott. De hisz’ mit is gondoltam?! Ismerem Szabit, és ha valaki, hát ő soha nem ítélkezik.
Finoman megfogta a kezemet, és az istálló melletti szalmabálákhoz vezetett. Leültetett az egyik szúrós kockára, majd leguggolt velem szemben. Hatalmas, meleg tenyere az arcomra simult, én pedig egész testemben megremegtem. Hüvelykujjával letörölt egy makacs könnycseppet, és zöld tekintetét az én elhagyatott, magányos szempáromba fúrta.
– Figyelj, Kicsi! Hidd el nekem, hogy minden első különleges. És egyébként is, az a srác, aki igazán szeret, nem az első akar lenni, hanem az utolsó. – Mondandóját egy kacsintással kísérte, de ezen már meg sem lepődtem, annyira beleitta magát ez a gesztusrendszerébe.
Szabi szavai nyomán összeomlottam, és újra felépítettem magamat, és az egész nem vett több időt igénybe egy szívdobbanásnál. Az imént kiejtett mondatai szilárdan és határozottan támasztották meg az ingatag hitemet, és közben soha nem érzett szeretetre, szerelemre lobbantottak a szőke fiú iránt.
Macska módra bújtam a mellkasához, miközben annyira jelentéktelenül picinek éreztem magam, mint még soha. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nekem, akinek soha be nem állt a szám, hirtelen egy hang sem jött ki a torkomon, pedig mondanivalóm éppenséggel akadt volna. Tényleg igaznak bizonyult, hogy a szerelem kifordítja magából az embert, átrendezi a fontossági sorrendet. A pokolba taszított, és csak remélhettem, hogy rövidesen a mennyekbe repít majd.
– Köszönöm – motyogtam a könnyáztatta pólóba. Valójában annyi mindenért hálás voltam ennek a fiúnak, hogy ez az egy szó nevetségesen kevésnek bizonyult. Üresnek és semmitmondónak tűnt. Volt ugyan még egy szó, de nem tudtam illik-e ez ide, kimondható-e ilyen helyzetben. Bizonytalan voltam, de életemben először nem önmagamban, hanem Szabi pozitív reakciójában nem bíztam.
Egy leheletnyit elhúzódtam tőle, de éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Amit ott láttam, meggyőzött arról, hogy gondoljon, vagy érezzen bármit, abból, ha őszinte vagyok, nem lehet baj. Így hát lassan, kimérten, mint aki most tanul beszélni, kimondtam azt az egy szót, amiről azt hittem, egyenesbe hozhatja a világomat. Ami értelmet adott minden addigi hülyeségemnek. A szót, ami feloldozott, felszabadított, mosolyt csalt az arcomra, és a választól függetlenül boldoggá tett.
– Szeretlek.
– Én is téged, Kicsi. – A hirtelen jött válasza meglepett és letaglózott, ugyanakkor kicsit fel is dühített. Ki nem állhattam, ha nem értettek meg.
– De én nem úgy, hanem úúgy. Nem tudom, pontosan mikor, és hogyan történt, de szerelmes vagyok beléd, Szabi. – Tekintetem egy pillanatra sem szakítottam el attól az örvénylő zöld tengertől, ami vidáman, szikrázóan nevetett rám.
– Tudom, Kicsi. Én is úgy értettem – vigyorodott el, én pedig egy pillanatra levegőt sem kaptam, és azt sem tudtam, hol vagyok. Nem hittem el, hogy tényleg azt mondta, amit hallani véltem.
– De… De hát – hápogtam, mire Szabi gurgulázva, mézédes hangon felkacagott. Rázkódott a nevetéstől, a szemei vidoron csillogtak, majd nemes egyszerűséggel megcsókolt. Tudta, hogy a szavak, az észérvek nem használnának, ezért a tettek mezejére lépett, és te jó Isten, milyen jól tette! A csókja nem olyan esetlen volt, mint Norbié, és nem is olyan, mint Nicóé. Akkor csitri módjára vágyakoztam valami iránt, ami egészen addig elérhetetlen volt, de Szabival az egész teljesen más volt. Abban a csókban ott volt minden, amit ő, és az egész eddigi kapcsolatunk jelentett – biztonság, bizalom, elfogadás, szeretet, törődés és elismerés.
Rengeteg kérdésem volt. Hogy mikor és hogyan szeretett belém, hogy mi lesz ezután, hogy ha így érzett, akkor miért terelgetett Nico felé, és még ezer más, és tudtam azt is, hogy még ennél is több olyan dolog, amit meg kellett beszélnünk. De ott ülve a Szamosiban, azon a csepp kockabálán a szőke srác ölelésében, már tényleg semmi nem érdekelt. Nem érdekelt Nico, nem érdekelt az elmúlt éjszaka, és nem érdekelt a jövő sem. Egyetlen egy dolog számított, ez pedig maga Szabi volt – a keze a csípőmön, az ajka az ajkamon, a haját szántó ujjaim, és a háttérben, a rádióból halkan szóló Republicra lágyan, szerelmesen keringőző nyelvünk édes, mámorító egyvelege. Abban a szürreálisan boldog pillanatban felrobbant a világom. Szerelmes voltam és viszontszeretett. És ennél jobb érzés a világon nem létezett.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…