Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #11

Sziasztok!
Némi kis csúszással megérkezett az új, utolsó előtti Azon a nyáron fejezet – ami azután, hogy rávettem magamat az írásra, három nap alatt el is készült. Igazából azért nem lett kész időben, mert *mielőtt bármit mondana, biztos menedékbe húzódik* egy bizonyos novellát írtam, ami eredetileg 1500 szóra volt tervezve, de most tart 2200-nál és, ó te jó ég, hol van még a vége. És február 10.-én, amint felkerül az Utóhang az AN-hez, felkerül a novellához készült fejléc (mert van ám olyan is, és egyszerűen imádom. *-* Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy még egyszer, ezredszer is megköszönjem Livinek a meseszép dizit. <3 Meg azt, hogy csinált egy fejlécet a „meglepi” névnapi novellájához :’D). Szóval tizedikén meglátjátok majd, pontosan miről is van szó, tizenkettedikén pedig érkezik majd maga a novella. Amiről amúgy nem akarok többet mondani, mert legyen meglepi, és kövezzetek meg majd akkor, ha felkerült :D Na, de addig is jó olvasást a 11. fejezethez, én pedig megyek, és csinosítgatom a 12.-et.
puszi, D.

11. fejezet

Sum41 - In too deep
Csütörtökön tíz körül érkeztem meg Marcihoz, és ha nem tudtam volna, hogy pontosan melyik házban laknak, akkor is könnyűszerrel odataláltam volna, mert már a sarokról hallottam, hogy a szobájában ordít a Sum 41-tól az In too deep. Vigyorogva ingattam meg a fejemet, ahogy a zöld kerítéses házuk elé érve rátenyereltem a csengőre, és csak reménykedtem, hogy a srác meghallja érkezésemet a kanadai banda zenéjén át. Szinte biztos voltam benne, hogy barátom egyedül van itthon, különben nem max hangerőn üvöltött volna a rockzene, ám legnagyobb meglepetésemre nem a sötétbarna hajú fiú sétált ki a kapuhoz, hanem a húga. Mirának épp olyan színű volt a haja, mint Marcinak, és tulajdonképpen arcra is hasonlítottak, jellemre meg aztán főleg.
– Szia Reni, örülök, hogy látlak! Ugye megneveled azt az idomított majmot? – kérdezte a lány, miközben két puszival köszöntött.
– Persze, mire elmegyek, engedelmesebb lesz, mint valaha – nevettem fel, miközben felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Laczkovicsék egy kétszintes kertvárosi házban laktak, aminek már az udvara is sokat elmondott az itt lakókról. A garázsajtó mellé a falra egy kosárpalánk volt szerelve, a teraszon pedig egy pár óriás kosaras cipő mellett, egy pár valamivel kisebb kézilabda cipő díszelgett, mutatván Marci és Mira sportkarrierjét.
Az előszobába érve aztán még hangosabb lett a zene, mint kinn, így kissé zavarodott tekintettel fordultam Mira felé: – Te ezt hogy bírod? – kérdeztem, de csak megvonta a vállát.
– Már akkor beszakadt a dobhártyám, mikor Marci elkezdett kanadai rockot hallgatni öt évvel ezelőtt, azóta ez a hangerő csak kellemesen halk muzsikának hat. – Vigyorogva igyekezett túlkiabálni a With me-t, mire hangosan felnevettem. Azaz, azt hiszem, hangos volt, de ezt csak gondoltam, hallani nem hallottam.
– Felmegyek hozzá – mutogattam a lépcső felé, hogy a lány értse is, amit közölni akarok vele. Nem válaszolt csak bólogatva behátrált a konyhába. A fejemet ingatva ballagtam fel az emeletre, ahol csak a formaság kedvéért kettőt koppintottam Marci ajtaján, majd tudván, hogy úgysem hallja, benyitottam. A barnahajú srác az ágyán ülve éppen csokis croissant-nal tömte a fejét, miközben szabad kezével a ritmust ütötte a lábán. Gyakorlott mozdulattal sétáltam oda a hifijéhez, hogy letekerjem a hangerőt egy olyan szinte, ami lehetővé teszi azt, hogy halljam a saját hangom és a gondolataim.
A zene elhalkulására már a srác is felkapta a fejét, és egy szúrós pillantással kísért, felháborodott „Naaaaa”-val jutalmazott. A hirtelen beállt viszonylagos csöndet Marci macskája is a szívére vette, mert az eddig a hangfal mellett alvó állat bosszúsan nyávogva ugrott fel a srác mellé az ágyra. A hosszúszőrű cirmos egészen kikupálódott, mióta idekerült soványan, koszosan, csimbókos bundával, bár tény, hogy Marci mellett aranyélete volt. A kandúrnak elég volt csak halványan elnyávognia magát, a srác már adta is neki a kaját, ráadásul Marci ágyában aludt, és valamilyen fura okból kifolyólag többnyire ki nem állhatott engem.
– Tudsz róla, hogy az egész utca a te zenédet hallgatja? – kérdeztem odébb dobva három összegyűrt pólót a fotelből, hogy levágódjak rá.
– Jó zene, nem? – fordult felém vigyorogva, kortyolva egyet a kakaójából.
– Szerintem igen, de kötve hiszem, hogy a nyolcvanéves Janka néniék ezt akarnák hallgatni – húztam el a szám, miközben a karfára dobott FourFourTwo-t kezdtem lapozgatni. Nem kedveltem a lapot, mert pontatlan, szakmaiatlan magazinnak tartottam az esetek többségében, de Marci megmagyarázhatatlanul meg volt veszve érte.
– Ne túlozz, még csak hetvenöt évesek – vigyorodott el a srác, mire lemondóan megingattam a fejemet.
– Na, inkább tömjed azt az okos fejed, hogy aztán elverhesselek – dobtam félre az újságot, semmi érdekeset nem találva benne.
– Úgy szeretem, hogy annyi sikertelen próbálkozás után még mindig ilyen szörnyen lelkes és ambiciózus vagy. Le a kalappal, Reni – nevetett rám a srác, hogy aztán nagyjából kettő perc alatt bűvészi mozdulattal tüntesse el a csokis péksüti maradékát.
Hűek maradtunk a történelemhez, és mint eddig soha, ezúttal sem sikerült legyőznöm Marcit. Mániája volt, hogy egészen az utolsó pillanatig hitegetett azzal, hogy van esélyem, esetleg még azt is engedte, hogy a meccs átszaladjon hosszabbításba, de ott aztán kíméletlenül bepakolt mindig legalább egy gólt.
– Reni, miért nem adod fel? Videojátékban soha nem fogsz lenyomni – vigyorgott a srác, miközben lerakta a kontrollert a földre, tovább tetézve a szobában uralkodó káoszt.
– Nem nyugszom, míg nem találok valamit – jelentettem ki elszántan. – Addig meg tökéletesen megelégszem azzal is, ha élőben verhetlek el. Így kihasználhatom, hogy tekintettel vagy a lány mivoltomra, és nem ütsz vissza. – Marci hangosan felnevetett, és jókedve egyre csak fokozódott, amikor beleöklöztem a vállába.
– Úgy ütsz, mint egy lány – jelentette ki, mire elcsodálkozva pillantottam rá.
– Gondolkoztál már azon, hogy ennek vajon mi lehet az oka? – Nevetve ingattam meg a fejemet, aztán felpattantam az ágyról, leraktam a kontrollert a helyére, és a hifihez léptem. Kicsit keresgéltem, majd az ipodjáról elindítottam az egyik kedvenc Simple Plan számomat, amiről tudtam, hogy Marci is legalább annyira kedveli, mint én. A Grow up kezdőakkordjaival kísérve indultam ki a szobából, és csak az ajtóból fordultam vissza. – Na, gyere te nagy majom, együnk valamit, mert aztán lassan indulnom kell.
– Úgy tudtam, hogy igazából nem is miattam jöttél, hanem a kajám miatt – közölte csettintve egyet a nyelvével, és nagyjából olyan üdvözült arcot vágott, mintha most jutott volna Nobel-békedíjas felfedezésre.
– A kajád, amit a húgod csinált? Mindenképp – vigyorogtam rá szélesen, mert Marci körülbelül pont annyira volt analfabéta a konyhában, mint én. Ha a húga és a barátnője nem lett volna, akkor a srác simán éhen halt volna, mikor a szüleik elutaztak egy-egy hétre üzleti útra. Vagy két nap után korgó gyomorral, egy szelet összeszáradt kenyérrel a kezében kopogott volna az ajtónkon, hogy kifossza a hűtőnket. Ez egyébként a kedvenc elfoglaltságuk volt Szabival közösen, amikor nálunk jártak.
– Hova sietsz amúgy? – kérdezte, szinte figyelmen kívül hagyva az iménti megjegyzésemet.
– Később találkozom Nicóval. – Válaszomat követően inkább elfordultam a sráctól, hogy ne lássam a hirtelen elkomoruló barna tekintetet. Inkább a fentről leszűrődő dal szövegére koncentráltam, és arra, hogy az „I like to stay up late spend hours on the phone / Hangin' out with all my friends and never being at home”[1] sorok mennyire igazak is rám, akárcsak a dal refrénje. Nem akartam felnőni, nem akartam változni, nem akartam én semmi mást, csak szórakozni.
– Vigyázz magadra, jó? – szólt végül egy nagy sóhaj után, lenyelve a valódi véleményét.
– Ez egy jó tanács? – kérdeztem, miközben megfordultam, és a mögöttem levő konyhapultnak dőltem.
– Nem.
– Parancs? – biccentettem félre a fejem.
– Inkább csak egy kérés. Egy aggodalmaskodó kérés – felelte, egy lépéssel közelebb jőve.
– Vigyázok, mint mindig. De… Azért fenntartod a válladat, ugye? – tettem fel újabb kérdésemet, óvatos mosollyal az arcomon.
– Naná. Ha akarod, a kedvedért még egy százas csomag zsepit is beszerzek – vigyorodott el, miközben egy marcisan csontropogtató, baráti ölelésbe vont. Időnként voltak olyan sejtéseim, hogy a srácnak nem tanították meg gyerekkorában, hogy az ölelésnek semmi köze nincs az öléshez, és így, mint olyan, nem az a lényege, hogy a szuszt is kiszorítsuk a másikból.
Miután alaposan bekajáltunk Mira borsós ragujából, Marci féltucat aggodalmaskodó jó tanáccsal végül hajlandó volt utamra engedni, én pedig megírtam Nicónak, hogy két óra múlva nála leszek, és viszek pendrive-on filmeket is.
Ha már az első találkozásunkkor egyetértettünk abban, hogy a Blöff Pitt egyik legjobb filmje, így természetesen az volt az első, amit rámásoltam az adathordozóra, de rápakoltam az Eredetet és a Viharszigetet is, meg hogy legyen valami könnyedebb és egészen más minőségű is, hozzácsaptam a Nem kellesz eléggét, és Szerelmünk lapjait, de erősen bíztam benne, hogy ez utóbbira még véletlenül sem kerül majd sor. Imádtam Ryan Goslingot, a filmmel sem volt bajom, épp ellenkezőleg. Tartottam attól, hogy a kelleténél kicsit jobban meghat majd.
Egy rövidgatyát és egy egyszerű pólót vettem magamra, és meghagytam anyáéknak, hogy meglehet, majd csak reggel jövök, de majd mindenképp üzenek a hogy- és hollétemről. Marci meghozta a kedvemet a kanadaiakhoz, így a Nicóhoz vezető úton felváltva hallgattam Simple Plant és Sum 41-t, és egészen jó hangulatban érkeztem meg az Intercontinental elé. Amikor a Deákon leszálltam a metróról, megüzentem neki, hogy lejöhet elém, így mire a hotelhez értem, ő már az aulában várt rám.
Tove Lo - Moments
Mosolygós csókot nyomott a számra, majd szinte már rutinosan kulcsolta össze az ujjainkat, én pedig vidáman csacsogni kezdtem, ahogy elindultunk a lift felé. Meséltem Marciról, meg arról, hogy bármilyen videojátékot találok is, képtelen vagyok őt legyőzni.
– A világért nem akarlak piszkálni, félre ne érts, de vannak amúgy lány barátaid is? – kérdezte szélesen vigyorogva, ahogy bezárult a liftajtó. Végiggondoltam, hogy kikről beszéltem neki, a nevek csak úgy cikáztak az agyamban – Marci, Szabi, Jani, Robi, Csabi, Zsombi…
– Gonosz vagy – jelentettem ki durcásan. – Igenis vannak barátnőim, de ők nem olyan lusta dögök, mint a srácok, és vagy rokont látogatnak, vagy nyaralnak, vagy túráznak, meg egyéb csudi izgis dolgokat csinálnak. Engem meg itthon hagytak a sok sráccal – biggyesztettem le a számat. Na, nem mintha egy percig is bántam volna, hogy a nyaramat Szabiékkal kellett töltenem Nyéken, vagy hogy egyedül kellett mennem a Ringre, mert végtére is így ismertem meg Nicót. És tényleg nem bántam, hogy a lányok utazgattak a nyáron, és nem is kértem volna, hogy ne tegyék, mert akkor szörnyű barát lettem volna, de elsőre, mikor megtudtam, hogy egyikük sem lesz itthon egész nyáron, kissé megrémültem. Persze aztán Nyéknek hála hamar megoldódtak a gondjaim.
– Jól van, na – nevetett fel, majd minden gátlásosság nélkül megcsókolt, úgy, hogy a nevemet is elfelejtettem, nemhogy az esetleges sértettségemet. Hátam a lift falához nyomódott, és a póló vékony anyagán is tökéletesen éreztem a fém hidegét. Nico keze közben a derekamra csúszott, és felsőm alatt kezdte a bőrömet cirógatni. Pokolian jó érzés volt, csak sajnos túl hamar érkeztünk meg a hetedikre, ahol a német lakott.
A szoba tágas volt, a bézs, a mahagóni és a bordó voltak az uralkodó színek. A széles franciaággyal szemközt óriási síkképernyős TV kapott helyett, az ágy túloldalán pedig hatalmas üvegablak, amin keresztülnézve a budai vár tárult a szemem elé.
– Ejj, de burzsuj vagy, még várra néző ablak – ingattam meg a fejemet, ahogy beljebb sétálva leejtettem az ajtó mellé a táskám, és leültem az ágyra. Nagyobb kupira számítottam, de csupán az egyik székre volt rádobva egy póló. Na, meg a félig eltolt szekrényajtó mögül kikandikáló sporttáska és a belőle figyelő ruhakupac engedett arra következtetni, hogy a rend némiképp felszínes.
– Hát persze – nevetett Nico. – Inkább mondd, milyen filmeket hoztál. – Ledobta a kulcsát a komódra, és a szoba sarkában levő asztalhoz és a mellette levő mini hűtőhöz sétált. – Iszol valamit?
– Ühüm, egy kis vizet – bólintottam, majd hozzátettem: – Csupa jó filmet hoztam, szóval mondj egy számot egy és öt között – mosolyodtam el.
– Győztes típus vagyok, szóval legyen az első – jelentette ki határozottan, mire hangosan felnevettem.
– Úristen! Ez de nagyképű volt – ingattam a fejemet lemondóan. – Kimenjek, hogy kényelmesen elférjetek? – kérdeztem ártatlanul.
– Mire a többes szám? – kérdezte értetlenül.
– Hát, te meg az egód – vigyorodtam el. Csak a szemeit forgatva grimaszolt egyet, majd a kezembe nyomott egy pohár hideg vizet. – Szóval mit nézünk?
– Mivel győztes típus vagy – hangsúlyoztam jó erőteljesen –, a Blöfföt. Angolul angol felirattal jó lesz, ugye?
– Naná – felelte és közben behúzogatta a függönyöket, én pedig a pendrive-om előhalászva igyekeztem USB-portot találni a TV-n. Küldetésem sikerrel zárult, és mire Nico tökéletesen eligazgatta a függönyt, a filmet is sikerült elindítanom. Így tehát, mint aki dolgát jól végezte másztam fel az ágyra, és a támlának vetettem a hátamat. Rövidesen a német is mellém telepedett és karját lazán átdobta a vállamon.
– Ugye tudod, hogy ez nem egy tipikusan összebújós mozi? – kuncogtam fel, mire a pilóta csak megforgatta a szemeit.
– Maradj már csöndben és figyelj a filmre – morogta maga elé, és bár valóban a képernyőt figyeltem, hallottam a hangján, hogy mosolyog.
– Hékás, nincs valami rágcsálnivalód? – kérdeztem nagyjából kettő perccel később. Nico hangos sóhajjal fejezte ki nemtetszését.
– Mondd, hogyha hozok egy zacskó chipset, akkor utána hajlandó leszel csendben végignézni a filmet.
– Hát, ha elég szépen kérsz, akkor esetleg – mosolyodtam el. Ahogy visszaült mellém, nyomott egy apró csókot a számra, majd a kezembe nyomta a chipses zacskót, és innentől kezdve csak a mozira koncentráltunk.
– Nicooo! – szóltam a film végeztével. A kis alapterületre való tekintettel indokolatlan volt ilyen hosszúra nyújtani a nevét, de egyszerűen adta magát. – Éhes vagyok.
– Meg is lepődtem volna, ha nem lennél – vigyorodott el, ahogy levágódott mellém az ágyra. – És mit ennél? – Gyorsan felvázoltam neki, hogy valami könnyű tejszínes szószos tésztás bármit, ő pedig pillanatok alatt továbbította a kérésemet a szobaszerviznek.
– Ja, hogy így – csodálkoztam rá, de közben halványan elmosolyodtam. – Mondom én, hogy burzsujság van.
– Inkább mondd, mit nézzünk következőnek – terelt szemforgatva, én pedig kuncogva kértem egy újabb számot, kettő és öt között. Ezúttal különösebb indoklás nélkül a négyesre esett a választása, ami a Nem kellesz eléggét takarta.
– Láttad már? – kérdeztem kíváncsian, de megingatta a fejét. – Tetszeni fog. – Ebben egészen biztos voltam.
– Összebújós? – érdeklődte szélesen, és elbűvölően mosolyogva.
– Elképzelhető. De elgondolkodtató is. – Vigyorogva araszoltam közelebb hozzá az ágyon, és loptam egy gyors csókot. Miután elindítottam a filmet, elfészkeltem magamat Nico ölelésében.
A film nagyjából a felénél járt, mikor megérkezett a kajánk, de arra jutottunk, hogy evés közben nem lehet rendesen a filmre figyelni, így míg elfogyasztottuk a vacsoránkat, megállítottuk Bradley Cooperék nagyszerű moziját.
Az igazán tanulságos és érdekfeszítő része a filmnek csak akkor kezdődött, mikor a tészta elpusztítása után ismét végignyúltunk az ágyon. Néha lopva Nicóra pillantottam, hogy hogy tetszik neki, de a negyedik ilyen után megunta, és rám szólt.
– Ne engem nézz, hanem a filmet. Bár tudom, én érdekesebb vagyok – tette hozzá elmélázva, mire nevetve a mellkasára csaptam.
– Sok lesz az egódból, inkább figyelj, most jön a végkifejlet. – Szerettem ezt a filmet azért, mert bár három szálon futott, mindhárom szál realisztikus volt, olyan, ami bárkivel megtörténhet, pontosan ugyanígy. Hiteles volt, és korrekt. Plusz nagyon csodáltam Gigi kitartását, hogy soha nem adta fel a reményt.
"Miért kell folyton trükköznünk? Talán azért, mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett, de nyilvánvaló igazságot?" – Hangzott el a filmben, és ez egy pillanatra elgondolkodtatott. Tényleg, mi szükség volt arra, hogy kerülgessük a forró kását? Mármint… az ember az életben mindig mindent céllal csinál, van valami, ami motiválja. Mi értelme van hát kertelni, és tenni a szépet, mikor titkon úgyis mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék?
Amint véget ért a film, félig megfordultam Nico ölelésében, hogy a kék szemekbe nézhessek. A srác elgondolkozva szemlélte az arcomat, de ha volt bármi, amit nem akartam, hát az Nico elgondolkozása volt. Gyorsan áthidaltam a kettőnk közötti távolságot, és tenyerem az enyhén borostás arcra simítva megcsókoltam, miközben még szorosabban bújtam hozzá. Itt volt ez a srác, akihez piszkosul vonzódtam, adva volt egy hotelszoba, és a fülledt budapesti éjszaka. Tudtam, mit akarok.
– Reni, ez… – kezdte a szőke, mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól. Fullasztó volt a csók, és úgy tűnt, mintha örökké tartana. Nehéz volt a levegő, és az egészben volt valami bűnös élvezet. Az agyam leghátsó, sötét kis zugában kétségbeesetten visított egy hang, hogy helytelen, amit teszek, de egy határozott mozdulattal rácsaptam az ajtót.
– Shh – simítottam a mutatóujjam az ajkára, ahogy lovagló ülésbe helyezkedtem a csípőjén, számára is egyértelművé téve, hogy mit is akarok.
– Biztos vagy benne? – kérdezte csendesen, mintha bűn lenne az, ha hangosabban szólna. Mintha azzal megtörné a pillanatot. Kezei mindegy biztosítékképp a derekamra, majd onnan a csípőmre csúsztak.
– Igen – feleltem, egészen közel hajolva, hogy válaszomat követően egyből megcsókolhassam. És bár a feleletem határozott volt, és azt hittem, én magam is az vagyok, valójában ingatagabb és bizonytalanabb voltam, mint valaha.




[1] Simple Plan – Grow up: Szeretek éjjelente sokáig fennmaradni, és órákig a telefonálni / A barátaimmal lógni, és soha nem otthon lenni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…