Sziasztok!
Némi
kis csúszással megérkezett az új, utolsó előtti Azon a nyáron fejezet – ami azután,
hogy rávettem magamat az írásra, három nap alatt el is készült. Igazából azért
nem lett kész időben, mert *mielőtt bármit mondana, biztos menedékbe húzódik*
egy bizonyos novellát írtam, ami eredetileg 1500 szóra volt tervezve, de most
tart 2200-nál és, ó te jó ég, hol van még a vége. És február 10.-én, amint
felkerül az Utóhang az AN-hez, felkerül a novellához készült fejléc (mert van
ám olyan is, és egyszerűen imádom. *-* Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy
még egyszer, ezredszer is megköszönjem Livinek a meseszép dizit. <3 Meg azt,
hogy csinált egy fejlécet a „meglepi” névnapi novellájához :’D). Szóval
tizedikén meglátjátok majd, pontosan miről is van szó, tizenkettedikén pedig
érkezik majd maga a novella. Amiről amúgy nem akarok többet mondani, mert
legyen meglepi, és kövezzetek meg majd akkor, ha felkerült :D Na, de addig is
jó olvasást a 11. fejezethez, én pedig megyek, és csinosítgatom a 12.-et.
puszi,
D.
11. fejezet
 |
| Sum41 - In too deep |
Csütörtökön
tíz körül érkeztem meg Marcihoz, és ha nem tudtam volna, hogy pontosan melyik
házban laknak, akkor is könnyűszerrel odataláltam volna, mert már a sarokról
hallottam, hogy a szobájában ordít a Sum 41-tól az In too deep. Vigyorogva ingattam meg a fejemet, ahogy a zöld
kerítéses házuk elé érve rátenyereltem a csengőre, és csak reménykedtem, hogy a
srác meghallja érkezésemet a kanadai banda zenéjén át. Szinte biztos voltam
benne, hogy barátom egyedül van itthon, különben nem max hangerőn üvöltött volna
a rockzene, ám legnagyobb meglepetésemre nem a sötétbarna hajú fiú sétált ki a
kapuhoz, hanem a húga. Mirának épp olyan színű volt a haja, mint Marcinak, és
tulajdonképpen arcra is hasonlítottak, jellemre meg aztán főleg.
–
Szia Reni, örülök, hogy látlak! Ugye megneveled azt az idomított majmot? –
kérdezte a lány, miközben két puszival köszöntött.
–
Persze, mire elmegyek, engedelmesebb lesz, mint valaha – nevettem fel, miközben
felsétáltam a bejárati ajtóhoz. Laczkovicsék egy kétszintes kertvárosi házban
laktak, aminek már az udvara is sokat elmondott az itt lakókról. A garázsajtó
mellé a falra egy kosárpalánk volt szerelve, a teraszon pedig egy pár óriás
kosaras cipő mellett, egy pár valamivel kisebb kézilabda cipő díszelgett,
mutatván Marci és Mira sportkarrierjét.
Az
előszobába érve aztán még hangosabb lett a zene, mint kinn, így kissé
zavarodott tekintettel fordultam Mira felé: – Te ezt hogy bírod? – kérdeztem,
de csak megvonta a vállát.
–
Már akkor beszakadt a dobhártyám, mikor Marci elkezdett kanadai rockot
hallgatni öt évvel ezelőtt, azóta ez a hangerő csak kellemesen halk muzsikának
hat. – Vigyorogva igyekezett túlkiabálni a With
me-t, mire hangosan felnevettem. Azaz, azt hiszem, hangos volt, de ezt csak
gondoltam, hallani nem hallottam.
–
Felmegyek hozzá – mutogattam a lépcső felé, hogy a lány értse is, amit közölni
akarok vele. Nem válaszolt csak bólogatva behátrált a konyhába. A fejemet
ingatva ballagtam fel az emeletre, ahol csak a formaság kedvéért kettőt
koppintottam Marci ajtaján, majd tudván, hogy úgysem hallja, benyitottam. A
barnahajú srác az ágyán ülve éppen csokis croissant-nal tömte a fejét, miközben
szabad kezével a ritmust ütötte a lábán. Gyakorlott mozdulattal sétáltam oda a
hifijéhez, hogy letekerjem a hangerőt egy olyan szinte, ami lehetővé teszi azt,
hogy halljam a saját hangom és a gondolataim.
A
zene elhalkulására már a srác is felkapta a fejét, és egy szúrós pillantással
kísért, felháborodott „Naaaaa”-val jutalmazott. A hirtelen beállt viszonylagos
csöndet Marci macskája is a szívére vette, mert az eddig a hangfal mellett alvó
állat bosszúsan nyávogva ugrott fel a srác mellé az ágyra. A hosszúszőrű cirmos
egészen kikupálódott, mióta idekerült soványan, koszosan, csimbókos bundával,
bár tény, hogy Marci mellett aranyélete volt. A kandúrnak elég volt csak
halványan elnyávognia magát, a srác már adta is neki a kaját, ráadásul Marci
ágyában aludt, és valamilyen fura okból kifolyólag többnyire ki nem állhatott
engem.
–
Tudsz róla, hogy az egész utca a te zenédet hallgatja? – kérdeztem odébb dobva
három összegyűrt pólót a fotelből, hogy levágódjak rá.
–
Jó zene, nem? – fordult felém vigyorogva, kortyolva egyet a kakaójából.
–
Szerintem igen, de kötve hiszem, hogy a nyolcvanéves Janka néniék ezt akarnák
hallgatni – húztam el a szám, miközben a karfára dobott FourFourTwo-t kezdtem
lapozgatni. Nem kedveltem a lapot, mert pontatlan, szakmaiatlan magazinnak
tartottam az esetek többségében, de Marci megmagyarázhatatlanul meg volt veszve
érte.
–
Ne túlozz, még csak hetvenöt évesek – vigyorodott el a srác, mire lemondóan
megingattam a fejemet.
–
Na, inkább tömjed azt az okos fejed, hogy aztán elverhesselek – dobtam félre az
újságot, semmi érdekeset nem találva benne.
–
Úgy szeretem, hogy annyi sikertelen próbálkozás után még mindig ilyen szörnyen
lelkes és ambiciózus vagy. Le a kalappal, Reni – nevetett rám a srác, hogy
aztán nagyjából kettő perc alatt bűvészi mozdulattal tüntesse el a csokis
péksüti maradékát.
Hűek
maradtunk a történelemhez, és mint eddig soha, ezúttal sem sikerült legyőznöm
Marcit. Mániája volt, hogy egészen az utolsó pillanatig hitegetett azzal, hogy
van esélyem, esetleg még azt is engedte, hogy a meccs átszaladjon
hosszabbításba, de ott aztán kíméletlenül bepakolt mindig legalább egy gólt.
–
Reni, miért nem adod fel? Videojátékban soha nem fogsz lenyomni – vigyorgott a
srác, miközben lerakta a kontrollert a földre, tovább tetézve a szobában
uralkodó káoszt.
–
Nem nyugszom, míg nem találok valamit – jelentettem ki elszántan. – Addig meg
tökéletesen megelégszem azzal is, ha élőben verhetlek el. Így kihasználhatom,
hogy tekintettel vagy a lány mivoltomra, és nem ütsz vissza. – Marci hangosan
felnevetett, és jókedve egyre csak fokozódott, amikor beleöklöztem a vállába.
–
Úgy ütsz, mint egy lány – jelentette ki, mire elcsodálkozva pillantottam rá.
–
Gondolkoztál már azon, hogy ennek vajon mi lehet az oka? – Nevetve ingattam meg
a fejemet, aztán felpattantam az ágyról, leraktam a kontrollert a helyére, és a
hifihez léptem. Kicsit keresgéltem, majd az ipodjáról elindítottam az egyik
kedvenc Simple Plan számomat, amiről tudtam, hogy Marci is legalább annyira
kedveli, mint én. A Grow up
kezdőakkordjaival kísérve indultam ki a szobából, és csak az ajtóból fordultam
vissza. – Na, gyere te nagy majom, együnk valamit, mert aztán lassan indulnom
kell.
–
Úgy tudtam, hogy igazából nem is miattam jöttél, hanem a kajám miatt – közölte
csettintve egyet a nyelvével, és nagyjából olyan üdvözült arcot vágott, mintha
most jutott volna Nobel-békedíjas felfedezésre.
–
A kajád, amit a húgod csinált? Mindenképp – vigyorogtam rá szélesen, mert Marci
körülbelül pont annyira volt analfabéta a konyhában, mint én. Ha a húga és a
barátnője nem lett volna, akkor a srác simán éhen halt volna, mikor a szüleik
elutaztak egy-egy hétre üzleti útra. Vagy két nap után korgó gyomorral, egy
szelet összeszáradt kenyérrel a kezében kopogott volna az ajtónkon, hogy
kifossza a hűtőnket. Ez egyébként a kedvenc elfoglaltságuk volt Szabival közösen,
amikor nálunk jártak.
–
Hova sietsz amúgy? – kérdezte, szinte figyelmen kívül hagyva az iménti
megjegyzésemet.
–
Később találkozom Nicóval. – Válaszomat követően inkább elfordultam a sráctól,
hogy ne lássam a hirtelen elkomoruló barna tekintetet. Inkább a fentről
leszűrődő dal szövegére koncentráltam, és arra, hogy az „I like to stay up late spend hours on the phone / Hangin' out with all
my friends and never being at home”[1]
sorok mennyire igazak is rám, akárcsak a dal refrénje. Nem akartam felnőni, nem
akartam változni, nem akartam én semmi mást, csak szórakozni.
–
Vigyázz magadra, jó? – szólt végül egy nagy sóhaj után, lenyelve a valódi
véleményét.
–
Ez egy jó tanács? – kérdeztem, miközben megfordultam, és a mögöttem levő
konyhapultnak dőltem.
–
Nem.
–
Parancs? – biccentettem félre a fejem.
–
Inkább csak egy kérés. Egy aggodalmaskodó kérés – felelte, egy lépéssel
közelebb jőve.
–
Vigyázok, mint mindig. De… Azért fenntartod a válladat, ugye? – tettem fel
újabb kérdésemet, óvatos mosollyal az arcomon.
–
Naná. Ha akarod, a kedvedért még egy százas csomag zsepit is beszerzek –
vigyorodott el, miközben egy marcisan csontropogtató, baráti ölelésbe vont.
Időnként voltak olyan sejtéseim, hogy a srácnak nem tanították meg
gyerekkorában, hogy az ölelésnek semmi köze nincs az öléshez, és így, mint
olyan, nem az a lényege, hogy a szuszt is kiszorítsuk a másikból.
Miután
alaposan bekajáltunk Mira borsós ragujából, Marci féltucat aggodalmaskodó jó
tanáccsal végül hajlandó volt utamra engedni, én pedig megírtam Nicónak, hogy
két óra múlva nála leszek, és viszek pendrive-on filmeket is.
Ha
már az első találkozásunkkor egyetértettünk abban, hogy a Blöff Pitt egyik legjobb filmje, így természetesen az volt az első,
amit rámásoltam az adathordozóra, de rápakoltam az Eredetet és a Viharszigetet
is, meg hogy legyen valami könnyedebb és egészen más minőségű is, hozzácsaptam
a Nem kellesz eléggét, és Szerelmünk lapjait, de erősen bíztam
benne, hogy ez utóbbira még véletlenül sem kerül majd sor. Imádtam Ryan
Goslingot, a filmmel sem volt bajom, épp ellenkezőleg. Tartottam attól, hogy a
kelleténél kicsit jobban meghat majd.
Egy
rövidgatyát és egy egyszerű pólót vettem magamra, és meghagytam anyáéknak, hogy
meglehet, majd csak reggel jövök, de majd mindenképp üzenek a hogy- és
hollétemről. Marci meghozta a kedvemet a kanadaiakhoz, így a Nicóhoz vezető
úton felváltva hallgattam Simple Plant és Sum 41-t, és egészen jó hangulatban
érkeztem meg az Intercontinental elé. Amikor a Deákon leszálltam a metróról,
megüzentem neki, hogy lejöhet elém, így mire a hotelhez értem, ő már az aulában
várt rám.
 |
| Tove Lo - Moments |
Mosolygós
csókot nyomott a számra, majd szinte már rutinosan kulcsolta össze az
ujjainkat, én pedig vidáman csacsogni kezdtem, ahogy elindultunk a lift felé.
Meséltem Marciról, meg arról, hogy bármilyen videojátékot találok is, képtelen
vagyok őt legyőzni.
–
A világért nem akarlak piszkálni, félre ne érts, de vannak amúgy lány barátaid
is? – kérdezte szélesen vigyorogva, ahogy bezárult a liftajtó. Végiggondoltam,
hogy kikről beszéltem neki, a nevek csak úgy cikáztak az agyamban – Marci,
Szabi, Jani, Robi, Csabi, Zsombi…
–
Gonosz vagy – jelentettem ki durcásan. – Igenis vannak barátnőim, de ők nem
olyan lusta dögök, mint a srácok, és vagy rokont látogatnak, vagy nyaralnak,
vagy túráznak, meg egyéb csudi izgis dolgokat csinálnak. Engem meg itthon
hagytak a sok sráccal – biggyesztettem le a számat. Na, nem mintha egy percig
is bántam volna, hogy a nyaramat Szabiékkal kellett töltenem Nyéken, vagy hogy
egyedül kellett mennem a Ringre, mert végtére is így ismertem meg Nicót. És
tényleg nem bántam, hogy a lányok utazgattak a nyáron, és nem is kértem volna,
hogy ne tegyék, mert akkor szörnyű barát lettem volna, de elsőre, mikor
megtudtam, hogy egyikük sem lesz itthon egész nyáron, kissé megrémültem. Persze
aztán Nyéknek hála hamar megoldódtak a gondjaim.
–
Jól van, na – nevetett fel, majd minden gátlásosság nélkül megcsókolt, úgy,
hogy a nevemet is elfelejtettem, nemhogy az esetleges sértettségemet. Hátam a
lift falához nyomódott, és a póló vékony anyagán is tökéletesen éreztem a fém
hidegét. Nico keze közben a derekamra csúszott, és felsőm alatt kezdte a
bőrömet cirógatni. Pokolian jó érzés volt, csak sajnos túl hamar érkeztünk meg
a hetedikre, ahol a német lakott.
A
szoba tágas volt, a bézs, a mahagóni és a bordó voltak az uralkodó színek. A
széles franciaággyal szemközt óriási síkképernyős TV kapott helyett, az ágy
túloldalán pedig hatalmas üvegablak, amin keresztülnézve a budai vár tárult a
szemem elé.
–
Ejj, de burzsuj vagy, még várra néző ablak – ingattam meg a fejemet, ahogy
beljebb sétálva leejtettem az ajtó mellé a táskám, és leültem az ágyra. Nagyobb
kupira számítottam, de csupán az egyik székre volt rádobva egy póló. Na, meg a
félig eltolt szekrényajtó mögül kikandikáló sporttáska és a belőle figyelő
ruhakupac engedett arra következtetni, hogy a rend némiképp felszínes.
–
Hát persze – nevetett Nico. – Inkább mondd, milyen filmeket hoztál. – Ledobta a
kulcsát a komódra, és a szoba sarkában levő asztalhoz és a mellette levő mini
hűtőhöz sétált. – Iszol valamit?
–
Ühüm, egy kis vizet – bólintottam, majd hozzátettem: – Csupa jó filmet hoztam,
szóval mondj egy számot egy és öt között – mosolyodtam el.
–
Győztes típus vagyok, szóval legyen az első – jelentette ki határozottan, mire
hangosan felnevettem.
–
Úristen! Ez de nagyképű volt – ingattam a fejemet lemondóan. – Kimenjek, hogy
kényelmesen elférjetek? – kérdeztem ártatlanul.
–
Mire a többes szám? – kérdezte értetlenül.
–
Hát, te meg az egód – vigyorodtam el. Csak a szemeit forgatva grimaszolt egyet,
majd a kezembe nyomott egy pohár hideg vizet. – Szóval mit nézünk?
–
Mivel győztes típus vagy – hangsúlyoztam jó erőteljesen –, a Blöfföt. Angolul angol felirattal jó
lesz, ugye?
–
Naná – felelte és közben behúzogatta a függönyöket, én pedig a pendrive-om
előhalászva igyekeztem USB-portot találni a TV-n. Küldetésem sikerrel zárult,
és mire Nico tökéletesen eligazgatta a függönyt, a filmet is sikerült
elindítanom. Így tehát, mint aki dolgát jól végezte másztam fel az ágyra, és a
támlának vetettem a hátamat. Rövidesen a német is mellém telepedett és karját
lazán átdobta a vállamon.
–
Ugye tudod, hogy ez nem egy tipikusan összebújós mozi? – kuncogtam fel, mire a
pilóta csak megforgatta a szemeit.
–
Maradj már csöndben és figyelj a filmre – morogta maga elé, és bár valóban a
képernyőt figyeltem, hallottam a hangján, hogy mosolyog.
–
Hékás, nincs valami rágcsálnivalód? – kérdeztem nagyjából kettő perccel később.
Nico hangos sóhajjal fejezte ki nemtetszését.
–
Mondd, hogyha hozok egy zacskó chipset, akkor utána hajlandó leszel csendben
végignézni a filmet.
–
Hát, ha elég szépen kérsz, akkor esetleg – mosolyodtam el. Ahogy visszaült
mellém, nyomott egy apró csókot a számra, majd a kezembe nyomta a chipses
zacskót, és innentől kezdve csak a mozira koncentráltunk.
–
Nicooo! – szóltam a film végeztével. A kis alapterületre való tekintettel
indokolatlan volt ilyen hosszúra nyújtani a nevét, de egyszerűen adta magát. –
Éhes vagyok.
–
Meg is lepődtem volna, ha nem lennél – vigyorodott el, ahogy levágódott mellém
az ágyra. – És mit ennél? – Gyorsan felvázoltam neki, hogy valami könnyű
tejszínes szószos tésztás bármit, ő pedig pillanatok alatt továbbította a
kérésemet a szobaszerviznek.
–
Ja, hogy így – csodálkoztam rá, de közben halványan elmosolyodtam. – Mondom én,
hogy burzsujság van.
–
Inkább mondd, mit nézzünk következőnek – terelt szemforgatva, én pedig kuncogva
kértem egy újabb számot, kettő és öt között. Ezúttal különösebb indoklás nélkül
a négyesre esett a választása, ami a Nem
kellesz eléggét takarta.
–
Láttad már? – kérdeztem kíváncsian, de megingatta a fejét. – Tetszeni fog. –
Ebben egészen biztos voltam.
–
Összebújós? – érdeklődte szélesen, és elbűvölően mosolyogva.
–
Elképzelhető. De elgondolkodtató is. – Vigyorogva araszoltam közelebb hozzá az
ágyon, és loptam egy gyors csókot. Miután elindítottam a filmet, elfészkeltem
magamat Nico ölelésében.
A
film nagyjából a felénél járt, mikor megérkezett a kajánk, de arra jutottunk,
hogy evés közben nem lehet rendesen a filmre figyelni, így míg elfogyasztottuk
a vacsoránkat, megállítottuk Bradley Cooperék nagyszerű moziját.
Az
igazán tanulságos és érdekfeszítő része a filmnek csak akkor kezdődött, mikor a
tészta elpusztítása után ismét végignyúltunk az ágyon. Néha lopva Nicóra
pillantottam, hogy hogy tetszik neki, de a negyedik ilyen után megunta, és rám
szólt.
–
Ne engem nézz, hanem a filmet. Bár tudom, én érdekesebb vagyok – tette hozzá
elmélázva, mire nevetve a mellkasára csaptam.
–
Sok lesz az egódból, inkább figyelj, most jön a végkifejlet. – Szerettem ezt a
filmet azért, mert bár három szálon futott, mindhárom szál realisztikus volt,
olyan, ami bárkivel megtörténhet, pontosan ugyanígy. Hiteles volt, és korrekt.
Plusz nagyon csodáltam Gigi kitartását, hogy soha nem adta fel a reményt.
–
"Miért kell folyton trükköznünk?
Talán azért, mert gyávák vagyunk? Félünk a másik szemébe mondani a rettegett,
de nyilvánvaló igazságot?" – Hangzott el a filmben, és ez egy
pillanatra elgondolkodtatott. Tényleg, mi szükség volt arra, hogy kerülgessük a
forró kását? Mármint… az ember az életben mindig mindent céllal csinál, van
valami, ami motiválja. Mi értelme van hát kertelni, és tenni a szépet, mikor
titkon úgyis mindenki tudja, hogy mire megy ki a játék?
Amint
véget ért a film, félig megfordultam Nico ölelésében, hogy a kék szemekbe
nézhessek. A srác elgondolkozva szemlélte az arcomat, de ha volt bármi, amit
nem akartam, hát az Nico elgondolkozása volt. Gyorsan áthidaltam a kettőnk
közötti távolságot, és tenyerem az enyhén borostás arcra simítva megcsókoltam,
miközben még szorosabban bújtam hozzá. Itt volt ez a srác, akihez piszkosul
vonzódtam, adva volt egy hotelszoba, és a fülledt budapesti éjszaka. Tudtam,
mit akarok.
–
Reni, ez… – kezdte a szőke, mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól.
Fullasztó volt a csók, és úgy tűnt, mintha örökké tartana. Nehéz volt a levegő,
és az egészben volt valami bűnös élvezet. Az agyam leghátsó, sötét kis zugában
kétségbeesetten visított egy hang, hogy helytelen, amit teszek, de egy
határozott mozdulattal rácsaptam az ajtót.
–
Shh – simítottam a mutatóujjam az ajkára, ahogy lovagló ülésbe helyezkedtem a
csípőjén, számára is egyértelművé téve, hogy mit is akarok.
–
Biztos vagy benne? – kérdezte csendesen, mintha bűn lenne az, ha hangosabban
szólna. Mintha azzal megtörné a pillanatot. Kezei mindegy biztosítékképp a
derekamra, majd onnan a csípőmre csúsztak.
–
Igen – feleltem, egészen közel hajolva, hogy válaszomat követően egyből
megcsókolhassam. És bár a feleletem határozott volt, és azt hittem, én magam is
az vagyok, valójában ingatagabb és bizonytalanabb voltam, mint valaha.
[1] Simple Plan – Grow up: Szeretek éjjelente
sokáig fennmaradni, és órákig a telefonálni / A barátaimmal lógni, és soha nem
otthon lenni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése