Ugrás a fő tartalomra

A látszat néha csal #epilógus

Sziasztok!
Elérkeztünk az eddig még soha nem olvasott Epilógushoz. Sokat vacilláltam, hogy kell-e ez a történethez, illetve, hogy ez kell-e a történethez. Sok verzió futott át az agyamon, de talán ez volt az, ami a leginkább tükrözi A látszat néha csalt és Sophie-t. És persze Ikert. Igen, nem tudtam kibújni a bőrömből, nem bírtam nem írni a kapusról, de kérlek, nézzétek el ezt egy elvakult rajongónak, akinek évek óta Casillas a legnagyobb kedvence. 
Nem tudom, hogy fog tetszeni Nektek, őszintén remélem, hogy tetszik majd, de mindenképp írjátok meg, hogyan vélekedtek róla. És ha netalán jobban tetszik Sophie története enélkül az epilógus nélkül, akkor tekintsétek úgy, hogy ez nem több, mint egy alternatív befejezés. A bevezetőhöz pedig már csak annyit, hogy jövő héten találkozunk, egy meglepetés Szczesny-novellával, utána héten pedig már tényleg kezd az Azon a nyáron :)

Jó olvasást!


Epilógus

Az emberek számára fontos a siker. Ekörül forog az életük, ez a motivációjuk, a sikeres élet mindenki célja. Mindegy, hogy magánéleti, vagy szakmai-e a siker, de az élet valamely területén mindenkinek szüksége van rá. A romokban heverő magánéletemmel szemben inkább a munkát választottam. Könnyebb volt a korcsolyát elővenni, mint magamba nézni, és újra felépíteni az életemet magam körül. Nem akartam ilyesmikkel foglalkozni, mert egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy értelmet adjak annak az áldozatnak, amit a családom értem hozott. Hogy a szüleim és Damián halála ne maradjon hiábavaló.
Kicsit a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett is szükségem volt erre. Úgy hittem ugyanis, hogyha megnyerem az összes létező versenyt, akkor azzal valamiféle feloldozást nyerek, akkor kevésbé leszek hibás, vagy legalábbis kevésbé érzem majd hibásnak magamat és tovább tudok majd lépni.
Három év alatt az EB győzelem kivételével minden aranyat összegyűjtöttem, de a stockholmi versenyre ezért jöttem – hogy a dobogó legtetejére állhassak. A korcsolyának, a sportnak szentelni az életemet újra, könnyebb volt, mint gondoltam. A kezdeti nehézségek után hamar belerázódtam, és a mindennapos edzések jelentette fizika megterhelés elnyomta a lelki fájdalmat. De attól még ott volt bennem, a részem maradt, és a saját hülyeségem okán már nem csak a családom, hanem a Sese elvesztésével járó sebekből is folyton vérzett a szívem, de legalább többnyire nem volt időm arra, hogy foglalkozzak vele.
Győzni jó. Olyankor minden sikeres ugrás az öröm, akkor minden lépéssor a boldogág, és minden forgás a beteljesedés. Felemelő érzés, amikor meglátod a kiírt pontjaid mellett az első helyre rangsorolást. Mámorító, amikor fellépsz a dobogó legfelső fokára, szédítő, mikor a nyakadba akasztják az aranyérmet, és egy világgal felérő csoda az, ha ott fenn állva hallgatod a himnuszod, amit csak neked játszanak. De az egész mit sem ér, ha nincs kivel ünnepelni, ha nincs senki, aki örül a sikerednek.
Az emberek számára fontos a siker, ez igaz. De ha valamit megtanultam az életem során, az az, hogy az élet, a szakmai sikerek egy cseppet sem számítanak, ha az ember közben nem boldog. Stockholmban egy bődületesen nehéz mezőnyben a dobogó legtetejére érve Európa-bajnok lettem. Véghezvittem, amiért jöttem, teljessé vált az éremkollekció, és mégsem éreztem magam jobban. Nem éreztem azt a megváltást, amit vártam, nem éreztem örömöt. Nem éreztem semmit, csak az összes szerettem hiányát.
Amióta csak visszatértem a jégre, az egész világ, a média a kiegyensúlyozottságomról zengett dicshimnuszokat, miközben belül olyan ingatag voltam, mint a hullámzó víztükör. Gyűlöltem a sajtóban rólam lehozott cikkeket, mert a siker mögött, mélyen legbelül magányos voltam. Újra és újra eszembe jutottak a Sesének írt szavaim, arról, hogy a látszat néha csal, és néha a dolgok mögé kell nézni ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk. Én azt a látszatot keltettem, azt mutattam a világ felé, hogy jól vagyok, közben a korcsolyázáson kívül az életem minden területe a földig rombolódott.
A dobogón állva, ezen elmélkedve a szám ismét fájdalmas mosolyra húzódott egy pillanatra. Ugyanabban a mókuskerékben voltam immár évek óta, és képtelen voltam kiszállni belőle. Bárhova mentem, bármit tettem a múltam nem hagyott nyugodni. Egyedül akkor éreztem magam egy kicsikét is boldognak, mikor Madridban voltam, Sese mellett, de azt is kegyetlenül elpuskáztam. Ahogy mondani szokás, halálra volt ítélve a dolog.
A gála után a jégről lelépve épp az élvédőimet húztam a korimra, amikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Kiszakított az enerváltságból, és némiképp élettel töltött meg. Felkapva a fejemet a hanghoz tartozó arcot kezdtem keresni, és néhány méterre tőlem meg is pillantottam a falnak támaszkodó kapust.
Napra pontosan egy évvel az után, hogy magam mögött hagytam Madridot és az ottani hazugságaimat, levelet kaptam a spanyol fővárosból. A boríték bal felső sarkában Iker neve állt, a benne található levélben pedig egy telefonszám és néhány mondat arról, hogy meg szeretné ismerni az igazi Sophie-t, megérteni az okaimat, és ha úgy gondolom, hogy beszélgetni szeretnék, akkor hívjam fel.
Heteken át agyaltam azon, hogy engedjek-e annak a kis belső hangnak, ami a telefonálásról győzködött. Égtem a kíváncsiságtól, hogy első kézből tudhassam meg, mi a helyzet Sesével, ugyanakkor féltem, hogy Iker talán ítélkezne. Végül közel egy hónap elteltével felemeltem a kagylót, aminek a vége egy másfélórás beszélgetés lett. Eleinte zömmel Sergióról kérdezgettem, arról, hogy hogy van, hogy mennyire van kibukva. Aztán szóba került Cris is, és aztán az egész csapatot kitárgyaltuk.
Ikerrel barátok lettünk – egy kikötéssel, amibe boldogan egyezett bele, mégpedig hogy senkinek nem szól arról, hogy tartja velem a kapcsolatot. Egyre gyakoribbá váltak a hosszúra nyúlt telefonhívások, majd később a skype-beszélgetések, a szerencsét kívánó rövid SMS-ek. Én megnéztem a TV-ben a meccseiket, amiket egyébként is megnéztem volna, ő pedig amikor csak tehette, leült megnézni a versenyeimet. De egészen Stockholmig nem találkoztunk. Beszélgettünk, gyakorlatilag percre pontosan tudtuk, mikor mit csinál a másik, és skype-on keresztül még a mennyasszonyát is megismertem, de nem találkoztunk. Különösebb oka nem volt, egyikünk sem vetette fel a témát. Annyira természetessé váltak a beszélgetéseink, hogy nem akartuk megtörni ennek a varázsát.
– Ügyes voltál – szólalt meg a kapus elbűvölő mosollyal.
– Kösz – mosolyodtam el. Olyan könnyű volt mosolyogni mellette, mert amióta megismerte a történetemet, és megismert engem, már megértette a nézőpontomat. Megértett engem. Ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem magamról. Sőt, az edzőimen és a sajtó munkatársain kívül az egyetlen ember, akivel beszéltem.
– Ti is ügyesek voltatok tegnap. Láttam a meccset. Láttam Sese gólját. Jól van – jelentettem ki a kapus arcát fürkészve, hogy miképp reagál az utolsó kijelentésemre. Különösebb érzéseket nem váltott ki belőle, csupán bólintott egyet és a tekintetem kezdte keresni.
– Megnyertél mindent, So. Abbahagyhatod a menekülést és szembenézhetsz a múltaddal.
–  De hiszen eddig is éppen ezt csináltam. Szembenéztem a múltammal – jelentettem ki, mire a kapus kedvesen felnevetett.
– Nem, eddig képzelt elvárásoknak próbáltál megfelelni, és derekasan helytálltál. De itt az idő, hogy tényleg szembenézz a múltaddal, amit Spanyolországban hagytál. Gyere haza – kért mosolyogva.
– Azt akarod, hogy menjek haza Sevillába? – értetlenül pislogtam a spanyol kapusra, aki a beszélgetésünk ezen pontján felnevetett. Sokszor és sokféleképpen láttam már Ikert nevetni – győztes meccsek után felszabadultan, vitás szituációkban cinikusan, a skype beszélgetéseink során vidáman, de ennyire jól még sosem láttam szórakozni.
– Nem, azt akarom, hogy gyere haza Madridba. Sok elsimítatlan ügyed van. És Sergiónak szüksége van rád. – A megegyezésünk alapján tudtam, hogy Iker nem mondta a hátvédnek, hogy rendszeresen beszél velem, a kapus viszont többször utalt arra, hogy beszélgettek rólam Ramosszal. Illetve hogy Sese beszélt neki rólam.
Talán ez az utolsó mondat győzött meg, talán tényleg vágytam visszamenni a spanyol fővárosba, mindenesetre egyetlen szóval sem ellenkeztem. Piszkosul hiányzott a hátvéd, tulajdonképpen egész Madrid. Őszintén reméltem, hogy képes lesz, képesek lesznek megbocsájtani.
– És nekem is szükségem van rá – jelentettem ki halkan, mire a kapus arca mosolyba borult.
– Megyünk Madridba? – kérdezte csendesen. Vetettem egy pillantást a jégpályára, és a rajta köröző virágszedő kislányokra. Végignéztem a lelátókon, aztán visszafordítottam a pillantásomat a mellettem siető emberekre. Korcsolyázók, edzők, ellenfelek, bajnokok. Ez volt a múltam, ami fogvatartott, de el kellett engednem. Egyre szélesedő mosollyal fordultam Iker felé.
– Megyünk Madridba.

Megjegyzések

  1. Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett! :)
      Hát, egyszer mindennek vége, de elképzelhető, hogy lesz még majd hasonló :)
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…