Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #02

Sziasztok!
Szerda van ismét, így hát itt is van az Azon a nyáron második fejezete. Kicsit jobban megismerjük Nicót, és Reniről is egy kicsit szélesebb körű ismeretekre tehettek szert. Köszönöm a pipákat az előző részhez, illetve az új feliratkozásokat is, és szívesen fogadom a véleményeket erről a fejezetről is. :)
A bétázásért - ezúttal is - ezer hála Livinek!
Jó olvasást!

2. fejezet

– Szia, sajnálom, hogy így neked jöttem, de rohanok, és öt perc múlva ott kéne lennem, ami fogalmam sincs, hol van. – Ha haragudtam is rá, így, hogy a gépemnek semmi baja nem volt, az érzés hamar elszállt. Az össze-vissza hablatyolt magyarázatán pedig hangosan felnevettem.
– Ugye tudod, hogy ebből semmit nem értettem? – kérdeztem vigyorogva.
– Az Aréna Plázában kéne lennem. Azt mondták, a Keleti pályaudvarhoz jöjjek, és ide hozattam magam, de itt nincs, nekem pedig három perc múlva már ott kell mosolyognom.
– Vegyél egy mély levegőt, fújd ki. Pár perc sétányira van innen, ha akarod, megmutatom merre.
– Hú, azt nagyon megköszönném. – Az arca féloldalas mosolyba szaladt. Ez klasszikusan olyan fajta mosoly volt, amitől a nőknél – kortól és ízlésvilágtól függetlenül – jelentkezik a remegő térd-effektus.
– Ó, egyébként Nico… – kezdett bele, de félbeszakítottam.
– Nico Hülkenberg vagy, igen tudom – intettem le.
– Forma-1 rajongó vagy? – kérdezte felvont szemöldökkel. Nyilván nem nézte ki belőlem. Aki nem ismer, soha nem nézi ki belőlem. Az első válaszlehetőség, ami átfutott a fejemen az volt, hogy "Mit rajongó? Fanatikus, megszállott. Plusz az egyik kedvencem is te vagy." De ez elég furcsán vette volna ki magát. Így csak annyit mondtam:
– Ja, szoktam nézni. Mellesleg ha el akarsz rejtőzni a tömeg és a rajongók elől, a Sauberes sapi nem a legnyerőbb öltözet – mutattam a sapkája felé, mire felnevetett.
– Promós rendezvényre megyek, és kötelező viselet. Mellesleg, te ki vagy?
– Renáta Kassai, de mindenki csak Reninek hív – mutatkoztam be. – Egyébként mit keresel itt a város közepén? Mármint persze, promós rendezvény, de hogyhogy egyedül, csapattárs, vagy tízfős díszkíséret nélkül?
– Elég bonyolult a sztori, a lényeg az, hogy a csapat helyzete, nos… Fogalmazzunk úgy, nem kielégítő, és próbálunk minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy új szponzorokat találjunk. Emellett a tízfős díszkíséret pillanatnyilag megfizethetetlen. Esteban pedig éppen máshol parádézik hasonló célokkal.
Mivel elég sokat olvastam F1-gyel kapcsolatos híreket a neten, így jó pár pletykát hallottam arról, hogy mennyire szörnyen áll a csapat anyagilag. A fejlesztésekkel állítólag már hónapokkal ezelőtt leálltak, ráadásul Nico sem kapott fizut május óta. Mondom, állítólag.
– Hát sok sikert hozzá, meg a futamhoz is. Majd szurkolok – kacsintottam rá.
– Kinn leszel? – kérdezte.
– Igen, idén először, egész hétvégén – bólogattam lelkesen.
– Boxutcát látogatni jössz?
– Ki nem hagynám. És majd hozzátok is benézek.
Az Arénáig tartó utat végigbeszélgettük, és bár csak alig tíz perc volt, jól éreztem magam, hiába tudtam, ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
– Nos, megérkeztünk. Sok sikert még egyszer! – mondtam, azzal megfordultam, hogy elinduljak.
– Reni, várj! Nem akarsz megvárni? Tudod, ha megint el akarnék tévedni. – Arcán megjelent a szokásos térd-remegtető mosoly. Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam.
– Nem ígérem, hogy itt fogok szobrozni, de... Mikor végzel? – kérdeztem. Elrebegte, hogy kábé két óra, én pedig megígértem, hogy akkorra itt leszek. Valóban nem állt szándékomban két órán keresztül az Aréna előtt malmozni, a visítozó kislányok közé pedig sok kedvem nem volt bemenni, így zseniális ötletem támadt. Osztottam-szoroztam, és úgy voltam vele, megéri átmenni, így gyors léptekkel elindultam a Kincsem Parkba. Szerda lévén ugyanis, ügető nap volt, ez pedig remek alkalom a fotózásra.
Kevesebb, mint fél óra alatt átértem, még úgy is, hogy közben vettem magamnak egy kis péksütit, és két futamot meg is tudtam nézni. Rengeteg képet lőttem, és a többsége jól is sikerült. Aztán rápillantottam az órára, és a szívbaj is rám jött, mert negyed órám volt a megbeszélt időpontig. Gyakorlatilag szinte rohantam, mert mégsem hagyhattam, hogy Nico Hülkenberg azt gondolja, hogy megváratom. Pár utcányira az Arénától azért lelassítottam, mert szép dolog a pontos érkezés, de hogy nézne már ki, ha kifulladva, lihegve érnék oda?
Kimérten baktattam tehát az épület elé, de egyből kiszúrtam a pilótát. Bár a Sauberes sapiját kapucnira cserélte, a harmincöt fokban rohadtul feltűnő volt. Csodálkoztam is, hogy a biztonságiak nem pécézték még ki maguknak.
– Azt hittem, meggondoltad magad – monda félrebiccentett fejjel, arcán azzal a tipikus féloldalas mosollyal. Komolyan gondoltam azt, hogy az effajta mosolygási formát be kellene tiltatni. Vagy minimum büntetni kellene, mert a női nemre nézve rohadtul nem fair.
– Ennyire könnyen nem lehet lerázni – villantottam egy vigyort, majd komolyra fordítottam a szót. – Mi a terved?
– Terv? – vonta fel a szemöldökét. – Nincs tervem. – Azt hiszem, már szabad azt mondanom, hogy szokás szerint vigyorgott, mire sóhajtottam egy nagyot.
– Mennyi időd van? – érdeklődtem a német pilótától.
– Ó, amennyit szeretnél. – Mondandóját azzal spékelte meg, hogy a szemüvegét kicsit lejjebb húzta az orrán, és kacsintott egyet mögüle.
– Akkor megmutatom neked Budapest azon részeit, amiket a legjobban szeretek – jelentettem ki. – De előtte némi változtatást eszközölünk. – Felvont szemöldökét látván csak elmosolyodtam, majd letoltam a fejéről a kapucnit, és a pulcsija cipzárját is lejjebb toltam, az ujját pedig feltűrtem. A kezében lóbált baseball sapit a táskámba süllyesztettem, majd elégedetten szemléltem végig a művemet.
– Nem fognak felismerni? – kérdezte kissé félve, mire megingattam a fejemet.
– A lebukásod veszélye sokkal nagyobb, ha Budapesten, nyáron fekete kapucnis pulóverben sétálsz, olyankor, amikor árnyékban is minimum harminc fok van. A csapatlogó megint csak feltűnő lenne, de a napszemcsi maradhat. – Szavaim nyomatékosításaképpen a táskámban kezdtem el kutakodni a saját napszemüvegem után. Amikor sikeresen előtúrtam, arcomon diadalittas mosollyal tűztem a fejembe, hátrafogva vele sötétbarna tincseimet.
– És hogy akarsz elvinni a "kedvenc helyeidre?" – érdeklődte Nico.
– Nos, természetesen metróval, hogy máshogy? – Kijelentésem olyannyira ledöbbentette – szinte sokkolta –, hogy fogta magát és megállt a Kerepesi út kellős közepén. Nevetve ragadtam meg a karját, és húztam tovább, mert ez azért magára vonja az emberek figyelmét.
– És gondolod… – kezdte volna az akadékoskodást, de leintettem.
– Te a pályán is ennyit problémázol? – vigyorogtam rá. – Nem fog senki felismerni. Az a baszom nagy napszemüveg a fél arcodat kitakarja. – Gondolatban hozzátettem, hogy plusz a mesésen kék szemei sem látszanak tőle, de ezt inkább megtartottam magamnak.
Furcsa volt Nicóval lenni, mert az egész olyan volt, mintha már évek óta jóban lennénk. Plusz volt valami gyomor-remegtető mocsok kis szikra, amitől furán felszabadultnak éreztem magamat. Persze, nonszensz ilyet mondani gyakorlatilag pár óra ismertség után, de a német pilóta más volt, mint gyakorlatilag az összes srác, akivel életemben eddig találkoztam.
– Nincs jegyem – közölte Nico, amikor leértünk az aluljáróba. Nem is foglalkozva a szőke szövegelésével arról, hogy fel fogják ismerni, és meg fogják rohamozni a rajongók, lukasztottam egyet a táskámban levő jegyek közül, majd a bérletemmel együtt felmutattam a mozgólépcsőnél álló ellenőröknek, és a némettel a nyomomban felléptünk a lépcsőre.
– Jé, itt vagy? – pillantottam rá. – Azt hittem, már szétcincáltak a rajongók. – Szélesen elvigyorodtam, és az ő szája szegletében is elkezdett játszani egy kóbor mosoly. Kezdte megérteni, hogy a legkevésbé valószínű, hogy itt felismerik, mert az emberek nagy százaléka, aki F1 rajongó, ilyenkor a reptereken és/vagy a szállodák előtt dekkol, a normálisabbja meg nem támad le egy pilótát. Meg lehet, hogy nem is tudnák összerakni a dolgot, mert nem értenék, mit keres a metrón. Kizárnák a lehetőségét annak, hogy ő a valódi Nico Hülkenberg, és azt hinnék, hogy csak valami olcsó utánzat, egy hasonmás.
Persze ettől függetlenül remekül szórakoztam azon, ahogy néha bizalmatlanul pislogott körbe – ez még a napszemüvege mögül is látszódott. Ettől ugyanis semmi pénzért nem volt hajlandó megválni. A metrón nem ülhettünk le, ugyanis állítása szerint, az kiszolgáltatottabb helyzet.
– Úristen, Nico! Nem vagy te egy kicsit paranoiás? Csak egy icipicit. – A német csak elmosolyodott, és rám pillantott a napszemüvege mögül, amolyan "Gondolj csak, amit akarsz, én akkor sem ülök le" pillantással.
– Hova megyünk egyébként? – kérdezte, pont akkor, mikor a fehér metrószerelvény begördült a Széll Kálmán téri megállóba.
– Pont ide. Innen pedig fel a várba.
– A várba? Gyalog? – kérdezte a német megütközve, és ezúttal én álltam meg.
– Na nehogy kitaláld, hogy ötven köröket tudsz autózni kétszázhetven km/h-s átlagsebességgel, de gondot okoz felsétálni a várba vezető maximum egy kilométeres utat? Egyébként pedig a buszon millióan vannak… Tömeg, emberek, rajtad meg nincs kapucni. – A végét már vigyorogva tettem hozzá, mire megadóan maga elé emelte a kezeit. Nyertem.
Felmozgólépcsőztünk a felszínre, majd gyalog vágtunk neki a budai utcák megmászásának.
– Na, jó! Mesélj magadról! – kérte Nico, amint beértünk a házak közé.
– Ez így nem buli! – ráztam meg a fejemet. – Egy-egy kérdés? – kérdeztem, mire elvigyorodott.
– Te már el is lőtted a te elsődet. – Válaszul csak kinyújtottam a nyelvem, és hallgattam a jóízű kacagását. – Mit szoktál csinálni a szabadidődben?
– Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az első kérdésed – ingattam mosolyogva a fejemet. Kérdő tekintetét látván aztán magyarázni kezdtem: – Azt hittem, hogy valami "Ki a kedvenc pilótád?" vagy "Mi a kedvenc állatod?" szerű kérdés lesz az első. – Megvontam a vállamat. – Megleptél! – sandítottam fel a pilótára, akinek a szája ismét csintalan mosolyba szaladt. – De válaszolva a kérdésedre, fotózok vagy lovagolok. Van egy lovam, vidéken. – Ezt kimondva valahogy büszkeség töltött el, és ezt valószínűleg Nico is észrevette, mert őszintén elmosolyodott.
– Ez tök jó. Mióta lovagolsz? – Függetlenül attól, hogy most nekem kellett volna kérdeznem, válaszoltam neki.
– Valaha volt legkedvencebb zeneszám? – Ez fontos információ volt nekem, mint zene-fanatikusnak.
– Nehéz kérdés... De – bár szöges ellentéte azoknak a zenéknek, amiket mostanság hallgatok – a Wonderwall. Tudod, az Osais szám – magyarázta. A legjobb embernek, egyszerűen rajongásig imádtam azt a dalt.
– Rajta van a top5-ös listámon. Imádom gitározni! – Teljesen belelkesedtem, hogy van még valaki, aki ennyire szereti.
– Gitározol? – hökkent meg Nico, mire bólintottam, és elmagyaráztam neki, hogy az egész gitározás dolog két éve jött, amikor is kértem egy gitárt a születésnapomra és... azóta próbálkozom, és azt hiszem, mondhatom, hogy most már egészen jól megy.
– Legrosszabb filmélmény? – kérdezte, amikor már a Szentháromság térnél jártunk.
Benjamin Button különös élete. Annyira lehangoló, és hosszú, túlnyújtott. Még Brad Pitt lénye miatt sem voltam képes magamra erőltetni az utolsó háromnegyed órát. – Válaszomat hallván felnevetett.
– Csak nem egy Pitt-rajongó? – kérdezte, mire lelkes bólogatásba kezdtem.
– Legmeghatóbb film? – kérdeztem, miközben elkalauzoltam Nicót a várfal azon része felé, ami nem a pesti oldalra néz.
Marley meg én.
– Erről nem tudok nyilatkozni, mert nem láttam. De mindenki ilyen véleménnyel van róla, szóval valószínűleg nem is fogom. A vígjátékok és az akciófilmek híve vagyok. Imádom az olyan filmeket, ami tele van autós üldözésekkel, meg lövöldözéssel, persze csak ha jól meg van csinálva.
– Hűha! Lány szájából se gyakran hallok ilyet – nevetett fel őszintén, szívből jövően, amitől fura melegség indult útnak a mellkasomban. – Akkor a kedvenc akciófilm?
– Egyértelműen a Blöff – vágtam rá. – Vagy ezerszer láttam, de még mindig vannak részek, ahol nem értem, mit mond Mickey – magyaráztam.
– Szerintem időnként simán csak halandzsa szöveget adtak a szájába – nevetett fel Nico.
– Lehet, de akkor is az egyik legzseniálisabb Pitt-film. Talán a Becstelen britantyk az, ami még versenyre kelhet. – Időközben odaértünk a falhoz, én pedig felmásztam, és az egyik lábamat felhúztam, a másikat a mélybe lógattam. Nico velem szemben telepedett le, törökülésben.
– Mesés ez a hely – mondta elszakadva a filmes témánktól, megszemlélve a kilátást.
– Tudom, azért szeretem. Meg, mert néhány japán és kínai turistán kívül más nem nagyon jár ki ide. Ha el akarok menekülni a világ elől, és gondolkodni akarok, mindig ide jövök, noha kicsit messze van otthonról.
– Hogy találtál rá? – kérdezte kíváncsian fürkészve az arcomat.
– Véletlenül. A legjobb barátnőmmel, Dettivel bóklásztunk a várban, és egyszer csak itt kötöttünk ki. – Az emlék hatására mosoly kúszott az arcomra. Tisztán emlékeztem rá, amikor tizenöt évesen feljöttünk a várba, és bár világéletemben a fővárosban éltem, fogalmam sem volt, mit merre találunk. Úgyhogy csak tekeregtünk össze-vissza, jókat nevettünk, zenét hallgattunk és egyszer csak elértünk ide és a kilátás az első pillantásra magával ragadott. Bár semmi különös nem volt a budai hegyeket és dombokat övező lakóházakban és erdősávokban, a naplemente mesés volt innen nézve.
– Szereted a focit? – érdeklődte, miközben a csuklómon lévő karkötőt kezdte el tüzetesebben tanulmányozni, Az ezüstláncról több kis medál is lelógott, többek közt egy kengyel és egy lófej, egy focilabda, egy fényképezőgép és egy miniatűr Barca címer.
– Igen, a hitvallásom az, hogy "Hajrá Barca" – vigyorogtam rá, mire megingatta a fejét. – És lelkesen szurkolok a megye kettes Kápolnásnyéknek, ha már időm nagy részét ott töltöm. Neked?
– Elkötelezett Bayern-szurkoló vagyok, meg kedvelem az Energie Cottbust. – A végét már csak motyogta, így azt alig értettem, úgyhogy visszakérdeztem, mire megismételte a csapat nevét.
– Soha az életben nem hallottam róla – jelentettem ki, mire Nico csak rosszallóan megcsóválta a fejét. Abban azért biztos voltam, hogy nem a Bundesliga csapata, mert azokat ismertem. Nagyjából. Viszont a spanyol csapatokat a harmadosztályig lemenően tudtam – szőröstül-bőröstül.
Remekül éreztem magamat a német pilóta társaságában, olyannyira jól, amire már régen nem volt példa, sőt, talán egyáltalán. Állítom, soha nem volt még senki, akivel így el tudtam volna beszélgetni az időt semmiségekről. Jó, Marci, de... Marci, az Marci. Az alap, hogy az ember a legjobb barátjával tudjon ilyenekről csevegni. Meg... gyakorlatilag bármiről.
Az egész délutánt végigbeszélgettük a várfalon ülve – igaz, egyszer elmentünk venni valami üdítőt, és ekkor kiderült Nico káros szenvedélye, miszerint megszállottan imádja a kólát. Aztán ahogy a nap kezdett lemenni, elindultunk lefelé a várból, és megígértem, hogy hazakísérem. Mert végtére is, milyen dolog lett volna tőlem az, ha magára hagyom egy vadidegen városban?
– Mondanám, hogy te vezetsz lefelé, de félek, hogy olyan utcákat mutatnál, amikről én sem tudok – bujkáló mosollyal pillantottam fel rá, mire ő belebökött az oldalamba. Nevetve húzódtam odébb, mert borzasztóan csikis voltam. Nico szája ördögi vigyorba húzódott, majd óvatos léptekkel elindult felém. Egyből kapcsoltam, és kacagva futni kezdtem a budai utcákon, ám a pilóta hamar utolért, és csikizni kezdte az oldalamat. Az egész olyan volt, mint az oviban. Nem csak ez a csikizés, hanem az egész délután. Megismerkedtünk, és olyan nyilvánvaló dolgokról beszélgettünk egymással, amikről az emberek nemes egyszerűséggel nem szoktak. És tettük mindezt olyan puritán őszinteséggel, ami máskor nem volt rám jellemző, de Nico jelenléte ezt hozta ki belőlem. Az első pillanattól kezdve azt gondoltam, hogy ő láthatja azt, amit csak nagyon kevesen, hogy milyen az igaz Reni.
– Kérlek, kérlek, hagyd abba! – Ekkor már visítva nevettem, és a könnyek folytak a szememből.
– A telefonszámodért cserébe – mondta önelégülten vigyorogva a német. Morcosan szakadtam ki a karjai közül és nyújtottam a kezem a telefonjáért.
– Középkori kínzásmódok nélkül is megadtam volna – morogtam az orrom alá, mire felnevetett.
– De így viccesebb volt – közölte, és egyet kellett értenem vele.
Jót mosolyogtam a háttérképén, ami a szürke Saubert ábrázolta, Nicóval a volánnál, amint éppen teljes átéléssel magaráz valamit. Belepötyögtem a telefonjába a számomat, majd megcsörgettem magamat, és elmentettem a számát.
– Jut eszembe! Hogy ment ez a promós cucc? – kérdeztem, mire lehervadt a mosoly az arcáról. Volt egy olyan érzésem, hogy a nap jó hangulata itt ért véget.
– Fölösleges erőfeszítés az egész. Azoknak a szponzoroknak, akiket a vezetőség akarna, eszük ágában sincs pénzt ölni a csapatba, akik meg jönnének, azoknak meg olyan elvárásaik vannak, amiket lehetetlen teljesíteni. Hülye helyzet az egész. Az oroszoknak se mi kellenénk Estebannal – magyarázta.
– És akkor mi lesz jövőre? – kérdeztem halkan, miközben még mindig lefelé sétáltunk a budai utcákon.
– Fogalmam sincs. – Az arca őszinte tanácstalanságról árulkodott. Homloka ráncba szaladt, tekintete a távolba révedt. Függetlenül attól, hogy mennyi pletykát olvastam arról, hogy Lotus, Ferrari és hasonlók, ezt el tudtam hinni. Volt egy olyan sejtésem, hogy Nico még akkor se nyugodna meg teljesen, ha a kezében lenne egy szerződés a Ferrarival.
– És melyik hotelbe megyünk? – kérdeztem, csak hogy oldjam a hangulatot, ám nem számoltam a kérdésem jelentésével. Arra, hogy rossz kérdést tettem fel, akkor jöttem rá, amikor megláttam a német arcára felkúszó kaján vigyort. – Úgy értettem, hogy melyik hotelhez kell kísérgetni, mint az ovisokat?
– Intercontinental. Emeletet meg szobaszámot is kérsz? – kérdezte rötyögve, mire a tőlem telhető legnagyobbat taszajtottam a vállán.
Ismét a Nico rémálmát jelentő metró felé vettük az irányt, hogy a Deák térre utazzunk.
– Egyrészt, nem kell aggódni, csak hármat megyünk, másrészt, nem jártál erre, mikor még a másik szerelvények jártak. Na, azon néha én is majdnem összecsináltam magam, mert csörgött, zörgött, fura hangokat adott ki, megállt, és néha kigyulladt – magyaráztam a németnek, aki riadtan tekintett rám.
– Komolyan? És ez… ez biztonságos? – kérdezte, mire hangosan felnevettem.
– Igen, ez teljes mértékig biztonságos – válaszoltam, miután abba tudtam hagyni a nevetést.
A Deákon aztán felkalauzoltam őt a felszínre, és elindultunk a hotel irányába. Menet közben folytattuk a kérdezős játékunkat, és egészen sok dolgot megtudtam róla. Például, hogy ki nem állhatja a repülést, ugyanakkor rajongva imádja a kutyákat. Én pedig közöltem vele, hogy nem túlzottan kedvelem a német nyelvet. Erre az volt a reakciója, hogy elkezdett németül karattyolni.
– Azt nem mondtam, hogy nem értem, csak azt, hogy nem szeretem – mondtam szemforgatva. Normál esetben nem voltam túl hálás a suliban elszenvedett négyévnyi német óráért, most viszont örültem neki, hogy ragadt rám valami a koszon kívül is.
– A kettő nem zárja ki egymást? – kérdezte homlokát ráncolva, de megráztam a fejemet.
– Nem feltétlen. Ez ugyanolyan, mint a te eseted. Utálsz repülni, de mégis repülsz, mert muszáj. Én és a német ugyanígy vagyunk. Ki nem állhatom, de tanulnom kellett a suliban. – Nico lelkes bólogatással adta tudtomra, hogy érti a helyzetet.
Szinte fel sem tűnt, de ahogy közeledtünk a hotelhoz, úgy sétáltunk egyre lassabban, mintha nem akarnánk, hogy vége legyen ennek a napnak. Én így is voltam vele. Nem akartam, hogy kipukkanjon ez a mesés, álomszerű buborék. Ez, hogy egy délutánt töltöttem Nico Hülkenberggel, egyszerűen nem lehetett igaz.
– Baj van? – kérdezte Nico, és igazából volt. A legnagyobb bajom az volt, hogy egy utcányira voltunk az Intercontinentaltól, és felmerült bennem a gondolat, hogy soha az életben többet nem fogok találkozni Nicóval. És ebben elég nagy rációt láttam, és borzasztóan sajnáltam volna.
– Nem, nincs – feleltem hamis mosollyal az arcomon. Ő is látta, hogy valami nem oké, de becsületére legyen mondva, nem tette szóvá.
– Hát, itt vagyunk – mondtam a hotellel szemben levő oldalon állva.
– Igen, itt vagyunk – felelte Nico, de nem nagyon akaródzott mennie. A számat rágcsáltam, nem tudtam, mit csináljak. Köszönjek el két puszival? Vagy csak intsek egyet? Ötletem sem volt. Az egész helyzet annyira furcsa volt... – Látlak holnap? – érdeklődte Nico, mire lassan bólintottam.
– Talán? – kérdeztem egyre szélesedő mosollyal.
– Nem, a talán nem elég. Egy igent szeretnék hallani.
– És ha igent mondok, de nem megyek el? – kérdeztem félrebiccentett fejjel. Kíváncsi voltam, mit lép erre.
– Nos, megvan számod. – A szemei pajkosan csillogtak, és a vállvonását látva muszáj volt felnevetnem.
– Rendben, ott leszek – bólintottam végül.
– Akkor holnap.
– Igen, holnap – nyugtáztam. Nagyjából fél perc csöndes álldogálás után közelebb hajolt, és két puszit nyomott az arcomra. Elvigyorodtam, majd intve egyet elhátráltam, és levakarhatatlan mosollyal az arcomon elsétáltam.
Már a metrón ültem, mikor jött egy SMS-em, a feladó Nico volt. "Ha tudsz egy jó éttermet, holnap este meghívnálak. Nico" Nos, ha a vigyorom eddig levakarhatatlan volt, akkor azt hiszem, mondhatom azt, hogy egy atomkatasztrófa sem tudta volna eltüntetni. Jó úton jártam ugyanis ahhoz, hogy a Nico Hülkenberg nevű álombuborékot legalább még egy napig egyben tartsam.

Megjegyzések

  1. Sziaa! :)

    Már nagyon vártam, hogy ez a történeted elkezdődjön, mert a régi blogodon is olvastam már, és sajnáltam volna, ha sosem olvashattam volna a folytatást. De szerencsére ez a helyzet nem áll fenn. :) Már az első részhez is akartam írni, csak hát az a fránya idő mindig keresztbehúzza az ember számításait. :/ De most itt vagyok, és meg kell mondjam, annyira tetszik az egész még mindig. Egyszerűen annyira imádom, ahogy írsz. Hihetetlenül tehetséges vagy. :)
    Reni karaktere számomra már most nagyon szimpatikus, olyan, mintha egy lenne köztünk, de mégis különleges, és már most nagyon kedvelem őt a zeneimádatával, még annak ellenére is, hogy a katalánoknak szurkol. :D Meg a kedvenc helye is tetszik, a Budai Vár környéke valóban meseszép része a fővárosnak. :)
    Nico óriási kedvencem a Forma-1-es pilóták között, szerintem kivételes tehetség és megérdemelné, hogy egy napon valamelyik nagy csapat színeiben versenyezhessen. Nagyon örülök, hogy olvashatok vele végre valami igazán színvonalas dolgot. A karakterét pedig már most imádom. Tetszik, hogy annak ellenére, hogy híres, képes volt hétköznapi emberként viselkedni Renivel, mintha csak régi ismerősök lennének. Mondjuk vicces volt, amikor elkezdte magyarázni, hogy a Keletitől az Arénáig szeretne eljutni, mikor a kettő percekre van egymástól. Jó, mondjuk egy külföldi ezt honnan is tudhatná, de engem tősgyökeres pestiként nagyon megnevettetett. :D Ahogy az is, hogy a metrón mennyire aggódott, nehogy felismerjék. Kis bolond. :)
    Az alapötlet is tetszik, mármint hogy végre nincs túlbonyolítva az első találkozás, teljesen elhittem az egészet, és ha belegondolok, ez velem is megtörténhetne bármikor. Csak kár, hogy nem fog. :D
    Kíváncsi leszek, mi lesz majd a folytatásban, és hogy tényleg összejön-e a találkozás a boxutcában, vagy hogy valóban sort kerítenek-e arra a közös vacsorára. :)

    Nagyon várom a folytatást! És ne haragudj, amiért ilyen összeszedetlen komit sikerült csak írnom. :)

    Puszillak,
    Nomi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa! :)

      Örülök, hogy vártad, annak meg még jobban, hogy már a régi blogon is olvastad. Nem is tudtam. :) Igen, én is sajnáltam volna, ha nem fejezem be, mert megszámlálhatatlanul sok olyan ötletem és gondolatom van/volt, amit más írásba egyszerűen képtelenség beletenni. Ó, hát igen, az idővel mi is egymás ellenségei vagyunk, nagyon csúnyán, sajnos.

      Jajj, köszönöm :3 Én meg annyira örülök, hogy így tetszik, amit csinálok :) Renivel ez volt a célom, hogy egy teljesen átlagos és teljesen hétköznapi lányt teremtsek, valakit, aki akár közülünk való is lehetne. Ó, hát a Barca-drukkerség... :D Sok mindenben hasonlít rám Reni, és ezt is tőlem örökölte (még ha most kicsit hadilábon állok is a csapattal, és lázadozok is ellenük). A Budai Várat egyszerűen imádom! Ahogy mondod, meseszép az egész, minden irányban :)

      Örülök, hogy szereted a kis németet, mert egyszerűen aaaannyira szeretnivaló feje van :D Évek óta arra várok, hogy valamelyik nagy csapat leigazolja, de azt hiszem, ez várat még magára egy darabig. Nicót is igyekeztem egy hétköznapi sráccá formálni, lehetőleg sztárallűrök nélkül. Az Arénás dolog az onnan jött, hogy mikor először mentem az Arénához, fogalmam nem volt, hogy merre kellene elindulnom, és a Keletitől még nem is látszódik az az átok pláza :D

      Örülök, hogy tetszik az alapötlet, meg a találkozásuk, meg hogy hihetőnek tartod - szóval én így mindennek örülök :D A folytatás már fenn, és abban a kérdéseid egy részére választ is kaphatsz :)

      Ugyan, egyáltalán nem lett összeszedetlen, de nagyon köszönöm, hogy írtál :)

      Puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…