Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #01

Sziasztok!
El sem hiszem, hogy megéltük ezt a pillanatot, de végre, hosszas várakozás után megérkezett az Azon a nyáron első fejezete. Igazából, akik korábban olvasták már a történet elejét, sok újdonságot nem fognak találni benne, de mégsem kezdhetem a történetet a közepétől :P Szóval itt a fejezet, ami inkább csak bevezető jellegű, mert megismerkedünk Renivel, a hétköznapjaival, Szabival, és a végén feltűnik a harmadik főszereplőnk is. Előjáróban most csak ennyit, jó szórakozást a részhez, és ha tetszett hagyjatok kommentet odalent, pipáljatok, vagy írjatok a chatbe :)
puszi, D.

ps.: A bétázásért ezer hála Livinek! :)

1. fejezet

Még egyszer végigsimítottam Herceg nyakán, majd meghúztam a hevedert és kivezettem az istállóból. A sötétbordó téglaépület előtt föllendültem a hatalmas sárga mén hátára, majd megbökve az oldalát elindultam a lovaglópálya felé.
Az edzőm már a fehér léckerítésen ült, valamit bogarászott a telefonján. Érkezésünkre felnézett, és a pálya felé biccentett, ezzel jelezvén, hogy a bemelegítés az én dolgom, ő mossa kezeit. Pár kör lépés után összeszedtem a szárakat és elindítottam ügetésben a lovamat.
Büszke voltam rá, mindenre, amit tudott, mert én tanítottam, én lovagoltam be. Ahhoz képest, hogy egy hisztis, makacs kétéves csikóként került ide, hat éves korára az egyik legkészségesebben együttműködő lóvá vált. Alattam legalábbis, más pedig nem nagyon lovagolta, csak olyanok, akik ismerték az esetleges szeszélyeit.
Miután ügetésben kellőképpen átmozgattam, mindkét kézre levágtáztattam, majd odaléptünk Robihoz.
– Tulajdonképpen minek kellek én még neked? – kérdezte a harmincas évei végén járó szőke férfi ránk hunyorogva. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a hátunk mögül sütő nap a lehető legkevésbé égesse ki a szemét.
– Mert képtelenek lennénk nélküled élni – vigyorogtam rá.  – Meg mert nélküled az életben soha nem tanulunk meg ugrani. – Válaszomra csak elmosolyodott és leugrott a kerítésről
– Na, és mi a helyzet, csajszi? – érdeklődte miközben elindult összerakni egy alacsonyabb akadályt.
– Norbi nem képes leakadni rólam... – kezdtem bele, megállítva Herceget. A sárga mén ezt nehezményezte, mert jó magasra felcsapta a fejét, és kaparni kezdett a patájával, heves fejdobálások közepette. Megmosolyogtatott, mert tudtam, hogy az a hiszti tárgya, hogy alig várja, hogy ugorhasson. Herceg már akkor is imádta az akadályokat, amikor szabadon ugratva az ötven centis meredeken is gyakorlatilag csak keresztülesett, de rettentő lelkes volt, még így is.
Válaszomra Robi érdeklődve fordult hátra az akadályok pakolásából, hiszen ismerte az egész viharos történetet rólam és az ex-barátomról. Hónapokig szórakoztunk, kerülgettük egymást, aztán végül, mikor nagy nehezen összejöttünk, az egész egy világot megrengető csalódás volt. Részemről legalábbis, ő pedig belém esett, mint vak ló a gödörbe. Ráadásul két hét után meg akarta mondani, hogy akkor én mit, mikor, hol és hogyan. Úgyhogy köszöntem szépen és szakítottam. Ezen ő először szörnyen megsértődött és látványosan kerülni kezdett, majd megpróbálta visszakönyörögni magát. Amikor újra elhajtottam, akkor megint megsértődött, most pedig ott tartottunk, hogy ismét próbálkozik.
– Hozd le magaddal, szerintem Szabiék elintéznék – pillantott fel rám komolyan, de láttam rajta, hogy nehezére esik visszafojtani a nevetését. Csak leintettem, és elindítottam ügetésben Herceget, hogy rálovagoljunk az időközben elkészülő nagyjából negyven centis akadályra. Lovam, megörülve, hogy végre elindultunk, boldogan prüszkölt, és túlmotiváltságában kissé kacskán vette az akadályt. Fél kör vágta után újra próbálkoztunk, immár nagyobb koncentrációval és tökéletes összhangban lendültünk át a színes rúd túloldalára.
– Nem nyilvános edzés – szóltam oda vigyorogva a kerítés mellett álldogáló fiúnak. Szabi volt az, a legjobb barátom a lovardából, és lovardán kívül is közel állt a szívemhez. Ekkorra már túlestünk a bemelegítésen, és már jó nyolcvan centis akadályokat ugrottunk.
– Hogy megy a királyfi? – kérdezte Szabi figyelmen kívül hagyva a kijelentésemet.
– Alakul. – Mosolyogva megpaskoltam a ló nyakát, és még egyszer utoljára ráfordultam az akadályra, majd miután sikeresen átugrottuk egy fél kör vágta után felvettem a lovat és hosszú száron leléptettem.
– Este átugrunk Velencére, korzózunk, benézünk egy pubba, sztorizgatunk, tudod a szokásos. Jössz te is? – kérdezte Szabi miután leugrottam Herceg hátáról. Sok mindent kedveltem a srácban, többek között azért is, mert szakasztott olyan volt, mint a legjobb fiúbarátom otthon, Pesten. Marci és Szabi abban különböztek csupán, hogy míg pesti barátomnak sötétbarna haja és csokibarna szemei voltak, addig a kápolnásnyéki srác szőke hajjal, és rikító zöld szemekkel szédítette a csajokat. Egyébként ugyanolyan pofátlan "tudom, hogy jól nézek ki" mosolyuk volt, hasonló érdeklődési körrel rendelkeztek, és mindkettő imádta szívni a véremet. Állandóan az én elvakult Barca rajongásommal piszkáltak ők, mint elkötelezett Liverpool-szurkolók. Amióta bemutattam őket egymásnak, már együttes erővel.
– Bocsi Szabika, de nem megy. – Bűnbánó szemekkel pislogtam a nálam jó egy fejjel magasabb fiúra. – Ma megyek vissza Pestre, mert holnap szerda, és futam hét van. Szóval holnap érkezik az egész mezőny. – Hónapok óta ezért lelkesedtem, jegyem volt ugyanis a Magyar Nagydíj egészére. Az egész éves gyűjtögetés, és hétvégi melók meg kínkeserves lovaglóórák beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet, melynek eredményeképpen kezemben tarthattam a kis belépőkártyát.
– Hé, Rena! Térj vissza közénk – kezdett el kalimpálni a szemem előtt Szabi. Kinyújtottam rá a nyelvemet, amit ő hangos nevetéssel díjazott.
Az istálló előtt lenyergeltem Herceget, és a vezetőszárat Szabi kezébe nyomtam, amíg a lovam felszerelését becipeltem a helyére. Amikor visszaértem, azt láttam, hogy a hisztis lovam úgy bújik Szabihoz, mint valami édes kiscica.
– Nyomi, anyukád nem tanított meg arra, hogy hogyan gombold be az ingedet? - húztam el a számat Szabira pillantva. A kigombolt ing is hozzá tartozott a "laza vagyok" imidzséhez, akárcsak a látszat-lezser séró. Ahhoz az imidzshez, amiért az összes lovardabeli kislány odáig volt. Meg nagyjából minden nőnemű egyed a lovarda és Kápolnásnyék környékén. Szabi pedig mocsok módon még ki is használta ezt. Állandó barátnője nem volt, de valakit mindig szédített. Ugyanakkor soha senkit nem hozott el magával Velencére vagy Fehérvárra, ha közösen, baráti társasággal mentünk. Azok baráti esték voltak, ott nem volt helye olyan lányoknak, akiknek a nevére már egy héttel később sem emlékszünk.
– Tudod, ki a Nyomi! – háborodott fel, pedig igazán megszokhatta volna. Állandóan Nyominak hívtam.
– Félek itt hagyni nektek egy hétre a lovamat. Elkényeztetitek – váltottam témát és rosszallóan néztem Szabira és Robira.
– Én nem, csak Szabika – vigyorgott az edzőm.
– De akkor ugye tiszta a dolog? Minden nap egy órát mozgassátok nyereg alatt, de óvatosan! Ugrani kétszer elég, de ezt Robi levezényli majd. És Szabi, finoman, mert érzékeny a szája, és... – ez volt az pont, amikor a szőke srác félbeszakított.
– Hé, ültem már lovon, és tudom, hogy működik a lovad. Jó haverok vagyunk, nem látod? – Szabika éppen Herceg szájában turkált, úgyhogy ez volt az a pillanat, amikor megragadtam a ló vezetőszárát, és elindultam vele a patamosóhoz, hogy lemossam róla az izzadságot. Miután ezzel is végeztem érzékeny búcsút vettem Hercegtől is meg Szabiéktól is, és még vagy százszor a lelkükre kötöttem, hogy mit hogyan csináljanak, majd elballagtam vissza az unokatestvéremék lakta kétemeletes családi házhoz.
A kapun belépve a két hatalmas, ám jámbor németjuhász lelkes ugrálással adta tudtomra, hogy mennyire nagyon hiányoztam nekik az elmúlt három órában, amit én nem annyira lelkesen viszonoztam. Nem nagyon tudtam értékelni, amikor két harminckilós kutya rám ugrik. Kicsit megdögönyöztem őket, majd felvágtattam a lépcsőn, és beestem a nappaliba, ahol anya nővére, Juli éppen a szekrényekről törölgette a port. Amióta otthon én takarítottam a szobámat, csodáltam Julit, hogy hogyan képes tisztán tartani egy ekkora házat, amikor mindenki állandóan hordja be a koszt.
– Csabi meg Zsombi? – érdeklődtem a két fiú-unokatesóm holléte felől. Csabi másfél évvel idősebb, Zsombi pedig két évvel fiatalabb volt nálam, és rengeteg közös vonással rendelkeztünk. Olyannyira, hogy a család gyakran megjegyezte, olyan, mintha egy harmadik fiú is lenne a családban. Ezen rendre megsértődtem, de persze hamar ki lehetett engesztelni. Főleg, ha az illető valamiféle édességgel próbálkozott.
– Valamit matatnak hátul az apjukkal. De könyörgöm ne kend te is össze magad! – Csak villantottam egy vigyort, majd ahogy jöttem, úgy távoztam is a házból.
Kápolnásnyék olyan, mint minden Fejér megyei község. Sőt, meg merem kockáztatni, mint minden magyarországi község vagy kisváros. Az emberek nagy többsége a mezőgazdaságban dolgozik, így a nagybátyám is, és ebben segít neki mind a két fia – nyáron, iskolaszünetben pedig főleg.
A telek hátuljában, a ház mögött különféle gabona-, illetve géptároló épületek álltak, ezek egyike előtt beszélgetett Csabi, Zsombi, illetve a nagybátyám, Máté. Mindhárman elgondolkozva szemlélték az előttük álló piros traktort, és olyan szakszavakkal vagdalkoztak, amiknek a jelentéséről fogalmam sem volt.
– Csak jöttem elköszönni. Aztán megyek föl zuhanyozni, és futok a vonatomhoz – magyaráztam nekik.
– Már mész is, Angyalka? – Bár első ránézésre nem így tűnhetett, de a név jelentős mértékű ironikus töltettel rendelkezett. Ugyanis egész gyerekkoromban, rossz voltam, mint az ördög, legalábbis Mátéék szerint, így rám ragasztották ezt a becenevet, de nem igazán szerettem. Leginkább Csabi használta, pusztán az én idegesítésem végett.
– Akarsz egy pofont vagy megverekszel érte? – Máté csak mosolyogva figyelte a szócsatánkat, Zsombi pedig szélesen vigyorgott.
– Mikor látunk legközelebb? – Ezúttal nagybátyám tette fel a kérdést.
– Hétfő előtt semmiképp. De majd egyszer csak érkezem. – Egy kacsintás után mindegyikük arcára nyomtam két puszit, majd a két németjuhásszal a nyomomban visszaindultam, magára hagyva a fiúkat, had tanácskozzanak tovább.
– Eszel valamit? – kérdezte Juli, amint beértem a lakásba. Elgondolkoztam kicsit, majd kiszámoltam, hogy legalább két óra, míg hazaérek, úgyhogy beleegyeztem az ebédbe. Amíg ő kaját melegített, én felvágtattam a másodikra, hogy a fürdőbe bevetődve lezuhanyozzak és megmossam a hajamat. Hajszárítással nem szórakoztam, úgy voltam vele, hogy ilyen melegben úgyis pillanatok alatt megszárad.
Törölközőben ballagtam vissza a szobámba, ahol magamra kaptam egy farmer sortot és egy szürke toppot. Elég király érzés volt kétlakinak lenni. Mármint, ténylegesen nyilván nem voltam kétlaki. A bejelentett hivatalos lakcímem otthon volt, Lőrincen. De mivel a nyaram nem éppen úgy alakult, ahogy azt június 20-án az évzárót követően elterveztem, ezért némiképp javítván a helyzeten, leköltöztem Nyékre.
Történt ugyanis, hogy gyakorlatilag az összes pesti barátom elment valamerre. A sulis barátnőim gyakorlatilag egész nyárra kiterjedően külföldön tartózkodtak. Marci pedig a családi nyaralást követően a barátnőjével süttette a hasát Tapolcán. És bár milliószor megkérdezte, hogy nem akarnék-e lemenni hozzájuk, mindig nemet mondtam. Egyrészről hihetetlenül édes volt tőle, hogy gondolt rám – minden nap legalább kétszer feltette ezt a kérdést –, másrészről viszont nem akartam belerondítani a romantikus idillbe, bármennyire kedveltem is a barátnőjét.
Tehát, mivel senki ember fia nem maradt a fővárosban, hát én is Kápolnásnyékre  helyeztem át a székhelyem, mondván itt legalább Szabiéknak hála pörög a buli. Négy éves korom óta minden nyáron legalább egy hónapot a Fejér megyei településen töltöttem, így elég szerteágazó kapcsolati hálóval rendelkeztem. Az unokabátyáimból, az ő osztálytársaikból, barátaikból, Szabi haverjaiból, meg az ő haverjaikból összeverbuválódott egy elég nagy társaság, és velük gyakorlatilag egyetlen unalmas estém nem volt, mert mindig mentünk valamerre. Volt, hogy Velencére korzózni, vagy fürödni, volt olyan, hogy elmentünk Fehérvárra, de megesett az is, hogy csak leültünk Szabiék garázsába, és a nagypapája készítette bort dézsmáltuk. Persze nem jött mindig mindenki, a nyár nagy részében csak az igazi, nagyjából tíz-tizenkét fős "keménymag" vonulgatott ide-oda, de ettől függetlenül is remekül sikerültek az esték.  
Ebéd után igencsak kapkodnom kellett magamat, hogy kiérjek az állomásra, de végül minden komolyabb komplikáció nélkül felszálltam a Székesfehérvárról induló vonatra. Amint találtam egy szabad négyest, levágódtam és felhívtam Marcit. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor képes voltam megelőzni legjobb barátom telefonhívását.
– Mi a helyzet? – kérdezte, mikor felvette a második csörgés után a telefont. Ilyen esetekkor gondolkoztam el azon, hogy vajon képes lenne-e létezni a mobilja nélkül akár csak egy napot is. Többnyire arra jutottam, hogy valószínűleg fél nap után kétségbeesetten zokogna az almás telefonja után.
– Ülök a vonaton, megyek haza. Arrafelé?
– Á, semmi. – Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát és legyint egyet.
– Na, ezt ne próbáld bemesélni nekem.
– Jó, most mondjam azt, hogy ultrakirály minden, süt a nap, meleg van, király a víz, jók a csajok – hagyta függőben a mondat végét.
– Marcell, akarsz egy taslit? – kérdeztem, utalván az utolsó megjegyzésére.
– Jó oké, jó csaj nincs, csak az imádnivaló barátnőm. – Biztosra vettem, hogy a lány valahol ott ül mellette. – Holnapra mi a program?
– Hát, ha Detti nem ment volna túrázni a tesójával, akkor mentem volna repterezni, hátha elkapok valakit egy autogramért, de az egyedül nem buli, plusz amúgy se lenne senki, aki közös fotót csinálna.
– Szóval? – kérdezte a legjobb barátom hosszan elnyújtva  szót.
– Valószínűleg elmegyek valamerre fotózni. – A lovaglás mellett ez volt a kedvenc elfoglaltságom. Néha a lovardában is csináltam képeket, amiket mindenki hatalmas lelkesedéssel fogadott. Főleg Szabi. Főleg akkor, ha előnyös volt róla a kép.
A fényképezés mellett gitározni is szerettem, de a Nikonommal mászkálni a városban egyszerűbb volt – és menőbb –, mint egy gitártokkal.
A vonatútnak több mint a felét végigbeszélgettük – meséltem Marcinak arról, hogy mi újság Nyéken, hogy hogy vannak Csabiék, Szabi aktuális hülyeségeiről, Herceg mérhetetlen ügyességéről. Még mielőtt letettük volna, kijelentette, hogy hétfőn már itthon lesz, szóval muszáj lesz elmennünk valamerre – nekem pedig eszem ágában sem volt erről lemondani.
Miután hazaértem, leginkább annyira volt energiám, hogy egyek valamit, aztán az ölembe vettem a laptopomat, és felmásoltam rá a fényképezőmből a képeket, amiket kinn csináltam a lovardában. Átválogattam őket, mindegyikre rányomtam a monogramom, és amelyik igényelte, azt egy kicsit megszerkesztettem. A kész képeket feltöltöttem a szokásos képtárba, és írtam mindenkinek egy körüzenetet Facebookon, hogy gyönyörködhetnek magukban.
Alig öt perc múlva a közösségi oldal jelzett, hogy Szabika képet töltött fel, amin a lova, Fantom hátáról vigyorog a csajozós mosolyával. Fejingatva, somolyogva nyomtam egy tetsziket, majd kikapcsoltam a laptopot és letettem a szekrényemre. Elfáradtam a nap során, az utazásban, Szabiék hülyeségeiben, így függetlenül attól, hogy az óra még csak kilenc huszonötöt mutatott, végignyúltam az ágyamon és pillanatok alatt elnyomott az álom.
*
Másnap tizenegykor, egy kiadós reggeli után a vállamra kaptam a fényképezős-táskám, a zsebembe süllyesztettem két tartalék-akkumulátort, a táskámba szórtam egy szendvicset, egy üveg vizet és az irataimat, majd a kedvenc sportcipőmet felvéve elindultam, hogy nyakamba vegyem a várost.
Az első utam a várba vezetett, lőttem pár képet a városról, a Dunáról, a pesti oldalról. Magam sem tudom, hogyan sikerült a Keletiig, de ha már ott voltam, akkor csináltam pár képet a rohanó tömegről, a ki- és bejövő vonatokról, az épületről. Szerettem fotózni, mert olyan pillanatokat tudtam megörökíteni, amiken mindenki átsiklik. A rohanó világban igenis fontosnak éreztem, hogy egy pillanatra lelassítsunk, megálljunk. Még ha csak a fotón tűnt is így.
Épp a pályaudvarról kitóduló embereket igyekeztem megörökíteni, amikor valaki nekem jött, a gép pedig kiesett a kezemből. A vérnyomásom pillanatok alatt ugrott a kétszeresére, és villámgyorsan térdeltem le a földön heverő Nikon mellé. Látszólag semmi baja nem volt, de kikapcsolt. Időközben az engem kis híján felborító idegen angolul kezdett makogni valamit arról, hogy sajnálja, de nem néztem rá, lekötötte a figyelmemet a gép. A szemem sarkából azért láttam, hogy ott toporzékol mellettem.
Bekapcsoltam a gépet, és hál' istennek felvillant az üdvözlő-képernyő. Kipróbáltam, hogy jól fókuszál-e, hogy az objektívnek sem esett-e baja, majd végül ellőttem egy képet, ám ez is hibátlannak bizonyult, így a gépre raktam az objektívsapkát, kikapcsoltam, és felálltam, ránézve a kedves nagyon sietős külföldi turistára.  A szőke tincseket, a jellegzetes arcvonásokat, egyből felismertem, és az arcát takaró napszemüveg, és az árulkodó Sauberes baseball-sapi láttán egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Ilyen nincs, hogy Nico Hülkenbergbe futok Budapest kellős közepén…

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…