Ugrás a fő tartalomra

Azon a nyáron #09

Sziasztok!
Először is szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánni. Valamint szeretnék elnézést kérni azért a szünetért és némaságért, ami az oldalon volt, de azt hiszem, most már visszatérek, és megpróbálkozok azzal, hogy felvegyem a tempót, és hogy befejezzük az Azon a nyáront, és belefoghassunk más, izgalmas projektekbe - mint a Vérbosszú, vagy a Játsszuk el!. Kezdésnek el is hoztam az Azon a nyáron 9. fejezetét, és ünnepélyesen kijelenthetem, hogy már bele is kezdtem a 10.-be - igaz, csak két bekezdés erejéig. 
Több mondandóm egyelőre nincs is, csak annyi, hogyha minden jól megy, akkor holnap találkozunk egy karácsonyi novella apropójából. A címe Baby, it's cold outside lesz, azonban a főszereplőjének kilétét szeretném titokban tartani. Annyit azonban elárulhatok, hogy Párizsba látogatunk majd ;)
Most pedig nincs más hátra, hogy a jó olvasást kívánjak a fejezethez. Fogyasszátok örömmel a karácsonyi bejgli mellé. :)
puszi, D.

9. fejezet

Leighton Meester - Your love's a drug
A hétfő délutáni könnyű terepünk olyannyira jó sikerült, hogy másnap szinte könyörögtünk Robinak, hogy hadd menjünk megint, ezúttal a saját lovainkkal, edzésszerűen, de Robi könyörtelenül nemet mondott. Ismét előtört belőle a pánik, és gyakorlatilag a porig rombolta az önbizalmunkat azzal, hogy kijelentette, egy hónap múlva kezdődik a versenyszezon, és mi sehogyan se állunk. Úgyhogy szomorúan ugyan, de hozzáfogtunk az érdemi munkához, és előbb Herceget és Fantomot, majd aztán Maxot, és Bartoneczky másik új lovát, Kántort is lelovagoltuk. A nap végére kegyetlenül elfáradtam, főleg úgy, hogy a legnagyobb melegben almoztunk, és este, levezetésképpen még lefutószáraztam két kislányt.
Hazaérve, a vacsi után egyetlen dologhoz volt kedvem, hogy bedőljek az ágyamba, és aludjak, mint akit fejbe vertek. Nyéken azonban soha nem ilyen egyszerű az élet, és általában igaznak bizonyult az a mondás, hogy Reni tervez, mindenki más meg végez. Valaki – mindig más – állandóan keresztülhúzta a számításaimat. Ezúttal Marci volt az a balga, aki fel mert hívni, hogy csilingelő hangon közölje velem, a városban van. Na, persze nem Pesten, hanem hol máshol, mint Kápolnásnyéken. A pesti srác ugyanis megmagyarázhatatlanul vonzódott a településhez, noha rajtam kívül semmi nem kötötte őt ide, eleinte. Kezdetben velem jött, és velem ment haza, aztán volt, hogy velem jött, de tovább maradt, és mostanában már az is megesett, hogy úgy jött el Kápolnásnyékre, hogy nem is tudtam róla – esetleg akkor, hogyha valamelyik informátorom leadta a drótot. Mert Marci beleszerelmesedett Nyékbe. Az itteni hangulatba, a közvetlen légkörbe, az emberek szókimondásába, őszinteségébe, a végeláthatatlan szabadságba, amit én is éreztem, minden alkalommal, mikor idejöttem. Pusztán a tényt imádta, hogy Kápolnásnyék szöges ellentéte Budapestnek, hiába imádta a fővárost annak minden nyüzsgésével, szeretett lejönni, kikapcsolódni, és egyszerűen csak lenni. Meg persze megkedvelte az ittenieket, mindenkit az én baráti körömből, Szabit és Janit különösképpen.
Marci apropója a kocsmázásra az volt, hogy a hazatérte alkalmából feltétlenül muszáj meginnom vele egy sört. De én tudtam azt, amit minden valamire való vidéki – vagy, nos esetemben félig vidéki – tud, mégpedig hogy egy sör, az nem sör. Így én, valószínűleg a társaságból egyedül, tudtam azt is, hogy ha lemegyek Marciékkal – és az egész bandával – iszogatni, akkor abból nagyon csúnya másnap kerekedne. De nem volt mit tenni, barátom ugyanis megfenyegetett, hogy ha nem ülök le vele sörözni, akkor soha többet nem beszél velem. És bár tudtam, hogy leginkább üres fenyegetőzés, inkább nem bíztam a véletlenre. Na, meg egyébként is, „egy sörből” mi baj lehet alapon végül összeszedelődzködtem, hogy utamra induljak a pár utcányira lévő, törzshelyünkként szolgáló kiskocsmába.
Amikor beléptem, megcsapott a vidéki kocsmák jellegzetes, ám mégis szívet melengető illata, és hangulata. A gyéren pörgő ventilátor által megkavart füstszag, a rádióból halkan szóló, lassan már retrónak számító Groovehouse, az első asztaloknál ücsörgő, az élet nagy dolgait megvitató, pirosodó orrú, idő paraszt bácsik, és a hátsó, nagy asztalnál ülő, egymást túlkiabálni igyekvő barátaim, élükön az újonnan egymásra találó Marci, Szabi és Jani alkotta trióval.
Cobra Starship - Good girls go bad ft. Leighton Meester
Arcomon bujkáló mosollyal kértem ki egy korsó Ászokat, majd a poharat a kezemben szorongatva egyre szélesedő vigyorral ballagtam a kocsma hátulja felé. Magam se tudtam miért, de a fáradtság ellenére boldog voltam. Talán Marci viszontlátása miatt, talán a kocsmázás rettentően nyárias hangulata miatt, talán azért mert Herceg mesésen ment aznap, talán az egész összessége miatt, de tényleg őszintén boldog voltam. És szemét gondolat vagy sem, de még csak eszembe se jutott Nico. Rendben, ez így nem igaz, mert abban a kettő percben, ameddig a pulttól az asztalig értem, elgondolkoztam azon, hogy a német vajon hogyan mutatna ebben a társaságban. Azonban mire eljutottam volna az érdemi válaszadáshoz, addigra Marci kiszúrt, felugrott és megölelgetett, Szabi nyomott két puszit az arcomra, Jani meg lerántott maga mellé a padra és elkezdett magyarázni valamiről. A rövid, szőke hajú srácnak egyébként szokása volt, hogy fátyolos szemekkel, világot megváltó valamikről diskurált, három sör után. Általában az elfogyasztott italok mennyiségével egyenesen arányosan hitte el egyre jobban, hogy értelmes az, amit beszél. Pedig egyre kevésbé volt így. Ettől függetlenül imádtam őt, és elképzelni nem tudtam volna az italozgatásokat, vagy a nyéki meccseket nélküle, mert mindig, mindenhol ő volt a felelős az alaphangulatért – és erre aztán soha nem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.
Szerencsére Marci hamar megmentett Janitól azzal, hogy nemes egyszerűséggel átköltözött mellém, egy pillanatra sem engedve el a sörét. Örültem annak, hogy hetek óta először, végre újra látom a magas, barnahajú srácot. Jót tett neki Tapolca, a bőrén látszott, hogy jó idejük volt a Balatonnál, pedig alapjáraton is barnább nálam, bár már rég beláttam, hogy ez nem nehéz. Sőt, az igazán nagy teljesítmény az, hogy valaki fehérebb legyen nálam.
Szóval örültem én a legjobb barátom minden porcikájának, nem véletlen részesítettem őt csontropogtató ölelésben. Az azonban a legkevésbé sem tett boldoggá, hogy a kíváncsian csillogó barna szemeivel úgy fürkészett, mint egy profilozó a gyanúsítottat a kihallgatáson. Tudtam, hogy nincs menekvés, kénytelen leszek beszámolni neki az egész Nico históriáról, de úgy döntöttem váratom egy kicsit. Egyrészt, mert azért másfél sör után lényegesen gördülékenyebben ment a beszéd ilyen témákról, másrészt – és ez volt a nyomósabb indok –, mert nem akartam volna mindenki előtt ecsetelni a témát, viszont bunkóság lett volna öt perc után lelépni.
– Majd mesélek, de ahhoz még nem ittam eleget – emeltem meg a korsómat vigyorogva, mire Marci, és az asztal túloldalán ülő Szabi is felnevetett. – Na, hékás, te mit hallgatózol? – kérdeztem tettetett haraggal a szőkétől, aki csak vigyorogva megingatta a fejét.
– Nem hallgatózok, csak azon tűnődtem, meghívlak valami rövidre – vágta ki magát.
– A sört szívesen fogadom, de a töményet ma kihagyom, mert holnap Szamosi. Meg amúgy is, valakinek haza kell majd cipelnie a részeg seggeteket – vigyorogtam rá, mire felháborodottan nézett össze Marcival.
– Reni, egészen pontosan hányszor volt példa arra, hogy te vitted haza bármelyikünket? – érdeklődte pesti barátom, annak biztos tudatában, hogy nem fogom tudni kivágni magam. Arcára kiült a széles vigyor, és a szkeptikus, “megint túljártam az eszeden” tekintetével vizslatott.
– Éppenséggel téged tavaly a szalagavatóról, meg idén a szülinapodról. Szabi, rémlik valami a tavalyi szüretiről, meg az idei húsvéti utcabálról? Nem? Nem csodálom. – A szavaim, és a hozzájuk társított pimasz mosolyom megtették a hatásukat, a két srác elkönyvelte a vereséget. Marci még próbálkozott azzal, hogy felhozza, ő hányszor vitt haza engem – egyszer –, de Szabi régebb óta ismert, és tudta, hogy ez már veszett fejsze nyele, és hogy ezt a csatát én nyertem.
Miután megiszogattuk a sörünket, a srácoknak azért csak sikerült lehúzniuk egy-egy feles pálinkát. Marci ingatag járásából ítélve, az este során nem ez volt az első. Nem hiába, pesti gyerek volt, és bármennyire is igyekezett, azért annyira még nem bírta az alkoholt, mint nyéki haverjai. Immár a teli söröskorsóval a kezünkben, Marcival kivonultunk a Tátika elé, azzal az indokkal, hogy elszívunk egy szál cigit. A társaságunk pedig már állt annyira alkoholos befolyásoltság alatt, hogy ne zavarja őket se az a tény, hogy egyikünk sem él a dohányzás káros szenvedélyével, se pedig az, hogy amúgy a Tátikában lehet bent bagózni.
Mayday Parade - Kids in Love (Acoustic)
– Na, várom a beszámolód – vigyorgott rám Marci, amint kiértünk a kocsma elé. Mielőtt azonban belekezdtem volna a mesélésbe, a srác kezébe nyomtam a poharam, és feltornásztam magamat a Tátika előtt álló korlátra, majd miután a lábammal kitámasztottam magamat, visszakértem a söröm, és egyet kortyolva belőle, belekezdtem annak elregélésébe, hogy hogyan került képbe Nico Hülkenberg az életemben.
Marci szó nélkül, időnként hümmögve, minden szavamra koncentrálva hallgatta végig a mondandómat kezdve a fényképezős kalanddal, egészen a Magyar Nagydíj afterpartijáig. Időnként nagyon kortyolt a söréből, ami így érthető módon lényegesen gyorsabban fogyott, mint az enyém.
Igyekeztem minden részletében feltárni a történetet a legjobb barátom előtt. Marcival a gimi első napján ismerkedtünk meg, és nagyjából azóta ápoltunk igazán közeli barátságot. Sok középiskolával ellentétben, nekünk nem volt gólyatáborunk, így az ismerkedés az évnyitóra, az első két napra, és az ezt követő háromnapos osztálykirándulásra maradt. A barnahajú, akkoriban még meglehetősen vézna sráccal kora reggel a buszon akadtam össze. Én fülhallgatóval a fülemben bámultam ki az ablakon, a rajtam lévő sulis, zsákszerű matrózblúz, és a korán kelés miatt erőteljesen mufurc hangulatban, amikor Marci levágódott a velem szemben lévő ülésre. Erőteljesen szuggerálta a karomon lévő I love football feliratos, színes, akkoriban rém divatos gumikarkötőt. Olyannyira, hogy nagyjából három megálló után meguntam, egy fáradt sóhajjal kivettem a fülemből a fülest, és tekintetemet várakozón a srácra emeltem. Csillogó szemekkel érdeklődte meg, hogy ugye én is Petőfis leszek. Finoman elmosolyodva bólintottam neki, és beszélgetésbe elegyedtünk. Mire a busz a háromszintes, régi építésű iskolához ért, már régi jó barátokként cseverésztünk, és hangosan kacagva trappoltunk be a némileg megszeppent osztálytársaink közé.
A barátságunk éppen ezért régre visszanyúlt, és szoros volt. Nagyjából olyan volt a kapcsolatom a sráccal, mint neki a húgával. Imádták egymást, de soha nem hagytak volna ki egyetlen pillanatot sem, mikor egymást piszkálhatták. Ugyanakkor nehéz helyzetekben mindig ítélkezés nélkül számíthattak a másikra. Ilyen volt a mi barátságunk is, tudtam, hogy csinálhatnék bármit, Marci nem törne pálcát a fejem felett, de valamiért mégis a tényekre szorítkoztam, és a történetből ügyesen kiemeltem a kétségeimet. És bár barátom jól ismert, fel sem tűnt neki, hogy a személyes tényezőt kikaptam a sztoriból. Nem azért, mert ne lett volna jó barát, vagy ne ismert volna, pusztán az a tény játszott közre, hogy nem egy sört elfogyasztott már, és ez az átlagosnál figyelmetlenebbé tette.
– Szóval Nico Hülkenberggel kavarsz? – szegezte nekem a kérdést Marci, miután befejeztem a mesélést, és egy darabig emésztgette a hallottakat. Első nekifutásból ki akartam javítani, hogy több ez, mint kavarás, de magam sem voltam biztos abban, hogy Nicóval hogyan is álltunk egymással. Arról nem is beszélve, hogy mennyire piszkosul féltem kapcsolatnak nevezni valamit, az elköteleződéstől való rettegésem miatt. Fura paradoxon volt ez, mert kétségbeesetten akartam tartozni valakihez, de csak úgy, hogy közben megmaradhassak a független önmagamnak.
Éreztem, hogy már túl sok ideje váratom Marcit a ritkásan és gyéren világított nyéki utcán, de bíztam abban, hogy a lassúságom betudja a sör okozta enyhe tompultságnak. Végül azért csak sikerült egy értelmes választ összeszerkesztenem, egy olyat, aminek még igazságtartalma is volt. – Randizgatunk és jól elvagyunk. Nagyon kedvelem… – éreztem, hogy a lelkesedés nem sütött annyira a hangomból, amennyire szerettem volna, és láttam beszélgetőpartnerem arcán, hogy ez neki is szemet szúrt, mert sötétbarna szemöldöke egyből a magasba szaladt, feketébe hajló, sötét szemeivel pedig engem próbált analizálni.
– Mármint, tényleg, nagyon kedvelem, mert jó humorú, és vevő az én humoromra, kedves és vonzó. Semmi olyat nem erőltet rám, amit nem akarok és… – Felpillantottam Marcira. A barna szemek kissé fátyolosan méregettek, és nem egészen voltam biztos abban, hogy rám figyel-e, vagy a Tátikából kitóduló haverjaira.
Megingattam a fejemet, mert nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy a még bennem sem egészen körvonalazódott problémáimat megosszam Marcival. Amúgy is valószínűnek tartottam, hogy másnapra egy szavamra sem emlékezne, ráadásul éltem a gyanúperrel, hogy a hasznos tanács is elmaradt volna.
– Minden okés, majd alakul – kacsintottam rá vidáman, hogy aztán leugorjak a korlátról, és magammal rángatva a legjobb barátomat, visszacsámpázzak a barátainkhoz. Mert erről szólt ez az este. Nem kapcsolatokról, nem drámázásról vagy lelki problémákról. Ez az este a barátok, a nyár és a Tátika közös esszenciája volt.
***
Másnap reggel iszonyatos fejfájással keltem, és meg mertem volna esküdni, hogy Szabi fojtott kuncogását hallom. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de így sem voltam kellően elővigyázatos ahhoz, hogy a hirtelen jött fény miatt ne nyilalljon kínzóan a fejembe. Összeszűkült szemekkel mértem fel a környezetem, és elég hamar sikerült rájönnöm arra, hogy nem a saját, nyéki szobámban vagyok, ugyanis a világosbarna, fotókkal tarkított falamnak nyoma sem volt. Kaptam ugyanakkor helyette sötétzöld falakat, szanaszét dobált pasi ruhákat, egy telepakolt fotelt, és egy többé-kevésbé rendezett íróasztalt. Sokszor jártam már itt, így gyorsan leszűrtem, hogy Szabi szobájában vagyok – így már az is világossá vált, miért véltem hallani a nevetését. Már csak egyetlen rejtély maradt, mégpedig, hogy hogyan kerültem a szőke srác szobájába.
Kínkeserves erőfeszítések árán feljebb tornáztam magamat az ágyon, és alaposabban körbenéztem a szobában. Az ajtó melletti fotelben, amit az imént kupisnak ítéltem, ott henyélt a szoba tulajdonosa, letörölhetetlen, pimasz mosollyal az arcán. Korán volt még nekem az ilyesfajta vigyorokhoz, így megelőztem, hogy Szabi megszólalhasson.
– Mi a szent eget itatott velem Szabados? – nyögtem fel fáradtan, mire a szőke srác hangos nevetésbe kezdett. – Halkabban, ember, szétmegy a fejem – ültem fel az ágyban, óriásit ásítva. Meglehetősen kimérten mozogtam, nagyjából egy reumás csiga tempójában, és bár nem néztem oda, tudtam, hogy Szabi minden másodpercét féltett kincsként raktározza az elméjébe, hogy bármikor újra elő tudja majd hívni.
– Őszinte leszek, Kicsi. Fogalmam sincs – vigyorgott továbbra is, mikor sikerült felállnom, és rápillantottam.
– Hát így vigyázol te rám? – kérdeztem felháborodást tettetve, de nem igazán volt energiám ezzel foglalkozni. Igazság szerint leginkább semmihez nem volt energiám. És fontosabb dolgok töltötték meg a hasogató fejemet. – Te, Szabi. Mennyi az idő?
– Annyi, hogy meló előtt le tudsz tusolni, reggelizhetsz meg ihatsz egy kávét. – Pontosan ezek voltak azok a szavak, amiket hallani akartam, így hát bár lelkesen, de továbbra is lajhárokat idéző mozdulatokkal csoszogtam oda hozzá, és a markom tartva kértem tőle a fejfájás csillapítóm. Sóhajtva nyomta a kezembe az algoflexet, hogy aztán a vállamra dobjon egy törölközőt, és utamra bocsásson a fürdőbe.
Szabi egy aránylag kicsi, de rendkívül otthonos és szép házban lakott, Kápolnásnyék szívében. A szülei még gyerekkorukban beruháztak egy-egy telekre és házra neki is, és a két testvérének is. A srác eleinte ódzkodott a dologtól, de idővel belátta, hogy jó buli, és kifejezetten élvezte az önállóságot.
Míg lezuhanyoztam, a fél liter vízzel lekísért fájdalomcsillapító többé-kevésbé megtette a dolgát, így gyakorlatilag egy új emberként caplattam a konyhában ügyködő Szabihoz.
– Eldobsz majd a Szamosiba? – érdeklődtem, miközben lehuppantam a konyhaasztalhoz, és nagyot kortyoltam az ott árválkodó, minden bizonnyal rám váró tejeskávéból. Bár gyűlöltem a másnaposság tényét, bizonyos szempontból azért kifejezetten szerettem ilyenkor Szabinál ébredni – reggelit csinált, adott fájdalom csillapítót, és akkor, aznapra békén hagyott. Persze utána heteken, sőt, hónapokon át hallgathattam, hogy mennyi bajom volt, és mit összeszenvedtem, de arra az egy napra mentességet élveztem. Éppen ezért meglepően jó hangulatom lett, mire Szabi lerakta elém a rántottával megpakolt tányéromat.
– Naná, Kicsi – kacsintott rám, én pedig vigyorogva kezdtem magamba tömi a kiadós reggelimet. – Marcival tudtatok dumálni tegnap? – kérdezte felnézve a saját reggelijéből. Pontosan tudta, hogy szükségem van megerősítésre Marci felől is, mert tanácstalan vagyok. Egy pillanatra megállt hát a villa a kezemben és lefagytam, de aztán röviden megráztam a fejem és elmosolyodtam. Ez nem az a reggel volt, amikor bármi is összezavarhatott.
– Fogjuk rá. De annyira nem is lényeg. Azt hiszem, tudom, mit akarok – jelentettem ki vigyorogva, és tényleg így éreztem. Szerdán csak délelőtt dolgoztam a lovardában, így a tervem az volt, hogy estére lebeszélek egy randit Nicóval. Meg… aztán még egyet másnapra.
– Azt hiszed? – pillantott rám kétkedve Szabi, enyhén felvont szemöldökkel. Elsőre nem feleltem, csak még kétvillányi rántottát lapátoltam a számba, és csak miután lenyeltem mondtam ki a válaszom.
– Igen. Élvezni fogom az életet. Mármint… Tudod, Carpe diem, meg egyszer élünk meg ilyenek. Randizok Nicóval, kiderítem van-e szikra, vagy bármi plusz. Ha nincs, akkor sincs semmi, mert valószínűleg soha többet nem találkozunk. Mert… végtére is mit veszíthetek? – kérdeztem szélesen vigyorogva, magabiztosan, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mennyi vesztenivalóm is van valójában.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…