Azon a nyáron #07

Sziasztok!

Azt hiszem, tartozok egy kis magyarázattal, nos… egészen sok mindennel kapcsolatban. Kezdésnek már előre mentegetőznék – jó vagyok, mi? xD –, merthogy mivel zseniálisan ügyes voltam, jogból megvágtak, úgyhogy mehetek B vizsgázni, amiből a legközelebbi üres vizsgaidőpont július 2. Szóval 8. fejezet nem tudom mikor lesz, bár kivételesen már egészen jól állok vele. És mivel aránylag sok időm van, így most nem is állok le a vizsgáig az írással, pláne hogy most kedvem is van. Szóval készülget a folytatást, és aztán már csak a 9. és 10. fejezetet kell megszülni (mert úgy néz ki, becsúszik még egy plusz fejezet, bár ez még nem biztos), merthogy a vége ugye már nagyjából megvan.

Hogy mi lesz, majd ha egyszer vége lesz az AN-nek? Hát terv az végtelenül sok van – már egyre több címet olvashattok a Hamarosan alatt. Közvetlenül utána valószínűleg egy-két rövidebb novella jön majd, szerintem Mustafi és valószínűleg Bernat, de ezek még csak elképzelések. És utána szeretném megírni és feltölteni a Cobra 11 fanficemet (mind a 3 tervezett fejezetét), ami annak idején Alone Together címen futott, de ez jó eséllyel változni fog majd. És mindeközben serényen dolgozok majd a többi novellán is, és az Au revoiron és a Felelsz vagy merszen, amik jó eséllyel Látszat hosszúságúak lesznek. És milyen jó, hogy mondtam egy csomó mindent, de igazából mégse mondtam semmit, ugye? :’D Abba is hagyom inkább a dumálást, és bízok abban, hogy senki nem vette észre, hogy nem mondtam konkrét időpontot a következő rész megjelenésére.

Nagyon szépen köszönöm egyébként a sok kommentet, a rengeteg pipát (a szememnek se akarok hinni a Szabadrúgás alatti 13 tetszik láttán O.o), és minden kitöltést köszönök a kérdőíven. Amit amúgy ha valaki nem töltött még, nyugodtan megteheti, kinn van a link az oldalsávban. És most, hogy egy kisebb regényt írtam nektek előjáróban, nem maradt más, mint hogy jó olvasást kívánjak! ;)

Puszi, D.

7. fejezet

A délután hátralevő részében Nicóval tinédzsermód viháncoltunk, és lopott csókokat váltottunk. Tizenkilenc évem minden higgadtsága a semmibe lett, abban a szent – vagy annyira talán nem is szent – pillanatban, amikor a szőke német ajkai az enyémeket érintették. Megszűntem gondolkozni, és az olyan egyszerű automatizmusok, mint a légzés, vagy az állás is komoly gondot okoztak. Nem voltam belé szerelmes, ezt egészen biztosan tudtam. Viszont jobban vonzott, mint eddigi életem során bármi, és ez talán ijesztőbb volt, mintha fülig belebolondultam volna.

Az aggodalmamat pedig az sem csökkentette, hogy Nico meghívott magával a vasárnap esti afterpartyra a Symbolba, és nem fogadott el nemleges választ. Nem mintha három térd-remegtető csók után akartam volna nemet mondani… Viszont abban maradtunk, hogy legkésőbb éjfél körül lelépek, mert hétfőn le akartam menni Nyékre, megnézni az új lovagolandó lovamat, amit Szabi már milliószor felkonferált. És sürgősen tanácsot akartam kérni Szabitól, hogy mihez kezdjek ezzel a hirtelen jött észelvesztéssel. És hogy ő mihez kezdene a helyemben.

Teljesen összezavarodva érkeztem hát vasárnap délelőtt a Hungaroringre, és a legkisebb problémám volt csupán az óriási tömeg. Tényleg rengetegen voltak, és milliószor a lábamra tapostak, de már szinte meg sem éreztem. Csak amikor már leültem a helyemre vettem észre, hogy milyen borzasztóan retkes a sportcipőm, pedig meg mertem volna esküdni, hogy amikor reggel elindultam még tiszta volt.

A futam idejére nagyjából sikerült leküzdenem a gondolataimat, és immáron semmi más nem volt a fejemben, csak a pályán köröző huszonkét autó, a bokszkiállások, a versenyzők, az éppen aktuális állás, és hogy ki hány kiállásos taktikán lehet. A szám rágcsálva, és a kezemet tördelve, időnként fel-felugrálva figyeltem a versenyt, és néha már-már úgy éreztem magamat, mint egy nyéki focimeccsen – csak itt nem volt bíró, akit szidni lehetett volna, de a teli torokból kiabálás itt is megvolt.

Szurkoltam Buttonnek, szurkoltam Nicónak, szurkoltam Rosbergnek és szurkoltam Massának is, de egyre inkább erősödött bennem a gondolat, hogy valami gond van a szurkolásommal, mert a brit hetedik, a brazil nyolcadik, Nico tizenegyedik, Rosberg pedig motorhiba miatt csupán a tizenkilencedik helyen zárt.

Ráadásul gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy a kockás zászlóval leintették a futamot, mintha hipnózisból tértem volna vissza, újra előjöttek az aggodalmaskodó gondolataim. Nem annyira tartottam jó ötletnek, hogy elmenjek a Symbolba, azt meg pláne nem, hogy Nico kísérőjeként. Szerettem Nico mellett lenni, nem ezzel volt a gondom. A problémám abból adódott, hogy kegyetlenül vonzódtam a némethez, és egy szórakozóhelyre, sötétbe, fülledt levegőbe nem ezt tartottam a legjobb felállásnak.

Gondterhelten kotortam a fülem mögé a rakoncátlanul lógó barna tincseim. Muszáj volt elmennem, mert bunkó dolog lett volna lemondani pár órával a megbeszélt találkozónk előtt. Magamban már csak azért fohászkodtam, hogy a lehető legalacsonyabb számú hülyeséggel ússzam meg az estét.

Sóhajtva álltam fel a helyemről, és miközben elindultam lefelé a lelátóról, pötyögtem egy SMS-t Nicónak, hogy ügyes volt, és hogy áll-e az este. Valahol, titkon bíztam abban, hogy fáradságra hivatkozva lemondja, mert tényleg borzasztó ötletnek tartottam azt, hogy mi ketten együtt bulizzunk. Bárhova szívesen elmentem volna, kivéve, ha az a máshol egy másik szórakozóhelyet takar. Soha nem voltam barátságban az ilyen helyekkel, mindig is jobban preferáltam a házibulikat, vagy a nyéki focipályánál megejtett, sütögetéssel és főzőcskézéssel egybekötött italozgatásokat.

Könnyes búcsút vettem volna a Hungaroringtől, hogyha közben nem tapostak volna meg milliószor. Azért magamban így is megfogadtam, hogy jövőre ugyanitt, ugyanekkor. Az itt gyűjtött emlékek boldog birtokosaként, az elválás szomorúságával a szívemben hagytam el a mogyoródi pálya területét.

A hatalmas, Budapest felé tóduló tömeg ellenére viszonylag hamar sikerült visszaérnem a fővárosba, innen pedig már játszi könnyedséggel jutottam haza. Mire megérkeztem otthonra, már Nico válaszüzenete is a telefonomon várt, miszerint még jó hogy áll az este, ez lesz a napja fénypontja. Fura keserűséget éreztem ebben a mondatban, és volt egy olyan sejtésem, hogy Nico a legkevésbé sem elégedett a futam eredményével.

Se anya, se apa nem volt még otthon, de előző nap már említettem nekik az esti találkozómat Nicóval. Anya még mindig azon volt fennakadva, hogy hogyan választhattam a németet Szabi helyett, figyelembe sem véve azt, hogy ilyen téren a nyéki srác soha nem volt alternatíva. Apát különösebben nem hozta lázba a dolog, nem szerette a motorsportot, a fociért élt-halt csak. Megkérdezte ugyan, hogy mi Nico kedvenc csapata, de édesapámat se a Bayern, se a Cottbus nem érdekelte túlzottan, így szomorúan konstatálta, hogy nem talált újabb Liverpool-szurkolót.

Függetlenül attól, hogy mennyire ódzkodtam ettől az egész Symbolos dologtól, amikor zuhanyzás és hajmosás után használható ruha után kutatva felforgattam a szekrényemet, már elfogott az izgatottság. Vártam az estét, már előrepörgettem volna az időt, és közben rettegtem. Az egyik felem minden áron menni akart, a legcsinosabb, legmutatósabb ruhámban, a másik felem pedig inkább otthon maradt volna melegítőben és trikóban sorozatot nézni.

Végül egy sötétkék, félvállas ruhára esett a választásom, amihez egy nem túl magas sarkú, fekete körömcipőt húztam. Egy kistáskába szórtam az esti buli elengedhetetlen kellékeit, mint az irataim, a pénztárcám, a telefonom, szemceruza, szájfény és jó pár papírzsepi.

– Nahát, milyen csinos vagy – somolygott anya, amikor leértem a konyhába. Indulás előtt még akartam enni valamit, hogy ne üres hassal menjek el otthonról.

– Köszi – mosolyodtam el, miközben a hűtőben kutakodva ráleltem egy doboz lasagne-ra. A fedelét lekapva bedobtam a mikróba, és a konyhapultnak dőltem.

– Szabi is megy? – Mielőtt válaszoltam volna, megforgattam a szememet.

– Nem, de reggel a kilences vonattal megyek le Nyékre – mondtam, de megelőzvén édesanyám lelkes kombinálását, hozzátettem: – Megnézem Bartoneczky új lovát, akit lovagolni fogok. – Anya csak mindent tudóan bólogatott, és sejtelmesen vigyorogva visszafordult a mosogatóhoz. Szerencsére a mikró ebben a pillanatban csengetett, így gyorsan kikaptam a dobozt és hozzákezdtem a darált húsos tésztához.

– Ugye tudod, hogy elég kiábrándító az, hogy tündéri koktélruhában, kisminkelve, csinosan, két pofára túrod be a lasagnét? – kérdezte anya rám sandítva a mosogatótól, mire egy pillanatra megálltam az evésben, de mivel semmi szellemes riposzt nem jutott eszembe, inkább folytattam.

Vacsora után érzékeny búcsút vettem a szüleimtől, és letettem a nagyesküt, hogy egyre itthon leszek. Apa még elsütött egy gyenge Hamupipőkés poént, de szóltam neki, hogy ez sem az a nap, amikor ez vicces. Egy-egy puszit nyomtam mindkettejük arcára, majd elindultam a Budapesti estébe.

Nicóval azt beszéltük meg szombaton, hogy azzal a pass-szal, amit akkor adott, beengednek a hotelbe, és az előtérben találkozunk nyolckor. Így hát a héten immár sokadszorra is az Intercontinental felé vettem az utamat, és közben azon tűnődtem, mekkorát fordult velem a világ. Amikor szerdán Pestre érkeztem, az volt bennem, hogy életem legjobb hétvégéje lesz ez, de azt gondoltam, már pusztán az megadja majd ezt az élményt, hogy kinn lehetek a Hungaroringen. Legvadabb álmaimban sem mertem volna arról ábrándozni, hogy vasárnapra ott tartok majd, hogy az egyik pilóta kísérőjeként érkezek a futam afterpartijára.

A szálloda előtt pár tucat rajongó állt, de könnyűszerrel lavíroztam át közöttük, felvillantottam a passom a hotel biztonsági őrének, aki egy biccentéssel már engedett is tovább. A fotocellás ajtón belépve gyakorlatilag 180 fokban forgattam a fejemet, és csodáltam az Intercontinental előterét. Olyannyira csodáltam, hogy ha Nico nem ragadja meg a karomat, lazán elsétáltam volna.

Szétszórtan kaptam felé a fejemet, de ahogy végigmértem a sötétkék farmert és fekete inget viselő németet, elégedetten elmosolyodtam. Ha már úgyis fogta a karomat, magához húzott egy, a számra motyogott sziára, és egy gyors üdvözlő csókra. Ha a világ akkor és ott véget ért volna, Nico fölényesen és pimaszul vigyorogva, vidáman szikrázó kék szemekkel halt volna meg, én pedig bárgyú ábrázattal, és egy lenyűgözött kiskamasz pillantásával.

Az agyam leghátsó sarkában elhaló szirénaként visította a józan eszem utolsó, megmaradt kis szikrája, hogy ez az este nagyon nem jó ötlet, és fussak, rohanjak haza. Közben az áruló, galád elmém elvarázsolt többsége pedig minden ellenkezés nélkül csobbant a Nico jelenléte nyújtotta édes kábulatban. Tudtam, hogy minél előbb ki kéne ússzak a partra, csak már az agyam sem úgy működött, ahogy szerettem volna. A józan eszem kétségbeesetten kapálózott a kamaszlány-szintre degradálódott agysejtjeim között, miközben bárgyú mosollyal az arcomon simultam Nico ölelésébe.

Kerülni akartuk a felhajtást, így a hátsó bejáraton távoztunk, ahol már várt ránk egy taxi. Miután Nico rám csukta az ajtó, igyekeztem olyan közel helyezkedni az ablakhoz, amennyire csak tudtam. A szinte üres, pesti utcát szemrevételeztem, mikor a szőke német is beült mellém. Őt annyira nem érdekelte a budapesti körutazás, pedig igazán sok lett volna a látnivaló. A város helyett ő mégis inkább engem szuggerált – nem néztem oda, de a pillantása szinte lukat égetett az oldalamba.

Nico lopva, öt centivel közelebb ült, mire óriásit nyelve húzódtam közelebb az ablakhoz. Egyrészt jóleső hűvössége kissé észhez térített, másrészt legalább kicsit kintebb kerültem a pilóta bűvköréből, noha tudtam, a menekülési lehetőségeim végesek. Reakciómat látva Nico fojtottan felröhögött, és nem bírtam ki, hogy ne pillantsak oda, hogy ne idézzem újra ismét emlékezetembe az elbűvölő mosolyát.

Abban bíztam, hogy a német pont a tájat pásztázza, de legnagyobb bánatomra továbbra is engem méregetett. A lopott oldalpillantásom, és a szélsebesen visszakapott tekintetemet látván pedig ismét felnevetett – ezúttal már meg sem próbálta palástolni a jókedvét. Kacagása betöltötte a taxi teljes légterét, melengette a szívem, és elgyengítette a lábaimat. Átok reád, kémia.

Borzasztó nehéz volt megállni, hogy ne engedjek a kísértésnek, hogy ne üljek közvetlenül mellé, hogy ne nézzek bele tótükör tisztaságú, mesés, kék szemeibe, hogy ne simítsam végig a kezem az enyhén borostás arcélén, hogy ne szüntessem meg másodpercek alatt a kettőnk szája közötti távolságot. De jól nevelt lány voltam, vagy legalábbis annak tartottam magamat, és nem terveztem egy taxi hátsó ülésén nyalakodni azzal a pasival, akihez egyébként is rettentő módon vonzódtam, és akit amúgy még egy hete sem ismerek. Annyira azért még birtokában voltam a józan eszemnek, hogy tudjam, ez tényleg pocsék ötlet lenne, még akkor is, ha minden bizonnyal piszkosul élvezném. Ráadásul, még ha az erkölcsi részétől el is tekintenék, tudtam, a hátsó ülésen smárolás összegyűrné a ruhám, és tönkretenné a hajam, és zilált külsővel nem illik megjelenni egy buliban. A távozás már más kérdés, de… Azért inkább az erkölcsi vonatkozás miatt maradtam a budapesti táj ismételt szemlélésénél.

– Egész este tartani akarod a másfél méter távolságot? – kérdezte Nico, és hallottam a hangján hogy vigyorog. Előttem volt a pimaszul felfele görbülő szája, és az ártatlanságot sugárzó szemei. Holott nagyjából annyi ártatlanság volt benne, mint Voldemortban.

Nem feleltem, csak összeszorított szájjal megráztam a fejem.

– Kommunikálni is csak fejrázásokkal akarsz? Mert ezt mondjuk megérteném, három méter távolságból amúgy sem lehet beszélgetni – kuncogott fel, nekem pedig igen nagy erőket kellett mozgósítanom, hogy ne forduljak meg, és ne kezdjek el hevesen magyarázni. De tudtam, hogy ez nagyjából a vesztemmel lenne egyenlő, szóval inkább csak ismételten megráztam a fejemet, azt gondolván, a téma lezárva. Nico azonban tovább feszítette a húrt, és elkezdte böködni a vállam. Ez volt az a pont, ahol a tűrőképességem megadta magát.

– Ugye tudod, hogy ezzel a szövegeléssel egy szemernyit sem könnyíted meg a dolgom? – kérdeztem, felé kapva a fejemet. Nem felelt, csak várta, hogy folytassam, miközben önelégülten vigyorgott. De istenem, ez az átkozott önelégültség is mocskosul jól állt neki! – Itt ülünk, egy picike kis helyen, amit nagyjából másfél perc alatt megtöltött a parfümöd illata, ami minden idegszálamat ingerli. Ez pedig tetézi az amúgy sem elhanyagolható vonzalmat, amit irántad érzek. Tetejében te még szívod a vérem, hogy miért nem kommunikálok. Hát tessék, azért, mert ha feléd fordulva beszélgetni kezdenék veled, akkor abból nem beszélgetés lenne. Megcsókolnál, én visszacsókolnék, és egy olyan lavina indulna el, amit nem tudom, képes lennék-e megállítani. Boldog vagy? – kérdeztem nagyot fújtatva, és hirtelen már sokkal kevésbé éreztem magamat feszültnek vagy frusztráltnak.

– Tulajdonképpen csak szólni akartam, hogy megérkeztünk, de jó tudni, hogy mivel állunk szemben – kacsintott rám, hogy aztán nevetve másszon ki az éppen megálló taxiból.

A jókedvét látva megfordult a fejemben, hogy hazavitetem magamat, de végül nagyot sóhajtva szálltam ki a Nico által kinyitott ajtón. Valahogy úgy, mintha óriási szívességet tennék a németnek. Meglátva azonban a Symbol előtti emberrengeteget, hirtelen megrémültem, és ez a pilótának is feltűnt.

– Baj van? – szegezte nekem egyből a kérdést.

– Nem akarok címlapokon szerepelni – suttogtam halálra vált arccal, tekintetemet a vakukat villogtató fotósokra szegezve. Nico megértően pillantott rám, és a szája sarkában feltűnt egy halvány, elbűvölő mosoly.

– Megoldjuk – jelentette ki a német kacsintva egyet. Rövid töprengés után féloldalasan az ölelésébe húzott úgy, hogy az arcom egyik fele nem látszott a mellkasától, a hajamat pedig ráigazgatta az arcom. Kissé bizalmatlanul pislogtam rá, de ő töretlenül mosolygott. – Bízz bennem! – kért kedvesen, egy puszit nyomva a homlokomra. Sóhajtva bólintottam egyet és visszafordítottam az arcom a mellkasához.

Kicsit zavart, hogy szinte semmit nem láttam, csak éppen azt, ahova léptünk, de ha nem akartam Nico Hülkenberg barátnőjeként a hétfői Blikk és Bors címlapján virítani – márpedig nem akartam –, akkor muszáj volt megbíznom a német pilótában. Határozottan, mégis óvatosan vezetett az embertömegen keresztül. Nem torpant meg egy pillanatra sem, pedig még így, a pilóta vállába temetve az arcomat is láttam a vakuk villogását.

Aztán egyszer csak sötét lett, és a szőke halkan kuncogva tolt el magától.

– Gratulálok Reni, sikeresen túlélted az újságíró hiénák első támadását – mosolygott rám úgy, hogy a szívem megint kissé hevesebben kezdett kalapálni, és legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna. De azért még mindig tartottam a kinn hagyott fotósoktól.

– Köszi a segítséget – mondtam végül, és halványan elvigyorodva nyomtam egy puszit az arcára. – Na, akkor megyünk? – kérdeztem, hogy aztán nevetve ragadjam meg a kezét és húzzam magammal a Symbol szíve felé. A német kacagva követett, ám hamar átvette az irányítást, és teljesen másik irányba kezdett vezetni.

– Hova megyünk? – próbáltam túlkiabálni a zenét. Nico csak rám pillantott egy másodpercre, elmosolyodott és megingatta a fejét, majd tovább húzott maga után. Durcásan, grimaszolva követtem, és olyannyira elmerültem ebben, hogy észre sem vettem, hogy a szőke megtorpant előttem, így sikeresen nekiütköztem a hátának.

– Mi a…? – kezdtem bele, kilépve mögüle, aztán hirtelen elakadt a szavam, mert Nicóval szemben ott vigyorgott Rosberg és egy kedves mosolyú, csinos lány, a német kezét szorongatva – minden kétséget kizárólag ő volt a barátnője.

– Reni, hadd mutassam be Nicót és Viviant, srácok ő Reni – mutatott be minket egymásnak a kísérőm.

– Örülök – nyújtottam a kezemet mosolyogva. – Miattatok késett el a randinkról, igaz? – kérdeztem félrebiccentett fejjel, pimasz mosollyal, mire Nico – az én Nicóm – finoman megbökött. A másik azonban hangosan felnevetett, és megrázta a kezem.

– Igen, mi voltunk a bűnbakok – vigyorgott továbbra is Rosberg.

– Akkor tényleg nem egy dögös szöszivel akadt össze a liftben. Ámbár… – merengtem el, és félszemmel a mellettem álló srácra sandítottam. Nagyot sóhajtott, míg Nico ismét felnevetett, immáron Vivannel együtt.

– Haver, lesz bajod ezzel a lánnyal – veregette meg a Mercedes pilóta a kísérőm vállát, aki csak fájdalmas arccal bólogatott.

– Hé, Hülkenberg! Jössz táncolni? – kérdeztem vigyorogva. Erre már ő is felnevetett, és a fejét ingatva indultunk a táncoló tömeg szíve felé. – Tudsz táncolni? – álltam meg előtte félrebiccentett fejjel. – Úgy biztos nem, mint én – legyintettem rá.

– Kihúzod még ma a gyufát – motyogta, egyre közelítve az arcát az enyém felé.

– Igazán? – kérdeztem egészen közel hajolva hozzá. Azonban mielőtt megcsókolhatott volna, elkaptam a fejem, és táncolni kezdtem. – Mégis mivel? – pillantottam hátra a vállam fölött.

– A sírba viszel – közölte Nico kategorikusan, szája sarkában megbúvó mosollyal.

– Ugyan már, nem olyan könnyű az – akasztottam a nyakába a karjaim, ő pedig megadóan csúsztatta kezeit a derekamra.

– Ugye tudod, hogy éjfélkor mennem kell? – kérdeztem tőle néhány végigtáncolt számmal később.

– Miért? – vonta össze a szemöldökét.

– Mert én vagyok Hamupipőke, és éjfélkor a lovaim visszaváltoznak egerekké – feleltem, ám hirtelen elgondolkoztam egy pillanatra. – Bár elég durván tudnám csak megmagyarázni az edzőmnek, hogy miért akarok díjugratni egy egér hátán.

Nico hangosan felkacagott, és a körülöttünk táncoló tömeggel mit sem törődve lágyan, puhán megcsókolt. Elmosolyodva fontam a karom a nyaka köré, miközben szorosan a mellkasához simultam. A csókja által belőlem kiváltott reakcióhoz még mindig nem szoktam hozzá. Még mindig minden porcikám beleborzongott abba, ahogy ajka az enyémhez ért, és ahogy nyelve lusta táncra hívta az enyémet.

– Egyébként azért kell mennem, mert holnap reggel megyek le Nyékre, megnézem az új lovat, és emlékeztetem a sajátom, hogy nem veszett el a gazdája. És ha én holnap két lóval akarok dolgozni, akkor az nem fér össze azzal, hogy hajnalig mulatozok. Ráadásul egy csomót is kell majd utaznom – fejtettem ki a gondolataimat a németnek, miután vége szakadt a csókunknak. Karjaim továbbra is a nyakában pihentek, ujjaim a szőke tincsekkel játszottak.

– Aludj nálam – közölte Nico olyan arccal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig egyáltalán nem volt az. És ami még rosszabb, hogy ilyen kinyilatkoztatásra a legkisebb mértékben sem voltam felkészülve. A kezeim elernyedten csúsztak le a német nyakából, és halálra vált arccal pislogtam rá. És… valahol azért csalódott voltam, mert nem gondoltam volna, hogy ő is olyan srác, akinek ez számít. De persze, mit is gondoltam… Mindnek ez számít. Mire a gondolatmenetem végére jutottam, már bosszúsan és dacosan néztem fel a kék szemekbe.

– Én nem az a lány vagyok – jelentettem ki, majd hátat fordítottam, hogy dühödten elsiessek, azonban Nico keze vasmarokként kulcsolódott a csuklómra, és még a zenén túl is hallottam a „Reni, várj” kiáltását. Csalódott pillantással fordultam hátra, és összevont szemöldökkel mértem végig a németet.

– Én pedig nem az a srác – lépett közelebb. – Nem azért kérdeztem. Én csak… – Az égbe emelte a pillantását, és nagyot sóhajtva fordította vissza a fejét. A kék szemekben mintha aggodalmat láttam volna csillanni. – Ne hidd, hogy nekem erről szól az egész – mondta még egy lépéssel közelebb lépve, és így már egészen közel állt, közvetlen előttem. – Reni, nagyon kedvellek, és a világért nem akarnék semmi olyat, amit te nem – mondta az arcomra simítva a tenyerét. – Még mindig le akarsz lépni? – kérdezte halkan, már amennyire a környezet, és a hangzavar engedte. Óvatosan megráztam a fejem, mire mintha megkönnyebbült volna. Finoman ölelt magához, én pedig macskamód bújtam a mellkasához.

– Sajnálom – motyogta a hajamba, mire halkan felnevettem.

– Én reagáltam túl – súgtam alig hallhatóan – már amennyire az üvöltő zene megengedte a suttogást –, ám ezúttal ő kacagott fel.

– Teljesen normálisan reagáltál – nyugtatott, majd egy puszit nyomott a hajamra. – Akkor nálam alszol? – kérdezte pimasz vigyorba húzva a száját, sokatmondóan vonogatva a szemöldökét. Nem feleltem, csak megforgattam a szememet és egy erőteljes csapást mértem a német pilóta mellkasára.

– Ne bunyózz, Kassai! Inkább gyere és mutasd azt a híres tánctudást. – Nevetve húzott vissza a táncoló tömegbe, én pedig engedve a szelíd erőszaknak vele tartottam, és bemutattam az összes trükköt és mozdulatot, amik a nyéki bulik során rám ragadtak.