Why can't we be like that? [Muke Clemmings]

A Stella által hirdetett Nagy Songfic Kampány (erről bővebben ITT) hozta meg a kedvem ahhoz, hogy írjak egy songficet a Little Mix - Secret Love Song című dalából. És aztán arra, hogy ebből milyen jó Muke Clemmings fanfic lenne. Szóval kábé egy nap alatt megszületett. Szükségesnek érzek egy-két figyelmeztetést: slash, tehát fiú-fiú szerelmet mutat be, a tőlem megszokott "gyerekbarát" módon, de azért fontosnak tartottam felhívni rá a figyelmet, hogy aki nem bírja az ilyesmit, az hozzá se fogjon. Remélem azért lesz valaki, akinek tetszik, a hozzászólást, mint mindig, most is szívesen várom.

Why can't we be like that?

Egyedül ült az öltözőben, az arcát a tenyerébe temette, hogy aztán ujjaival végigszántsa a szanaszét álló világosszőke tincseket. A helyiségbe beszűrődött a rajongók sikítása az arénából – a hangorkán, ami máskor mindig boldoggá tette, de ezen az estén nem érzett mást, csak ürességet. Pedig ez a nap is ugyanúgy indult, mint a többi a turnén, valami mégis változott. Talán ő maga. Talán belefáradt a hazugságokba, a bujkálásba, a menekülésbe önmaga, az érzései, és mások véleménye elől. Talán csak túl sok volt az elvárás.

A mosoly az arcán hónapok óta nem volt az igazi, és arra sem emlékezett már, hogy milyen gondtalanul nevetni, vagy a mellkasára nehezedő mázsás súly nélkül levegőt venni. Az elvárások megfojtották, és ezen az sem segített, hogy az egyetlen személy, akinek a véleménye tényleg számított, ugyanúgy érzett, mint ő. Nem kellett volna törődniük azzal, mások mit mondanak, mégis, mindkettejüket megbénította a félelem. A félelem, hogy a nyilvánosság tönkreteheti azt a tiszta és őszinte kapcsolatot, ami kettejük között volt.

We got a love that is hopeless

Reszelőset sóhajtva egyenesedett fel a széken, és tekintete a ruhákkal teledobált padlóról az asztalon magányosan álló műanyag söröspohárra tévedt. A szemeit lehunyva gondolt vissza az időkre, amikor még minden tökéletes volt, és a feszengés meg a kétségbeesés nem mérgezte meg a viszonyukat. Amikor még a rettegés nem kúszott be alattomosan a mindennapjaikba.

A fiú maga sem tudta hol és mikor kezdődött pontosan az egész. Hogy mikor lett több a barátságukból, hogy mikor kezdett el vonzódni hozzá, hogy mikor lett szerelmes belé. Hogy mikor váltak az apró érintések a mindennapok megnyugtató izgalmává, és hogy mikor kezdték kitölteni a lopott pillantások az üres másodperceket, amikor azt hitték, senki nem figyel.

Every second, every thought, I'm in so deep

Barátok voltak, nem volt titkuk egymás előtt, és ez adta a stabilitást a kapcsolatuknak, és mégis, kicsúszni látszott a talaj a lábuk alól. Szó sem volt arról, hogy ne szerették volna egymást, csak a megfelelési kényszer megbénította őket.

A fiú óriási szerencsének élte meg azt, hogy Luke viszontszereti. Amikor szembesült a saját érzéseivel, a legbátrabb álmaiban volt csak mersze arra gondolni, hogy azok nem egyirányúak. De amikor a fiatalabb szőke sorozatosan szemezett vele, és nem húzódott el az érintéseitől, sőt, ő maga kezdeményezte őket, az felért egy csodával.

Fájdalmas, elhaló sóhajjal, és összeszoruló szívvel gondolt a fiú érintésére, amitől az egész testén végigfutott a hideg. Már csak az emlékétől, hát még ha valóban itt lett volna mellette. De nem volt, mert mostanság akadtak nézeteltéréseik, legfőképp amiatt, hogy féltette Luke-ot. Nem önmagát, hanem a fiatalabb fiút. Nem akarta odavetni a sajtó hiénái elé, mert tudta, hogy egy életre megtörné őt. És azt pedig nem hagyhatta, nem engedhette, hogy a szeretett fiú törékeny, ártatlan és tiszta lelkét tönkretegyék. Túl a szerelmen önzés is volt benne – tudta, hogy az a kettejük kapcsolatának is a halálát jelentené, és nem lett volna képes Luke nélkül akár csak egy másodpercet is leélni az életéből. Így már nem, hogy tudta, mennyire felemelő vele.

It's obvious you're meant for me

Every piece of you, it just fits perfectly

Remegve emlékezett vissza az első, egy pusziból kinőtt csókjukra. Ártatlan volt, mindketten megilletődtek kissé, és pár pillanatig azt sem tudták, mit is csinálnak tulajdonképpen. De az az apró csók is a mennybe repítette mindkettejüket. Az ajkuk, a nyelvük ösztönösen tudta, mi a teendő, egyből rátaláltak a másik ritmusára, és amikor a fiú megérezte Luke enyhén remegő kezeit a nyaka körül a szíve majd kiugrott a mellkasából. El sem hitte, hogy ennyire szerencsés lehet. Hogy nemcsak nem veszítette el a barátságát, de megkapta valami több reményét.

De ahogy a műanyagpohárban álló sörről is eltűnt a hab, úgy az ő kapcsolatukból is kiveszett a varázs egy része. A zárt ajtók mögött vívott szenvedélyes csókcsaták, és szerelmes pillanatok jelentették minden átkozott nap fénypontját, a kamerák kereszttüzében váltott sóvár pillantások viszont keservesen nehezítették az életüket. A szobájuk mélyén azok lehettek, akik akartak, akik voltak. Megjátszás és hazugság nélkül, senkitől sem zavartathatva szerethették egymást. A két próba között, a koncertek előtt és az interjúk után lopott csókok éltették őket. Az egymás ölelésében töltött éjszakák, az apró érintések, az ártatlan mosolyok. Olyankor a kezeik úgy passzoltak össze, mint a legtökéletesebb kirakós darabkái, és a fiú szentül hitte, hogy Luke vállgödrét arra találták ki, hogy borzasztó napjai végén beletemethesse az arcát.

Stolen moments that we steal as the curtain falls

It'll never be enough

A fiú emlékezett, ahogy két csók között elcsukló, rekedtes hangon először súgta Luke fülébe a bűvös, sz-betűs szót. Egy apró, sötét, raktárszerű helyiségben voltak, és tudta, hogy a fiatalabb nem ezt érdemelné. Hogy egy felvállalható, normális kapcsolat járna neki, de ez volt a legtöbb, amit ő adhatott – a szívét, ezüsttálcán. Vagy adott pillanatban egy koszos műanyagtálcán, de hitt abban, hogy talán nem a külcsín számít. És hogy egyszer talán jobb lehet.

Utálta a gondolatát annak, hogy nem szerethették akkor, ott és úgy egymást, amikor, ahol és ahogy akarták. Hogy nem foghatta meg a szerelme kezét bármikor, hogy nem ölelhette meg csak úgy, hogy mutathatta ki, hogy összetartoznak. Valahányszor egy édesen nevető párt látott a szíve megtelt fájdalommal és haraggal. Dühös volt a világra, az emberekre, akik ismeretlenül is elítélték volna őket, még úgy is, hogy semmi közük nem volt kettejükhöz. Senkinek semmi köze nem volt hozzájuk.

Why can't I hold you in the street?

Why can't I kiss you on the dance floor?

Reszketve temette ismét a tenyerébe az arcát. Úgy érezte, belepusztul abba, ha Luke és ő nem lehetnek együtt. Régebben hitt abban, hogy a szerelem mindent legyőz, de ezek csak hangzatos szavak voltak, amiket olyanok kiabáltak, akiknek soha nem kellett megküzdeniük többszázezer ember ellenszenvével. Rettegett attól, hogy ezek miatt fogja elveszíteni a fiút, akit mindennél jobban szeretett, és akiért az életét is nevetve, gondolkodás vagy egy cseppnyi hezitálás nélkül dobta volna oda. Szerette őt, és Luke viszontszerette. A legnagyobb közös vonásuk az egymás iránt érzett mérhetetlen szeretetük és ragaszkodásuk volt, és ez tartotta össze őket a mai napig. Emiatt harcoltak tovább a színfalak mögül, észrevétlenül, együtt, egymásért.

Nyílt az ajtó, és belépett rajta Luke teljes szőke valójában, a szikrázóan kék szemekkel, amikben a fiú minden áldott alkalommal, a legnagyobb örömmel veszett el.

We keep behind closed doors

Every time I see you, I die a little more

– Mikey! – szólította nevén a fiút, amitől az egy picit összerezzent, de bánatos zöld szemeit az érkezőre emelte. Nem állt fel, nem mozdult, és nem szólt semmit, csak ránézett. De abban a pillantásban benne volt minden, egy élet, egy szerelem történetét mesélte el. Az örömöt, a boldogságot, és a mögötte meghúzódó rengeteg szenvedést. Őszinte szeretetet, titkokat, és hazugságok végtelen, kusza hálóját.

Luke leguggolt a fiú elé, és óriási tenyerét annak arcára simította. Michael a szemét lehunyva bújt az érintésbe, igyekezett minden érzékszervével a másikra koncentrálni, kiélvezni a pillanatot. Emlékezetébe vésni Luke jellegzetes, megnyugtató illatát, vagy ahogy a hideg keze az ő meleg, borostás arcélére simult.

– Hagyd abba – súgta a fiatalabb reszelős hangon, mire Michael szemhéja felpattant, és értetlen, zöld szemmel pillantott Luke-ra. – A tépődést, az önmarcangolást. Elég lesz – suttogta kedvesen, ahogy kezei lecsúsztak Michael nyakára, majd a vállára, és szelíd erőszakkal ölelésébe vonta. – Csak engedd, hogy szeresselek. Úgy, ahogy vagy.

Why can't I say that I'm in love?

I wanna shout it from the rooftops

A fiú nem felelt semmit, csak karjaival Luke nyakába csimpaszkodott, mintha az élete függne tőle. Szemeit szorosan lehunyta, és annyira közel passzírozta magát a másikhoz, hogy annál tovább már fizikai képtelenség lett volna. Szüksége volt rá. A jelenlétére, az ölelésére, a csókjára, a tenyerére az arcán, a karjára a dereka körül, a bizalmasan suttogott szavaira, a bátorítására, a szerelmére. Az egész lényére. Luke-ot akarta, mindenestől, maga mellett, örökre.

Ez az ölelés az életét mentette meg, kirántotta a csalódottságból, a magányos rettegésből, a melankóliából. Luke-kal az oldalán már kevésbé látta elborzasztónak a helyzetet, noha még mindig félt attól, hogy a fiú sérülhet, hogy ők ketten, együtt sérülhetnek. De Luke optimista volt, és az ő pozitivitása legyőzte Michael rémes pesszimizmusát és borúlátását. Ketten együtt egészet alkottak, egy majdhogynem megtámadhatatlan, elpusztíthatatlan egészet. Még ha egyelőre a négy fal között kellett is tartaniuk, olyankor legalább ott voltak egymásnak.

I don't wanna live love this way

I don't wanna hide us away

Órákon át képesek lettek volna egymást szorosan ölelve állni az öltözőben, de az ajtóra mért kopogás a végszavuk volt – indulniuk kellett a koncertre, London várta őket. Michael egy puszit nyomott Luke nyakára, majd egy végeláthatatlanul hosszú pillanatra, erőgyűjtés céljából, az imádott vállgödörbe temette az arcát. Aztán elhúzódott, és felpillantott a fiú szerelmesen mosolygó kék szemébe.

– Köszönöm – mondta halkan, ám a fiatalabb nem felelt, csak kiszélesedő mosollyal megcsókolta. Szavak nélkül is értették egymást – „szívesen bármikor”, „szeretlek”, „minden rendben lesz”, és megannyi más titkos jelentést hordozott magában, amelyet kizárólag ők ketten érthettek.

Ahogy elváltak, mindkettejük arcán boldog mosoly ült, olyan fajta, ami igazán ritka, és őszinte. Tiszta és ártatlan. Szerelmes. Kifelé indulva Michael visszanézett, vetett egy utolsó pillantást a söröspohárra, és a hiányzó habjára, de megrázta a fejét. Fölösleges ilyen dolgokból hasonlatokat levezetni, amikor ami igazán fontos, aki igazán lényeges, ott van vele, hideg ujjai, az ő meleg tenyerét fogják körül, és ajka az ő ajkát csókolja.

I wonder if it ever will change

I'm living for that day, someday

Az ajtóhoz érve elengedték egymás kezét, de csak fizikai értelemben. Arra szinte képtelenek lettek volna, hogy akárcsak egyetlen percig úgy létezzenek, hogy a másikat száműzik a gondolataik közül.

Mielőtt kiléptek volna a színpadra a rajongó lányok ezrei elé, Luke Michael keze köré kulcsolta hosszú ujjait, és megszorította azt. Bíztatóan rámosolygott, és egy óvatos csókot nyomott a szája sarkába, majd elindult ki, a rajongók elé, hagyva, hogy kezeik szétcsússzanak egy időre. A színpad negyedénél járva visszapillantott, egy bíztató mosolyt dobott az idősebb fiúnak, és egy alig észrevehető kacsintást. De ő látta. Akinek szólt, ő látta, és ez az ő arcát is kivirágoztatta. Határozott léptekkel indult a szeretett szőke után, a szívében az érzéssel, hogy történjen bármi, talán mégis legyőzhetik a világot. Talán nem itt és talán nem most, de képesek lehetnek rá. Csak ők ketten. Együtt.

Fények le. Függöny fel. Kezdődjön az előadás.

Wish we could be like that.