Ugrás a fő tartalomra

Get lost and drive forever with u

Egy Ashton Irwin novella, aminek nagyon nem így terveztem a végét, de a szereplők nem bírtak magukkal. Nevermind... Oka van annak, hogy ilyenkor pakolom fel, és ez nem más, mint Livi szülinapja - szóval Nagyon boldog szülinapot! Remélem tetszik majd ^_^

Get lost and drive forever with u
Az Új-Dél-Walesi országúton meglehetősen kevés autó volt, de egy 2003-as, piros Holden Commodore megállíthatatlanul rótta az aszfaltot. A lehúzott ablakokon bevágott a huzat, de a sofőr, és az anyósülésen ülő utasa a legkevésbé sem bánta – még így, hét órához közelítve sem akart enyhülni a rekkenő hőség. A rádióból egy aktuális popslágerben vonyított egy harmincnapos énekesnő-jelölt arról, hogy mennyire fájdalmas a szerelem.
– Feltűnt már, hogy ezek a számok mind ugyanarról szólnak? – kérdezte az anyósülésen ülő, szőkésbarna hajú lány. Egyik lábát maga alá húzva féloldalasan elfordult a volán mögött ülő barátja felé, már amennyire a biztonsági öv engedte. Zöld szemeit elgondolkodva futtatta végig a fiatal srác ezerszer látott vonásain – a lágy vonalú arcélen, amelyet most pár napos borosta fedett, a folyton felfelé görbülő ajkakon, a mosoly szülte, kisfiús gödröcskéken, a zöld szemeken, és az olykor-olykor belehulló szalmaszőke tincseken, melyek közül most néhány izzadtan tapadt a széles homlokhoz. A lány tekintete a kormányt fogó izmos karokra tévedt, és akaratlanul is kicsúszott egy apró sóhaj a száján, ami csak kiszélesítette a fiú folytonos mosolyát. A lány egészen biztos volt abban, hogy Ashton Irwin fogja a halálát okozni.
– Tájékoztatásul mondanám, hogy a mi dalaink is erről szólnak – jelentette ki szórakozottan a srác, de a lány csak megrázta a fejét.
– Nem mind. Egy csomó van, aminek tök mély témája van – tűnődött el a lány ismét.
– Tényleg? Eddig fel se tűnt… Ja, várj… De, mégis. Nem tudom, rémlik-e, de némelyiket én írtam – vigyorgott Ashton, mire a  lány csak megforgatta a szemét.
– Még mindig nem vagy vicces, Irwin. Szóval ki nem állhatom az ilyen felszínes, sablon szarokat – fejtette ki a lány, elégedetten szopogatva a savanyúcukros nyalókáját. – Nem azt mondom, szerelmes számból is van jó, olyan ami még engem is megsirat…
– Na, ezt, azért nehezemre esik elhinni – nevetett fel Ashton, mire Sara durcásan pillantott rá.
– Nem kértem kommentárt. Mindig szívtelennek állítasz be, pedig vannak dolgok és emberek, amiket és akiket szeretek. Csak nem sok – vigyorodott el a lány, tekintetét a mellettük elterülő, végtelen óceán felé fordítva. Élete egyik legjobb ötlete volt az, mikor kitalálta, hogy ruccanjanak át Ashtonnal kettesben Brisbane-be kocsival. Imádott autózni, utazni, és mindezt a szeretett fiú társaságában tenni, több volt, mint csodás.
– Mondd, hogy én köztük vagyok, és nem azért találtad ki az utazást, hogy menet közben eltegyél láb alól. – Ashton arcára pimasz mosoly költözött, amitől Sara véleménye szerint pont úgy nézett ki, mint egy ötéves.
– Köztük vagy. Meg a rajongóitok által shippelt pasijaid is. Hogy is mondják? Lashton, Cashton, meg Mashton? Nem tudok választani, melyik a legjobb – nevetett a lány, azonban a mosoly fokozatosan hervadt le az arcáról, ahogy az autó lassulni kezdett.
– Ash, mondd, hogy azért állunk meg, mert pisilned kell. – Bizonytalanul pillantott a srácra, ám ő teljes koncentrációban húzódott le az útról és állította meg az autót.
– Defekt – szólt szűkszavúan a dobos, ahogyan lassacskán kikászálódott a tűzpiros autóból.
– De van pótkerék nem? Pikk-pakk kicseréled – nyugodott meg Sara, de azért ő is kiszállt a járműből. Fekete, a Blink-182 zenekar logójával díszített pólóját a melle alatt megcsomózta, és kényelmesen végigfeküdt az autóút melletti füves területen.
– Mi a… Mit csinálsz? – kérdezte Ashton egy ötéves értetlenségével.
– Napozok – felelte Sara, egy leheletnyit lejjebb tolva az orrán a napszemüveget, amit aztán gyorsan a helyére is igazított a hirtelen fényár miatt. A szőke fiú egy nagyot sóhajtott, majd félrepakolva a csomagtartóból a hátizsákjaikat előhorgászta a kerékcseréhez szükséges eszközöket. Lelkesen helyére rakta az emelőt, hogy hozzálásson a munkához.
Már a régi kereket le is szedte a helyéről, amikor ismét a csomagtartóhoz fordult, hogy előhorgássza a pótkereket. Ám ahogy megpróbálta kiemelni az autóból, a homlokát hirtelen tucatnyi ránc szőtte át, a szeme a koncentrációtól összeszűkült, a szemöldöke pedig a magasba szaladt.
– Quinnie, van egy kis gond – szólalt meg a srác rövid gondolkodás után, az egyedül általa használt becenéven szólítva a lányt. Sara Quentin volt a becsületes neve, de Ashton már az első találkozásukkor sem látott benne semmi sarásat. Azonban véleménye szerint a Quinnie tökéletesen passzolt hozzá, és mikor megismerte a lány bohókás, néha kicsit gyerekes, mindenért lelkesedő, néha kicsit gondomba, és szarkasztikus személyiségét, rájött, hogy teljes mértékig igaza volt.
– Jelen helyzetben nem tudok elképzelni „kis gondot”. Vagy óriási gond van, vagy nincs gond – felelte a lány, miközben egy nagy sóhajtástól kísérve felült. – Tehát, mi az az óriási gond?
– Az van, hogy rohadt lapos a pótkerék. Nem olyan „lassacskán elevickélünk az első benzinkútig” módon, hanem úgy, hogy „előbb adja meg magát a tengely, minthogy elérjünk a civilizációba”. – Sara kifejezetten aranyosnak találta, ahogy Ashton tanácstalanul vakargatta a tarkóját, ugyanakkor ez a tanácstalanság kissé aggasztotta is.
– Akkor most hívunk egy autómentőt? – tette fel a lány a triviális kérdést, mire a fiútól kapott egy bosszús pillantást. A létező legbosszúsabb pillantását, aminek hatására hirtelen Sara is megvilágosodott, és inkább behúzta a nyakát. Az volt ugyanis a csodálatos ötlete, hogy hagyják otthon a telefonjaikat, hogy az utazásuk tényleg felhőtlen és gondtalan legyen, és tényleg senki vagy semmi ne zavarja meg őket.
– Oké, ez a rész talán még se volt annyira jó ötlet – bólintott összeszorított szájjal.
– Gondolod? – kérdezte szkeptikusan Ashton.
– És akkor most mi a teendő? – Sara fölkecmergett a földről, hogy legalább többé-kevésbé egy magasságban legyenek a fiúval, ám az még így is majd’ egy fejjel magasabb volt nála.
– Fogalmam sincs – túrt Ashton zavartan a hajába, majd az utóhoz lépett, kivette a hátsó ülésre hajított ásványvizes üveget, és nagyot kortyolt belőle. – Elindulok gyalog, hogy keressek egy benzinkutat, aztán onnan hívok autómentőt. Te maradj nyugodtan – legyintett a srác, de Sara zöld szemei hirtelen a kétszeresükre nőttek.
– Láttál te akár egyetlen horrorfilmet is életedben? Tudod, mivel kezdődik mind? Az ártatlan lány ott marad az autóban, míg a barátja elmegy segítségért. És ki hal meg az ilyen filmekben először? Az ártatlan, cuki szőke. Köszi, de nem, megyek veled.
– Pedig ha valakinek, hát neked nem kéne aggódnod, Quinnie – szólt Ash bujkáló mosollyal – Olyan távol állsz az ártatlantól, mint ide Hollywood.
– Olyan egy mocsok vagy, Irwin! – kiáltott fel, a srác felé futva, aki nevetve szaladt előtte. Mikor Sara utolérte, egy enyhe csapással adta vissza barátja gonoszságát, majd büntetésképp Ash hátára ugrott. – De ha viszel a hátadon, talán megbocsátok – gondolkozott el a lány.
– Az első árokig elviszlek, aztán beleborítalak – nevetett fel Ashton, és bár a lány nem látta, biztos volt, hogy a gyűlölve imádott gödröcskék, mint mindig, ezúttal is ott ültek az arcán.
– Szavakkal el nem mondhatom, mennyire utállak – játszotta Sara a sértődöttet, ahogy lecsúszott a 5 Seconds of Summer dobosának a hátáról.
– Akkor jó, mert én is utállak téged – vigyorodott el Ash a barátnője felé fordulva, majd töretlenül mosolyogva áthidalta a kettejük közötti távolságot, és megcsókolta.
– Nem mintha nem élvezném, amit a száddal csinálsz – húzódott el Sara kaján vigyorral az arcán –, de kezd esteledni, és ezzel a horrorfilmes teóriáim is erősödnek, szóval javaslom, induljunk.
Ashton elpakolta a sikertelen kerékcsere után fennmaradt káoszt, bezárta az autót, majd összekulcsolva az ujjait a lányéval elindultak az országút mellett.
– Tudod, tulajdonképpen ennek is megvan a maga romantikája – tűnődött el Sara, ahogy tekintete ismét az ezerszer látott óceánra tévedt. Képtelen volt betelni vele, de tulajdonképpen nem bánta, mert boldoggá tette az, hogy ilyen egyszerű dolgoknak tudott örülni.
– Tudod ugye, hogy ma már egy autómentő sem fog kijönni a kocsihoz? – kérdezett vissza Ashton, mire Sara elmosolyodott.
– A motelben alvásnak is megvan a maga romantikája, csak az egy másfajta romantika.
– Ettől nincsenek horrorfilmbe illő képzeteid? – somolygott a srác, az elmaradhatatlan gödröcskéivel az arcán.
– Ó, dehogynem. Ha egyszer hazaérünk, soha többé nem hagyom magára a telefonomat.
– Már feltéve, hogy hazaérünk még. És nem rabolnak el szervkereskedők. Vagy nem kaszabol össze a central coasti láncfűrészes, vagy – sorolta nagy vidáman Ash, de Sara nemes egyszerűséggel befogta a nevető szőke száját.
– Elég, így is épp eléggé parázok.
– A nagy Sara Quentin fél? Sose hittem volna, hogy valaha ezt megélem. Ezt muszáj lesz elmesélnem otthon a srácoknak. Mikey meg Calum el lesznek ragadtatva – vigyorgott a fiú.
– Mikey meg Calum nagyon jól tudják, hogy a közösen nézett horror filmjeinken is mindig majrézok. Ki is használja az a két majom, és direkt rátesznek egy lapáttal – jelentette ki bosszúsan Sara. – Mert tök cuki dolog azt mondani, hogy „most nem lesz semmi ijesztő”, hogy odanézzek, pont akkor, mikor a legparább jelenet megy. És mikor azt mondom cuki, értsd azt, hogy mocsok – grimaszolt a lány, ami ismét nevetésre késztette a srácot.
– Nem akarlak még jobban kétségbe ejteni, de nem gyanús neked egy kicsit, hogy egyetlen autó nem jár erre? De tényleg, egy se, én a helyedben… – kezdte Ashton, de a lány félbeszakította.
– Nincsenek autók, mert pusztulat meleg van, és épeszű ember ilyenkor az óceánban pacsál, vagy a légkondi hűvösében jeges kólát szopogat – forgatta meg a szemét Sara, miközben minden erejével igyekezett hinni a saját szavaiban.
– De épp ezért, ha valakinek a szerveit akarnám, tuti ilyenkor… – húzta a lány agyát tovább Ash, akkora vigyorral az arcán, mint komplett Ausztrália.
– Fogd már be Irwin! Inkább azt találd ki, hogy mikor érünk a benzinkúthoz.
– Fogalmam sincs Quinnie, ugyanis nem vagyok térkép. Telefonunk GPS-szel meg továbbra sincs. Miért?
– Pisilnem kell – jelentette ki Sara némi hezitálás után, mire a fiú fájdalmasan felnyögött.
– Akármerre nézel, mindenhol fák meg bokrok. Érezd otthon magad – mutatott körbe Ashton, de a lány megrázta a fejét.
– Sötétedik, én be nem megyek oda, a fák közé. Ki tudja ki, vagy mi van ott – borzongott meg Sara, mire a fiú látványosan megforgatta a szemét.
– Előremenjek megnézni, hogy tiszta-e a terep? – indult meg fiú, de Sara egyből a karjára kulcsolta az ujjait.
– Isten ments! Még a végén elvisznek téged, aztán itt maradok egyedül, és szinte ugyanaz a szitu.
– Quinnie, könyörgöm. Soha nem érünk a benzinkútra. – A lány végül egy darab zsebkendőt szorongatva, folyamatosan beszélve bemerészkedett az útszéli fák közé, megesketve Ashtont, hogyha egy pillanatra is elhallgat, ne törődjön se élővel se holttal, induljon utána.
Miután ezt is túléltek, megnyugodó kedélyekkel baktattak tovább az országúton, de az idő elteltével kezdtek egyre jobban kételkedni abban, hogy létezik-e egyáltalán benzinkút, vagy motel, vagy település, vagy bármi a környéken. Kezdték egyre rosszabb ötletnek érezni, hogy eljöttek az autótól, sőt, azt is, hogy egyáltalán elindultak otthonról.
– Tudom, hogy máskor többnyire a pokolba kívánom Luke-ékat, mikor belerondítanak a romantikus esténkbe, de most azért kicsit hiányzik a dolog. Főképp azért, mert akkor legalább a saját ágyamban fekhetek. Tényleg, igazából fáradt vagyok – tűnődött el a lány, ahogy ismét összefűzte ujjait, a doboséival.
– Ezek után soha többet nem mozdulunk ki? – kérdezte Ash bujkáló mosollyal.
– Soha. Én maradok otthon LoL-ozni Mikeyval, neked meg megengedem, hogy Luke-ékkal kávét hajkurássz a városban – ajánlott alkut Sara, mire a srác hangosan és jóízűen felnevetett.
– Rendben, megegyeztünk.
Pár percig némán sétáltak, amit csak az óceán morajlása tört meg. Ashtont meg is lepte a csend, nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Sara ilyen tartósan hallgasson. Ilyesmire általában három esetben volt képes, mikor aludt, mikor evett, és mikor a szobájába zárkózva veszettül játszott valamivel.
– Viszel a hátadon? – kérdezte a lány megállva, ahogy a fiú felé fordult, és egy párhetes kölyökkutya pillantását imitálva pislogott fel a dobosra.
– Nem, nehéz vagy – felelte Ash, pimasz mosollyal az arcán, amitől megint úgy nézett ki, mint egy óvodás. Sara soha nem értette, hogy hogy nem kérik el a személyiét valahányszor sört vesz. Vagy kávét. Annyi idősen, amennyinek ilyenkor kinéz, még kávét se lenne szabad inni.
– Naa! – nyújtotta el hosszan a lány, ahogy karjait a fiú a nyaka köré fonta. – Kérlek – súgta egészen közel Ashton arcához, szinte a srác szájába.
– Legyen – sóhajtott lehunyva egy pillanatra a szemét, de arcán a szokásos mosolya bujkált, és már megjelentek a Sara által imádott gödröcskék is. A lány aprót sikkantva nyomott gyors csókot barátja szájára, majd egy pillanattal később már teljes lelkesedéssel ugrott fel a dobos hátára.
– Basszus, Quinnie, az a duplasajtos sajtburger nagyon nem kellett volna Brooklynban – vigyorodott el Ashton, hogy túráztassa kicsit Sara agyát.
– Akkor majom vagy, Irwin! – szólt sértődötten a lány, ahogy enyhén meglegyintette a fiú a vállát.
– Mondja a lány, aki majommód csimpaszkodik a hátamon. Ha valami nem tetszik, le is tehetlek ám – nevetett fel Ashton ismét. Sara persze rögvest megemberelte magát, és egy hang nélkül utazott barátja hátán, nagyjából kettő egész percig. Ekkor ugyanis, mintha belebújt volna a kisördög, arcára vigyor költözött, és mindennemű hezitálás nélkül kezdett apró puszikat szórni Ashton nyakára. Pontosan tudta, hogy a fiú mennyire szereti ezt, mi sem igazolta ezt jobban, mint a torkából előtörő, aprócska, önkéntelen morgás. Ennek hatására Sara mosolya kiszélesedett, és puszik közé néha-néha egy apró, finom harapást is beiktatott.
– Csak találjunk egy átkozott motelt – motyogta Ashton az orra elé mély, rekedtes hangon, azon igyekezve, hogy továbbra is az útra tudjon koncentrálni, de ez igen nehéznek bizonyult, mikor a szeretett lány a hátán utazva, épp a füle mögötti érzékeny bőrfelületet hintette be puha csókokkal. Pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte, hogy az autóját valahol kilométerekre hagyták a hátuk mögött, vagy hogy a franc se tudta, hol voltak éppen.
– Hogy mondod? – kérdezett vissza Sara kaján vigyorral az arcán, holott pontosan értette a dobos szavait.
– Meg se szólaltam – sóhajtott Ash, enyhén megrázva a fejét.
– Én is várom, hogy megtaláljuk azt a motelt – susogta a lány a srác fülébe, amitől annak végigfutott a hátán a hideg. – Tudod, annak is megvan a romantikája – vigyorgott továbbra is Sara, Ashton pedig gondolatban már lassan ott tartott, hogy a fene se fogja megvárni, hogy elérjenek egy motelhez, hotelhez, vagy akármihez.
Szinte abban a pillanatban, ahogy ez keresztülfutott a fején, az úton előrébb, jó háromszáz méternyire fényt látott kiszűrődni a fák közül, aminek egyet kellett jelentenie azzal, hogy végre megtalálták a hőn áhított civilizációt.
– Ugrás Quinnie, megérkeztünk – szólt a srác, ahogy óvatosan elengedte Sara lábát, hagyva, hogy az lecsússzon a hátán. A lány még egy gyors csókot nyomott a dobos nyakára, mielőtt összekulcsolta volna az ujjaikat.
– Csak érjünk oda, és szétszedlek – mormogta karcos hangon Ash a lány fülébe, akinek hatalmas vigyor telepedett az arcára.
– Alig várom – nevetett fel, ahogy elindultak az egyre közeledő fények felé. Ashton jól sejtette, a piros neonfény óriás betűkkel hirdette a motel nevét. Odaérve hiába voltak mindketten éhesek és szomjasok, a legkevésbé sem számított. Amilyen gyorsan csak lehetett kivettek egy szobát a szürke, hatvanas éveket idéző recepciónál, hogy aztán nem egész kettő perccel később, már csapódjon utánuk az szobaajtó. A Blink-182-s felső a másodperc tört része alatt került a kopottas linóleumra, és nem sokkal később Ashton fekete, felirattal díszített pólója is csatlakozott hozzá.
– És… az… autómentő? – kérdezte a levegőt kapkodva Sara, arcán széles vigyorral, miközben a fiú éppen a rövidnadrágot tornázta le róla.
– Fogd be, Quinnie – szuszogta Ashton, kilépve a nadrágjából. Biztosítandó, hogy a lány száját a továbbiakban egyetlen fölösleges mondat se hagyhassa el, forrón, mohón és szenvedélyesen megcsókolta. Innentől kezdve pedig csak sóhajok és apró nyögések töltötték meg az apró, fülledt levegőjű, sokat látott motelszobát. 

Megjegyzések

  1. NEM BÍROK MAGAMMAL2018. április 25. 21:56

    Úristen, mekkora paraszt vagyok! Másnak a szülinapi novellája alá simán odapofátlankodok, a sajátomhoz meg nem írok egy szót se. Ez annnyira tipikus én.

    Na de most itt vagyok (mert megy a Bayern meccs és nem tudom mihez kezdhetnék magammal, mert izgulok és csak fél szemmel merem nézni), és bepótolok mindent. Olyan kommentet írok ide, amit tuti nem teszel ki a faladra. Már csak azért se, mert gyanítom, a 90%-a mellébeszélés lesz. Emlékszem ám erre a novellára, nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem, és majd ha odaérek, el is mondom, miért jöttem most ide.

    EMLÉKSZEM, hogy amikor először olvastam ezt, az elején tökre meglepődtem, hogy WALEs? mondom milyen Wales, tán elmentek meglátogatni Ramsey-t? xD aztán később megvilágosodtam. jobban mondva kiderült, hogy műveletlen vagyok (megint).

    Rákerestem erre az autóra, és azt hittem, hogy ha már így ki lett emelve márkával meg évvel meg mindennel, akkor valami extrás kocsi lesz. De nem az lett. Vagy paaaassz, ehhez sem értek igazából. Csak külsőre olyan átlagosnak tűnik.

    "A lány egészen biztos volt abban, hogy Ashton Irwin fogja a halálát okozni." sejtem, mit érzel, Szöszi.

    "Tájékoztatásul mondanám, hogy a mi dalaink is erről szólnak" -> hahahahahah, igazigaz
    I know that you don’t, but if I ask you if you love me
    I hope you lie, lie, lie
    Lie to me
    na jó, na, igazából nagyon tetszik ez a szám, csak egynél többször eddig nem tudtam meghallgatni, mert nyomi vagyok (és most még jön hozzá videó, hát ahh, már készítem a zsepiket)

    "Egy csomó van, aminek tök mély témája van" igen, például a DON'T STOPPPPP xD

    "ki nem állhatom az ilyen felszínes, sablon szarokat" Jól van, te kis nyalókás sznob picsa, akkor hallgass klasszikus zenét, ott biztos csak olyan témákat dolgoznak fel, amiket még soha senki azelőtt. (izé, bocsánat, de most ebben a formában jött ki a meccs okozta feszültség, azt hiszem?)

    "Lashton, Cashton, meg Mashton? Nem tudok választani, melyik a legjobb" NA ezért jöttem (részben) XD én se tudok választani, az a baj. bár mostanában (mostanában? a szülinapi insta videó óta) nagyon Mashton felé húz a szívem. Annyira bírom, ahogy instán meg twitteren meg úgy általában kommunikálnak egymással, na meg hát az Amnesia gitározós videó tegnapelőttről... Aw *-*

    "Mi a… Mit csinálsz?" ez volt az én reakcióm is, hát miss sznobéria legalább valami lelki támogatást nyújthatott volna a kerékcsere mellé, de nem... ő inkább lefeküdt napozni... (igen, minden feszültséget ezen a nőn fogok levezetni. kellett neki kihúzni a gyufát az elején.)

    szóval Sznob kisasszony kitalálta, hogy ne vigyenek telefont. Ha már ilyen zseniális ötletei vannak, azt miért nem tudja kitalálni, hogy "akkor most mi a teendő?" nem mástól kéne várni a megoldást, ha ő a fő probléma okozója.

    ezek az állandó horrorfilmes utalások és félelmek, amikkel a főszereplőid állandóan előhozakodnak... xD

    "Az első árokig elviszlek, aztán beleborítalak" adná az isten xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nem kassai a bíró, de ez se normális2018. április 25. 21:57

      Ha Malum lennék (ezért IS jöttem), én is halálra szívatnám ezt a csajt. Nagyon jól teszik. És Ashton is, hogy nem hagyja abba a horrorfilmes utalgatásokat, féljen csak. (én is félek, hogy bajok lesznek itt, mert a bayernnél már két embert le kellett cserélni, és még csak éppen vége lett az első félidőnek. na EZ a horror.)

      "látványosan megforgatta a szemét" ÉN minden pillanatban, mikor megszólal ez a nő (vagy amikor arra gondolok, hogy ramost végül nem tiltották el ettől a meccstől)

      annyira vicces, hogy a lány állandóan csak picsog, Ashton, meg végig mosolyogva tűri. valamit tuti lát benne xD

      "hatvanas éveket idéző recepció" okédoké, valószínűleg, ha ezt beírnám a keresőbe, akkor sem lennék okosabb. Szóval ezt most inkább elengedem.

      "Fogd be, Quinnie" EZ A TÖKÉLETES LEZÁRÁS. Én már nem is írtam volna utána egy pluszt bekezdést, ez már önmagában annyira jó, hogy jobbat el se tudnék képzelni. Végre Ashton bekussoltatta Sznobériát, halleluuujaa xDDD

      Nos, így a végén tartozom egy vallomással. Szerintem azért nem írtam ide soha, mert annyira utáltam ezt a nőt, de nem akartam még annál is jobban belegázolni a kis lelkivilágodba, mint amennyire egyébként is belegázoltam gy ööö... napi szinten. Ja, meg mert ha ezt mind leírtam volna, nem csak még annál is jobban megsértődtél volna, mint amennyire egyébként is meg voltál sértődve kb. minden mondatom után, hanem még hálátlannak is tűntem volna.

      De nem vagyok az, jó? Biztos megköszöntem 2016-ban, de megköszönöm most is ezt a novellát. A(z egyik) kedvenc szülinapi ajándékom volt.

      L.

      u.i.: nézd meg a szülinapi insta dalt, hogy arra emlékezz ebből a kommentből, ne pedig arra, mennyit szidtam a csajt xD

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…