♦ final masquerade ♦

figyelmeztetések: OOC karakterek, AU, FANfiction - nagyon fan, ezt kéretik figyelembe venni. És egy szavát se vegyétek komolyan... Ez... tényleg csak fanfic. Egy mi lenne ha... kezdetű mondat továbbgondolása... Bővebben a fejezet után.  - 1 - Meet you there A külföldiek számára Budapest belvárosának hangulata mindig magával ragadónak hatott. A régi, mégis monumentális és szép épületek, a Dunán átívelő hidak, a belső városrész forgataga minden idetévedőt lenyűgözött, nem számított honnan érkezett. Nem volt ezzel másképp az öt, magukat srácként aposztrofáló, egyébként már jócskán férfikorban járó kanadai zenész sem. Az európai koncertturnéjuk hozta őket a mesés magyar fővárosba, és immár órák óta rótták az utcákat – képtelenek voltak szakadni a belváros varázsától. A Szabadság híd pesti hídfőjét kellemes hangulat lengte be. Túl a híd alatt csordogáló Dunán, a vidám, színes baráti társaságokon, a nyári nap melegén enyhítő fátyolfelhőkön és a folyó által hozott szellőn, két ...

A szőkésbarna hajú lány smink nélküli arcán egy apró mosoly futott át, ahogy még egyszer végignézett magán – a kissé szaggatott farmerén, a fekete trikóján, a bátyjától kölcsönvett, nála jó pár számmal nagyobb piros kockás ingén, és a minden formázás nélkül, enyhén hullámosan vállára hulló haján. Kétség kívül ez volt a tökéletes farsangi jelmez. A legjobb, ami csak eszébe juthatott. Kockázatosnak tűnt ugyan, de végül hamar meggyőzte magát, hogy ezt a lépést előbb-utóbb úgyis meg kell hoznia. Miért ne tehette volna hát akkor, mikor ezzel még képviselhetett is valamit? Eldöntötte ugyanis, hogy szakítva a nevetségesen képmutató szokásokkal, ezúttal nem rejti két kiló vakolat alá az arcát, nem próbálja megregulázni a minden irányba kunkorodó haját, és nem bújik habos-babos, álomszerű báli ruhába. Idén arra gondolt, hogy önmaga lesz a bálon. Elege volt az elvárásokból, és a kétszínű emberekből, akik az arcába mosolyogtak, de a háta mögött titkon bármit megtettek volna a bukásáért. ...

Érzem az arcomba csapó szelet, a kabáton, és a több réteg pulóveren át is a csontomig hatoló hideget. Látom a homályos foltokká egybeolvadó, száraz, kopár fákat. Élvezem a sebesség mámorát, a vasparipám édes búgását, a bukósisak alól kilógó hajamba kapó menetszelet. Kilátástalanság. A szabadság átjárja testem. Felkapna a magasba, de valami a földhöz láncol, és nem enged felszállni onnan. Felkelni, felállni, továbbmenni… Csak menni. Ugyanazon a kanyargós, olykor kiszélesedő, majd beszűkülő, hol árnyékos és erdős, hol kietlen úton minden nap, újra és újra. Magány. A hosszú, végeláthatatlan aszfalton senki nem szegődik társamul, magamban szelem az országutat. Mert kell. Muszáj. Éppen olyan üres az út is, mint a belsőm, és pont olyan végeláthatatlan, mint a lelkemet darabokra szakító szenvedés. Üresség. A belsőmet kiégették a beszürkülő mindennapok, és a tél közeledtével egyre fájóbb minden. Egyre nyomasztóbb a rám szálló sötétség, az álnok módon tőrbe csaló feketéség, ami a...