Ugrás a fő tartalomra

Motorháton

Érzem az arcomba csapó szelet, a kabáton, és a több réteg pulóveren át is a csontomig hatoló hideget. Látom a homályos foltokká egybeolvadó, száraz, kopár fákat. Élvezem a sebesség mámorát, a vasparipám édes búgását, a bukósisak alól kilógó hajamba kapó menetszelet.
Kilátástalanság.
A szabadság átjárja testem. Felkapna a magasba, de valami a földhöz láncol, és nem enged felszállni onnan. Felkelni, felállni, továbbmenni… Csak menni. Ugyanazon a kanyargós, olykor kiszélesedő, majd beszűkülő, hol árnyékos és erdős, hol kietlen úton minden nap, újra és újra.
Magány.
A hosszú, végeláthatatlan aszfalton senki nem szegődik társamul, magamban szelem az országutat. Mert kell. Muszáj. Éppen olyan üres az út is, mint a belsőm, és pont olyan végeláthatatlan, mint a lelkemet darabokra szakító szenvedés.
Üresség.
A belsőmet kiégették a beszürkülő mindennapok, és a tél közeledtével egyre fájóbb minden. Egyre nyomasztóbb a rám szálló sötétség, az álnok módon tőrbe csaló feketéség, ami a ruháim után a lelkemet is beszínezi.
Fájdalom.
A céltalanság kerget, száműz. Nap, mint nap, elzavar otthonról, motorra parancsol. Már kormányoznom sem kell, mert a gyötrődés vezet mindennap ugyanarra az útra. Az elemésztő hiány, a porba hulló szeretetem, és a veszteség, ami hónapokkal ezelőtt költözött az ereimbe.
Elhagyatottság.
Egyedül vagyok. Voltam. Leszek. Azóta, az átkozott nap óta, egymagam vagyok a nap minden órájában, azt az egyet kivéve, amit itt töltök. A temető kopár sírkövei között. A fejfák között, amik ha beszélni tudnának, ezer meg ezer élet történetét mesélnék. Számtalan élet közül egyet ismerek csupán, azon az emberét, aki gyerekkoromtól kezdve az életemet jelentette.
Reménytelenség.
Reszketve guggolok a nagyapám sírja mellé, kezemet a nevére simítva, miközben a térdemre rakott fekete bukósisakomon koppan egy könnycsepp, melyet újabbak követnek. A napok már hetekké, a hetek hónapokká duzzadtak, a könnyeim tára mégis kifogyhatatlan. A hiány szüli őket, a fájdalom, és az üresség. Az elhagyatottság, a reménytelenség, a kilátástalanság és a magány.

Itt vagyok élőként a holtak közt. Halottként az élők közt.

______________
Nem nagyon akartam írogatni ezekhez az egypercesekhez, de most muszáj. Egyrészről, mert a Motorháton az egyik kedvencem, és őszintén remélem, hogy nektek is tetszik. Másrészt pedig azért, mert a napokban nem csakhogy elértük, de át is léptük a 40 feliratkozót, amiért elképesztően hálás vagyok, komolyan. Elmondani sem tudom mennyire, szóval nagy-nagy virtuális ölelés mindenkinek. ♥ 
Továbbá a kommenteket most is nagyon szívesen várom, kommunikáljatok bátran, írjátok meg ha tetszik valami, vagy ha nem, vagy hogy mit olvasnátok szívesen, és meglátjuk mit tehetek az ügy érdekében :)
Ölel Benneteket,
a 41 feliratkozó miatt örvendező Dora

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…