Ugrás a fő tartalomra

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp.
x Teen Wolf
x szösz
x poszt-5x09
x Sclies!breakup
x Stiles Stilinski
x angst
x 460 szó

Mindig van más lehetőség

„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, akik emberek!”
Indulatosan csapott a kormányra, ahogy megállította az autót. Levegőt kapkodva szállt ki a szakadó esőbe, hogy tiszta erőből a jeep kerekébe rúgjon. Aztán megismételte, ezúttal egy hangos, kétségbeesett és elveszett üvöltéssel kísérve. Annyi érzés kavargott benne, hogy attól félt, ott helyben szétfeszítik. A keze ökölbe szorult és minden erejét és dühét beleadva az előtte álló üres, roskatag téglafalba bokszolt.
Villáskulcs.
Aztán még egyszer.
Ez a tiéd?
És még egyszer, addig, míg a kézfejét vér nem borította be. A saját vére. Ezúttal. A bűntudat üldözte, de a haragja nagyobb volt.
Miért nem mondtad el?
Olyan egyszerűen kérte őt számon! Mintha annyira könnyű volna elszámolni bárki előtt azzal, hogy megölt valakit! Mintha nem gyűlölte volna magát miatta eléggé. Mintha nem ébredt volna zihálva, lihegve minden éjjel ugyanabból a rémálomból. Remegve. Zaklatottan. Az öklét harapva, hogy ne üvöltsön fel. Remélve, hogy tényleg csak egy álom. De nem csak álom volt. Az elvett élet tényleg az ő lelkén száradt – mint Donovan vére a könyvtári állványokon.
Megölted?
Felismerés. Csalódott meglepettség. Szinte hallotta, ahogy a róla alkotott kép megrepedezik a másik fejében. A téglafalról úgy pergett a keze alatt a vakolat, ahogy minden bizonnyal a barátságuk is porladt a másik szavai nyomán. Percről percre. Másodpercről másodpercre. Az arcát már nem csak az eső mosta, az égből hulló cseppekbe forró, sós könnyek vegyültek. A harag könnyei. Nem. A fájdalom könnyei – egy végetérő barátságot sirattak.
Nem lett volna szabad ezt tenned!
A vád ott ült Scott szemében. Az igazságtalan vagdalkozás. A ki nem mondott ítélet – bűnös. Az ő hibája volt, tudta. Mégis… Meg sem hallgatta az ő szemszögét. Esélyt sem adott a védelemre. Tárgyalás nélkül hirdetett ítéletet. Mert ítélkezett! Vaktában, tények vagy mérlegelés nélkül bíráskodott.
Van egy határ, ami után már nem önvédelemről beszélünk.
Talán nem magát védte. Talán holtan akarta látni. Akarta holtan látni. De értük tette. Értük is. Mindannyiukért. Az apjáért. Nem volt szándékos. Scottnak tudnia kéne, hogy szándékosan nem tenne ilyet. Mi az önvédelem, ha nem ez? Hol a gyerekkor emléke? Mi van a barátsággal? Eltűnt. Elveszett, összetört. Megölték. Azt is. Hörögve, vért köpve hevert az esőtől ázott földön. Sárosan, meggyalázva.
Nem ölhetjük meg az embereket, akiket próbálunk megmenteni.
Ez lett a barátságukból. Kioktatás, egy újabb lecke. Egy eszme újbóli szajkózása, aminek talán sosem volt létjogosultsága. Nem, mert értelmét vesztette sorsdöntő pillanatokban. A végső kérdés előtt állva senki nem gondolkozott volna. Scott se. Ő se. Senki se. A fájdalom két gócpontból indult – a szívéből és a kézfejéből, ahogy egy utolsó, megsemmisítő ütést mért a vöröslő téglafalra – már maga sem volt biztos benne, hogy az az eredeti színe, vagy a saját vére festette karmazsinná.
Mindig van más lehetőség.
Nem. Nincs. Néha nincs. Néha csak az van, amit a gép dob. A könnyek az arcon. A vér a kézen. És egy darabjaira tört barátság szilánkjai a szívben. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…