Sziasztok!
Tudom, hihetetlen, hogy ez
a bejegyzés címe, és hogy annyi ígérgetés után, végre tényleg itt van. Bár nem
tudom, várta valaki? Jelentkezzen bátran. Alapból amúgy egy rövidebb – sokkal – rövidebb fejezetnek szántam,
és alapból tovább tartott volna időben, benne lett volna a tűzijáték is, de azt
hiszem, a maga 4295 szavával így is épp elég hosszú lett. A végén végre
megjelenik egy régóta ígérgetett szereplő - akit egyébként a montázson láthattok is -, remélem örülni fogtok neki, mert jó eséllyel a következő részben követik majd a pajtijai is. De arról
egyelőre ötletem sincs, hogy a következő fejezet mikorra várható.
Arról viszont van, hogy a
következő friss mikor jön – hétfőn. Egy Supernatural fandomú szösz lesz,
valami, amiről egyelőre én se tudom mi. És kizártnak tartom, hogy ez hétfőig változzon.
De annyit elárulok, hogy a címe Night
Moves lesz, és benne lesz Baby, Sam meg Dean, meg egy nyakkendő, és nem
tudom, hogy ilyen létezik-e – de mostantól biztos, mert én kitaláltam –, de én
hangulatficnek hívom, mert… majd remélhetőleg meglátjátok hétfőn. Addig is, jó
olvasást az SP-hez, és a véleményekre, mint mindig, ezúttal is rendkívül kíváncsi vagyok :’D
puszi, D.
– 7 –
Rock Show
Kora délelőtt a két lány
visszanézett a fesztiválra. Na, persze nem azért, mert annyira unták volna a
zenészek társaságát, csak azért, hogy legalább valami halvány fogalmuk legyen
arról, hogy mi zajlott ott, ha esetleg valaki otthon megkérdezné. Mert abban
mindketten egészen biztosak voltak, hogy ha a valódi történéseket kezdenék el
mesélni bárkinek, az úgyse hinne nekik. Úgyhogy előre lefixálták, hogy egy
teljesen átlagos, már-már unalmas fesztivál sztoriját mesélik majd el a
barátaiknak és a családnak. Volt egy olyan sejtésük, hogy még ezt is magasba
szaladó szemöldökök és összeráncolt homlokok fogják szegélyezni. Ismerték otthon
a lányokat, és minden családtag és barát végigélte a megszállott rajongó
korszakukat. A füzetbe szívecskéket firkáló, a zenészek és bandák nevét
százszor lekörmölő, színes, kidekorált dalszövegeket skiccelő fanatikus
időszakot, amikor mindketten, egy-egy zenész oldalán képzelték el életük
hátralevő részét. Persze ez érdemben azóta sem változott sokat, csak már nem
adtak neki akkora hangot.
Elmentek tehát
tapasztalatot és sztorikat gyűjteni a fesztivál szívébe. Befizettek egy
méregdrága lángosra, tízszer halálra rémültek a fejük fölött a drótkötélpályán
önfeledten leszánkázó illuminált fesztiválozóktól, és kis híján rosszul lettek
az egyetlen, nem hányingerkeltő mobil WC előtt kígyózó sor láttán.
– Nem mintha finnyás
lennék, de megszoktam a jó világot, a hotelszoba tiszta fürdőjét, az ingyen
söröket, amik gyakorlatilag korlátlan számban a rendelkezésünkre álltak a
buszon, meg a kinti olcsó kaját – húzta el a száját Tina, és Zizi nem tehetett
mást, csak mélységesen egyetértett barátnőjével.
– Csak hogy senki ne
mondhassa, hogy sznobok vagyunk, vagy valami, legalább menjünk egy kört –
vetette fel Zizi. – Mérjük fel, milyen programlehetőségeink lettek volna, ha
nem adódik meg az, ami megadódott – vigyorodott el.
– Várj, szóval ennyi a
lényeg? Dobjam bele a kis labdát a zsákba? – kérdezte Zizi, immár percekkel
később az OTP-sek sátránál állva, egy neon zöld egyen pólóban virító sráctól,
ami csak úgy rikított a fiú szinte hófehér bőrén.
– Igen ennyi a feladat.
Meg aztán felírod a neved és az e-mail címed – tette még hozzá, mire Tinának
rögvest a magasba szaladt a szemöldöke, és összeszűkült szemmel kezdte
méregetni a szőke, kicsit duci, szemüveges srácot. – Mármint nem nekem kell,
csak a nyeremény átadáshoz – jött zavarba, elpirulva kissé, amitől Tina
szemöldöke még feljebb kúszott, tovább növelve a fiú zavarát. – Mármint persze,
félre ne érts, nekem is kellene… – Tina csendesen felkuncogott a srác
esetlenségén, de aztán pár pillanattal később fájón dörzsölte meg az oldalát,
ahova merő véletlenségből beleszaladt Zizi könyöke.
– Aucs! – jajdult fel a
szőke, de barátnője csak megforgatta a szemét.
– Ne legyél undok. Inkább
dobok – mosolygott a lány, majd kezébe fogta a kis labdákat és egyesével a
zsákba dobálta őket, lényegében minden erőfeszítés nélkül.
– Ez nevetségesen egyszerű
volt – hümmögött Zizi, mikor már eljöttek a standtól, és mindketten a kezükben
szorongattak egy dobozos minitársast.
– És valószínűleg az
életben soha nem fogok ezzel játszani – tette hozzá Tina, a dobozt
tanulmányozva. Valami Monopoly szerűnek próbálták promózni, de nem voltak benne
bábuk, meg tábla, meg tulajdonképpen játékpénz sem, szóval a lány semmi
értelmét nem látta. Csak annyi jött neki le belőle, hogy pénzkezelésről,
matekról meg némi közgazdaságról van szó, ez pedig éppen elég volt arra, hogy a
társast maximum poháralátétnek használja. Vagy egy billegő polc lábának
kitámasztására. Így belegondolva, ez egészen jó ötletnek tűnt, úgyis hónapok
óta szenvedett már az éjjeliszekrény lábával, ez meg pont méretesnek tűnt.
– És most mi a terv? –
kérdezte a szőke barátnőjétől, ahogy kiértek a fesztivál előtti kis utcára.
– Hát, én azt mondom,
menjünk vissza a srácokhoz. Ez szép volt, jó volt, de ha már felajánlották,
hogy annyit csövelünk náluk, amennyit akarunk, plusz backstage-ből nézhetjük a
koncertet, akar a franc beszívott, sörszagú idióták között nyomorogni. – Zita
feleletére Tina csak megvonta a vállát, majd egyetértően bólogatni kezdett, így
hát közös megegyezéssel elindultak az All Time Low előző nap felfedezett
hotelszobája felé.
Miután bekopogtattak a
szobába, több perc is eltelt, mire végre kitárult előttük az ajtó, a
félmeztelen Rian által. Tina egy erőteljes nyelés kíséretében mérte végig a
dobost, majd az ezúttal – kivételesen – kissé józanabb Zizi után, ő maga is két
puszival üdvözölte a zenészt.
– Ki vele srácok, mi a program? Mi már
kifesztiváloztuk magunkat, képzeljétek, nyertünk polctámasztékot! – kezdett
lelkes mesélésbe Tina, ahogy helyet foglalt a kanapén az idő közben odatelepedő
Rian mellett.
– Milyen polctámaszt? – kérdezett
vissza Jack értetlenül, mire a szőke lány megmutatta neki a játékot, amit az
imént kaptak.
– Menő. Ez ilyen
Monopoly-copy? – kérdezte a gitáros, mire Tina vállat vont.
– Fogalmam sincs. Annyira
azért nem érdekel – vigyorodott el. – De ki vele, mit csináltok ilyenkor?
– A magunkba bolondított
rajongóinkkal hetyegünk – érkezett a felelet Zacktől, akit a lányok nem is
láttak, csak a hangját hallották, valahonnan a konyha felől.
– Ne már, most komolyan? –
kezdett rá Zizi is.
– Na jó, komolyan kíváncsiak
vagytok? – lépett be a nappaliba Alex is, roppant drámai hatást keltve. A
lányok lelkes bólogatásba kezdtek, mire az énekes a hifihez lépett, nyomkodott
rajta valamit, majd rövid idő múlva felcsendült Bon Jovi klasszikusa, a Dead or Alive. Zizi és Tina kétkedve
figyelték az énekest, ahogy az egyik fotelhez ment, majd helyet foglalt benne.
Közben pedig fogalmuk sem volt honnan, de Rian elővarázsolt egy pakli francia
kártyát.
– A show előtt történik
mindig az igazi varázslat – kezdett bele Alex komoly hangon, miközben Rian
elkezdte megkeverni a kártyapaklit. A lányok próbálták visszatartani a
nevetésüket és komolyan figyelni a két zenészt, ahogy előadták magukat.
– Csak hogy tudjátok,
ötéves korom óta nem hiszek a varázslatban. Csak az tudna meggyőzni, ha
megkapnám a felvételi levelem a Roxfortba – jegyezte meg Zizi, szőke barátnője
pedig helyeslően bólogatott.
– Istenem, Rian – rándult
meg Alex arca, tettetett fájdalommal. – Valódi hitetlenekkel van dolgunk.
A dobos szomorúan ingatta
a fejét, majd bujkáló mosollyal az arcán Tina felé nyújtotta a paklit, hogy
húzzon egy lapot. A lány szkeptikus mosollyal húzott egyet, jó alaposan
áttanulmányozta a treff négyest, majd várakozón a zenészre pillantott.
– Megjegyezted a kártyád?
– A lány helyeslően bólogatott, majd a dobos kérésére visszaadta neki a lapot.
Rian kevergette egy kicsit, látványos trükkökkel, de a lányok mindketten
tudták, hogy ez csak szemfényvesztés.
– Ez volt az? – érdeklődte
aztán a dobos, felmutatva a káró királyt, mire Tina nevetve megrázta a fejét. –
Sejtettem. Akkor arra kérnélek, nézd meg a telefonod. – Rian mosolya egy
leheletnyit szélesedett, ahogy a szőke lány előhorgászta a készüléket a
táskájából. Semmi különöset nem látott rajta, úgyhogy feloldotta a képernyőt, a
háttéren pedig a jól megszokott vadregényes táj helyett egy treff hármas
virított.
– Ezt… hogy? – kérdezte
Tina, az állát valahol a földön keresgélve, de félt, sose fogja tudni
visszarakni a helyére.
– Egy igazi mágus sosem
fedi fel a titkait – kacsintott Rian.
– Mellesleg, ez még csak a
kezdet volt – tette hozzá Alex, szintén kacsintva, és a két lány kezdett arra
jutni, hogy ennek a kettőnek életcélja, hogy a tökéletességükkel tönkretegyék
az életüket. Tulajdonképpen ez a gondolat évekkel ezelőtt megfogalmazódott már
bennük, és azóta is szentül hittek benne, és tudták is, hogy sok idejük nincs
is már hátra, mert előbb vagy utóbb rajongásuk valamelyik tárgya a vesztüket
fogja okozni.
Másfél órán keresztül szórakoztatták
a két lányt bűvész trükkökkel, egy idő után már a másik két taggal kiegészülve.
Mire a műsor végére értek, Zizi és Tina már tényleg nem tudta, mi a valóság, és
mi nem, és úgy egyáltalán, kételkedtek abban, hogy nem álmodnak-e. Merthogy
kizártnak tartották, hogy ilyen trükköket meg lehessen csinálni valódi varázslás
nélkül.
– Tudom, teljesen el
lettetek varázsolva ezek után – kezdett bele Rian, majd Jack átvette tőle a
szót.
– Ha az eddigi valónk nem
varázsolt volna el eléggé. – Tina morogva, bujkáló mosollyal belebokszolt a
gitáros vállába.
– De nekünk készülődnünk
kell a koncertre – fejezte be az előbb elkezdett mondatot Alex.
– Segíthetünk kiválasztani
az összeállítást? – csillant fel Zizi szeme, de az énekes elkomorodott.
– Hess, még csak az kéne.
Ki tudja, mit aggatnátok ránk – hüledezett Jack, Alex pedig csak bólogatott.
– Hát ezek után, már csak
azért is bármit – méregette összeszűkült szemmel Tina a kettősüket, barna
barátnője pedig csak helyeslően bólogatott.
– Ezek után még az is
kérdéses, hogy egyáltalán hajlandó leszek-e elmenni arra a koncertre – tette
hozzá Zizi, tovább fokozva a tétet, de nem érte el a várt hatást, senki nem
kapott sokkolva a szívéhez ijedtségében. – Nem látom a rémületet, srácok –
tette hozzá elhúzott szájjal.
– Ja, bocsi, annyi
megijedtünk, hogy szóhoz se jutottunk – vigyorgott Alex, mire Tina csak
sóhajtva megforgatta a szemét.
– Induljunk már –
szusszantott maga elé a lány, ám kívánsága teljesülésére még jó háromnegyed
órát várnia kellett. Addig, gondolta, biztos, ami biztos alapon átnézi Rian
kártyapakliját, hátha rájön a trükkök titkára, de semmit nem talált, úgyhogy
csalódottan rakta vissza a paklit az asztalra, miután kétszer sorba rakta, majd
összekeverte a lapokat.
– Király, azt hittem sose
lesztek kész – pattant fel lelkesen Zizi, ahogy a srácok teljesen felöltözve
kiléptek a szobáikból. Komolyan kezdte azt hinni, hogy a zamárdi hotelszoba
kanapéján fog majd megőszülni, amíg arra vár, hogy a négy zenész végre valahára
kellően kicicomázza magát. – Smink ugye nincs rajtatok? – mérte végig szúrós
szemmel a fiúkat.
– Most komolyan, kinek
nézel te minket? Tokio Hotelnek? – vonta fel a szemöldökét sértődötten Zack,
mire Tina fojtottan felnevetett.
– Nem, annak biztos nem.
Határozottan nem vagytok németek. És az ég áldjon benneteket ezért – tette még
hozzá óvatosan. – De most már ugye indulunk? – kérdezte lelkesen, csillogó
szemekkel pillantva – egyik – kedvenc együttesének tagjaira. Mindig fontosnak
tartotta kiemelni, hogy az egyik kedvencről volt csupán szó, még akkor is, ha
az esetek többségében a tagok nem voltak jelen, mert tartott attól, hogy ha
valamilyen úton-módon a fülükbe jutna a hír, hogy egy másik zenekart nevezett
meg elsőszámú kedvencként, akkor vagy megsértődnének rá, vagy ami még rosszabb
egy életre összetörné a lelki világukat. Ráadásul ok nélkül, mivel tényleg képtelen
lett volna választani a számtalan imádott zenész és együttes közül.
– Naná, csak utánatok –
tárta szélesre az ajtót Rian, a két lány pedig tempósan kisasszézott rajta,
izgatottságukban azt sem tudván, hogy hova is lépjenek.
– Úristen, sose voltam még
backstage-ben. Csak egyszer, egy általános iskolai ünnepségen, de nem hiszem,
hogy az igazából backstage-nek számítana – merengett el csalódottan Zizi.
– El kell, keserítselek –
lépett mellé Jack, a lány vállára dobva a karját, amit a barnahajú hölgyemény
rögvest le is kotort onnan, egyből letörve a gitáros szarvait, noha amaz nem
tűnt túl meghatottnak, csak nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Valóban nem
számít backstage-nek.
– Srácok, ez olyan menő,
ahogy itt vonulunk – lelkendezett Tina. – Megyünk a hotelszobából a
turnébuszig, mintha valódi hírességek lennénk. – A lány végig sem gondolta,
amit mondott, és igazából a négy zenész megütközött pillantása sem tűnt fel
neki, annyira benne volt a vonulásban – Rian meg mert volna esküdni rá, hogy
egyszer-kétszer még a haját is hátradobta –, csak Zizi hangos vihogása
zökkentette ki az egészből. – Most mi van? – kérdezte értetlenül.
– Szerintem ezt a valódi
hírességes dolgot gondold át még egyszer, aztán valahogy ments, mielőtt egy
életre kitiltanak minden koncertjükről – bökött a barnahajú a zenészek felé.
– Mármint, mintha mi
ketten is hírességek lennénk, nem csak eltévelyedett rajongók. Mármint, mind
tudjuk az igazságot, de had maradjak már ebben az illúzióban. Meg amúgy. Nem
tök menő, nem is tudom, dobos lennék? Bocs, Rian – pillantott az említettre, de
az fel se vette, csak legyintett egyet.
– Miért, tudsz igazából
dobolni? – pillantott rá Jack felvont szemöldökkel.
– Azt nem. Csak gitározni
meg zongorázni, meg egyesek szerint egész jó hangom van – felelte Tina
morfondírozva.
– Akkor mi a halálért az
egyetlen olyan hangszert választod, amihez közöd nincs? – fakadt ki a gitáros.
– A dobosok olyan menők. A
legmenőbbek. Mármint, Tré Cool, Travis Barker, Lars Ulrich, Andy Hurley, Chuck
Comeau, Ashton Irwin… – Rian megköszörülte a torkát, mire Tina egy pillanatra
nem tudta eldönteni, hogy azért mert Ashtont nem érzi a listára valónak, vagy
valakit hiányol, aztán rövid úton leesett neki. – Rian Dawson, természetesen –
tette hozzá, mire a dobos arcára egyből széles vigyor kúszott.
– Édes Istenem, sose érünk
le – sóhajtott fel teátrálisan Jack, mire Zizi csak mellkason bökte és
fegyelmezőleg rászólt.
– Na, te inkább meg se
szólalj! Akinek ötven perc kell ahhoz, hogy kiválasszon egy szürke nadrágot,
meg egy szürke hosszú ujjú pólót, az ne magyarázzon időről. Mellesleg, tudod
ugye, hogy nyár van, és nagyjából negyven fok?
– Hát igen – tette hozzá
Tina, el is feledkezve az iménti dobos-ambícióiról. – Az egyik tiszta
szürkében, a másik félig szakadt pólóban – ingatta a fejét a lány, mire Rian
fojtottan felnevetett, Alex és Jack azonban csak két szúrós pillantással
díjazták a lányok véleményét.
Hosszas szenvedés, és
csipkelődések után aztán sikerült lejutniuk a buszig, onnantól pedig már
egyenes és problémamentes út vezetette a fesztiválig. A bejáratnál a lányok
kaptak egy-egy nyakba akasztható passt, amivel Alex elmondása szerint bárhova,
de tényleg bárhova beengedik őket, ettől pedig Tina még nagyobb celebnek érezte
magát – már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Igazából fogalmuk sem
volt, mi történik körülöttük, csak egyik ámulatból estek a másikba, miközben
sodródtak az árral, és csak arra eszméltek fel, hogy Jack egy-egy kacsintással
elvonul mellettük, Rian pedig pacsit kérve a színpadra siet, odakinn pedig
totális őrület lesz úrrá emberek százain. Ahogy a srácok a színpadra léptek,
hangos üdvrivalgás, és sikítások indultak útjuknak a közönség soraiból, a két
lány pedig a színpad oldalánál állva várta, hogy elkezdődjön az extázis.
Ahogy megszólalt a Satellite elejei gitár, a két lány
arcára boldog, elégedett vigyor telepedett, a szívük pedig szinte repesett.
Ahogy pedig Alex énekelni kezdett, majd a dobok is beszálltak a hangzásba, a
hatás csak tovább fokozódott. Minden egyes porcikájukban érezték a zenéjüket,
és bár sok mindent megéltek már életükben, ez talán az egyik legjobb dolog
volt. Ezért imádtak koncertekre járni, és tulajdonképpen ez volt az egyik
nyomós oka annak is, hogy igazán, mélyről jövően, szívből szerették a zenét.
Úgy, ahogyan azt elmagyarázni sem igazán tudták. Sokszor előfordult ez velük,
voltak dolgok, amikről csak egyszerűen tudták, hogy mások nem értenék meg. Nem
értenék meg azt, hogy miért jelenti már-már az életüket egy-egy dal, hogy miért
nem tudnak lefeküdni anélkül, hogy meghallgatnák. Nem értenék, hogy miért
kötődnek ennyi idősen is ennyire borzasztóan együttesekhez, zenészekhez.
Egyszerűen csak nem tudnák megérteni, mert nem élték meg mindazt, amit ők, és
így fogalmuk sem lehet arról, hogy mennyi mindent köszönhettek a zenének, és
azoknak a srácoknak, akik ott kinn a színpadon állva a zenéjük minden egyes
másodpercével libabőrt okoztak nekik. Kivéve a Stick, Stones and Technoval, de arról szerettek inkább
elfeledkezni.
A Lost in the Stero lerobbantotta volna a ház tetejét, ha a
fesztivált fedett helyszínen tartották volna, de így legalább nem volt semmi,
ami akadályozza az égbe szálló boldog kiáltásokat. Ennél a számnál érkeztek a
színpadra az első melltartók Jacknek címezve, aki örömmel kötött is egyet a
fejére.
– Megkérdőjelezhető
erkölcsök – jelentette ki Tina enyhén felvont szemöldökkel, de azért a mosoly
ott bujkált az arcán.
– Jajj, istenem, mintha te
nem ezt csinálnád, ha ott állnánk lenn – ingatta meg a fejét Zizi, miközben
mutatóujjával belebökött barátnője oldalába, aki egy nevetésbe torkolló
sikkantással lépett odébb előle.
– Ilyet én egy szóval nem
mondtam – vigyorodott el Tina, mire Zizi játékosan keresztet vetett, hátha így
még megmentheti barátnője sosevolt erkölcseit.
– Istenem, úgy érzem, a
rajongók nem értékelik eléggé Zacket és Riant – sóhajtott fel Zizi teátrálisan
szemlélve a basszusgitárost és a dobost. – Zack hangja olyan, mint egy angyalé,
Rian meg… Hát csak nézz rá!
– Hékás! Mikor lettél Mrs.
Gaskarthból Mrs. Merrick? – érdeklődte Tina felvont szemöldökkel. – Mellesleg
évekkel ezelőtt le stipi-stopiztam Riant.
– Nem lettem Mrs. Merrick,
de tudod, nyitottnak kell lenni mindenre. Meg most nézd már milyen kis cukin
mosolyog.
– Szentimentális vagy –
sóhajtott a szőke. – És az ilyen beszélgetéseink miatt nem hiszik el soha, hogy
tényleg a zenéjüket szeretjük elsősorban.
– Másodsorban meg minden
mást – tette hozzá Zizi, Tina pedig rövid gondolkodás után végül egyetértően
bólintott.
– Igen, de ez már
részletkérdés.
– Maybe it's not my weekend but it's gonna be my year // And I'm so sick
of watching while the minutes pass as I go nowhere // And this is my reaction
to everything I fear // 'Cause I've been going crazy, I don't wanna waste
another minute here [1]–
énekelte Alex a Weightless refrénjét,
és vele együtt az egész közönség, ide értve Tinát és Zizit is.
– Úgy szeretem ezt a dalt
– sóhajtott a barnahajú, ábrándos pillantást vetve a színpadon éneklő Alexre,
aki pont ebben a másodpercben pillantott oldalra, és ahogy észrevette Zizi
tekintetét, egy kissé szélesítette az arcán ülő örökös mosolyt, és a lányra
kacsintott. Neki ez épp elegendő volt ahhoz, hogy a lába nagyjából felmondja a
szolgálatot, és barátnőjébe kelljen kapaszkodnia ahhoz, hogy ne essen csúfosan
és gyengén a földre. – Pedig már azt hittem, kezdek hozzászokni a Gaskarth-pillantáshoz
– szusszantotta csalódottan.
– Kis lépések, barátosném,
kis lépések – vigasztalta Tina, meglapogatva a vállát. Rövidesen azonban
elszakította Zizitől a figyelmét, és inkább a színpadon történő eseményekre
fókuszált, ugyanis némi jövés-menés után Alex akusztikus gitárral a nyakában
hiányolásról kezdett el beszélni, és a lány ebből arra következtetett, hogy itt
bizony Missing you lesz, és már csak
a gondolattól is elszorult a torka. Az új albumukról az a dal jelentette neki a
világot. Mármint komolyan, az életével ért fel az a dal, akárcsak Pierréktől a Crazy, vagy az Astronaut. Rengeteget segített neki abban, hogy elfogadjon
dolgokat, elfogadja önmagát. Akárhányszor magányosnak érezte magát, elég volt
csak meghallania ezt a dalt, és a szívét elöntötte a melegség. Hiába kúsztak
ezzel egy időben könnyek a szemében, azok a megkönnyebbülés boldog könnyei
voltak, mert valahányszor csak meghallgatta, elfogta az érzés, hogy a világ
túlsó felén ott ez a banda, akik a barátjukként tekintenek rá. Még akkor is, ha
tudta, ez valahol egy képtelen, kissé buta gondolat, ő rendszeresen vigaszt
talált benne. És motivációt, elképesztően sok motivációt. De még mielőtt a dal
elkezdődhetett volna, Alex egy kis mókával ütötte el az időt.
– Sokan jöttetek
sátorozni? – kérdezte a közönségtől, mire óriási visítozás támadt. – Maradhatok
veletek? – kérdezte egy halkabb, bizalmasabb hangon, amire ha lehet az egész
közönség csak még jobban megőrült. Szó se róla, a srácok tudták, hogy hogy kell
hangulatot csinálni, és feltüzelni az amúgy is robbanásra kész rajongóikat.
Ahogy az énekes belekezdett
a gitárszólamba Tina arcára boldog, szentimentális mosoly költözött, és még azt
sem bánta, hogy egy pár könnycsepp végiggördült az arcán.
– Hékás, nincs sírás –
bökte oldalba őt Jack, aki épp beugrott gitárt cserélni, a színfalak mögé.
Bíztatóan a lányra mosolygott, aztán dobott egy elmaradhatatlan kacsintást,
nyakába akasztotta a gitárt, és már kinn is volt a színpadon.
– Grit your teeth, pull your hair, // Paint the walls black and scream,
"Fuck the world // 'Cause it's my life, I'm gonna take it back," //
And never for a second blame yourself. [2]– Ezt a
négy sort mindkét lány a lehető leghangosabban énekelte, mert ez volt az igazi
motivációjuk, Tinának még a szobája falára is fel volt festve ez a részlet.
A koncert igazán mókás
része akkor kezdődött, amikor Alex és Jack a közönség soraiból vadásztak
maguknak tánckart a Time Bomb
idejére. A gitáros láthatóan hamar összebarátkozott a felhívott kevés srác
egyikével, olyannyira, hogy lelkesen susorogni is kezdtek egymás fülébe.
– Mindenki ugorjon fel és
körbe-körbe rohangáljon – hallatszottak egy sötéthajú srác tolmácsolásában Jack
szavai.
– Miért a srácot kérték
meg, hogy fordítson? MI is fordíthattunk volna, már úgy belejöttem, és
Pierre-nél nehezebb eset biztos nem lehet.
– Biztos vagy te ebben? –
kérdezte Zizi, enyhén felvont szemöldökkel, a színpad felé bökve. A susmusolást
tovább folytatták, a srác arcára pedig egyre szélesebb mosoly ült ki.
– Bármi is történjen, Jack
ma itt mindenkit meg fog baszni – hangzottak a srác szavai, mire Tina szeme
nagyjából kétszeresére tágult.
– Ó, oké. Asszem értem,
miért nem engem kért – mondta egy nagyot nyelve, Zizi pedig jóízűen felkacagott
mellette. A színpad előtt tomboló tömeg lelkes sikítással adta Jack tudtára,
nagyon is kedvükre való lenne az említett cselekedet.
– Addig nem megy sehova,
amíg 40 csaj nem lesz terhes tőle. – Ezek a szavak megint lelkes üdvrivalgást
váltottak ki a tömegből, de Tina ezúttal már csak megforgatta a szemét.
– Nem gondoltam volna,
hogy ennyire nagy családot tervez – vonta meg a vállát elgondolkozva, mire Zita
ismét hangosan felnevetett mellette. Nem számított, a kint tomboló tömeg hangja
elnyomta, ráadásul felhangzottak a Time Bomb
első akkordja is. Mindkét lány arcára őszinte mosoly kúszott, és Alexszel
együtt ők is belekezdtek a szövegbe.
– Nem vágysz erre? –
biccentett Tina a színpadon táncoló és ugráló lányok felé, arcán széles, kaján
vigyorral.
– Öt perc hírnév? Ugyan
már, ennél azért már jóval több jutott – legyintett a barnahajú. – De nézd,
Jacknek új barátnője van – mutatott a gitáros arcára éppen átszellemült
mosollyal puszit nyomó lány felé. Zizi arcán gonosz mosoly ült, amit Tina egy
roppant bosszús pillantással díjazott.
– Majd kiheveri – vont
vállat Tina, és inkább az éneklésre koncentrált. – It was like a time bomb set into motion // We knew that we were
destined to explode.[3]
A szám végeztével a
biztonságiak leterelték a rajongókat a színpadról, a srácok pedig eltolták a Backseat Serenade-et és a Something’s Gotta give-et, hogy aztán
Jack belekezdjen egy észveszejtően ismerős dal elejébe.
– Ezt nem hiszem el! –
sikkantott fel Tina, de aztán Zizivel egyszerre kezdték el Alexszel üvölteni az
American Idiot szövegét.
– Imádom, mikor
feldolgozásokat csinálnak – sóhajtotta Zizi. – Még ha nem is a teljes számokat
– tette hozzá, ahogy az első refrén után abbahagyták a közismert Green Day
dalt.
– Annyira utálom őket –
motyogta Tina, ahogy belekezdtek a Blitzkrieg
Bopba. – Vagy egy hétig ez fog menni a fejemben. Köszönd nekik, ha innentől
kezdve állandóan ezt fogom énekelni.
– Rian kihagyott egy
ütemet – hallottak meg egy elmerengő hangot a hátuk mögül. Zizi már épp készült
megfordulni, hogy védelmébe vegye a zenészt, de ahogy meglátta a háta mögött
állót, a szavak egyből a torkára akadtak, és némán felsikított.
– Ezt nem hiszem el –
motyogta Tina ismét, ahogy ő is szembesült a mögöttük állóval. Sok mindent
megéltek az elmúlt napokban, David mosolyától kezdve, a velük való zenélésen és
a Gaskarht-effektuson, Jack szívatásaiig, de arra, aki ott állt előttük még
csak véletlenül se voltak felkészülve. De ki is hibáztathatná őket? Ashton
Irwin tökéletes mosoly-gödröcskéire képtelenség felkészülni.
– Helló lányok, Ashton
vagyok – mutatkozott be a szőke, noha jól látta rajtuk, hogy pontosan tudják,
hogy kicsoda. – Feltételezem, ismeritek a srácokat – biccentett a színpad felé.
– Igen, többé-kevésbé,
Jack ma megpróbált vízbe fojtani, szóval mondhatni szoros az ismeretség –
jegyezte meg Tina megtalálva a hangját. Az ausztrál fiú egy angyal kacagásával
nevetett fel a szavai nyomán.
– És te hogy keveredtél
ide? – kérdezte Zizi. – Mármint félre ne érts, egy újabb valóra vált álom veled
is találkozni, de… – hagyta a levegőben lógni a mondat végét.
– Alexék meghívtak, hogy
jöjjek el, más dolgom meg úgy se volt, szóval gondoltam miért ne.
– Olyan jó egyeseknek. Bár
engem hívogatnának csak úgy koncertekre híres együttesek – sóhajtott
teátrálisan Zizi, mire Ashton ismét felnevetett.
– Oké, ezt akár abba is
hagyhatod – pillantott rá dühösen Tina, mire a dobos értetlenül meredt rá.
– De hát mit?
– Hogy ilyen baszottul
tökéletesen ácsorogsz itt a fejedbe tűzött napszemüveggel, a göndör szőke
tincseiddel, meg a Gun’s N’ Rosesos atlétádban, közben meg nevetgélsz itt egy
ötéves ártatlanságával. – Tina szavai túl sokat nem értek el, mert Ashton ismét
szikrázóan felnevetett.
– Szeretnéd, hogy végig
taknyoljak a padlón?
– Mindennél jobban –
vigyorgott elégedetten a lány.
Amíg ők Astonnal évődtek,
majdnem lemaradtak a Kids in the darkról,
ami egy másik kedvencük volt az új albumról. És ez is egy volt azok közül a
számok közül, amiket az első hallgatás másnapjára már tudtak gitározni, és
harmadnapra már tökéletesen összehangolták a saját verziójukat.
– Here we are at the top of the hill, a hill that's quietly crumbling[4].
– Énekelte Alex a színpadon, a végére nevetésbe csukló hanggal.
– Minden egyes alkalommal
megöl, mikor ezt csinálja – motyogta Zizi maga elé, de nem volt elég halk,
Ashton meghallotta, és felnevetett.
– Őrülten kíváncsi vagyok,
hogy honnan ismeritek őket – ingatta a fejét.
– Elég hosszú és
hihetetlen történet – felelte rá Tina, egy pillanatra sem szakítva el a
pillantását a színpadtól.
– Igen, kábé, mint egy
fanfiction. Egy gyengébb képzelőerővel bíró író tollából – tette hozzá Zizi,
szintén a színpadra szegezett tekintettel.
– Várjatok. Fanfiction?
Mint azok, amiket rólam meg a srácokról írnak? Lashton meg ilyenek? – kérdezett
vissza zavartan Ashton.
– Meglep, hogy pont ezt
hoztad fel – vigyorodott el Tina, de inkább nem kezdett lelkes fejtegetésbe,
csak egy rövid magyarázatot fűzött iménti szavaihoz. – Sokkal több az olyan
történet ahol az írók magukkal hoznak össze titeket.
– Megnyugtató… Honnan
tudtok erről ennyit? – jutott a dobos eszébe, mire a két lány összenézett,
aztán minden mindegy alapon megvonták a vállukat.
– Meglepődnél, ha tudnád
mennyire király gulity-pleasure-ként szolgálnak ezek a sztorik.
Nem voltak biztosak benne,
de Ashton mintha valami égi fohász félét motyogott volna az orra alatt,
miközben a színpadon már a Dear Maria
is a végéhez közeledett. A szám végeztével a srácok bedobálták a közönségbe a
megmaradó pengetőket, Rian a dobverőit, meg lényegében minden vackot, amit még
a színpadon találtak, aztán szépen lassan elköszöntek, és visszaszállingóztak a
backstage-be. Egytől egyig mind megörültek Ashtonnak, olyannyira, hogy Rianen
kívül lényegében egyikük sem vette észre a lányokat.
– Szép kis üdvözlés,
mondhatom. Elérik itt, hogy oldalról nézzük a koncertet, és még csak észre se
vesznek – mormogta Tina, majd azért a békesség kedvéért még hozzátette: –
Rajtad kívül, persze. Te mindig kivétel vagy – kacsintott a dobosra, aki
helyeslően felnevetett.
– Hé, srácok! Van már
programotok az este hátralevő részére? – érdeklődte Zizi az Ashton körül ugráló
zenészektől, ám azok csak megrázták a fejüket.
– Király, akkor keressünk
egy nyugis partszakaszt a Balaton mellett, mert háromnegyed óra múlva kezdőik a
tűzijáték. – Zizi szavai nyomán láthatóan milliónyi kérdés merült fel mind az
öt zenészben, de a lányok egyelőre nem akartak foglalkozni velük. Meg egyébként
is, jól esett nekik a hirtelen rájuk zúduló kérdés áradat, így hát csak
szélesen vigyorogva megindultak kifelé a koncert területéről. Arról azért
biztosították a srácokat, hogy igen, veszettül tetszett nekik a koncert, és
nem, nem bánták meg, hogy nem lentről nézték.
– Hé, mellesleg láttam,
szereztél új barátokat – dobta fel a témát Tina Jacknek. – Meg nem is tudtam,
hogy kapásból 40 gyerkőccel szeretnél nyitni. Ejnye, Jack, nagyon sok albumot kellene eladni ennyi gyerektartáshoz –
vigyorodott el a lány, némileg zavarba hozva a zenészt, ami viszont hangos
nevetésre késztette a társaság többi tagját. Ezt pedig a szőke óriási
győzelemnek könyvelte el.
[1]
Lehet, hogy ez nem az én hétvégém, de az én évem lesz // És annyira elegem van
már abból, hogy a percek csak múlnak, míg én egyhelyben állok // És ez az én
válaszom mindenre, amitől félek // Mert már megőrülök, és nem akarok még egy
percet elvesztegetni itt.
[2]
Szorítsd össze a fogad,és húzd meg a hajad // Fesd feketére a falakat, és
kiabáld, hogy „Bassza meg a világ // Ez az én életem, és vissza fogom szerezni”
// És soha, egy másodpercre se okold magad.
[3]
Olyan volt, mint ez időzített bomba // Tudtuk, hogy robbanásra vagyunk ítélve.
[4]
Itt vagyunk a domb tetején – a dombon, ami csendben omladozik.
Próbáltam szó nélkül elmenni a bejegyzés második mondata (pontosabban kérdése) mellett, én tényleg próbáltam. De örülök, hogy három hónap kihagyás ide vagy oda, azért vannak dolgok, amik változatlanok maradtak az SP életében: szerinted még mindig „senkit nem érdekel” és „senki nem olvassa” és „senki nem kommentel”.
VálaszTörlésNa, de ennyit erről, végülis csak 100x szóltam már miatta, de mindegy… menjünk inkább a fesztiválra.
Az az OTP-s bankos társas… egyetlen egyszer próbáltuk ki a csajokkal, kb. tavaly ilyenkor, amikor megtaláltam egy nagytakarítás közepén. Azóta megint nem tudom hol van, úgyhogy én még polctámasznak se tudom használni. :/
Hát ez egy gyors kör volt a fesztiválon, BÁR megértem, én se pazaroltam volna ott az időmet, ha egyszer visszamehetek az egyik kedvenc bandámhoz, és a hideg padok meg a fű helyett kényelmes fotelekben ücsöröghetek, adnak enni-inni, meg minden. Plusz még biztosítva van az is, hogy a koncerten se tapossák le a sarkamat, és ne öntsenek a fejemre egy fél pohár ismeretlen eredetű piát.
Tina (vagy Rian) amúgy megrendszabályozhatná magát, mert lehet, hogy itt még nincsenek eljegyezve, de attól még megvan Cass. És egyébként is.. David, Jack, Rian.. elég lesz már a jóból. xD
Nahát Mr. Hawaii, ritkán szól, de akkor nagyot xD Csodálom amúgy, hogy ezt nem Jack jegyezte meg, de ő még biztos el volt foglalva azzal a hülye társassal, vagy ki tudja, lehet gitározgatott és énekelgetett magának, mint a múltkor Rian snapchatjén.
Óóó, hé, ki az, aki manapság még hifiről hallgat zenét? Fogadok igazából van egy menő spotify lejátszási listájuk csupa olyan zenével, amiket koncertek előtt hallgatnak, meg egy kis bluetooth hangszórójuk, aztán mehet a parti. Egyszer olvastam is, hogy náluk ki az ügyeletes Dj, de már elfelejtetteem… (bár én Jackre tippelek, akinek ugye ott van az a The Riff nevű helye, ahova amúgy egyszer még el is mennék xD)
1. Rian szabadidejében nem csak gitározni tanulgat, hanem bűvésztrükköket is? 2. Nem csodálkozom, hogy Rian és Alex most már kb. bekezdésenként befejezik itt egymás mondatait, mivel tudjuk, hogy ők ketten ELÉG JÓL megvannak, khm. 3. Tinánál treff 4es volt, a telefonján 3as, és ez senkinek nem tűnt fel? xD annyira lenyűgözte őket Alex és Rian (komolyan, nem fogom mindig kiírni mind a kettő nevét, legközelebb csak úgy fogom emlegetni őket, hogy Rilex) tökéletessége, hogy elsiklottak efölött az aprócska hiba fölött? xD
Alex nem élt a lehetőséggel, hogy a csaja segítsen neki öltözni? Jack nem tett semmi megjegyzést, csak kifogásolta az ízlésüket? Mi a fene történt itt?
Ó, ha Jack engedte volna előre a lányokat, elgondolkodhattunk volna azon, hogy csak udvarias próbált lenni, vagy valamilyen hátsó szándékai voltak. De tudjuk, hogy Rian csak udvarias volt. xD
Zack szegénykém néha nem érzi kitaszítottnak magát, mikor az egyik lány itt isteníti a világ dobosait, a másik meg – aki nem hivatalosan Alex csaja – azzal van elfoglalva, hogy Jack mit vett fel? xD Ő meg csak lépked ott mellettük csendben, csak megfigyeli az eseményeket… Mondjuk megértem, ez a társaság már biztos sok(k) neki. xD
Lassan a teljes All Time Low-t be kéne utaltani egy szemészeti vizsgálatra szerintem, mert ennyit ember nem kacsintgat, mint ezek xD
Ew, Satellite… az egyik olyan dal a FH albumról, ami nem lett a kedvencem, és tudnék én még mondani a Stick, Stones and Technon kívül is olyan számokat, amitől nekem pl. tutira nem lenne libabőröm xD (khm, Bail me out és Tidal waves… khm, Too much… khm, a sárga album nagy része xD)
TörlésAkárhányszor meglátom a Lost in stereot, mindig a cobra starship remix jut eszembe :( szerintem sose fogom kiheverni, ÉS már azokat a remixeket se, amiket spotify-on legeslegalul találtam (WEIGHTLESS SECRET HANDSHAKE REMIX – tönkretették a kedvencemet *taps, taps, taps*)
Na, csak fel kellett emlegetni a Weightlesst, itt is van – azért eredetiben csak az örök kedvencem lesz, és amúgy felzárkózott mellé a The Irony of… is, amit nem ismertem ugye xD de jobb később belefutni, mint soha
Alex lassan meg lesz verve egyébként, mert még mindig nem derültek ki a többi európai dátumok… és mikor megyek így all time low koncertre???? főleg, hogy a múltkor láttam a young renegades tour setlistjét és fÚÚúúúÚ TAKE COVER ÉLŐBEN
a következőben számolni fogom a kacsintásokat, ez már 150%
Jaj, Tina annyira belebolondult Rianbe, hogy már nem is érdekli, hogy Jacknek új csaja van? xD Persze, persze, hiszi a piszi, főleg hogy EZ PONT AZ Ő SZÁMUK kellős közepén történik
Fúj, Backseat, már attól is borsódzik a hátam, de az persze minden koncerten van… meg a Dear Maria, pfff xD de tudom, hogy az olyan, mint az I Write Sins.. meg az SLSP, soha nem szabadulunk meg tőle
Na, itt van már babyface 2.0 is, lassan teljes a szereplőgárda xD
Amúgy annál, hogy Alex elkezd nevetni a Kids in the dark közben, csak az jobb, amikor a Therapy-t röhögi el az a majom xD
Na, mindenki megörült annak, hogy itt van Ashton – köztük én is –, aztán még helyreállt a lelki békém is, mert Tina a végén csak felemlegette Jacknek a Time-Bomb közbeni csajt, meg a 40 gyereket, úgyhogy összességében elmondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó, és boldogok vagyunk.
A következő rész gondolom – úgy, mint ez – a „szülinapomra kész lesz”, szóval akkor majd találkozunk kb. olyan július 10. körül.
xx, L.
u.i.: biztos azért sírtam két hónapon keresztül, és biztos azért írtam (megint) két oldalas, két részes kommentet, mert amúgy nem érdekel, nem tetszik, nem olvasom
Aaannyiszor mondtam, hogy az ilyenek sose neked szólnak, mert az tudom, hogy te olvasod, és szereted. A kérdés itt, ilyenkor mindig arra vonatkozik, hogy rajtad kívül van-e bárki, aki olvassa, de mindegy.
TörlésA társast én az életben soha nem próbáltam ki, csak gyűjti a port a polcomon. Legalább jó volt annál az egy alkalommal? :D
Hát dehogyis, a jóból sose elééég xD Igen, Zack karakterének a lényege, hogy keveset beszél, de akkor az üt xD Jóó, na én még az előző század gyermeke vagyok, és egész kamaszkoromban egy hifi volt az álmom xD És igen, szerintem is Jack a DJ :D
Ez a bűvészkedős dolog amúgy komoly, mert egyszer néztem egy videót, amiben dolgokat mondott magáról, amiket senki nem tud, és ő TÉNYLEG olyan dolgokat mondott magáról, amiket nem tudtam, péééldául, hogy megtanult bűvészkedni kamaszkorában, hogy azzal csajozzon xD (azt hiszem xD)
Jézusom, fel se tűnt, hogy elírtam, de mindjárt kijavítom a hármast négyesre xD Ennyire szar a memóriám xD két bekezdésig ér el xD Vagy nekem is elterelte a figyelmemet Alex és Rian tökéletessége xD
Rian mindig csak udvarias :D És igen, Zack igyekszik a lehető legjobban a környezetbe olvasni, hogy megőrizhesse a mentális épségét xD
Alapból tök menő dalokat akartam beleírni, mint For Baltimore, meeg Therapy, de aztán megnéztem a strandos koncert setlistjét, és ilyenek voltak benne xD szóval próbáltam kiszedegetni belőle azokat, amiket nagyon szeretek, dehát nem állhat csak olyanokból, és így is kihagytam egy csomó mindent xD Igen, TUDOM, nekem is az jut eszembe róla, pedig régen annyira szerettem azt a számot :( a többi remixet hála az égnek nem hallottam még, de nem is akarom xD
De erről ők még nem tudnak, hogy ez amúgy az ő számuk xD ez csak előttünk nyilvánvaló xD Tina meg mindenkibe bele van bolondulva xD
Én a Backseatet még mindig szeretem, de már nem hallgatom meg naponta tizenötször, csak nem léptetem tovább, ha az jön a lejátszásimon xD amúgy a SLSP-tel sincs baaj, amiatt vettem térdnél szakadt farmert, és egy időben akárhányszor sétáltam a fekete gatyámban, ha megszólalt a SLSP a fülemben, vigyorogtam, mint a vadalma a "ripped skinny jeans lying on the floor" sornál xD
Azért a Kids in the Darkot nevetttettem el vele (egyrész, mert Therapy nem volt Strandon xD), másrészt, mert néztem videókat strandról, és TÉNYLEG elvihogta xD
Következő rész fogalmam sincs mikor lesz, de bármi megtörténhet, és szeretném hamarabb hozni mint ezt.
Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett, és hogy olvastad. :)
Puszi, D.