Ugrás a fő tartalomra

Summer Paradise #07

Sziasztok!
Tudom, hihetetlen, hogy ez a bejegyzés címe, és hogy annyi ígérgetés után, végre tényleg itt van. Bár nem tudom, várta valaki? Jelentkezzen bátran. Alapból amúgy egy rövidebb – sokkal – rövidebb fejezetnek szántam, és alapból tovább tartott volna időben, benne lett volna a tűzijáték is, de azt hiszem, a maga 4295 szavával így is épp elég hosszú lett. A végén végre megjelenik egy régóta ígérgetett szereplő - akit egyébként a montázson láthattok is -, remélem örülni fogtok neki, mert jó eséllyel a következő részben követik majd a pajtijai is. De arról egyelőre ötletem sincs, hogy a következő fejezet mikorra várható.
Arról viszont van, hogy a következő friss mikor jön – hétfőn. Egy Supernatural fandomú szösz lesz, valami, amiről egyelőre én se tudom mi. És kizártnak tartom, hogy ez hétfőig változzon. De annyit elárulok, hogy a címe Night Moves lesz, és benne lesz Baby, Sam meg Dean, meg egy nyakkendő, és nem tudom, hogy ilyen létezik-e – de mostantól biztos, mert én kitaláltam –, de én hangulatficnek hívom, mert… majd remélhetőleg meglátjátok hétfőn. Addig is, jó olvasást az SP-hez, és a véleményekre, mint mindig, ezúttal is rendkívül kíváncsi vagyok :’D
puszi, D. 

– 7 –
Rock Show

Kora délelőtt a két lány visszanézett a fesztiválra. Na, persze nem azért, mert annyira unták volna a zenészek társaságát, csak azért, hogy legalább valami halvány fogalmuk legyen arról, hogy mi zajlott ott, ha esetleg valaki otthon megkérdezné. Mert abban mindketten egészen biztosak voltak, hogy ha a valódi történéseket kezdenék el mesélni bárkinek, az úgyse hinne nekik. Úgyhogy előre lefixálták, hogy egy teljesen átlagos, már-már unalmas fesztivál sztoriját mesélik majd el a barátaiknak és a családnak. Volt egy olyan sejtésük, hogy még ezt is magasba szaladó szemöldökök és összeráncolt homlokok fogják szegélyezni. Ismerték otthon a lányokat, és minden családtag és barát végigélte a megszállott rajongó korszakukat. A füzetbe szívecskéket firkáló, a zenészek és bandák nevét százszor lekörmölő, színes, kidekorált dalszövegeket skiccelő fanatikus időszakot, amikor mindketten, egy-egy zenész oldalán képzelték el életük hátralevő részét. Persze ez érdemben azóta sem változott sokat, csak már nem adtak neki akkora hangot.
Elmentek tehát tapasztalatot és sztorikat gyűjteni a fesztivál szívébe. Befizettek egy méregdrága lángosra, tízszer halálra rémültek a fejük fölött a drótkötélpályán önfeledten leszánkázó illuminált fesztiválozóktól, és kis híján rosszul lettek az egyetlen, nem hányingerkeltő mobil WC előtt kígyózó sor láttán.
– Nem mintha finnyás lennék, de megszoktam a jó világot, a hotelszoba tiszta fürdőjét, az ingyen söröket, amik gyakorlatilag korlátlan számban a rendelkezésünkre álltak a buszon, meg a kinti olcsó kaját – húzta el a száját Tina, és Zizi nem tehetett mást, csak mélységesen egyetértett barátnőjével.
– Csak hogy senki ne mondhassa, hogy sznobok vagyunk, vagy valami, legalább menjünk egy kört – vetette fel Zizi. – Mérjük fel, milyen programlehetőségeink lettek volna, ha nem adódik meg az, ami megadódott – vigyorodott el.
– Várj, szóval ennyi a lényeg? Dobjam bele a kis labdát a zsákba? – kérdezte Zizi, immár percekkel később az OTP-sek sátránál állva, egy neon zöld egyen pólóban virító sráctól, ami csak úgy rikított a fiú szinte hófehér bőrén.
– Igen ennyi a feladat. Meg aztán felírod a neved és az e-mail címed – tette még hozzá, mire Tinának rögvest a magasba szaladt a szemöldöke, és összeszűkült szemmel kezdte méregetni a szőke, kicsit duci, szemüveges srácot. – Mármint nem nekem kell, csak a nyeremény átadáshoz – jött zavarba, elpirulva kissé, amitől Tina szemöldöke még feljebb kúszott, tovább növelve a fiú zavarát. – Mármint persze, félre ne érts, nekem is kellene… – Tina csendesen felkuncogott a srác esetlenségén, de aztán pár pillanattal később fájón dörzsölte meg az oldalát, ahova merő véletlenségből beleszaladt Zizi könyöke.
– Aucs! – jajdult fel a szőke, de barátnője csak megforgatta a szemét.
– Ne legyél undok. Inkább dobok – mosolygott a lány, majd kezébe fogta a kis labdákat és egyesével a zsákba dobálta őket, lényegében minden erőfeszítés nélkül.
– Ez nevetségesen egyszerű volt – hümmögött Zizi, mikor már eljöttek a standtól, és mindketten a kezükben szorongattak egy dobozos minitársast.
– És valószínűleg az életben soha nem fogok ezzel játszani – tette hozzá Tina, a dobozt tanulmányozva. Valami Monopoly szerűnek próbálták promózni, de nem voltak benne bábuk, meg tábla, meg tulajdonképpen játékpénz sem, szóval a lány semmi értelmét nem látta. Csak annyi jött neki le belőle, hogy pénzkezelésről, matekról meg némi közgazdaságról van szó, ez pedig éppen elég volt arra, hogy a társast maximum poháralátétnek használja. Vagy egy billegő polc lábának kitámasztására. Így belegondolva, ez egészen jó ötletnek tűnt, úgyis hónapok óta szenvedett már az éjjeliszekrény lábával, ez meg pont méretesnek tűnt.
– És most mi a terv? – kérdezte a szőke barátnőjétől, ahogy kiértek a fesztivál előtti kis utcára.
– Hát, én azt mondom, menjünk vissza a srácokhoz. Ez szép volt, jó volt, de ha már felajánlották, hogy annyit csövelünk náluk, amennyit akarunk, plusz backstage-ből nézhetjük a koncertet, akar a franc beszívott, sörszagú idióták között nyomorogni. – Zita feleletére Tina csak megvonta a vállát, majd egyetértően bólogatni kezdett, így hát közös megegyezéssel elindultak az All Time Low előző nap felfedezett hotelszobája felé.
Miután bekopogtattak a szobába, több perc is eltelt, mire végre kitárult előttük az ajtó, a félmeztelen Rian által. Tina egy erőteljes nyelés kíséretében mérte végig a dobost, majd az ezúttal – kivételesen – kissé józanabb Zizi után, ő maga is két puszival üdvözölte a zenészt.
 – Ki vele srácok, mi a program? Mi már kifesztiváloztuk magunkat, képzeljétek, nyertünk polctámasztékot! – kezdett lelkes mesélésbe Tina, ahogy helyet foglalt a kanapén az idő közben odatelepedő Rian mellett.
– Milyen polctámaszt? – kérdezett vissza Jack értetlenül, mire a szőke lány megmutatta neki a játékot, amit az imént kaptak.
– Menő. Ez ilyen Monopoly-copy? – kérdezte a gitáros, mire Tina vállat vont.
– Fogalmam sincs. Annyira azért nem érdekel – vigyorodott el. – De ki vele, mit csináltok ilyenkor?
– A magunkba bolondított rajongóinkkal hetyegünk – érkezett a felelet Zacktől, akit a lányok nem is láttak, csak a hangját hallották, valahonnan a konyha felől.
– Ne már, most komolyan? – kezdett rá Zizi is.
– Na jó, komolyan kíváncsiak vagytok? – lépett be a nappaliba Alex is, roppant drámai hatást keltve. A lányok lelkes bólogatásba kezdtek, mire az énekes a hifihez lépett, nyomkodott rajta valamit, majd rövid idő múlva felcsendült Bon Jovi klasszikusa, a Dead or Alive. Zizi és Tina kétkedve figyelték az énekest, ahogy az egyik fotelhez ment, majd helyet foglalt benne. Közben pedig fogalmuk sem volt honnan, de Rian elővarázsolt egy pakli francia kártyát.
– A show előtt történik mindig az igazi varázslat – kezdett bele Alex komoly hangon, miközben Rian elkezdte megkeverni a kártyapaklit. A lányok próbálták visszatartani a nevetésüket és komolyan figyelni a két zenészt, ahogy előadták magukat.
– Csak hogy tudjátok, ötéves korom óta nem hiszek a varázslatban. Csak az tudna meggyőzni, ha megkapnám a felvételi levelem a Roxfortba – jegyezte meg Zizi, szőke barátnője pedig helyeslően bólogatott.
– Istenem, Rian – rándult meg Alex arca, tettetett fájdalommal. – Valódi hitetlenekkel van dolgunk.
A dobos szomorúan ingatta a fejét, majd bujkáló mosollyal az arcán Tina felé nyújtotta a paklit, hogy húzzon egy lapot. A lány szkeptikus mosollyal húzott egyet, jó alaposan áttanulmányozta a treff négyest, majd várakozón a zenészre pillantott.
– Megjegyezted a kártyád? – A lány helyeslően bólogatott, majd a dobos kérésére visszaadta neki a lapot. Rian kevergette egy kicsit, látványos trükkökkel, de a lányok mindketten tudták, hogy ez csak szemfényvesztés.
– Ez volt az? – érdeklődte aztán a dobos, felmutatva a káró királyt, mire Tina nevetve megrázta a fejét. – Sejtettem. Akkor arra kérnélek, nézd meg a telefonod. – Rian mosolya egy leheletnyit szélesedett, ahogy a szőke lány előhorgászta a készüléket a táskájából. Semmi különöset nem látott rajta, úgyhogy feloldotta a képernyőt, a háttéren pedig a jól megszokott vadregényes táj helyett egy treff hármas virított.
– Ezt… hogy? – kérdezte Tina, az állát valahol a földön keresgélve, de félt, sose fogja tudni visszarakni a helyére.
– Egy igazi mágus sosem fedi fel a titkait – kacsintott Rian.
– Mellesleg, ez még csak a kezdet volt – tette hozzá Alex, szintén kacsintva, és a két lány kezdett arra jutni, hogy ennek a kettőnek életcélja, hogy a tökéletességükkel tönkretegyék az életüket. Tulajdonképpen ez a gondolat évekkel ezelőtt megfogalmazódott már bennük, és azóta is szentül hittek benne, és tudták is, hogy sok idejük nincs is már hátra, mert előbb vagy utóbb rajongásuk valamelyik tárgya a vesztüket fogja okozni.
Másfél órán keresztül szórakoztatták a két lányt bűvész trükkökkel, egy idő után már a másik két taggal kiegészülve. Mire a műsor végére értek, Zizi és Tina már tényleg nem tudta, mi a valóság, és mi nem, és úgy egyáltalán, kételkedtek abban, hogy nem álmodnak-e. Merthogy kizártnak tartották, hogy ilyen trükköket meg lehessen csinálni valódi varázslás nélkül.
– Tudom, teljesen el lettetek varázsolva ezek után – kezdett bele Rian, majd Jack átvette tőle a szót.
– Ha az eddigi valónk nem varázsolt volna el eléggé. – Tina morogva, bujkáló mosollyal belebokszolt a gitáros vállába.
– De nekünk készülődnünk kell a koncertre – fejezte be az előbb elkezdett mondatot Alex.
– Segíthetünk kiválasztani az összeállítást? – csillant fel Zizi szeme, de az énekes elkomorodott.
– Hess, még csak az kéne. Ki tudja, mit aggatnátok ránk – hüledezett Jack, Alex pedig csak bólogatott.
– Hát ezek után, már csak azért is bármit – méregette összeszűkült szemmel Tina a kettősüket, barna barátnője pedig csak helyeslően bólogatott.
– Ezek után még az is kérdéses, hogy egyáltalán hajlandó leszek-e elmenni arra a koncertre – tette hozzá Zizi, tovább fokozva a tétet, de nem érte el a várt hatást, senki nem kapott sokkolva a szívéhez ijedtségében. – Nem látom a rémületet, srácok – tette hozzá elhúzott szájjal.
– Ja, bocsi, annyi megijedtünk, hogy szóhoz se jutottunk – vigyorgott Alex, mire Tina csak sóhajtva megforgatta a szemét.
– Induljunk már – szusszantott maga elé a lány, ám kívánsága teljesülésére még jó háromnegyed órát várnia kellett. Addig, gondolta, biztos, ami biztos alapon átnézi Rian kártyapakliját, hátha rájön a trükkök titkára, de semmit nem talált, úgyhogy csalódottan rakta vissza a paklit az asztalra, miután kétszer sorba rakta, majd összekeverte a lapokat.
– Király, azt hittem sose lesztek kész – pattant fel lelkesen Zizi, ahogy a srácok teljesen felöltözve kiléptek a szobáikból. Komolyan kezdte azt hinni, hogy a zamárdi hotelszoba kanapéján fog majd megőszülni, amíg arra vár, hogy a négy zenész végre valahára kellően kicicomázza magát. – Smink ugye nincs rajtatok? – mérte végig szúrós szemmel a fiúkat.
– Most komolyan, kinek nézel te minket? Tokio Hotelnek? – vonta fel a szemöldökét sértődötten Zack, mire Tina fojtottan felnevetett.
– Nem, annak biztos nem. Határozottan nem vagytok németek. És az ég áldjon benneteket ezért – tette még hozzá óvatosan. – De most már ugye indulunk? – kérdezte lelkesen, csillogó szemekkel pillantva – egyik – kedvenc együttesének tagjaira. Mindig fontosnak tartotta kiemelni, hogy az egyik kedvencről volt csupán szó, még akkor is, ha az esetek többségében a tagok nem voltak jelen, mert tartott attól, hogy ha valamilyen úton-módon a fülükbe jutna a hír, hogy egy másik zenekart nevezett meg elsőszámú kedvencként, akkor vagy megsértődnének rá, vagy ami még rosszabb egy életre összetörné a lelki világukat. Ráadásul ok nélkül, mivel tényleg képtelen lett volna választani a számtalan imádott zenész és együttes közül.
– Naná, csak utánatok – tárta szélesre az ajtót Rian, a két lány pedig tempósan kisasszézott rajta, izgatottságukban azt sem tudván, hogy hova is lépjenek.
– Úristen, sose voltam még backstage-ben. Csak egyszer, egy általános iskolai ünnepségen, de nem hiszem, hogy az igazából backstage-nek számítana – merengett el csalódottan Zizi.
– El kell, keserítselek – lépett mellé Jack, a lány vállára dobva a karját, amit a barnahajú hölgyemény rögvest le is kotort onnan, egyből letörve a gitáros szarvait, noha amaz nem tűnt túl meghatottnak, csak nemtörődöm módon megvonta a vállát. – Valóban nem számít backstage-nek.
– Srácok, ez olyan menő, ahogy itt vonulunk – lelkendezett Tina. – Megyünk a hotelszobából a turnébuszig, mintha valódi hírességek lennénk. – A lány végig sem gondolta, amit mondott, és igazából a négy zenész megütközött pillantása sem tűnt fel neki, annyira benne volt a vonulásban – Rian meg mert volna esküdni rá, hogy egyszer-kétszer még a haját is hátradobta –, csak Zizi hangos vihogása zökkentette ki az egészből. – Most mi van? – kérdezte értetlenül.
– Szerintem ezt a valódi hírességes dolgot gondold át még egyszer, aztán valahogy ments, mielőtt egy életre kitiltanak minden koncertjükről – bökött a barnahajú a zenészek felé.
– Mármint, mintha mi ketten is hírességek lennénk, nem csak eltévelyedett rajongók. Mármint, mind tudjuk az igazságot, de had maradjak már ebben az illúzióban. Meg amúgy. Nem tök menő, nem is tudom, dobos lennék? Bocs, Rian – pillantott az említettre, de az fel se vette, csak legyintett egyet.
– Miért, tudsz igazából dobolni? – pillantott rá Jack felvont szemöldökkel.
– Azt nem. Csak gitározni meg zongorázni, meg egyesek szerint egész jó hangom van – felelte Tina morfondírozva.
– Akkor mi a halálért az egyetlen olyan hangszert választod, amihez közöd nincs? – fakadt ki a gitáros.
– A dobosok olyan menők. A legmenőbbek. Mármint, Tré Cool, Travis Barker, Lars Ulrich, Andy Hurley, Chuck Comeau, Ashton Irwin… – Rian megköszörülte a torkát, mire Tina egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy azért mert Ashtont nem érzi a listára valónak, vagy valakit hiányol, aztán rövid úton leesett neki. – Rian Dawson, természetesen – tette hozzá, mire a dobos arcára egyből széles vigyor kúszott.
– Édes Istenem, sose érünk le – sóhajtott fel teátrálisan Jack, mire Zizi csak mellkason bökte és fegyelmezőleg rászólt.
– Na, te inkább meg se szólalj! Akinek ötven perc kell ahhoz, hogy kiválasszon egy szürke nadrágot, meg egy szürke hosszú ujjú pólót, az ne magyarázzon időről. Mellesleg, tudod ugye, hogy nyár van, és nagyjából negyven fok?
– Hát igen – tette hozzá Tina, el is feledkezve az iménti dobos-ambícióiról. – Az egyik tiszta szürkében, a másik félig szakadt pólóban – ingatta a fejét a lány, mire Rian fojtottan felnevetett, Alex és Jack azonban csak két szúrós pillantással díjazták a lányok véleményét.
Hosszas szenvedés, és csipkelődések után aztán sikerült lejutniuk a buszig, onnantól pedig már egyenes és problémamentes út vezetette a fesztiválig. A bejáratnál a lányok kaptak egy-egy nyakba akasztható passt, amivel Alex elmondása szerint bárhova, de tényleg bárhova beengedik őket, ettől pedig Tina még nagyobb celebnek érezte magát – már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Igazából fogalmuk sem volt, mi történik körülöttük, csak egyik ámulatból estek a másikba, miközben sodródtak az árral, és csak arra eszméltek fel, hogy Jack egy-egy kacsintással elvonul mellettük, Rian pedig pacsit kérve a színpadra siet, odakinn pedig totális őrület lesz úrrá emberek százain. Ahogy a srácok a színpadra léptek, hangos üdvrivalgás, és sikítások indultak útjuknak a közönség soraiból, a két lány pedig a színpad oldalánál állva várta, hogy elkezdődjön az extázis.
Ahogy megszólalt a Satellite elejei gitár, a két lány arcára boldog, elégedett vigyor telepedett, a szívük pedig szinte repesett. Ahogy pedig Alex énekelni kezdett, majd a dobok is beszálltak a hangzásba, a hatás csak tovább fokozódott. Minden egyes porcikájukban érezték a zenéjüket, és bár sok mindent megéltek már életükben, ez talán az egyik legjobb dolog volt. Ezért imádtak koncertekre járni, és tulajdonképpen ez volt az egyik nyomós oka annak is, hogy igazán, mélyről jövően, szívből szerették a zenét. Úgy, ahogyan azt elmagyarázni sem igazán tudták. Sokszor előfordult ez velük, voltak dolgok, amikről csak egyszerűen tudták, hogy mások nem értenék meg. Nem értenék meg azt, hogy miért jelenti már-már az életüket egy-egy dal, hogy miért nem tudnak lefeküdni anélkül, hogy meghallgatnák. Nem értenék, hogy miért kötődnek ennyi idősen is ennyire borzasztóan együttesekhez, zenészekhez. Egyszerűen csak nem tudnák megérteni, mert nem élték meg mindazt, amit ők, és így fogalmuk sem lehet arról, hogy mennyi mindent köszönhettek a zenének, és azoknak a srácoknak, akik ott kinn a színpadon állva a zenéjük minden egyes másodpercével libabőrt okoztak nekik. Kivéve a Stick, Stones and Technoval, de arról szerettek inkább elfeledkezni.
A Lost in the Stero lerobbantotta volna a ház tetejét, ha a fesztivált fedett helyszínen tartották volna, de így legalább nem volt semmi, ami akadályozza az égbe szálló boldog kiáltásokat. Ennél a számnál érkeztek a színpadra az első melltartók Jacknek címezve, aki örömmel kötött is egyet a fejére.
– Megkérdőjelezhető erkölcsök – jelentette ki Tina enyhén felvont szemöldökkel, de azért a mosoly ott bujkált az arcán.
– Jajj, istenem, mintha te nem ezt csinálnád, ha ott állnánk lenn – ingatta meg a fejét Zizi, miközben mutatóujjával belebökött barátnője oldalába, aki egy nevetésbe torkolló sikkantással lépett odébb előle.
– Ilyet én egy szóval nem mondtam – vigyorodott el Tina, mire Zizi játékosan keresztet vetett, hátha így még megmentheti barátnője sosevolt erkölcseit.
– Istenem, úgy érzem, a rajongók nem értékelik eléggé Zacket és Riant – sóhajtott fel Zizi teátrálisan szemlélve a basszusgitárost és a dobost. – Zack hangja olyan, mint egy angyalé, Rian meg… Hát csak nézz rá!
– Hékás! Mikor lettél Mrs. Gaskarthból Mrs. Merrick? – érdeklődte Tina felvont szemöldökkel. – Mellesleg évekkel ezelőtt le stipi-stopiztam Riant.
– Nem lettem Mrs. Merrick, de tudod, nyitottnak kell lenni mindenre. Meg most nézd már milyen kis cukin mosolyog.
– Szentimentális vagy – sóhajtott a szőke. – És az ilyen beszélgetéseink miatt nem hiszik el soha, hogy tényleg a zenéjüket szeretjük elsősorban.
– Másodsorban meg minden mást – tette hozzá Zizi, Tina pedig rövid gondolkodás után végül egyetértően bólintott.
– Igen, de ez már részletkérdés.
Maybe it's not my weekend but it's gonna be my year // And I'm so sick of watching while the minutes pass as I go nowhere // And this is my reaction to everything I fear // 'Cause I've been going crazy, I don't wanna waste another minute here [1]– énekelte Alex a Weightless refrénjét, és vele együtt az egész közönség, ide értve Tinát és Zizit is.
– Úgy szeretem ezt a dalt – sóhajtott a barnahajú, ábrándos pillantást vetve a színpadon éneklő Alexre, aki pont ebben a másodpercben pillantott oldalra, és ahogy észrevette Zizi tekintetét, egy kissé szélesítette az arcán ülő örökös mosolyt, és a lányra kacsintott. Neki ez épp elegendő volt ahhoz, hogy a lába nagyjából felmondja a szolgálatot, és barátnőjébe kelljen kapaszkodnia ahhoz, hogy ne essen csúfosan és gyengén a földre. – Pedig már azt hittem, kezdek hozzászokni a Gaskarth-pillantáshoz – szusszantotta csalódottan.
– Kis lépések, barátosném, kis lépések – vigasztalta Tina, meglapogatva a vállát. Rövidesen azonban elszakította Zizitől a figyelmét, és inkább a színpadon történő eseményekre fókuszált, ugyanis némi jövés-menés után Alex akusztikus gitárral a nyakában hiányolásról kezdett el beszélni, és a lány ebből arra következtetett, hogy itt bizony Missing you lesz, és már csak a gondolattól is elszorult a torka. Az új albumukról az a dal jelentette neki a világot. Mármint komolyan, az életével ért fel az a dal, akárcsak Pierréktől a Crazy, vagy az Astronaut. Rengeteget segített neki abban, hogy elfogadjon dolgokat, elfogadja önmagát. Akárhányszor magányosnak érezte magát, elég volt csak meghallania ezt a dalt, és a szívét elöntötte a melegség. Hiába kúsztak ezzel egy időben könnyek a szemében, azok a megkönnyebbülés boldog könnyei voltak, mert valahányszor csak meghallgatta, elfogta az érzés, hogy a világ túlsó felén ott ez a banda, akik a barátjukként tekintenek rá. Még akkor is, ha tudta, ez valahol egy képtelen, kissé buta gondolat, ő rendszeresen vigaszt talált benne. És motivációt, elképesztően sok motivációt. De még mielőtt a dal elkezdődhetett volna, Alex egy kis mókával ütötte el az időt.
– Sokan jöttetek sátorozni? – kérdezte a közönségtől, mire óriási visítozás támadt. – Maradhatok veletek? – kérdezte egy halkabb, bizalmasabb hangon, amire ha lehet az egész közönség csak még jobban megőrült. Szó se róla, a srácok tudták, hogy hogy kell hangulatot csinálni, és feltüzelni az amúgy is robbanásra kész rajongóikat.
Ahogy az énekes belekezdett a gitárszólamba Tina arcára boldog, szentimentális mosoly költözött, és még azt sem bánta, hogy egy pár könnycsepp végiggördült az arcán.
– Hékás, nincs sírás – bökte oldalba őt Jack, aki épp beugrott gitárt cserélni, a színfalak mögé. Bíztatóan a lányra mosolygott, aztán dobott egy elmaradhatatlan kacsintást, nyakába akasztotta a gitárt, és már kinn is volt a színpadon.
Grit your teeth, pull your hair, // Paint the walls black and scream, "Fuck the world // 'Cause it's my life, I'm gonna take it back," // And never for a second blame yourself. [2]– Ezt a négy sort mindkét lány a lehető leghangosabban énekelte, mert ez volt az igazi motivációjuk, Tinának még a szobája falára is fel volt festve ez a részlet.
A koncert igazán mókás része akkor kezdődött, amikor Alex és Jack a közönség soraiból vadásztak maguknak tánckart a Time Bomb idejére. A gitáros láthatóan hamar összebarátkozott a felhívott kevés srác egyikével, olyannyira, hogy lelkesen susorogni is kezdtek egymás fülébe.
– Mindenki ugorjon fel és körbe-körbe rohangáljon – hallatszottak egy sötéthajú srác tolmácsolásában Jack szavai.
– Miért a srácot kérték meg, hogy fordítson? MI is fordíthattunk volna, már úgy belejöttem, és Pierre-nél nehezebb eset biztos nem lehet.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezte Zizi, enyhén felvont szemöldökkel, a színpad felé bökve. A susmusolást tovább folytatták, a srác arcára pedig egyre szélesebb mosoly ült ki.
– Bármi is történjen, Jack ma itt mindenkit meg fog baszni – hangzottak a srác szavai, mire Tina szeme nagyjából kétszeresére tágult.
– Ó, oké. Asszem értem, miért nem engem kért – mondta egy nagyot nyelve, Zizi pedig jóízűen felkacagott mellette. A színpad előtt tomboló tömeg lelkes sikítással adta Jack tudtára, nagyon is kedvükre való lenne az említett cselekedet.
– Addig nem megy sehova, amíg 40 csaj nem lesz terhes tőle. – Ezek a szavak megint lelkes üdvrivalgást váltottak ki a tömegből, de Tina ezúttal már csak megforgatta a szemét.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy családot tervez – vonta meg a vállát elgondolkozva, mire Zita ismét hangosan felnevetett mellette. Nem számított, a kint tomboló tömeg hangja elnyomta, ráadásul felhangzottak a Time Bomb első akkordja is. Mindkét lány arcára őszinte mosoly kúszott, és Alexszel együtt ők is belekezdtek a szövegbe.
– Nem vágysz erre? – biccentett Tina a színpadon táncoló és ugráló lányok felé, arcán széles, kaján vigyorral.
– Öt perc hírnév? Ugyan már, ennél azért már jóval több jutott – legyintett a barnahajú. – De nézd, Jacknek új barátnője van – mutatott a gitáros arcára éppen átszellemült mosollyal puszit nyomó lány felé. Zizi arcán gonosz mosoly ült, amit Tina egy roppant bosszús pillantással díjazott.
– Majd kiheveri – vont vállat Tina, és inkább az éneklésre koncentrált. – It was like a time bomb set into motion // We knew that we were destined to explode.[3]
A szám végeztével a biztonságiak leterelték a rajongókat a színpadról, a srácok pedig eltolták a Backseat Serenade-et és a Something’s Gotta give-et, hogy aztán Jack belekezdjen egy észveszejtően ismerős dal elejébe.
– Ezt nem hiszem el! – sikkantott fel Tina, de aztán Zizivel egyszerre kezdték el Alexszel üvölteni az American Idiot szövegét.
– Imádom, mikor feldolgozásokat csinálnak – sóhajtotta Zizi. – Még ha nem is a teljes számokat – tette hozzá, ahogy az első refrén után abbahagyták a közismert Green Day dalt.
– Annyira utálom őket – motyogta Tina, ahogy belekezdtek a Blitzkrieg Bopba. – Vagy egy hétig ez fog menni a fejemben. Köszönd nekik, ha innentől kezdve állandóan ezt fogom énekelni.
– Rian kihagyott egy ütemet – hallottak meg egy elmerengő hangot a hátuk mögül. Zizi már épp készült megfordulni, hogy védelmébe vegye a zenészt, de ahogy meglátta a háta mögött állót, a szavak egyből a torkára akadtak, és némán felsikított.
– Ezt nem hiszem el – motyogta Tina ismét, ahogy ő is szembesült a mögöttük állóval. Sok mindent megéltek az elmúlt napokban, David mosolyától kezdve, a velük való zenélésen és a Gaskarht-effektuson, Jack szívatásaiig, de arra, aki ott állt előttük még csak véletlenül se voltak felkészülve. De ki is hibáztathatná őket? Ashton Irwin tökéletes mosoly-gödröcskéire képtelenség felkészülni.
– Helló lányok, Ashton vagyok – mutatkozott be a szőke, noha jól látta rajtuk, hogy pontosan tudják, hogy kicsoda. – Feltételezem, ismeritek a srácokat – biccentett a színpad felé.
– Igen, többé-kevésbé, Jack ma megpróbált vízbe fojtani, szóval mondhatni szoros az ismeretség – jegyezte meg Tina megtalálva a hangját. Az ausztrál fiú egy angyal kacagásával nevetett fel a szavai nyomán.
– És te hogy keveredtél ide? – kérdezte Zizi. – Mármint félre ne érts, egy újabb valóra vált álom veled is találkozni, de… – hagyta a levegőben lógni a mondat végét.
– Alexék meghívtak, hogy jöjjek el, más dolgom meg úgy se volt, szóval gondoltam miért ne.
– Olyan jó egyeseknek. Bár engem hívogatnának csak úgy koncertekre híres együttesek – sóhajtott teátrálisan Zizi, mire Ashton ismét felnevetett.
– Oké, ezt akár abba is hagyhatod – pillantott rá dühösen Tina, mire a dobos értetlenül meredt rá.
– De hát mit?
– Hogy ilyen baszottul tökéletesen ácsorogsz itt a fejedbe tűzött napszemüveggel, a göndör szőke tincseiddel, meg a Gun’s N’ Rosesos atlétádban, közben meg nevetgélsz itt egy ötéves ártatlanságával. – Tina szavai túl sokat nem értek el, mert Ashton ismét szikrázóan felnevetett.
– Szeretnéd, hogy végig taknyoljak a padlón?
– Mindennél jobban – vigyorgott elégedetten a lány.
Amíg ők Astonnal évődtek, majdnem lemaradtak a Kids in the darkról, ami egy másik kedvencük volt az új albumról. És ez is egy volt azok közül a számok közül, amiket az első hallgatás másnapjára már tudtak gitározni, és harmadnapra már tökéletesen összehangolták a saját verziójukat.
– Here we are at the top of the hill, a hill that's quietly crumbling[4]. – Énekelte Alex a színpadon, a végére nevetésbe csukló hanggal.
– Minden egyes alkalommal megöl, mikor ezt csinálja – motyogta Zizi maga elé, de nem volt elég halk, Ashton meghallotta, és felnevetett.
– Őrülten kíváncsi vagyok, hogy honnan ismeritek őket – ingatta a fejét.
– Elég hosszú és hihetetlen történet – felelte rá Tina, egy pillanatra sem szakítva el a pillantását a színpadtól.
– Igen, kábé, mint egy fanfiction. Egy gyengébb képzelőerővel bíró író tollából – tette hozzá Zizi, szintén a színpadra szegezett tekintettel.
– Várjatok. Fanfiction? Mint azok, amiket rólam meg a srácokról írnak? Lashton meg ilyenek? – kérdezett vissza zavartan Ashton.
– Meglep, hogy pont ezt hoztad fel – vigyorodott el Tina, de inkább nem kezdett lelkes fejtegetésbe, csak egy rövid magyarázatot fűzött iménti szavaihoz. – Sokkal több az olyan történet ahol az írók magukkal hoznak össze titeket.
– Megnyugtató… Honnan tudtok erről ennyit? – jutott a dobos eszébe, mire a két lány összenézett, aztán minden mindegy alapon megvonták a vállukat.
– Meglepődnél, ha tudnád mennyire király gulity-pleasure-ként szolgálnak ezek a sztorik.
Nem voltak biztosak benne, de Ashton mintha valami égi fohász félét motyogott volna az orra alatt, miközben a színpadon már a Dear Maria is a végéhez közeledett. A szám végeztével a srácok bedobálták a közönségbe a megmaradó pengetőket, Rian a dobverőit, meg lényegében minden vackot, amit még a színpadon találtak, aztán szépen lassan elköszöntek, és visszaszállingóztak a backstage-be. Egytől egyig mind megörültek Ashtonnak, olyannyira, hogy Rianen kívül lényegében egyikük sem vette észre a lányokat.
– Szép kis üdvözlés, mondhatom. Elérik itt, hogy oldalról nézzük a koncertet, és még csak észre se vesznek – mormogta Tina, majd azért a békesség kedvéért még hozzátette: – Rajtad kívül, persze. Te mindig kivétel vagy – kacsintott a dobosra, aki helyeslően felnevetett.
– Hé, srácok! Van már programotok az este hátralevő részére? – érdeklődte Zizi az Ashton körül ugráló zenészektől, ám azok csak megrázták a fejüket.
– Király, akkor keressünk egy nyugis partszakaszt a Balaton mellett, mert háromnegyed óra múlva kezdőik a tűzijáték. – Zizi szavai nyomán láthatóan milliónyi kérdés merült fel mind az öt zenészben, de a lányok egyelőre nem akartak foglalkozni velük. Meg egyébként is, jól esett nekik a hirtelen rájuk zúduló kérdés áradat, így hát csak szélesen vigyorogva megindultak kifelé a koncert területéről. Arról azért biztosították a srácokat, hogy igen, veszettül tetszett nekik a koncert, és nem, nem bánták meg, hogy nem lentről nézték.
– Hé, mellesleg láttam, szereztél új barátokat – dobta fel a témát Tina Jacknek. – Meg nem is tudtam, hogy kapásból 40 gyerkőccel szeretnél nyitni. Ejnye, Jack, nagyon sok albumot kellene eladni ennyi gyerektartáshoz – vigyorodott el a lány, némileg zavarba hozva a zenészt, ami viszont hangos nevetésre késztette a társaság többi tagját. Ezt pedig a szőke óriási győzelemnek könyvelte el.



[1] Lehet, hogy ez nem az én hétvégém, de az én évem lesz // És annyira elegem van már abból, hogy a percek csak múlnak, míg én egyhelyben állok // És ez az én válaszom mindenre, amitől félek // Mert már megőrülök, és nem akarok még egy percet elvesztegetni itt.
[2] Szorítsd össze a fogad,és húzd meg a hajad // Fesd feketére a falakat, és kiabáld, hogy „Bassza meg a világ // Ez az én életem, és vissza fogom szerezni” // És soha, egy másodpercre se okold magad.
[3] Olyan volt, mint ez időzített bomba // Tudtuk, hogy robbanásra vagyunk ítélve.
[4] Itt vagyunk a domb tetején – a dombon, ami csendben omladozik. 

Megjegyzések

  1. Nr1 Dear Maria fan2017. március 18. 15:01

    Próbáltam szó nélkül elmenni a bejegyzés második mondata (pontosabban kérdése) mellett, én tényleg próbáltam. De örülök, hogy három hónap kihagyás ide vagy oda, azért vannak dolgok, amik változatlanok maradtak az SP életében: szerinted még mindig „senkit nem érdekel” és „senki nem olvassa” és „senki nem kommentel”.

    Na, de ennyit erről, végülis csak 100x szóltam már miatta, de mindegy… menjünk inkább a fesztiválra.

    Az az OTP-s bankos társas… egyetlen egyszer próbáltuk ki a csajokkal, kb. tavaly ilyenkor, amikor megtaláltam egy nagytakarítás közepén. Azóta megint nem tudom hol van, úgyhogy én még polctámasznak se tudom használni. :/

    Hát ez egy gyors kör volt a fesztiválon, BÁR megértem, én se pazaroltam volna ott az időmet, ha egyszer visszamehetek az egyik kedvenc bandámhoz, és a hideg padok meg a fű helyett kényelmes fotelekben ücsöröghetek, adnak enni-inni, meg minden. Plusz még biztosítva van az is, hogy a koncerten se tapossák le a sarkamat, és ne öntsenek a fejemre egy fél pohár ismeretlen eredetű piát.

    Tina (vagy Rian) amúgy megrendszabályozhatná magát, mert lehet, hogy itt még nincsenek eljegyezve, de attól még megvan Cass. És egyébként is.. David, Jack, Rian.. elég lesz már a jóból. xD

    Nahát Mr. Hawaii, ritkán szól, de akkor nagyot xD Csodálom amúgy, hogy ezt nem Jack jegyezte meg, de ő még biztos el volt foglalva azzal a hülye társassal, vagy ki tudja, lehet gitározgatott és énekelgetett magának, mint a múltkor Rian snapchatjén.

    Óóó, hé, ki az, aki manapság még hifiről hallgat zenét? Fogadok igazából van egy menő spotify lejátszási listájuk csupa olyan zenével, amiket koncertek előtt hallgatnak, meg egy kis bluetooth hangszórójuk, aztán mehet a parti. Egyszer olvastam is, hogy náluk ki az ügyeletes Dj, de már elfelejtetteem… (bár én Jackre tippelek, akinek ugye ott van az a The Riff nevű helye, ahova amúgy egyszer még el is mennék xD)

    1. Rian szabadidejében nem csak gitározni tanulgat, hanem bűvésztrükköket is? 2. Nem csodálkozom, hogy Rian és Alex most már kb. bekezdésenként befejezik itt egymás mondatait, mivel tudjuk, hogy ők ketten ELÉG JÓL megvannak, khm. 3. Tinánál treff 4es volt, a telefonján 3as, és ez senkinek nem tűnt fel? xD annyira lenyűgözte őket Alex és Rian (komolyan, nem fogom mindig kiírni mind a kettő nevét, legközelebb csak úgy fogom emlegetni őket, hogy Rilex) tökéletessége, hogy elsiklottak efölött az aprócska hiba fölött? xD

    Alex nem élt a lehetőséggel, hogy a csaja segítsen neki öltözni? Jack nem tett semmi megjegyzést, csak kifogásolta az ízlésüket? Mi a fene történt itt?

    Ó, ha Jack engedte volna előre a lányokat, elgondolkodhattunk volna azon, hogy csak udvarias próbált lenni, vagy valamilyen hátsó szándékai voltak. De tudjuk, hogy Rian csak udvarias volt. xD

    Zack szegénykém néha nem érzi kitaszítottnak magát, mikor az egyik lány itt isteníti a világ dobosait, a másik meg – aki nem hivatalosan Alex csaja – azzal van elfoglalva, hogy Jack mit vett fel? xD Ő meg csak lépked ott mellettük csendben, csak megfigyeli az eseményeket… Mondjuk megértem, ez a társaság már biztos sok(k) neki. xD

    Lassan a teljes All Time Low-t be kéne utaltani egy szemészeti vizsgálatra szerintem, mert ennyit ember nem kacsintgat, mint ezek xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Backseat Serenade fan2017. március 18. 15:02

      Ew, Satellite… az egyik olyan dal a FH albumról, ami nem lett a kedvencem, és tudnék én még mondani a Stick, Stones and Technon kívül is olyan számokat, amitől nekem pl. tutira nem lenne libabőröm xD (khm, Bail me out és Tidal waves… khm, Too much… khm, a sárga album nagy része xD)

      Akárhányszor meglátom a Lost in stereot, mindig a cobra starship remix jut eszembe :( szerintem sose fogom kiheverni, ÉS már azokat a remixeket se, amiket spotify-on legeslegalul találtam (WEIGHTLESS SECRET HANDSHAKE REMIX – tönkretették a kedvencemet *taps, taps, taps*)

      Na, csak fel kellett emlegetni a Weightlesst, itt is van – azért eredetiben csak az örök kedvencem lesz, és amúgy felzárkózott mellé a The Irony of… is, amit nem ismertem ugye xD de jobb később belefutni, mint soha

      Alex lassan meg lesz verve egyébként, mert még mindig nem derültek ki a többi európai dátumok… és mikor megyek így all time low koncertre???? főleg, hogy a múltkor láttam a young renegades tour setlistjét és fÚÚúúúÚ TAKE COVER ÉLŐBEN

      a következőben számolni fogom a kacsintásokat, ez már 150%

      Jaj, Tina annyira belebolondult Rianbe, hogy már nem is érdekli, hogy Jacknek új csaja van? xD Persze, persze, hiszi a piszi, főleg hogy EZ PONT AZ Ő SZÁMUK kellős közepén történik

      Fúj, Backseat, már attól is borsódzik a hátam, de az persze minden koncerten van… meg a Dear Maria, pfff xD de tudom, hogy az olyan, mint az I Write Sins.. meg az SLSP, soha nem szabadulunk meg tőle

      Na, itt van már babyface 2.0 is, lassan teljes a szereplőgárda xD

      Amúgy annál, hogy Alex elkezd nevetni a Kids in the dark közben, csak az jobb, amikor a Therapy-t röhögi el az a majom xD

      Na, mindenki megörült annak, hogy itt van Ashton – köztük én is –, aztán még helyreállt a lelki békém is, mert Tina a végén csak felemlegette Jacknek a Time-Bomb közbeni csajt, meg a 40 gyereket, úgyhogy összességében elmondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó, és boldogok vagyunk.

      A következő rész gondolom – úgy, mint ez – a „szülinapomra kész lesz”, szóval akkor majd találkozunk kb. olyan július 10. körül.

      xx, L.

      u.i.: biztos azért sírtam két hónapon keresztül, és biztos azért írtam (megint) két oldalas, két részes kommentet, mert amúgy nem érdekel, nem tetszik, nem olvasom

      Törlés
    2. Aaannyiszor mondtam, hogy az ilyenek sose neked szólnak, mert az tudom, hogy te olvasod, és szereted. A kérdés itt, ilyenkor mindig arra vonatkozik, hogy rajtad kívül van-e bárki, aki olvassa, de mindegy.

      A társast én az életben soha nem próbáltam ki, csak gyűjti a port a polcomon. Legalább jó volt annál az egy alkalommal? :D

      Hát dehogyis, a jóból sose elééég xD Igen, Zack karakterének a lényege, hogy keveset beszél, de akkor az üt xD Jóó, na én még az előző század gyermeke vagyok, és egész kamaszkoromban egy hifi volt az álmom xD És igen, szerintem is Jack a DJ :D

      Ez a bűvészkedős dolog amúgy komoly, mert egyszer néztem egy videót, amiben dolgokat mondott magáról, amiket senki nem tud, és ő TÉNYLEG olyan dolgokat mondott magáról, amiket nem tudtam, péééldául, hogy megtanult bűvészkedni kamaszkorában, hogy azzal csajozzon xD (azt hiszem xD)

      Jézusom, fel se tűnt, hogy elírtam, de mindjárt kijavítom a hármast négyesre xD Ennyire szar a memóriám xD két bekezdésig ér el xD Vagy nekem is elterelte a figyelmemet Alex és Rian tökéletessége xD

      Rian mindig csak udvarias :D És igen, Zack igyekszik a lehető legjobban a környezetbe olvasni, hogy megőrizhesse a mentális épségét xD

      Alapból tök menő dalokat akartam beleírni, mint For Baltimore, meeg Therapy, de aztán megnéztem a strandos koncert setlistjét, és ilyenek voltak benne xD szóval próbáltam kiszedegetni belőle azokat, amiket nagyon szeretek, dehát nem állhat csak olyanokból, és így is kihagytam egy csomó mindent xD Igen, TUDOM, nekem is az jut eszembe róla, pedig régen annyira szerettem azt a számot :( a többi remixet hála az égnek nem hallottam még, de nem is akarom xD

      De erről ők még nem tudnak, hogy ez amúgy az ő számuk xD ez csak előttünk nyilvánvaló xD Tina meg mindenkibe bele van bolondulva xD

      Én a Backseatet még mindig szeretem, de már nem hallgatom meg naponta tizenötször, csak nem léptetem tovább, ha az jön a lejátszásimon xD amúgy a SLSP-tel sincs baaj, amiatt vettem térdnél szakadt farmert, és egy időben akárhányszor sétáltam a fekete gatyámban, ha megszólalt a SLSP a fülemben, vigyorogtam, mint a vadalma a "ripped skinny jeans lying on the floor" sornál xD

      Azért a Kids in the Darkot nevetttettem el vele (egyrész, mert Therapy nem volt Strandon xD), másrészt, mert néztem videókat strandról, és TÉNYLEG elvihogta xD

      Következő rész fogalmam sincs mikor lesz, de bármi megtörténhet, és szeretném hamarabb hozni mint ezt.

      Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett, és hogy olvastad. :)

      Puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…