Ugrás a fő tartalomra

Egyedül [Destiel]

Sziasztok!
Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi.
x Supernatural, 10. évad körül
x angst
x szösz, 767 szó
x démon!Dean
x slash, Destiel

Egyedül

„Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.”
/Orson Welles/
Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra.
Nyugtalan volt, és félt. Nem attól, ami rá várt, nem haláltól, hanem az élve eltöltött óráktól, és attól, hogy miután elmegy, már csak ez marad majd neki. Semmi szép, semmi jó, csak a nyomorúságos órák, és a fekete szemű, kíméletlen és érzelemmentes Dean emléke.
Felszegett fejjel, nyugodt, már-már unott arccal sétált be az ajtón, és az angyal szíve a gyengesége ellenére is erőteljesen megdobbant a látványára, de az arca ezzel egy időben fájdalmas fintorra húzódott, a gyomra pedig összeszorult. Emberi érzések voltak, emberibbek, mint amit valaha is érzett, és milliószor emberibbek, mint az előtte álló, szurokszemű férfi.
A pecsét, az ocsmány jel, ami tönkretett mindent csak úgy égette Castiel szemét, pedig alig látszott a sötétvörös ing ujja alól. Az angyal látta, ha lehunyta a szemét, akkor is a vörösen izzó formák lángoltak előtte. Nyomorúságba taszította, és minden másodperccel egyre jobban és jobban összetörte őt, akárcsak a farmer derekába tűzött, csontszerű Első Kard.
Akarta, hogy Dean változzon, hogy újra a régi legyen, ismét ember. Még egyszer, utoljára bele akart nézni a férfi tiszta és őszinte, zöld szemébe. Abba a szempárba, amit tulajdonképpen az első találkozásuktól kezdve csodált. Azt akarta, hogy Dean újra a régi legyen, hogy többezer éves életének utolsó pár órájában mellette legyen. Semmi mást, csak mellette legyen és beszéljen, átölelje, kevésbé kínzóvá téve így ezt a kis időt.
Cas tisztán emlékezett minden a vadász mellett eltöltött pillanatra. Hogy a pokolba ne emlékezett volna, mikor hosszú élete legszebb időszaka volt ez! Még akkor is, ha közben lebukott a mennyből, megjárta a Poklot és a Purgatóriumot, elvesztette az erejét és ember lett, mert érte tette. És miatta az egész megérte.
– Dean, tudom, hogy odabent vagy… – Castiel hangja rekedtes volt, szavak gyengén, akadozva gördültek ki a cserepes ajkak közül.
Az egykori vadász csak cinikusan felhorkantott, sokkal cinikusabban, mint arra a valódi Dean valaha képes lett volna, és ez újra összetörte az angyalt. Ez a horkantás jobban fájt neki, mintha angyal pengével kezdte volna összeszabdalni. Jobban fájt minden fizikai fájdalomnál.
Castielben élénken felizzott az emléke annak, mikor Naomi manipulálta őt, de Dean segítségével vissza tudta venni az irányítást. De ez… Ez más volt. A fekete szemek, és a gúnyos, gőgös mosoly, ami ott ült a férfi szájának a sarkában, arról árulkodott, hogy Cas vert helyzetben van. Hogy talán már el is vesztette a csatát.
– Kérlek, Dean. Szükségem van rád. – Megpróbált a vadász korábbi szavaival hatni rá, de annak arcéle sem rendült, csak unott arccal elfordította a tekintetét a dohos, füstszagú szoba sarkában heverő angyalról.
– Le tudod győzni! – kezdte Cas, de mondata köhögésbe fulladt. Tudta, hogy közel a vég. Könyörgőn pillantott fel a démonra, aki fölényesen tornyosult előtte.
– De nem akarom legyőzni! – vakkantotta vissza Dean. Állatias morgás kísérte szavait, és Castiel reményvesztetten sütötte le a szemét. Fogalma sem volt, hova lett a féri, akit szeretett. – Mikor fogjátok végre fel, hogy nem lehet megmenteni? Nem akarom, hogy megmentsenek.
Castiel úgy érezte, menten összeroppan, ahogy Dean előrántotta az Első Kardot, és ingerülten, mégis flegmán elindult felé. Lehunyta a szemét, és magában imádkozott, bár maga sem tudta kihez. A hite már rég megkopott. Magányos volt. Renegát.
– Dean… – súgta halkan, fáradtan felnyitva a szemeit. Tekintete a másik férfiét kereste, és meg is találta. Szívébe boldogság szaladt, ahogy meglátta a szeretett zöld szempárt, az iménti feketék helyén. Azonban ahogy Dean arcára felkúszott a félelmetesen önelégült, démoni mosolya, tudta, hogy felesleges minden, és hiába a látszat, ez már nem az ő Deanje. És… talán már soha nem is lesz.
A mosoly kiszélesedett az arcán, és a meseszép zöld szemek helyét ismét átvette az éjsötéten örvénylő, démoni szempár. Dean nem szólt többet, csak megingatta a fejét, majd hátat fordított, és feszes, katonás léptekkel, következmények nélkül kisétált a motelszobából, hangosan bevágva maga mögött a rozoga, szürke ajtót.
Castiel üvöltött belül, de kívülre még egy sovány, halk kérlek sem jutott ki, amit annyira vágyott kimondani neki. Annyi mindent akart volna mondani neki, de tudta, már sose lesz rá lehetősége, és ez… Itt pedig úgysem lett volna értelme.
Az első könnycseppet még vissza akarta tartani, de már ehhez sem volt ereje. Semmihez se. A sós cseppek némán peregtek az arcán, és a könnyekkel együtt az élet is lassan kiveszett belőle.
Úgy halunk meg, ahogy születünk.
Egy utolsó lélegzet. Egy apró köhintés. Egy lebicsakló fej. Két megtört, tompa, szomorú és üveges tekintet.
Egyedül.

Megjegyzések

  1. TejóságosAtyaúristen! *o* Ez valami... Ahhh, még mindig a hatása alatt vagyok.

    Tökre szerettem démon!Deant a sorozatban, Jensen valami hihetetlenül játszotta, egyedül így, Cas szempontját figyelembe véve éreztem néha azt, hogy "ehh, igen, ez így nagyon nem jó".

    Annyira fantasztikusan adtad át Castiel fájdalmát, meg közben a reményt is, hogy talán Dean mégis őt választja, érte megtörik a pecsét ereje... komolyan elkezdtem bízni benne, hogy a végén sikerül nekik.
    De nem, és komolyan, mikor befejeztem, néhány pillanatig ott volt az a rohadt gombóc a torkomban, egyszerűen csak néztem magam elé, hogy "nemnemnem, ez így nem érhet véget". Szóval ja, most egy csomó felesleges dolgot is leírtam, a lényeg: szuper volt, nagyon élveztem.
    Repülök a következőre! ~(^з^)-☆

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is imádtam démon!Deant, és Jensent is a szerepben, de igen, Cas miatt nem akartam volna, hogy sokáig így maradjon - és már Crowley se tudta kezelni az elszabadult Deant, úgyhogy a démonnak mennie kellett :D

      Örülök, hogy átment Cas fájdalma, mert ez volt a cél, közben meg utáltam magamat, amiért itt kínzom, mintha a sorozatban amúgy nem szenvedne eleget ez a nyomi. A torkodban levő gombócnak is örülök, mert amúgy ez is célom volt. :D

      Nagyon örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy írtál ♥

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…