Ugrás a fő tartalomra

Együtt megoldjuk

Sziasztok!
Noha tegnap volt Látszat, ma újra jelentkezem. Nem, nem azért mert idő közben villámsebesen elkészült az AN, sajnos még nem úgy állunk, de már közel a cél.  Ezúttal egy rövidke kis szösszenettel érkeztem, aminek Lukas Podolski a főszereplője. Egy klasszikus hurt/comfort semmiségről van itt szó, ami tényleg semmiség, csupán 880 szó lett. A novellát nagyon-nagyon sok szeretettel szeretném ajánlani Livinek, névnapja alkalmából, meg mert, most őszintén, ki másnak lehetne ajánlani egy Podolski novellát (Bastin kívül :D)? :D Szóval nagyon boldog névnapot, és remélem tetszeni fog ez a kis valami. :) És Lukas is boldog névnapot kíván! :D A bevezető most ennyi, mielőtt többet írnék, mint maga a one-shot. 

Jó olvasást!

Együtt megoldjuk

Olivia Pinkins gondterhelten rontott be barátja londoni lakásába. Noha nem éltek együtt, de volt kulcsuk egymáshoz, vészhelyzet esetére. Ez pedig minden kétséget kizáróan egy vészhelyzet volt. A huszonhárom éves lány, úgy érezte, hogy a világa darabjaira hullott, hogy az egész addigi élete csupán szemfényvesztés és ámítás volt. A boldog gyerekkor emlékei másodpercek alatt illantak a semmibe, mikor a szülei közölték vele a döntésüket.
A lány egy riadt őzike pillantásával vizslatta a londoni lakás nappalijában ülő focistát. A csatár egészen addig a TV-t figyelte, ám barátnője érkezésére felkapta a fejét. Nem számított Livre, hiszen csak estére beszéltek meg találkozót, akkor is a lányhoz. Lukas zavaradottan pillantott a barnahajú lányra, akiről sütött a kétségbeesés. A bájos arcon gondterheltség jeleit látta, a barna szempár pedig rémülten kereste a csatár tekintetét.
– Minden oké? – kérdezte Lukas óvatosan a lány elé sétálva.
– Nem – rázta meg a fejét kétségbeesetten Olivia, mire Lukas mesés, kék szemei aggódva kezdték vizslatni. – De mosolyogj rám, ölelj meg, és mondd, hogy minden rendben lesz – kérte a lány gyermeki hangsúllyal. Valójában úgy is érezte magát, mint egy elveszett kisgyerek, csak őt nem a világ akarta elnyelni, hanem a kegyetlen hirtelenséggel vállára zuhanó ádáz problémák. Egészen pontosan egy, ami a chelmsfordi családi birtoktól egészen a focista londoni lakásáig kergette őt.
Olivia félt, rettegett, hogy mindaz, amit eddig biztos háttérnek gondolt, hirtelen tovatűnhet a semmibe. Ráadásul váratlanul érte hír, hiszen semmi előjelét nem látta. Ő szentül hitte, hogy a szülei huszonöt év után is töretlenül boldogok együtt, így a tény, hogy a chelmsfordi birtok valójában hetek, hónapok óta háború sújtotta övezet, úgy érte, mintha valóban egy bombát robbantottak volna mellette. Úgy érezte, atomjaira hullik az élete, és ezzel együtt ő maga is.
De Lukas… Lukas volt a béke, a megnyugvás szigete. Az a biztos pont, amire mindig is vágyott, ha a jövőbe pillantva végiggondolt az életén. A férfi őszinte mosolya boldoggá tette, az olykor gyermeki lelkesedéssel szikrázó szemei megnevetették, a biztonságot nyújtó, gyengéd ölelése pedig mindig megnyugtatta. Ilyenkor bármit, amit a férfi mondott neki elhitt, még azt is, ami más helyzetben nevetséges ostobaságnak tűnt volna.
Az, hogy minden rendben lesz, hasonló butaság volt, mégis ezt akarta hallani Lukas szájából. Vakon hitt ugyanis a férfinek, és kétségek nélkül bízott benne. Számtalanszor felmerült benne a gondolat, hogy Lukasra jobban szüksége van, mint bármi másra az életben, és ez néha így is volt, ez pedig éppen egy ilyen helyzetnek tűnt.
Olivia egyedüli gyerekként nőtt fel, a szülei neki szentelték minden figyelmüket, éppen ezért a lány számára fontos volt a család. Már-már kínosan szoros ragaszkodás kötötte őt a chelmsfordi birtok minden fájához, a hatalmas ház minden téglájához, és a személyzet minden tagjához. Valahányszor hazalátogatott, és felidézte gyerekkora minden boldog emlékét, a teljesség érzése kerítette őt hatalmába. Az a teljesség, amihez hasonlót csak Lukas közelében érzett.
A szülei válásnak híre olyan szinten letaglózta, hogy perceken keresztül szólni sem bírt, és a könnyek úgy kezdtek el folyni a szeméből, hogy észre sem vette. A szülei jelentették neki az ideált. A kettejük házassága volt Olivia számára a reménysugár, hogy létezik igaz szerelem, hogy a romantika még nem veszett ki a világból, és hogy igenis van létjogosultsága a tündérmeséknek, hiszen a lány szerint a Pinkins házaspár története mesébe illő volt. Csodálattal nézett fel a szülei kapcsolatára, és feltett szándéka volt megtalálni azt, aki ugyanazzal az odaadással pillant rá, ahogyan az édesapja figyelte az édesanyját. Felkutatni azt, akinek a tekintetét évek múltán is ugyanolyan pajkos szerelemmel tudja majd lopva keresni, ahogy az édesanyja kutatta édesapja őzbarna szemeit.
A tény, hogy ez a szerelem sem tartott örökké, alapjaiban rengette meg Olivia világát, és az élettel szemben felállított elvárásait. Elbizonytalanodott, és hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy a Lukasszal való kapcsolata vajon elég erős-e. Hiszen a szülei kapcsolatának is válás lett a vége, a legcsodásabb szerelemnek, amit a lány valaha látott. Mi lehetne hát a garancia, hogy Lukas és az ő szerelme örökéletű lesz? – merült fel benne a gondolat. Sőt, a Londonba tartó buszon az is eszébe jutott, hogy talán a német csatár és közte lobogó szerelem is csupán a képzelet kacér játéka.
De ott állva Lukas előtt, a szikrázó kék szemekbe bámulva, a bíztató mosolyából erőt merítve Olivia rájött, hogy ez nem lehet csupán képzelgés. És még ha a szülei házassága tönkre is ment, nem törvényszerű, hogy az ő kapcsolatuk is erre a sorsa jut. Sőt, felcsillant benne a remény, hogy talán szülei házassága sincsen halálra ítélve. Így, a német focistával az oldalán már sokkal derűsebben látta a világot. És noha még mindig letört volt, de Lukas hatására észrevette a szeme előtt, fakón csillogó reményt, hogy talán még sincsen minden veszve.
– Minden rendben lesz. Komolyan – mondta ki a férfi a varázsszavakat elbűvölő mosollyal az arcán, aminek hatására a szája sarkában apró gödröcskék jelentek meg. És noha Lukasnak egyelőre fogalma sem volt, mi bántja kedvesét, de olyan meggyőződéssel mondta ki a szavakat, hogy Olivia nem tehetett mást, hitt neki. – Bármi legyen is a gond, együtt megoldjuk – jelentette ki Lukas kedves mosollyal az arcán. Olivia őszinte csodálattal nézett fel a szeretett férfi bizalmat és biztonságot sugárzó arcára. Együtt megoldják. Hát, persze, hogy megoldják, hiszen mindig kitaláltak valamit a problémák ellen. Hirtelen szörnyű butasággá és őrült túlzássá vált minden korábbi gondolata az összeomló világáról. Megkönnyebbülésében szívből jövően elnevette magát, és kiscica módjára bújt Lukas ölelő karjai közé.
– Együtt megoldjuk – ismételte szerelme után a varázsszavakat lehunyt szemmel, boldogan.

Megjegyzések

  1. Sziaa :)
    Először is köszönöm szépen, és talán mondanom sem kell, hogy nagyon tetszett *-* Lukas nagyon cuki volt, és ha nem ragadna le majdnem a szemem, akkor most elolvasnám mégegyszer. De az ágyam most jobban csábít, szóval majd holnap (vagy nem holnap) írok valami normális kommentet is, de addig is köszi mégegyszeer :)
    xoxo, L.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa! :)
      Először is nagyon szívesen, és örülök hogy tetszett. :) Szerettem írni (jó, igazából mindent szeretek írni xD), Lukas is amúgy egy jól formázható karakter, mert igazából könnyű hitelesnek megtartani, bármilyen személyiséget is kap :D Már meg is van a "normális komment" - nem mintha ez nem lenne az - szóval megyek oda is válaszolni :D
      puszi, D.

      Törlés
  2. Sziaa!
    Ígértem, hogy neked fogok írni először, szóval itt is vagyok – megint. (Igen, igen, a szakdogámat irkálom serényen, látszik, nem? xD) Csodálom, hogy azóta senki nem írt ide, de így legalább enyém lehet az első és a második kommentelő szerepe is, haha. Megtisztelő amúgy. :)
    Megint köszönöm – neked is meg Lukasnak is – a névnapi köszöntést, és hogy így elkényeztettetek aznap, és bevallom, ennek sokkal jobban örültem, mintha villámsebességgel elkészült volna az AN. De persze azt is várom, csak a névnapomat jobb egy (vagyis kettőő!) Podolskival ünnepelni, mint Hülkenberggel. :D
    Mellesleg ügyesen próbáltad eltitkolni előlem eleinte, hogy Lukas lesz a főszereplő, de nem annyira jött össze, és amikor mondtad, hogy bemásolsz egy mondatot, és találjam ki, kiről fog szólni, akkor igazából már rég tudtam, hogy róla. Csak szórakoztam a kékszemű csatárok közötti nagy gondolkodással és tippelgetéssel. :DDDD
    Na, jó, ennyi rizsa után térjünk most már rá az ajándékomra. Mondanom sem kell, mert úgyis tudod, hogy nagyon-nagyon szerettem – nem, nem is szerettem, IMÁDTAM – minden egyes sorát (és szerintem ez egy olyan mondat, amit mindig, minden hozzászólásomba beleírok, majd egyszer visszanézegetem, ha unatkozok xD).
    Szeretem, ahogy fogalmazol, szerettem, hogy Olivia érzéseit olyan jól sikerült átadnod, hogy láttam magam előtt szegény kétségbeesett, riadt őzike tekintetű lányt, akinek a szülei válása miatti csalódás miatt még az is megfordult a fejében, hogy az sem valóságos, ami közte és Lukas között van. Komolyan, legszívesebben jól megráztam volna, hogy ne legyél buta, Olivia! :D (Nem mellesleg a névválasztás is tökéletes lett, mondtam már?)
    Szerettem Lukas karakterét, de leginkább a szerepét, hogy ő az a biztos pont Olivia életében, akihez bármikor, bármivel fordulhat. Hogy ő adja vissza neki a reményt, miközben bámul rá azokkal a kék szemeivel, és neki sikerül végül megnevettetnie a lányt. Egyébként rájöttem, hogy felesleges leírnom, hogy imádtam Lukast, mert egy olyan novellában is ő lenne a kedvencem, ahol egy szemétládának írod meg. :D
    Imádtam a mosolyát, a gödröcskéit, a szikrázó kék szemeit, azt a hülye gifet róla ott fent, amit egész nap el tudnék nézegetni… *-* Nem is értem a VB előtt hogy „feledkezhettem meg róla”.
    Szeretnék még sok ilyet, jóóó? Írjak neked egy listát arról is, hogy kikről olvasnék szívesen ilyen kis rövid, de annál szórakoztatóbb semmiségeket? :DD
    Na, jó, lassan befejezem, mert – nem tudom, miért, de – több mint fél órája írom ezt a kommentet. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy közben vagy kétszer elolvastam ezt a kis szösszenetet. ^_^ Még egyszer leírom, hogy nagyon tetszett, és köszönöm szépen, és az egyik legjobb névnapi ajándékom volt, és szeretnék még sok ilyet.
    xoxo, L.

    u.i.: TECCETKÖVÍÍÍÍT!!!!!!444!!négy! ♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa ismét! :D

      Ma eleget serénykedtél a szakdogával, szóval el van nézve, hogy egy kicsit nem foglalkoztál vele, hanem Lukasszal :D

      Abszolút megértem a Podolskival kapcsolatos nézeteidet, nyilván sokkal jobb két Lukasszal ünnepelni, mint egy Nicoval :D Amikor mondatot másoltam, addigra MÁR tudtad? xD Honnan tudtad? Na, jó, most már hivatalos, hogyha valami meglepit akarok neked írni, semmit nem mondok róla, úgy ahogy te sem mondasz soha semmit xD ez így nem fair. xD

      Jó, majd, ha unatkozol tényleg olvass vissza :D Amúgy örülök, hogy ennyire tetszett :3 Tényleg :) Az érzésátadások miatt majdnem mindig aggódok, hogy nem lesz hiteles, mert gyakran írok át nem élt élményekről, és félek, hogy nem elég mély, nem elég valós. De örülök, hogy szerinted jó lett :D Nem, még nem mondtad, de gondoltam hogy tetszeni fog a neve :D

      Gyakorlatilag ez volt amúgy a kiinduló pont, hogy Lukas a biztos pont a csajszi életében, és minden helyzetben támasza. Még neve se volt a csajnak, még háttérsztorija sem, de ez már megvolt :D Egyébként ha hiszed, ha nem, gondolkoztam már azon, hogy egyszer kéne valami olyat írnom, ahol az adott focista nem ilyen szentéletű, mint az eddigi szereplőim... xD Merthogy itt mindenki az xD Szóval ezt a szemétláda dolgot még átgondolom xD (Lukas amúgy annyira formázható karakter, hogy ezt is simán rá lehetne aggatni, és még alá is tudnám támasztani :D)

      Hát én sem értem, hogyan feledkezhettél meg Basti életének egyetlen és igaz Szcze... izé szerelméről xD

      Már írtál listát, szóval már csak idő kérdése :D fel is rakom amúgy majd valamikor a kislistádat is :D

      Még egyszer leírom, nagyon szívesen, és tényleg örülök hogy tetszett :) ♥♥

      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egyedül [Destiel]

Sziasztok! Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi. x Supernatural, 10. évad körül x angst x szösz, 767 szó x démon!Dean x slash, Destiel x ajánlott zene Egyedül „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” /Orson Welles/ Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra. Nyugtalan volt, és félt. Nem attól,

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastélly al, a Bosszú val, és igen, a Timeless Times szal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked , és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád –

Dalban mondom el

Sziasztok! Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá. A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani