A látszat néha csal #03

3. rész

A Madridban töltött hetek csak úgy rohantak, és Sergióval rengeteg időt töltöttünk együtt. Bármennyire is hadakoztam a dolog ellen, megkedveltem a hátvédet. Élveztem a társaságát, a vele töltött perceket, és amikor mellette voltam, minden mást elfelejtettem. Egyszerűen csak boldog voltam. És olyannyira régen éreztem már ilyet, hogy nemes egyszerűséggel a homokba dugtam a fejem, és nem törődtem a következményekkel.

Eljártunk randizni, csókolóztunk, fergeteges éjszakákat töltöttünk együtt, de hivatalosan nem jártunk együtt. Valószínűleg, ha rajta múlik, nem így lett volna, de mivel nekem is volt beleszólásom, megmaradtunk egy ilyen köztes állapotban. Már így is jobban szerettem a spanyolt, mint kellett volna, ha ténylegesen összejöttünk volna, csak olaj lett volna tűzre. Az magával vonta volna azt, hogy mindent el kell mesélnem neki az életemről, mert számomra igenis fontos volt, az hogy egy kapcsolatot őszinte alapokra helyezzek – még ha jelen helyzetben ez kissé paradoxnak tűnt is.  Azonban erre, hogy elmondjam a teljes igazságot, pillanatnyilag még képtelen voltam, de ha már belebonyolódtam ebbe az egészbe Ramosszal, rendesen akartam csinálni. Az érzéseim valósak voltak, és azt akartam, hogy amennyire a körülmények engedik a Vanessa mögött lakó Sophie-t ismerje meg.

Október végére sikerült meghoznom a döntésemet – ekkor jöttünk össze hivatalosan is Sesével. Ez annyit takart, hogy már nyilvánosan is mentünk ide-oda együtt, mint egy pár, és ez mérhetetlenül sokat jelentett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem szabadna. A kapcsolatunktól függetlenül ameddig csak lehetett, húzni akartam az igazság kitálalását, mert önző voltam. Ki akartam élvezni a boldog napokat, mert tudtam, amint elmondok mindent, nem lesz maradásom a fővárosban. Nem is szívesen maradtam volna, főképp a cikk megjelenése miatt. Mert meg akartam jelentetni a cikket. Függetlenül Sesétől, függetlenül attól, hogy szinte a csapat egészével összebarátkoztam, beleértve Ronaldót is.

Vele kapcsolatban a kezdet kezdetén még fenntartásaim voltak. Nem hittem el, hogy az, amit mutat a világnak tényleg csak mese. Nem gondoltam, hogy akad bárki a földön, aki komolyan elhiszi ezt az "arrogáns focista mögötti érzékeny srác" maszlagot. De rájöttem, hogy ez nem maszlag. Hogy ő tényleg ilyen. Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere.

Cris bizalmatlan volt velem kezdetben. Nem sokat kommunikáltunk, hűvös volt velem egészen addig, míg Sergio egy augusztusi délutánon kerti grillezést nem rendezett. A portugál magával hozta a fiát is, de mivel ő volt a kajafelelős, nem tudott figyelni rá. Első körben Marcelo kezébe nyomta a kisfiút, ám mire kettőt fordultam, Cris Junior már az én kezemben kacagott valamin. Hamar összebarátkozunk a kissráccal, és talán ez győzte meg a focistát arról, hogy nem vagyok rossz ember.

Azon az estén nagyon erősnek kellett lennem, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy mit tehetek tönkre azzal a cikkel. Hogy egy családot dúlhatok fel, hogy egy semmiről sem tehető kisfiú egész életét forgathatom fel. És ettől egy utolsó utáni szemétládának éreztem magamat. Mégis, folytattam, mert… Bármennyire sajnáltam is őket, az számított, hogy magam mögött hagyhassam a Spanyolország jelentette földi poklot.

Crisszel ekkor váltunk barátokká. Persze, sokakkal jóba lettem a csapatból, de Sese után a portugállal töltöttem a legtöbb időt. Tanítgattam őt fotózni, vigyáztam a fiára, időnként elmentünk, hogy együtt ebédeljünk. Amolyan legjobb baráttá nőtte ki magát, és épp ez volt a legnagyobb problémám, hogy elvesztem a részletekben, az apró szerepkörökben. Megkedveltem az egész csapatot, és minden áldott nap, minden percében, amit egyedül töltöttem, eszembe jutott az, hogy aljas vagyok. Egy utolsó mocsok, amiért kihasználom őket, és ez az érzés minden egyes Madridban töltött nappal csak erősödött. Szépen lassan eljutottam arra a pontra, hogy tükörbe nézni is alig tudtam, és ez elgondolkoztatott. Tényleg ennyire fontos lenne az, hogy elmenjek? Tényleg, megérné ezt az egészet? – merültek fel bennem a kérdések újra és újra. De aztán mindig körülnéztem az üres lakásomban, és a családi képek hiánya okozta fájó üresség arra késztetett, hogy csináljam tovább.

Egyetlen ember volt, aki nem hitt nekem, aki végig bizalmatlan maradt velem szemben – Iker Casillas. Néha azt kívántam, hogy bár meggyőzőbben tudna bemocskolni a többiek előtt. Hogy bár hitelesebben adná elő a mondandóját arról, miért nem bízik bennem. De ők nekem hittek, engem választottak a kapitányuk helyett, és ez egyrészről boldoggá tett, mert az bizonyította, hogy tényleg elfogadtak. A sors fura fintora, hogy akkor történt ez meg, amikor valójában szerepet játszottam. Másrészről viszont ez is csak egy újabb bűntudatkeltő tényező volt, ami erősítette a gondolatot, hogy azokat kell majd hátba szúrnom, akik barátaikká fogadtak.

Ramos volt az egyetlen szál, ami Madridban tartott, de egy olyan mérleg egyik oldalában volt egyedül, aminek a másik felében a múltam huszonhárom éve nehezedett nyomasztó súllyal. Vert helyzetben volt, és ezt tudtam, mégis hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mert boldog akartam lenni. Egyszer az életben jól akartam magamat érezni.

Edzés után hozzá mentünk azon a délután, ami végül elindította a lavinát. Miután végeztem a fotók válogatásával és feltöltésével, a konyhában kezdtem bele valami vacsora-szerűség elkészítésébe. Sese egyszerűen csak leült az konyhapultra, és figyelte, ahogy csinálom a darált húsos öntetet a tésztához.

 – Tulajdonképpen… – kezdett bele, és éreztem, hogy eljött a pillanat. Hogy innen már nem fogom tudni kibeszélni magamat. – Soha nem beszéltél még arról, hogy hogyan kerültél pont Madridba. – A fakanál megállt a kezembe egy pillanatra. Kisebb szünet után kétszer megforgattam még a szószban, majd elzártam a tűzhelyt és lehúztam a lábost a lapról. A hajamba túrva fordultam a hátvéd felé, és mutattam, hogy helyezze kényelembe magát, mert ez hosszú történet lesz.

 – Azért jöttem Madridba, mert Bilbaóban minden arra emlékeztetett, hogy milyen voltam régebben. Egészen kicsi koromtól kezdve korcsolyáztam. Nem csak úgy, hobbi szinten, hanem tényleg komolyan. Naponta voltak hosszú edzéseim, és minden évben végigversenyeztem a szezont. Imádtam csinálni, jobban, mint bármi mást. Az egész családom támogatott, teljes mellszélességgel mögöttem álltak mindig, kiváltképp a bátyám, Damián. Rajongásig imádtam a testvéremet, ő volt a példaképem, ő szerettette meg velem a focit. – A szívem elszorult, és muszáj volt nyelnem egyet, ha nem akartam elbőgni magamat. Nem néztem fel Sese szemeibe, mert tudtam, hogy ott lenne végem. Mert túlságosan hasonlított az a szempár ahhoz, amit annyira szerettem. – Tizenhat éves voltam, és éppen az addigi legnagyobb megmérettetésére készültem. Egyetlen verseny választott el csupán attól, hogy kvalifikáljam magamat a felnőtt EB-re. A család megígérte, hogy eljönnek, de csak majd aznap, mikor a kűrt futjuk. Az edzőmmel már egy héttel hamarabb érkeztünk, hogy szokjam a környezetet még a rövid előtt. Aznap reggel, mikor a szüleimnek indulniuk kellett volna, iszonyatos hóvihar volt, ráadásul egész előtte levő éjszaka esett. De felhívtam őket és erősködtem, hogy induljanak el, mert ott kell lenniük. Fontos volt, tényleg az volt, de utólag jöttem rá, hogy mennyire szörnyen viselkedtem. – Nagy levegőt vettem, hogy el tudjam mondani a történet utolsó felvonását. – Nem értek oda a korcsolyázásomra, viszont mikor lejöttem a jégről az edzőm halálra vált arccal fogadott – autóbalesetük volt, és mindhárman életüket vesztették.

Először néztem fel Ramos arcára, de sok minden nem tudtam megállapítani róla. Együtt érzett,  de nem tudta, mit mondjon. Valószínűleg a helyében én sem tudtam volna.

 – Nagy lecke volt az élettől, megtanított, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint egy-egy verseny. Az volt az utolsó alkalom, amikor korcsolyát húztam a lábamra. Így próbálom törleszteni a családomnak azt, amit ők tettek értem. – A könnyek végigfolytak az arcomon, de Sese a karjaiba zárt.

 – Annyira fiatal volt, és olyan tehetséges focista! – motyogtam a vállába, de ő csak nyugtatóan simogatta a hátamat. Damián a korosztályában egyike volt a legtehetségesebb játékosoknak, és pont mielőtt ez történt volna, hívták el próbajátékra Angliába.

 – Gyűlöltem magamat, és egy részem mindig is utálni fogja magát azért az önzőségért, amit akkor tanúsítottam.

 – Nessie, nem a te hibád volt! – Az állam alá nyúlva fordította maga felé a fejemet, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Halványan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet.

 – Történetesen, de. Az én hibám. De már nem számít. Ami megtörtént, azon – bármennyire akarom is – nem tudok változtatni. Ezt időbe telt, míg felfogtam, de már sikerült. – Sese csak puszit nyomott a homlokomra.

 – Tudod, vannak dolgok, amiket egyszerűen csak el kell fogadnod. És onnan tudod, hogy elfogadtad, hogy tovább tudsz lépni. – Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és ekkor szerettem menthetetlenül belé.