Ugrás a fő tartalomra

A látszat néha csal #03

3. rész

A Madridban töltött hetek csak úgy rohantak, és Sergióval rengeteg időt töltöttünk együtt. Bármennyire is hadakoztam a dolog ellen, megkedveltem a hátvédet. Élveztem a társaságát, a vele töltött perceket, és amikor mellette voltam, minden mást elfelejtettem. Egyszerűen csak boldog voltam. És olyannyira régen éreztem már ilyet, hogy nemes egyszerűséggel a homokba dugtam a fejem, és nem törődtem a következményekkel.
Eljártunk randizni, csókolóztunk, fergeteges éjszakákat töltöttünk együtt, de hivatalosan nem jártunk együtt. Valószínűleg, ha rajta múlik, nem így lett volna, de mivel nekem is volt beleszólásom, megmaradtunk egy ilyen köztes állapotban. Már így is jobban szerettem a spanyolt, mint kellett volna, ha ténylegesen összejöttünk volna, csak olaj lett volna tűzre. Az magával vonta volna azt, hogy mindent el kell mesélnem neki az életemről, mert számomra igenis fontos volt, az hogy egy kapcsolatot őszinte alapokra helyezzek – még ha jelen helyzetben ez kissé paradoxnak tűnt is.  Azonban erre, hogy elmondjam a teljes igazságot, pillanatnyilag még képtelen voltam, de ha már belebonyolódtam ebbe az egészbe Ramosszal, rendesen akartam csinálni. Az érzéseim valósak voltak, és azt akartam, hogy amennyire a körülmények engedik a Vanessa mögött lakó Sophie-t ismerje meg.
Október végére sikerült meghoznom a döntésemet – ekkor jöttünk össze hivatalosan is Sesével. Ez annyit takart, hogy már nyilvánosan is mentünk ide-oda együtt, mint egy pár, és ez mérhetetlenül sokat jelentett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem szabadna. A kapcsolatunktól függetlenül ameddig csak lehetett, húzni akartam az igazság kitálalását, mert önző voltam. Ki akartam élvezni a boldog napokat, mert tudtam, amint elmondok mindent, nem lesz maradásom a fővárosban. Nem is szívesen maradtam volna, főképp a cikk megjelenése miatt. Mert meg akartam jelentetni a cikket. Függetlenül Sesétől, függetlenül attól, hogy szinte a csapat egészével összebarátkoztam, beleértve Ronaldót is.
Vele kapcsolatban a kezdet kezdetén még fenntartásaim voltak. Nem hittem el, hogy az, amit mutat a világnak tényleg csak mese. Nem gondoltam, hogy akad bárki a földön, aki komolyan elhiszi ezt az "arrogáns focista mögötti érzékeny srác" maszlagot. De rájöttem, hogy ez nem maszlag. Hogy ő tényleg ilyen. Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere.
Cris bizalmatlan volt velem kezdetben. Nem sokat kommunikáltunk, hűvös volt velem egészen addig, míg Sergio egy augusztusi délutánon kerti grillezést nem rendezett. A portugál magával hozta a fiát is, de mivel ő volt a kajafelelős, nem tudott figyelni rá. Első körben Marcelo kezébe nyomta a kisfiút, ám mire kettőt fordultam, Cris Junior már az én kezemben kacagott valamin. Hamar összebarátkozunk a kissráccal, és talán ez győzte meg a focistát arról, hogy nem vagyok rossz ember.
Azon az estén nagyon erősnek kellett lennem, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy mit tehetek tönkre azzal a cikkel. Hogy egy családot dúlhatok fel, hogy egy semmiről sem tehető kisfiú egész életét forgathatom fel. És ettől egy utolsó utáni szemétládának éreztem magamat. Mégis, folytattam, mert… Bármennyire sajnáltam is őket, az számított, hogy magam mögött hagyhassam a Spanyolország jelentette földi poklot.
Crisszel ekkor váltunk barátokká. Persze, sokakkal jóba lettem a csapatból, de Sese után a portugállal töltöttem a legtöbb időt. Tanítgattam őt fotózni, vigyáztam a fiára, időnként elmentünk, hogy együtt ebédeljünk. Amolyan legjobb baráttá nőtte ki magát, és épp ez volt a legnagyobb problémám, hogy elvesztem a részletekben, az apró szerepkörökben. Megkedveltem az egész csapatot, és minden áldott nap, minden percében, amit egyedül töltöttem, eszembe jutott az, hogy aljas vagyok. Egy utolsó mocsok, amiért kihasználom őket, és ez az érzés minden egyes Madridban töltött nappal csak erősödött. Szépen lassan eljutottam arra a pontra, hogy tükörbe nézni is alig tudtam, és ez elgondolkoztatott. Tényleg ennyire fontos lenne az, hogy elmenjek? Tényleg, megérné ezt az egészet? – merültek fel bennem a kérdések újra és újra. De aztán mindig körülnéztem az üres lakásomban, és a családi képek hiánya okozta fájó üresség arra késztetett, hogy csináljam tovább.
Egyetlen ember volt, aki nem hitt nekem, aki végig bizalmatlan maradt velem szemben – Iker Casillas. Néha azt kívántam, hogy bár meggyőzőbben tudna bemocskolni a többiek előtt. Hogy bár hitelesebben adná elő a mondandóját arról, miért nem bízik bennem. De ők nekem hittek, engem választottak a kapitányuk helyett, és ez egyrészről boldoggá tett, mert az bizonyította, hogy tényleg elfogadtak. A sors fura fintora, hogy akkor történt ez meg, amikor valójában szerepet játszottam. Másrészről viszont ez is csak egy újabb bűntudatkeltő tényező volt, ami erősítette a gondolatot, hogy azokat kell majd hátba szúrnom, akik barátaikká fogadtak.
Ramos volt az egyetlen szál, ami Madridban tartott, de egy olyan mérleg egyik oldalában volt egyedül, aminek a másik felében a múltam huszonhárom éve nehezedett nyomasztó súllyal. Vert helyzetben volt, és ezt tudtam, mégis hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mert boldog akartam lenni. Egyszer az életben jól akartam magamat érezni.
Edzés után hozzá mentünk azon a délután, ami végül elindította a lavinát. Miután végeztem a fotók válogatásával és feltöltésével, a konyhában kezdtem bele valami vacsora-szerűség elkészítésébe. Sese egyszerűen csak leült az konyhapultra, és figyelte, ahogy csinálom a darált húsos öntetet a tésztához.
 – Tulajdonképpen… – kezdett bele, és éreztem, hogy eljött a pillanat. Hogy innen már nem fogom tudni kibeszélni magamat. – Soha nem beszéltél még arról, hogy hogyan kerültél pont Madridba. – A fakanál megállt a kezembe egy pillanatra. Kisebb szünet után kétszer megforgattam még a szószban, majd elzártam a tűzhelyt és lehúztam a lábost a lapról. A hajamba túrva fordultam a hátvéd felé, és mutattam, hogy helyezze kényelembe magát, mert ez hosszú történet lesz.
 – Azért jöttem Madridba, mert Bilbaóban minden arra emlékeztetett, hogy milyen voltam régebben. Egészen kicsi koromtól kezdve korcsolyáztam. Nem csak úgy, hobbi szinten, hanem tényleg komolyan. Naponta voltak hosszú edzéseim, és minden évben végigversenyeztem a szezont. Imádtam csinálni, jobban, mint bármi mást. Az egész családom támogatott, teljes mellszélességgel mögöttem álltak mindig, kiváltképp a bátyám, Damián. Rajongásig imádtam a testvéremet, ő volt a példaképem, ő szerettette meg velem a focit. – A szívem elszorult, és muszáj volt nyelnem egyet, ha nem akartam elbőgni magamat. Nem néztem fel Sese szemeibe, mert tudtam, hogy ott lenne végem. Mert túlságosan hasonlított az a szempár ahhoz, amit annyira szerettem. – Tizenhat éves voltam, és éppen az addigi legnagyobb megmérettetésére készültem. Egyetlen verseny választott el csupán attól, hogy kvalifikáljam magamat a felnőtt EB-re. A család megígérte, hogy eljönnek, de csak majd aznap, mikor a kűrt futjuk. Az edzőmmel már egy héttel hamarabb érkeztünk, hogy szokjam a környezetet még a rövid előtt. Aznap reggel, mikor a szüleimnek indulniuk kellett volna, iszonyatos hóvihar volt, ráadásul egész előtte levő éjszaka esett. De felhívtam őket és erősködtem, hogy induljanak el, mert ott kell lenniük. Fontos volt, tényleg az volt, de utólag jöttem rá, hogy mennyire szörnyen viselkedtem. – Nagy levegőt vettem, hogy el tudjam mondani a történet utolsó felvonását. – Nem értek oda a korcsolyázásomra, viszont mikor lejöttem a jégről az edzőm halálra vált arccal fogadott – autóbalesetük volt, és mindhárman életüket vesztették.
Először néztem fel Ramos arcára, de sok minden nem tudtam megállapítani róla. Együtt érzett,  de nem tudta, mit mondjon. Valószínűleg a helyében én sem tudtam volna.
 – Nagy lecke volt az élettől, megtanított, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint egy-egy verseny. Az volt az utolsó alkalom, amikor korcsolyát húztam a lábamra. Így próbálom törleszteni a családomnak azt, amit ők tettek értem. – A könnyek végigfolytak az arcomon, de Sese a karjaiba zárt.
 – Annyira fiatal volt, és olyan tehetséges focista! – motyogtam a vállába, de ő csak nyugtatóan simogatta a hátamat. Damián a korosztályában egyike volt a legtehetségesebb játékosoknak, és pont mielőtt ez történt volna, hívták el próbajátékra Angliába.
 – Gyűlöltem magamat, és egy részem mindig is utálni fogja magát azért az önzőségért, amit akkor tanúsítottam.
 – Nessie, nem a te hibád volt! – Az állam alá nyúlva fordította maga felé a fejemet, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Halványan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet.
 – Történetesen, de. Az én hibám. De már nem számít. Ami megtörtént, azon – bármennyire akarom is – nem tudok változtatni. Ezt időbe telt, míg felfogtam, de már sikerült. – Sese csak puszit nyomott a homlokomra.
 – Tudod, vannak dolgok, amiket egyszerűen csak el kell fogadnod. És onnan tudod, hogy elfogadtad, hogy tovább tudsz lépni. – Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és ekkor szerettem menthetetlenül belé.

Megjegyzések

  1. Én nem vagyok az a túl sokat kommentelőf-fajta blogger, de mikor olyat olvasok, amire tényleg azt mondom, hogy "ez igen!", akkor mindig elfog a vágy, hogy pár sort odafirkantsak, mert az adott író - jelen esetben te :) - tényleg megérdemli, mert valami olyasmit tett közzé nekünk, amit megéri elolvasni, ami után nem érzem azt, mint sajnos egy csomó blognál, hogy "basszus, megint elpazaroltam egy órát az életemből, amit soha nem kapom vissza...". Nálad erről szó sincs, kincs minden mondatod, okkal van ott, ahol, jelentéssel bír (és ez tényleg nagyon keveseknek sikerül), és előre viszi a cselekményt. Még akkor sem találtam unalmasnak, amikor csak így leírásban tártad elénk, hogy mi történik. Izgalmas volt, mert jól van megfogalmazva, mert a helyén van, mert értelme van. Nagyon örülök, hogy olvashattalak ismételten, még sok-sok ilyet :) További szép napot! :)

    - AudreyFictions

    P.S.: amint engedni menteni a bloglistámat a Blogger, kiraklak a cseréim közé, de egyelőre valamiért ellenkezik :(.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Audrey!

      Nagyon örülök, hogy annyira jónak találtad a Látszatot, hogy megtörvén a szokásod, írtál egy kommentet. Köszönöm, ez nagyon jól esik, akárcsak a többi szép dolog, amit a történetről írtál. Örömmel látom, hogy a leírásaim is elnyerték a tetszésed, pedig ez a történet nem mostanában született - viszont nagyon szeretem ezeket a részeket írni, és sokszor félek is, hogy sok lesz, de örülök, hogy sikerült eltalálnom az arányokat. :)

      Még egyszer köszönöm szépen a szép szavakat, amiket írtál, mosolyt csaltak az arcomra! :) A Látszatnak lesz még egy negyedik része illetve egy epilógusa - a következő két szerdán -, utána viszont egyelőre nem tudom, mikor jön spanyol. Na jó, lehet hogy nem sokára lesz majd egy Torres-novella :D

      További szép napot neked is! És még egyszer köszönöm a kommentet! :)

      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…