3. rész
A Madridban
töltött hetek csak úgy rohantak, és Sergióval rengeteg időt töltöttünk együtt.
Bármennyire is hadakoztam a dolog ellen, megkedveltem a hátvédet. Élveztem a
társaságát, a vele töltött perceket, és amikor mellette voltam, minden mást
elfelejtettem. Egyszerűen csak boldog voltam. És olyannyira régen éreztem már
ilyet, hogy nemes egyszerűséggel a homokba dugtam a fejem, és nem törődtem a
következményekkel.
Eljártunk
randizni, csókolóztunk, fergeteges éjszakákat töltöttünk együtt, de hivatalosan
nem jártunk együtt. Valószínűleg, ha rajta múlik, nem így lett volna, de mivel
nekem is volt beleszólásom, megmaradtunk egy ilyen köztes állapotban. Már így
is jobban szerettem a spanyolt, mint kellett volna, ha ténylegesen összejöttünk
volna, csak olaj lett volna tűzre. Az magával vonta volna azt, hogy mindent el
kell mesélnem neki az életemről, mert számomra igenis fontos volt, az hogy egy
kapcsolatot őszinte alapokra helyezzek – még ha jelen helyzetben ez kissé
paradoxnak tűnt is. Azonban erre, hogy
elmondjam a teljes igazságot, pillanatnyilag még képtelen voltam, de ha már
belebonyolódtam ebbe az egészbe Ramosszal, rendesen akartam csinálni. Az
érzéseim valósak voltak, és azt akartam, hogy amennyire a körülmények engedik a
Vanessa mögött lakó Sophie-t ismerje meg.
Október
végére sikerült meghoznom a döntésemet – ekkor jöttünk össze hivatalosan is
Sesével. Ez annyit takart, hogy már nyilvánosan is mentünk ide-oda együtt, mint
egy pár, és ez mérhetetlenül sokat jelentett, még akkor is, ha tudtam, hogy nem
szabadna. A kapcsolatunktól függetlenül ameddig csak lehetett, húzni akartam az
igazság kitálalását, mert önző voltam. Ki akartam élvezni a boldog napokat,
mert tudtam, amint elmondok mindent, nem lesz maradásom a fővárosban. Nem is
szívesen maradtam volna, főképp a cikk megjelenése miatt. Mert meg akartam
jelentetni a cikket. Függetlenül Sesétől, függetlenül attól, hogy szinte a
csapat egészével összebarátkoztam, beleértve Ronaldót is.
Vele
kapcsolatban a kezdet kezdetén még fenntartásaim voltak. Nem hittem el, hogy
az, amit mutat a világnak tényleg csak mese. Nem gondoltam, hogy akad bárki a
földön, aki komolyan elhiszi ezt az "arrogáns focista mögötti érzékeny
srác" maszlagot. De rájöttem, hogy ez nem maszlag. Hogy ő tényleg ilyen.
Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ
legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere.
Cris
bizalmatlan volt velem kezdetben. Nem sokat kommunikáltunk, hűvös volt velem
egészen addig, míg Sergio egy augusztusi délutánon kerti grillezést nem
rendezett. A portugál magával hozta a fiát is, de mivel ő volt a kajafelelős,
nem tudott figyelni rá. Első körben Marcelo kezébe nyomta a kisfiút, ám mire
kettőt fordultam, Cris Junior már az én kezemben kacagott valamin. Hamar
összebarátkozunk a kissráccal, és talán ez győzte meg a focistát arról, hogy
nem vagyok rossz ember.
Azon az estén
nagyon erősnek kellett lennem, mert ekkor szembesültem először azzal, hogy mit
tehetek tönkre azzal a cikkel. Hogy egy családot dúlhatok fel, hogy egy
semmiről sem tehető kisfiú egész életét forgathatom fel. És ettől egy utolsó
utáni szemétládának éreztem magamat. Mégis, folytattam, mert… Bármennyire
sajnáltam is őket, az számított, hogy magam mögött hagyhassam a Spanyolország
jelentette földi poklot.
Crisszel
ekkor váltunk barátokká. Persze, sokakkal jóba lettem a csapatból, de Sese után
a portugállal töltöttem a legtöbb időt. Tanítgattam őt fotózni, vigyáztam a
fiára, időnként elmentünk, hogy együtt ebédeljünk. Amolyan legjobb baráttá
nőtte ki magát, és épp ez volt a legnagyobb problémám, hogy elvesztem a
részletekben, az apró szerepkörökben. Megkedveltem az egész csapatot, és minden
áldott nap, minden percében, amit egyedül töltöttem, eszembe jutott az, hogy
aljas vagyok. Egy utolsó mocsok, amiért kihasználom őket, és ez az érzés minden
egyes Madridban töltött nappal csak erősödött. Szépen lassan eljutottam arra a
pontra, hogy tükörbe nézni is alig tudtam, és ez elgondolkoztatott. Tényleg ennyire fontos lenne az, hogy
elmenjek? Tényleg, megérné ezt az egészet? – merültek fel bennem a kérdések
újra és újra. De aztán mindig körülnéztem az üres lakásomban, és a családi
képek hiánya okozta fájó üresség arra késztetett, hogy csináljam tovább.
Egyetlen
ember volt, aki nem hitt nekem, aki végig bizalmatlan maradt velem szemben –
Iker Casillas. Néha azt kívántam, hogy bár meggyőzőbben tudna bemocskolni a
többiek előtt. Hogy bár hitelesebben adná elő a mondandóját arról, miért nem
bízik bennem. De ők nekem hittek, engem választottak a kapitányuk helyett, és
ez egyrészről boldoggá tett, mert az bizonyította, hogy tényleg elfogadtak. A
sors fura fintora, hogy akkor történt ez meg, amikor valójában szerepet játszottam.
Másrészről viszont ez is csak egy újabb bűntudatkeltő tényező volt, ami
erősítette a gondolatot, hogy azokat kell majd hátba szúrnom, akik barátaikká
fogadtak.
Ramos volt az
egyetlen szál, ami Madridban tartott, de egy olyan mérleg egyik oldalában volt
egyedül, aminek a másik felében a múltam huszonhárom éve nehezedett nyomasztó
súllyal. Vert helyzetben volt, és ezt tudtam, mégis hagytam, hogy a dolgok
megtörténjenek, mert boldog akartam lenni. Egyszer az életben jól akartam
magamat érezni.
Edzés után
hozzá mentünk azon a délután, ami végül elindította a lavinát. Miután végeztem
a fotók válogatásával és feltöltésével, a konyhában kezdtem bele valami
vacsora-szerűség elkészítésébe. Sese egyszerűen csak leült az konyhapultra, és
figyelte, ahogy csinálom a darált húsos öntetet a tésztához.
– Tulajdonképpen… – kezdett bele, és éreztem,
hogy eljött a pillanat. Hogy innen már nem fogom tudni kibeszélni magamat. –
Soha nem beszéltél még arról, hogy hogyan kerültél pont Madridba. – A fakanál
megállt a kezembe egy pillanatra. Kisebb szünet után kétszer megforgattam még a
szószban, majd elzártam a tűzhelyt és lehúztam a lábost a lapról. A hajamba
túrva fordultam a hátvéd felé, és mutattam, hogy helyezze kényelembe magát,
mert ez hosszú történet lesz.
– Azért jöttem Madridba, mert Bilbaóban minden
arra emlékeztetett, hogy milyen voltam régebben. Egészen kicsi koromtól kezdve
korcsolyáztam. Nem csak úgy, hobbi szinten, hanem tényleg komolyan. Naponta
voltak hosszú edzéseim, és minden évben végigversenyeztem a szezont. Imádtam
csinálni, jobban, mint bármi mást. Az egész családom támogatott, teljes
mellszélességgel mögöttem álltak mindig, kiváltképp a bátyám, Damián.
Rajongásig imádtam a testvéremet, ő volt a példaképem, ő szerettette meg velem
a focit. – A szívem elszorult, és muszáj volt nyelnem egyet, ha nem akartam
elbőgni magamat. Nem néztem fel Sese szemeibe, mert tudtam, hogy ott lenne
végem. Mert túlságosan hasonlított az a szempár ahhoz, amit annyira szerettem.
– Tizenhat éves voltam, és éppen az addigi legnagyobb megmérettetésére
készültem. Egyetlen verseny választott el csupán attól, hogy kvalifikáljam
magamat a felnőtt EB-re. A család megígérte, hogy eljönnek, de csak majd aznap,
mikor a kűrt futjuk. Az edzőmmel már egy héttel hamarabb érkeztünk, hogy
szokjam a környezetet még a rövid előtt. Aznap reggel, mikor a szüleimnek
indulniuk kellett volna, iszonyatos hóvihar volt, ráadásul egész előtte levő
éjszaka esett. De felhívtam őket és erősködtem, hogy induljanak el, mert ott
kell lenniük. Fontos volt, tényleg az volt, de utólag jöttem rá, hogy mennyire
szörnyen viselkedtem. – Nagy levegőt vettem, hogy el tudjam mondani a történet
utolsó felvonását. – Nem értek oda a korcsolyázásomra, viszont mikor lejöttem a
jégről az edzőm halálra vált arccal fogadott – autóbalesetük volt, és
mindhárman életüket vesztették.
Először
néztem fel Ramos arcára, de sok minden nem tudtam megállapítani róla. Együtt érzett, de nem tudta, mit mondjon. Valószínűleg a
helyében én sem tudtam volna.
– Nagy lecke volt az élettől, megtanított,
hogy vannak fontosabb dolgok is, mint egy-egy verseny. Az volt az utolsó
alkalom, amikor korcsolyát húztam a lábamra. Így próbálom törleszteni a
családomnak azt, amit ők tettek értem. – A könnyek végigfolytak az arcomon, de
Sese a karjaiba zárt.
– Annyira fiatal volt, és olyan tehetséges
focista! – motyogtam a vállába, de ő csak nyugtatóan simogatta a hátamat.
Damián a korosztályában egyike volt a legtehetségesebb játékosoknak, és pont
mielőtt ez történt volna, hívták el próbajátékra Angliába.
– Gyűlöltem magamat, és egy részem mindig is
utálni fogja magát azért az önzőségért, amit akkor tanúsítottam.
– Nessie, nem a te hibád volt! – Az állam alá
nyúlva fordította maga felé a fejemet, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
Halványan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet.
– Történetesen, de. Az én hibám. De már nem
számít. Ami megtörtént, azon – bármennyire akarom is – nem tudok változtatni.
Ezt időbe telt, míg felfogtam, de már sikerült. – Sese csak puszit nyomott a
homlokomra.
– Tudod, vannak dolgok, amiket egyszerűen csak
el kell fogadnod. És onnan tudod, hogy elfogadtad, hogy tovább tudsz lépni. –
Azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban, és ekkor szerettem
menthetetlenül belé.
Én nem vagyok az a túl sokat kommentelőf-fajta blogger, de mikor olyat olvasok, amire tényleg azt mondom, hogy "ez igen!", akkor mindig elfog a vágy, hogy pár sort odafirkantsak, mert az adott író - jelen esetben te :) - tényleg megérdemli, mert valami olyasmit tett közzé nekünk, amit megéri elolvasni, ami után nem érzem azt, mint sajnos egy csomó blognál, hogy "basszus, megint elpazaroltam egy órát az életemből, amit soha nem kapom vissza...". Nálad erről szó sincs, kincs minden mondatod, okkal van ott, ahol, jelentéssel bír (és ez tényleg nagyon keveseknek sikerül), és előre viszi a cselekményt. Még akkor sem találtam unalmasnak, amikor csak így leírásban tártad elénk, hogy mi történik. Izgalmas volt, mert jól van megfogalmazva, mert a helyén van, mert értelme van. Nagyon örülök, hogy olvashattalak ismételten, még sok-sok ilyet :) További szép napot! :)
VálaszTörlés- AudreyFictions
P.S.: amint engedni menteni a bloglistámat a Blogger, kiraklak a cseréim közé, de egyelőre valamiért ellenkezik :(.
Kedves Audrey!
TörlésNagyon örülök, hogy annyira jónak találtad a Látszatot, hogy megtörvén a szokásod, írtál egy kommentet. Köszönöm, ez nagyon jól esik, akárcsak a többi szép dolog, amit a történetről írtál. Örömmel látom, hogy a leírásaim is elnyerték a tetszésed, pedig ez a történet nem mostanában született - viszont nagyon szeretem ezeket a részeket írni, és sokszor félek is, hogy sok lesz, de örülök, hogy sikerült eltalálnom az arányokat. :)
Még egyszer köszönöm szépen a szép szavakat, amiket írtál, mosolyt csaltak az arcomra! :) A Látszatnak lesz még egy negyedik része illetve egy epilógusa - a következő két szerdán -, utána viszont egyelőre nem tudom, mikor jön spanyol. Na jó, lehet hogy nem sokára lesz majd egy Torres-novella :D
További szép napot neked is! És még egyszer köszönöm a kommentet! :)
puszi, D.