Sziasztok!
Ígértem nektek egy régi novellát - vagy nevezzük inkább szösszenetnek - amit kicsit leporoltam, ami hiba volt benne, igyekeztem kijavítani, de nagyon nem nyúltam bele - nem is tudtam volna hova. Fontos ez a kis írás nekem, közel áll a szívemhez, mert valami olyat írtam le benne, aminek a bekövetkeztében nagyon bíztam, és bízok mind a mai napig.
Massa és Rob (leírom a nevüket, a többségetek úgyis tudja, kiről szól ez a oneshot) munkakapcsolata és barátsága igazán mesés, és tényleg megérdemelnék, hogy egyszer ott álljanak a világ tetején. Massánál jobban ebből a mezőnyből senki nem érdemli meg azt a világbajnoki címet, szóval úgy döntöttem, igazságosztó leszek, és adtam neki egyet én. Többet nem is rizsázok, fogadjátok szeretettel! :)
puszi, D.
A világ tetején
Ajánlott zene: Queen
- We are the Champions
Itt álltam, sikerült hát. Az, amire egész
életemben vágytam, amiért egészen idáig dolgoztam, beérett végre. Értelmet
nyert minden elvesztett verseny, minden apró kudarc, és minden egyes csalódás,
ami az életben ért. De ezek mind-mind eltörpültek amellett az érzés mellett,
amit akkor éreztem, amikor a Brazil Nagydíjon elsőnek intettek le, és a
mérnököm a fülemre szólt. A boldogság szétáradt az ereimben, és a lábujjam
hegyétől kezdve a fejem búbjáig mindenhol éreztem. A körökkel ezelőtti
fáradtság már tovaszállt, az öröm, az elégedettség, az eufória és a
meghatódottság száműzte valahová.
A futam méltó lezárása volt az évnek.
Gyakorlatilag a 20 versenyes sorozat minden mozzanata lett letömörítve a 71
körös versenybe. Piszkosul nehéz volt, akár az egész év, harcolni nem csak az
autóban ülve, de a kocsin kívül is, a helyemért. De azt gondolom, az egész
megérte a harcot. Elértem azt, amit akartam, önerőből, szinte belső
támogatottság nélkül világbajnok lettem egy olyan csapatnál, ami nyíltan a
másik pilótát favorizálta. Nem nehezteltem ezért rá. Rá nem, de rajta kívül az
egész csapatra igen. De ugyanakkor nekik köszönhettem azt, hogy itt lehetek,
hiszen megtanítottak küzdeni, még ha önszántukon kívül is.
Az események teljesen összefolytak.
Rémlik, hogy a levezető köröm alatt rengetegen intettek így gratulálva, aztán
valahogy beevickéltem a bokszutcába, és kihámoztam magamat az autóból. A kordon
mögött álló szerelőim és mérnökeim egy hatalmas piros pacává olvadtak össze,
ahogy könnyeimen keresztül szemléltem őket. Dicsőséges pillanat volt ez, olyan,
ahol utat lehet engedni a könnyeknek, mégis, örültem, hogy a sisak fedi az arcomat.
Nem akartam ünnepeltetni magamat, köszönetet akartam mondani a csapat azon
részének, akik idáig segítettek. A szerelőimnek, akik mindent megtettek annak
érdekében, hogy az autó jól menjen.
Gratuláltak. Nekem gratuláltak, pedig az
érdemi munkát ők vitték véghez. Nekem csak vezetnem kellett egy autót, amit ők
raktak össze, amin ők dolgoztak éjt nappallá téve.
Valaki megkocogtatta a hátamat, így
elfordultam a szerelőimtől. A csapattársam állt velem szemben, a sisakját már a
kezében fogta, és arcán széles, őszinte mosoly ült. Megrázta a kezem és gratulált.
Nem törődve azzal az ellenségeskedéssel és hisztériával, ami a csapaton belül
folyt, megöleltem. Boldog voltam, és nem akartam ilyen piti dolgokkal
elrontani. Mosolyogva megveregette a hátam, majd tovább állt, nem akart
zavarni, azt mondta, ez az én pillanatom.
Fogalmam sincs, hány emberrel fogtam
kezet, mire elindulhattam a pódiumra. Végre levettem a sisakom, bár szívesen
maradtam volna a biztonságot jelentő sötét plexi mögött. A mérnököm már a
piros baseball sapkával a kezében várt, amit ahogy odaértem a fejembe húzott,
majd megölelt, és gratulált. Ez a közös sikerünk volt. Az évek együttes
munkájának végeredménye.
Már benn hallottam, ahogy a közönség
kiabál – az én nevemet kántálják. És hogy szép volt. Valóban az lett volna?
Fogalmam sem volt. Csak azt tudom, hogy piszkosul jól esett egyszerre ennyi
ember szájából hallani ezt. Elhittem. Elhittem, hogy az volt. Magának a végső
győzelemnek a ténye, még mindig kicsit távoli volt, még kellett egy kis idő,
hogy tudatosuljon, "igen, tényleg megcsináltam. Megcsináltuk".
Ahogy kiléptem, a pálya felrobbant, nekem
pedig ismét könnyek szöktek a szemembe. Miután kezemben kaptam a díjat a
magasba emeltem, majd felhívtam magam mellé a pódiumra a mérnökömet. Azt akartam,
hogy tudja mindenki, ez ugyanúgy az ő érdeme is, ahogy az enyém. Meg akartam
osztani a pillanatot vele, sőt az egész csapattal, de mivel ez lehetetlen volt,
így hát maradt Rob.
A pezsgőzés utáni interjúkra nem nagyon
emlékszem. Nem sikerült összeszednem a gondolataimat, mert leragadtam Niki
Lauda első kérdésénél. "Felipe,
milyen érzés hazai közönség előtt megnyerni a világbajnokságot?" A
válaszom egyszerű volt és kézenfekvő – fantasztikus. Próbáltam
ízlelgetni magamban az összetételt, hogy "Felipe
Massa, mint világbajnok" vagy "a
világbajnok, Felipe Massa". Végül arra figyeltem fel, hogy Lauda
megkér, hogy szóljak pár szót a közönségnek. Az arcomon életem legszélesebb,
legőszintébb és legboldogabb mosolya ült, ahogy belekezdtem a mondókámba.
Tisztában voltam vele, hogy a mondataim között nincs összefüggés, hogy legalább
százszor elismételtem, hogy "köszönöm", de nem bántam. Végre egyszer
valami úgy sült el, ahogy terveztem, és ez olyan érzéseket keltett bennem,
amelyek egyszeriek, és különlegesek voltak.
Ott állva a brazil közönség
előtt, világbajnokként, olyan volt mintha a világ tetején lennék. És talán ott
is voltam.
Sziaa!
VálaszTörlésEzt a novelládat már korábban is olvastam, az egyik előző oldaladon és nyilvánvalóan imádtam és most is imádom :))) tudod, hogy nekem Massa a legeslegkedvencebb pilótám már amióta csak nézem a forma-1-et és szerintem ő a legemberibb az egész mezőnyben, aki mindig is iszonyúan tudott küzdeni, csak a balszerencse annyiszor mellé állt, meg persze egy nulla csapatszellemű csapattárs. És olyan kevesen látják ezt be, hogy mennyire fantasztikus pilóta és ember is ő, és örülök neki, hogy egy véleményen vagyunk:D Én 2008-ban sírtam amikot elbukta a világbajnoki címet, mert az annyira az ő éve volt és neki kellett volna győznie, szóval számomra ő egyszeres világbajnok. De remélem fog mé nyerni egy fehér autó volánja mögött :)
És nagyon tetszettek az AN részletek, mégmégmég bár már egy fejezetet szeretnék látni!:D
Puszi
Dorililien
Sziaa!
TörlésKicsit megkésve válaszolok ugyan, de itt vagyok :D Igen-igen, tudom, hogy Massa az abszolút kedvenced, én is nagyon-nagyon szeretem. És valóban ő a legemberibb, és a legnagyobb küzdő is szerintem, és pont ezért szeretem őt nagyon, meg a hányattatott sorsa miatt. Igen, én is örülök, hogy más is van még ezen a véleményen :3 :D
Én 2008ban még nem néztem F1-et, de amióta nézem, azon az állásponton vagyok hogy Massának világbajnoknak kellene lennie. Hogy 2008ban neki kellett volna nyernie. És egyébként nekem is Massa 2008 világbajnoka :)
Hát most már tényleg nagyon igyekszem az AN-nel, és ha törik ha szakad, márciusban már kezd majd Nico :D
Köszönöm hogy írtál, és örülök, hogy tetszett :)
puszi, D.