A világ tetején

Sziasztok!

  Ígértem nektek egy régi novellát - vagy nevezzük inkább szösszenetnek - amit kicsit leporoltam, ami hiba volt benne, igyekeztem kijavítani, de nagyon nem nyúltam bele - nem is tudtam volna hova. Fontos ez a kis írás nekem, közel áll a szívemhez, mert valami olyat írtam le benne, aminek a bekövetkeztében nagyon bíztam, és bízok mind a mai napig. 

  Massa és Rob (leírom a nevüket, a többségetek úgyis tudja, kiről szól ez a oneshot) munkakapcsolata és barátsága igazán mesés, és tényleg megérdemelnék, hogy egyszer ott álljanak a világ tetején. Massánál jobban ebből a mezőnyből senki nem érdemli meg azt a világbajnoki címet, szóval úgy döntöttem, igazságosztó leszek, és adtam neki egyet én. Többet nem is rizsázok, fogadjátok szeretettel! :)

puszi, D.

A világ tetején

Ajánlott zene: Queen - We are the Champions

Itt álltam, sikerült hát. Az, amire egész életemben vágytam, amiért egészen idáig dolgoztam, beérett végre. Értelmet nyert minden elvesztett verseny, minden apró kudarc, és minden egyes csalódás, ami az életben ért. De ezek mind-mind eltörpültek amellett az érzés mellett, amit akkor éreztem, amikor a Brazil Nagydíjon elsőnek intettek le, és a mérnököm a fülemre szólt. A boldogság szétáradt az ereimben, és a lábujjam hegyétől kezdve a fejem búbjáig mindenhol éreztem. A körökkel ezelőtti fáradtság már tovaszállt, az öröm, az elégedettség, az eufória és a meghatódottság száműzte valahová.

A futam méltó lezárása volt az évnek. Gyakorlatilag a 20 versenyes sorozat minden mozzanata lett letömörítve a 71 körös versenybe. Piszkosul nehéz volt, akár az egész év, harcolni nem csak az autóban ülve, de a kocsin kívül is, a helyemért. De azt gondolom, az egész megérte a harcot. Elértem azt, amit akartam, önerőből, szinte belső támogatottság nélkül világbajnok lettem egy olyan csapatnál, ami nyíltan a másik pilótát favorizálta. Nem nehezteltem ezért rá. Rá nem, de rajta kívül az egész csapatra igen. De ugyanakkor nekik köszönhettem azt, hogy itt lehetek, hiszen megtanítottak küzdeni, még ha önszántukon kívül is. 

Az események teljesen összefolytak. Rémlik, hogy a levezető köröm alatt rengetegen intettek így gratulálva, aztán valahogy beevickéltem a bokszutcába, és kihámoztam magamat az autóból. A kordon mögött álló szerelőim és mérnökeim egy hatalmas piros pacává olvadtak össze, ahogy könnyeimen keresztül szemléltem őket. Dicsőséges pillanat volt ez, olyan, ahol utat lehet engedni a könnyeknek, mégis, örültem, hogy a sisak fedi az arcomat. Nem akartam ünnepeltetni magamat, köszönetet akartam mondani a csapat azon részének, akik idáig segítettek. A szerelőimnek, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy az autó jól menjen.

Gratuláltak. Nekem gratuláltak, pedig az érdemi munkát ők vitték véghez. Nekem csak vezetnem kellett egy autót, amit ők raktak össze, amin ők dolgoztak éjt nappallá téve.

Valaki megkocogtatta a hátamat, így elfordultam a szerelőimtől. A csapattársam állt velem szemben, a sisakját már a kezében fogta, és arcán széles, őszinte mosoly ült. Megrázta a kezem és gratulált. Nem törődve azzal az ellenségeskedéssel és hisztériával, ami a csapaton belül folyt, megöleltem. Boldog voltam, és nem akartam ilyen piti dolgokkal elrontani. Mosolyogva megveregette a hátam, majd tovább állt, nem akart zavarni, azt mondta, ez az én pillanatom.

Fogalmam sincs, hány emberrel fogtam kezet, mire elindulhattam a pódiumra. Végre levettem a sisakom, bár szívesen maradtam volna a biztonságot jelentő sötét plexi mögött. A mérnököm már a piros baseball sapkával a kezében várt, amit ahogy odaértem a fejembe húzott, majd megölelt, és gratulált. Ez a közös sikerünk volt. Az évek együttes munkájának végeredménye. 

Már benn hallottam, ahogy a közönség kiabál – az én nevemet kántálják. És hogy szép volt. Valóban az lett volna? Fogalmam sem volt. Csak azt tudom, hogy piszkosul jól esett egyszerre ennyi ember szájából hallani ezt. Elhittem. Elhittem, hogy az volt. Magának a végső győzelemnek a ténye, még mindig kicsit távoli volt, még kellett egy kis idő, hogy tudatosuljon, "igen, tényleg megcsináltam. Megcsináltuk".

Ahogy kiléptem, a pálya felrobbant, nekem pedig ismét könnyek szöktek a szemembe. Miután kezemben kaptam a díjat a magasba emeltem, majd felhívtam magam mellé a pódiumra a mérnökömet. Azt akartam, hogy tudja mindenki, ez ugyanúgy az ő érdeme is, ahogy az enyém. Meg akartam osztani a pillanatot vele, sőt az egész csapattal, de mivel ez lehetetlen volt, így hát maradt Rob.

A pezsgőzés utáni interjúkra nem nagyon emlékszem. Nem sikerült összeszednem a gondolataimat, mert leragadtam Niki Lauda első kérdésénél. "Felipe, milyen érzés hazai közönség előtt megnyerni a világbajnokságot?" A válaszom egyszerű volt és kézenfekvő – fantasztikus. Próbáltam ízlelgetni magamban az összetételt, hogy "Felipe Massa, mint világbajnok" vagy "a világbajnok, Felipe Massa". Végül arra figyeltem fel, hogy Lauda megkér, hogy szóljak pár szót a közönségnek. Az arcomon életem legszélesebb, legőszintébb és legboldogabb mosolya ült, ahogy belekezdtem a mondókámba. Tisztában voltam vele, hogy a mondataim között nincs összefüggés, hogy legalább százszor elismételtem, hogy "köszönöm", de nem bántam. Végre egyszer valami úgy sült el, ahogy terveztem, és ez olyan érzéseket keltett bennem, amelyek egyszeriek, és különlegesek voltak.

Ott állva a brazil közönség előtt, világbajnokként, olyan volt mintha a világ tetején lennék. És talán ott is voltam.