Ugrás a fő tartalomra

A világ tetején

Sziasztok!
  Ígértem nektek egy régi novellát - vagy nevezzük inkább szösszenetnek - amit kicsit leporoltam, ami hiba volt benne, igyekeztem kijavítani, de nagyon nem nyúltam bele - nem is tudtam volna hova. Fontos ez a kis írás nekem, közel áll a szívemhez, mert valami olyat írtam le benne, aminek a bekövetkeztében nagyon bíztam, és bízok mind a mai napig. 
  Massa és Rob (leírom a nevüket, a többségetek úgyis tudja, kiről szól ez a oneshot) munkakapcsolata és barátsága igazán mesés, és tényleg megérdemelnék, hogy egyszer ott álljanak a világ tetején. Massánál jobban ebből a mezőnyből senki nem érdemli meg azt a világbajnoki címet, szóval úgy döntöttem, igazságosztó leszek, és adtam neki egyet én. Többet nem is rizsázok, fogadjátok szeretettel! :)
puszi, D.


A világ tetején

Itt álltam, sikerült hát. Az, amire egész életemben vágytam, amiért egészen idáig dolgoztam, beérett végre. Értelmet nyert minden elvesztett verseny, minden apró kudarc, és minden egyes csalódás, ami az életben ért. De ezek mind-mind eltörpültek amellett az érzés mellett, amit akkor éreztem, amikor a Brazil Nagydíjon elsőnek intettek le, és a mérnököm a fülemre szólt. A boldogság szétáradt az ereimben, és a lábujjam hegyétől kezdve a fejem búbjáig mindenhol éreztem. A körökkel ezelőtti fáradtság már tovaszállt, az öröm, az elégedettség, az eufória és a meghatódottság száműzte valahová.
A futam méltó lezárása volt az évnek. Gyakorlatilag a 20 versenyes sorozat minden mozzanata lett letömörítve a 71 körös versenybe. Piszkosul nehéz volt, akár az egész év, harcolni nem csak az autóban ülve, de a kocsin kívül is, a helyemért. De azt gondolom, az egész megérte a harcot. Elértem azt, amit akartam, önerőből, szinte belső támogatottság nélkül világbajnok lettem egy olyan csapatnál, ami nyíltan a másik pilótát favorizálta. Nem nehezteltem ezért rá. Rá nem, de rajta kívül az egész csapatra igen. De ugyanakkor nekik köszönhettem azt, hogy itt lehetek, hiszen megtanítottak küzdeni, még ha önszántukon kívül is. 
Az események teljesen összefolytak. Rémlik, hogy a levezető köröm alatt rengetegen intettek így gratulálva, aztán valahogy beevickéltem a bokszutcába, és kihámoztam magamat az autóból. A kordon mögött álló szerelőim és mérnökeim egy hatalmas piros pacává olvadtak össze, ahogy könnyeimen keresztül szemléltem őket. Dicsőséges pillanat volt ez, olyan, ahol utat lehet engedni a könnyeknek, mégis, örültem, hogy a sisak fedi az arcomat. Nem akartam ünnepeltetni magamat, köszönetet akartam mondani a csapat azon részének, akik idáig segítettek. A szerelőimnek, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy az autó jól menjen.
Gratuláltak. Nekem gratuláltak, pedig az érdemi munkát ők vitték véghez. Nekem csak vezetnem kellett egy autót, amit ők raktak össze, amin ők dolgoztak éjt nappallá téve.
Valaki megkocogtatta a hátamat, így elfordultam a szerelőimtől. A csapattársam állt velem szemben, a sisakját már a kezében fogta, és arcán széles, őszinte mosoly ült. Megrázta a kezem és gratulált. Nem törődve azzal az ellenségeskedéssel és hisztériával, ami a csapaton belül folyt, megöleltem. Boldog voltam, és nem akartam ilyen piti dolgokkal elrontani. Mosolyogva megveregette a hátam, majd tovább állt, nem akart zavarni, azt mondta, ez az én pillanatom.
Fogalmam sincs, hány emberrel fogtam kezet, mire elindulhattam a pódiumra. Végre levettem a sisakom, bár szívesen maradtam volna a biztonságot jelentő sötét plexi mögött. A mérnököm már a piros baseball sapkával a kezében várt, amit ahogy odaértem a fejembe húzott, majd megölelt, és gratulált. Ez a közös sikerünk volt. Az évek együttes munkájának végeredménye. 
Már benn hallottam, ahogy a közönség kiabál – az én nevemet kántálják. És hogy szép volt. Valóban az lett volna? Fogalmam sem volt. Csak azt tudom, hogy piszkosul jól esett egyszerre ennyi ember szájából hallani ezt. Elhittem. Elhittem, hogy az volt. Magának a végső győzelemnek a ténye, még mindig kicsit távoli volt, még kellett egy kis idő, hogy tudatosuljon, "igen, tényleg megcsináltam. Megcsináltuk".
Ahogy kiléptem, a pálya felrobbant, nekem pedig ismét könnyek szöktek a szemembe. Miután kezemben kaptam a díjat a magasba emeltem, majd felhívtam magam mellé a pódiumra a mérnökömet. Azt akartam, hogy tudja mindenki, ez ugyanúgy az ő érdeme is, ahogy az enyém. Meg akartam osztani a pillanatot vele, sőt az egész csapattal, de mivel ez lehetetlen volt, így hát maradt Rob.
A pezsgőzés utáni interjúkra nem nagyon emlékszem. Nem sikerült összeszednem a gondolataimat, mert leragadtam Niki Lauda első kérdésénél. "Felipe, milyen érzés hazai közönség előtt megnyerni a világbajnokságot?" A válaszom egyszerű volt és kézenfekvő – fantasztikus. Próbáltam ízlelgetni magamban az összetételt, hogy "Felipe Massa, mint világbajnok" vagy "a világbajnok, Felipe Massa". Végül arra figyeltem fel, hogy Lauda megkér, hogy szóljak pár szót a közönségnek. Az arcomon életem legszélesebb, legőszintébb és legboldogabb mosolya ült, ahogy belekezdtem a mondókámba. Tisztában voltam vele, hogy a mondataim között nincs összefüggés, hogy legalább százszor elismételtem, hogy "köszönöm", de nem bántam. Végre egyszer valami úgy sült el, ahogy terveztem, és ez olyan érzéseket keltett bennem, amelyek egyszeriek, és különlegesek voltak.
Ott állva a brazil közönség előtt, világbajnokként, olyan volt mintha a világ tetején lennék. És talán ott is voltam.

Megjegyzések

  1. Sziaa!

    Ezt a novelládat már korábban is olvastam, az egyik előző oldaladon és nyilvánvalóan imádtam és most is imádom :))) tudod, hogy nekem Massa a legeslegkedvencebb pilótám már amióta csak nézem a forma-1-et és szerintem ő a legemberibb az egész mezőnyben, aki mindig is iszonyúan tudott küzdeni, csak a balszerencse annyiszor mellé állt, meg persze egy nulla csapatszellemű csapattárs. És olyan kevesen látják ezt be, hogy mennyire fantasztikus pilóta és ember is ő, és örülök neki, hogy egy véleményen vagyunk:D Én 2008-ban sírtam amikot elbukta a világbajnoki címet, mert az annyira az ő éve volt és neki kellett volna győznie, szóval számomra ő egyszeres világbajnok. De remélem fog mé nyerni egy fehér autó volánja mögött :)
    És nagyon tetszettek az AN részletek, mégmégmég bár már egy fejezetet szeretnék látni!:D
    Puszi
    Dorililien

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Kicsit megkésve válaszolok ugyan, de itt vagyok :D Igen-igen, tudom, hogy Massa az abszolút kedvenced, én is nagyon-nagyon szeretem. És valóban ő a legemberibb, és a legnagyobb küzdő is szerintem, és pont ezért szeretem őt nagyon, meg a hányattatott sorsa miatt. Igen, én is örülök, hogy más is van még ezen a véleményen :3 :D
      Én 2008ban még nem néztem F1-et, de amióta nézem, azon az állásponton vagyok hogy Massának világbajnoknak kellene lennie. Hogy 2008ban neki kellett volna nyernie. És egyébként nekem is Massa 2008 világbajnoka :)
      Hát most már tényleg nagyon igyekszem az AN-nel, és ha törik ha szakad, márciusban már kezd majd Nico :D
      Köszönöm hogy írtál, és örülök, hogy tetszett :)
      puszi, D.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…