Ugrás a fő tartalomra

Szabadíts fel! [Gravebone]

Ahogy ígértem, a vasárnappal együtt itt van az a majdnem ezer szavas kis szösszenet, amiről beszéltem. Egy hét múlva pedig – ha minden jól megy – érkezik a Summer Paradise soron következő, 6. fejezete - meglehetősen jól áll pillanatnyilag. Addig is jó olvasást Gravebone-ékhoz! Ja, igen. Ide is él az, hogy ha nem láttad a filmet, de szeretnéd megnézni, akkor menj el egy moziba, és utána várlak szeretettel vissza a novellához ^^
x trigger warning: self-harm, unhealthy relationship, abuse (említés és utalgatás szintjén)
x fogyasztásra éppen ezek miatt, minimum 14 éves kor felett, de inkább 16 felett ajánlanám
x post-FBAWTFT – de igazából kábé az előzménytörténetük (szerintem)
x angst
x szösz, 983 szó
x slash, Gravebone / Gradence [Percival Graves x Credence Barebone]
Szabadíts fel!
Egy fekete tincs szörnyen zavarta Percival Graves szemét, így egy határozott mozdulattal nyújtotta a kezét, hogy kikotorja Credence homlokából. A fiú azonban riadtan húzódott el, és reszketve szegezte a földre a pillantását, kétségbeesett, nyüszögő hangot hallatva.
Credence félt, rettegett.
Az idősebb férfi nagyot sóhajtott, de közben fájdalmasan összeszorult a szíve. Soha nem lett volna képes bántani a fiút, hiszen a francba is, annyi megpróbáltatáson kellett már átmennie! Graves semmit nem akart jobban, mint hogy egyszer mosolyogni láthassa az összetört fiatalt. De Credence darabokban volt, és ha az obscurus és a szadista nevelőanyja nem lett volna már önmagában elegendő szenvedés a fiúnak, még Grindelwald is rátett egy lapáttal. Előnyt kovácsolt abból, hogy a fiú bízott Gravesben, és az alakját felvéve kihasználta – ő is, ahogyan feltehetően mindenki más is az életében.
Pedig minden olyan jól alakult! Credence rengeteget segített a férfinak azzal, hogy információt szolgáltatott az Új Salemiekről, és Graves komolyan bízott benne. Segíteni akarta, megmenteni, vigyázni rá, és megvédeni. Megadni neki azt, amire olyan kétségbeesetten vágyott – a feltétel nélküli szeretetet. Nem hagyni, hogy újra bármi rossz történjen vele. És már csak napokra volt attól, hogy a fiút magával vigye, és megszabadítva a mindennapos fájdlmától, elmenjenek New Yorkból, talán egész Amerikából is.
De jött Grindelwald és mindent tönkretett. Tovább törte Credence amúgy is szilánkos lelkét, ami kis híján a fiú halálához vezetett. És most itt voltak Londoban, Göthe és Tina hathatós segítségének hála, és azzal kellett szembesülnie, hogy a fiú rosszabbul volt, mint amikor először rátalált, és jószerivel egy légtérben sem tudott maradni a férfival. Mert bár a sebek fizikailag elmúltak, majdhogynem nyom nélkül, de Graves nem volt egészen biztos abban, hogy a Credence lelkén keletkezett sérülések begyógyulnak e valaha.
– Soha nem lennék képes bántani téged – súgta reszelős hangon. Fájt neki, hogy a fiú képtelen bízni benne, de tökéletesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát. De a megértés nem változtatott azon, hogy nyomorultul érezte magát. És… bűnösnek. Ha akkor, azon az estén jobban figyel, és alaposabb, és legyőzi Grindelwaldot, akkor a sötét mágus sosem vette volna át a helyét a „nagyobb jó” érdekében. Megrándult az arca a gondolatra, mert visszataszítónak tartotta a varázsló dogmáját.
– Kértem... – szólalt meg Credence halkan, szinte élettelenül. – Könyörögtem, hogy segítsen. – A keze ökölbe szorult a tenyerén fekvő borotvapenge körül. Az ujjai közül vér kezdett szivárogni, és Graves a saját kezén érezte a fiú fájdalmát.
Credence először nézett fel Percival szemébe. A két sötétbarna tekintet találkozott. Összeért a fiú félelme, és magánya a férfi bizalmat sugárzó, mégis csalódott pillantásával. Gravesnek fogalma sem volt arról, hogyan győzhetné meg a fiút arról, hogy nem akarja bántani. Hogy soha akarna neki fájdalmat okozni, és hogy sajnálja, hogy a dolgok idáig fajultak.
Felesleges lett volna azzal takaróznia, hogy az nem ő volt. Credence tudta, csak képtelen volt átlépni rajta. Még a Grindelwald előtt együtt töltött hónapok sem jelentettek semmit, mert a sötét varázsló manipulációja alatt eltöltött hetek sokkal jobban fájtak, mintsem amit a valódi Graves ölelésének emléke feledtetni tudott volna. Pedig azok az ölelések voltak az egyetlen dolgok, amik akkoriban éltették a fiút. Azokban a pillanatokban, amikor az auror nyakába fúrhatta a fejét, a derekába kapaszkodhatott, megszűnt a külvilág, és már nem a furcsa srác volt, akit mindenki megvetett. Olyankor elhitte, ami Mr. Graves mondott, hogy egy nagyon különleges fiatalember. Sőt, talán azzá is vált. És ez megérte még azt is, hogy a késése és az elkószálása miatt a nevelőanyja kezébe adja a derékszíját.
De Grindelwald pont ezeket az érzéseket használta ki. Pont ezek taszították őt a felemésztő sötétségbe, a mindent magába szippantó feketeségbe, ahonnan azt hitte, nem lesz visszaút. De volt. Itt guggolt vele szemben a kiút onnan, ahonnan azt gondolta, sosem szabadulhat.
Credence ledobta a pengét a földre.
Percival megkönnyebbült.
A fiú a vérző kezét szorosan a férfi kabátjára kulcsolta, és közelebb húzta magához Gravest, de nem kezdeményezett ölelést. Nem ő akart adni. Egyszer az életben kapni akart. Újra érezni akarta azt, hogy kell Percivalnak. Nem akart semmi mást, csak beleveszni az erős karok biztonságot nyújtó szorításába. Graves pedig pontosan tisztában volt ezekkel – kezeit finoman, mégis határozottan kulcsolta a fiú reszketeg, vékony teste köré.
Credence megadta magát az érzéseknek. A felszínre törő, elfojtott fájdalomnak, az értetlenségnek, amit Percival indokolatlan megváltozása hozott magával. A ragaszkodásnak, a ténynek, hogy szüksége volt a férfire. Arra volt szüksége, hogy szeresse, feltétel nélkül. Hogy különleges lehessen mellette. Akarta, hogy Graves tanítsa, hogy vele legyen.
Biztonságban volt. Ameddig a férfi a karjaiban tartotta, addig nem eshetett bántódása, ott nem érezte magát sebezhetőnek. Ez az a Percival volt, az ő Percivalja. Bízott és hitt benne. Hitt kettejükben.
Graves olyan gyengéden, hogy az már a lehetetlen határát súrolta, a kezébe vette a fiú sérült tenyerét, és egy egyszerű pálcamozdulattal begyógyította a csúnya vágásokat. Azt kívánta, bár Credence lelkét is ilyen egyszerűen meggyógyíthatná. De már nem tűnt lehetetlennek. Tudta, hogy pokoli sok munka lesz vele, de kész volt mindent megtenni azért, hogy a vele szemben térdelő fiút meggyógyítsa. Kész volt szeretni őt.
Tekintete a Credence nyakában függő nyakláncra siklott, amit a fiú még Grindelwaldtól kapott. Egy határozott mozdulattal kulcsolta kezét a halál ereklyéit ábrázoló medálra, és egyszerűen leszakította. Nem bírta sokáig a kezében tartani, mert azt a múltat jelképezte, amit ki akart irtani a fiú emlékezetéből, amiért minden erejével kárpótolni akarta.
– Felejtsd el ezt, és mindent, ami történt. Felejtsd, el a múltad, mert csodás jövőd lehet – súgta Graves a fiúnak, összeérintve a homlokukat, miközben a szoba másik felébe hajította a medált, mintegy szimbolizálva a múlt hátrahagyását. Félresimította azt a tincset a homlokából, ami már korábban is zavarta, majd meleg tenyerét a fiú puha arcán hagyta.
Credence lehunyt szemmel, remegve simult előbb a férfi kezéhez, majd macska módjára bújt oda annak mellkasához. Kész volt elengedni a múltat, a fájdalmat. És ahogy a megkönnyebbülés könnye koppant a kopott faparkettán, úgy az ő lelke is felsóhajtott végre a hónapok óta, fullasztón kínzó nyomás alól.
Credence megkönnyebbült. És a fiú fájdalmával együtt távozott Percival bűntudatának egy jelentős része is. A vihartépte szerelmük által összefonódó karjaikkal pedig felszabadították egymást. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egyedül [Destiel]

Sziasztok! Bár tudom, azt ígértem, legközelebb SP jön már – és tudom, hogy amúgy már azt se hiszitek el, amit kérdezek –, de a következő már tényleg az lesz, de ez közbejött, mert… Nem tudtam elmenni az Odaát 10. évadának eleje mellett, és tegnap a vonaton félig-meddig megszületett ez, a lentebb linkelt zenét hallgatva. Szóval megszületett ez, és már mondom is a részleteket, előtte meg csak annyit, hogy ne utáljatok. Légyszi. x Supernatural, 10. évad körül x angst x szösz, 767 szó x démon!Dean x slash, Destiel x ajánlott zene Egyedül „Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.” /Orson Welles/ Castiel haldoklott. Erőtlenül és gyengén feküdt a lepukkant motelszoba sötét és piszkos sarkában, az omladozó vakolat mellett. Az angyali ereje fogytán volt, olyannyira, hogy tudta, nem hogy napjai, talán órái sincsenek hátra. Nyugtalan volt, és félt. Nem attól,

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastélly al, a Bosszú val, és igen, a Timeless Times szal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked , és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád –

Dalban mondom el

Sziasztok! Eredetileg úgy terveztem, hogy a Látszat után egyből kezdem majd az Azon a nyáront, de aztán... Ember tervez... Eredetileg olyan tervem is volt, hogy csak akkor kezdem el feltölteni az AN-t, ha teljesen kész, de hát ez sem igaz, mindenesetre az első hét, és az utolsó három fejezet megvan a közepéből még hiányzik kicsi, de mostanában csak az Azon a nyáronnal foglalkozok. Meg ezzel , de csak azért, mert ez gonosz Szczesny nem hagyott nyugodni, állandóan szembejöttek a zongorás videói (nem is tudom, kinek köszönhetően... :D), úgyhogy kénytelen voltam írni valamit. De közben szorgalmasan írogattam, írogatom az AN-t is, és jövő héten már tényleg az következik. Az első fejezet, mi már le is vagyon bétázva, és Livi is áldását adta rá. A zenéket tényleg ajánlom, de persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy hallgatja-e vagy sem, de van közük a történethez. És a bejegyzési végi videókat is meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe. :P Azt hiszem, mást most nem akartam mondani