Ahogy ígértem, a
vasárnappal együtt itt van az a majdnem ezer szavas kis szösszenet, amiről
beszéltem. Egy hét múlva pedig – ha minden jól megy – érkezik a Summer Paradise
soron következő, 6. fejezete - meglehetősen jól áll pillanatnyilag. Addig is jó olvasást Gravebone-ékhoz! Ja, igen.
Ide is él az, hogy ha nem láttad a filmet, de szeretnéd megnézni, akkor menj el
egy moziba, és utána várlak szeretettel vissza a novellához ^^
x trigger warning: self-harm, unhealthy
relationship, abuse (említés és utalgatás szintjén)
x fogyasztásra éppen ezek miatt, minimum 14 éves kor felett, de inkább 16 felett ajánlanám
x post-FBAWTFT –
de igazából kábé az előzménytörténetük (szerintem)
x angst
x szösz, 983 szó
x slash, Gravebone /
Gradence [Percival Graves x Credence Barebone]
Szabadíts fel!
Egy fekete tincs szörnyen
zavarta Percival Graves szemét, így egy határozott mozdulattal nyújtotta a
kezét, hogy kikotorja Credence homlokából. A fiú azonban riadtan húzódott el,
és reszketve szegezte a földre a pillantását, kétségbeesett, nyüszögő hangot hallatva.
Credence félt, rettegett.
Az idősebb férfi nagyot
sóhajtott, de közben fájdalmasan összeszorult a szíve. Soha nem lett volna
képes bántani a fiút, hiszen a francba is, annyi megpróbáltatáson kellett már
átmennie! Graves semmit nem akart jobban, mint hogy egyszer mosolyogni láthassa
az összetört fiatalt. De Credence darabokban volt, és ha az obscurus és a
szadista nevelőanyja nem lett volna már önmagában elegendő szenvedés a fiúnak,
még Grindelwald is rátett egy lapáttal. Előnyt kovácsolt abból, hogy a fiú
bízott Gravesben, és az alakját felvéve kihasználta – ő is, ahogyan feltehetően
mindenki más is az életében.
Pedig minden olyan jól
alakult! Credence rengeteget segített a férfinak azzal, hogy információt
szolgáltatott az Új Salemiekről, és Graves komolyan bízott benne. Segíteni
akarta, megmenteni, vigyázni rá, és megvédeni. Megadni neki azt, amire olyan
kétségbeesetten vágyott – a feltétel nélküli szeretetet. Nem hagyni, hogy újra
bármi rossz történjen vele. És már csak napokra volt attól, hogy a fiút magával
vigye, és megszabadítva a mindennapos fájdlmától, elmenjenek New Yorkból, talán
egész Amerikából is.
De jött Grindelwald és
mindent tönkretett. Tovább törte Credence amúgy is szilánkos lelkét, ami kis
híján a fiú halálához vezetett. És most itt voltak Londoban, Göthe és Tina
hathatós segítségének hála, és azzal kellett szembesülnie, hogy a fiú rosszabbul
volt, mint amikor először rátalált, és jószerivel egy légtérben sem tudott
maradni a férfival. Mert bár a sebek fizikailag elmúltak, majdhogynem nyom
nélkül, de Graves nem volt egészen biztos abban, hogy a Credence lelkén
keletkezett sérülések begyógyulnak e valaha.
– Soha nem lennék képes
bántani téged – súgta reszelős hangon. Fájt neki, hogy a fiú képtelen bízni
benne, de tökéletesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát. De a megértés nem változtatott
azon, hogy nyomorultul érezte magát. És… bűnösnek. Ha akkor, azon az estén
jobban figyel, és alaposabb, és legyőzi Grindelwaldot, akkor a sötét mágus
sosem vette volna át a helyét a „nagyobb jó” érdekében. Megrándult az arca a
gondolatra, mert visszataszítónak tartotta a varázsló dogmáját.
– Kértem... – szólalt meg
Credence halkan, szinte élettelenül. – Könyörögtem, hogy segítsen. – A keze
ökölbe szorult a tenyerén fekvő borotvapenge körül. Az ujjai közül vér kezdett
szivárogni, és Graves a saját kezén érezte a fiú fájdalmát.
Credence először nézett
fel Percival szemébe. A két sötétbarna tekintet találkozott. Összeért a fiú
félelme, és magánya a férfi bizalmat sugárzó, mégis csalódott pillantásával. Gravesnek
fogalma sem volt arról, hogyan győzhetné meg a fiút arról, hogy nem akarja
bántani. Hogy soha akarna neki fájdalmat okozni, és hogy sajnálja, hogy a
dolgok idáig fajultak.
Felesleges lett volna
azzal takaróznia, hogy az nem ő volt. Credence tudta, csak képtelen volt
átlépni rajta. Még a Grindelwald előtt együtt töltött hónapok sem jelentettek
semmit, mert a sötét varázsló manipulációja alatt eltöltött hetek sokkal jobban
fájtak, mintsem amit a valódi Graves ölelésének emléke feledtetni tudott volna.
Pedig azok az ölelések voltak az egyetlen dolgok, amik akkoriban éltették a
fiút. Azokban a pillanatokban, amikor az auror nyakába fúrhatta a fejét, a
derekába kapaszkodhatott, megszűnt a külvilág, és már nem a furcsa srác volt,
akit mindenki megvetett. Olyankor elhitte, ami Mr. Graves mondott, hogy egy nagyon
különleges fiatalember. Sőt, talán azzá is vált. És ez megérte még azt is, hogy
a késése és az elkószálása miatt a nevelőanyja kezébe adja a derékszíját.
De Grindelwald pont
ezeket az érzéseket használta ki. Pont ezek taszították őt a felemésztő
sötétségbe, a mindent magába szippantó feketeségbe, ahonnan azt hitte, nem lesz
visszaút. De volt. Itt guggolt vele szemben a kiút onnan, ahonnan azt gondolta,
sosem szabadulhat.
Credence ledobta a pengét
a földre.
Percival megkönnyebbült.
A fiú a vérző kezét szorosan
a férfi kabátjára kulcsolta, és közelebb húzta magához Gravest, de nem
kezdeményezett ölelést. Nem ő akart adni. Egyszer az életben kapni akart. Újra
érezni akarta azt, hogy kell Percivalnak. Nem akart semmi mást, csak beleveszni
az erős karok biztonságot nyújtó szorításába. Graves pedig pontosan tisztában
volt ezekkel – kezeit finoman, mégis határozottan kulcsolta a fiú reszketeg,
vékony teste köré.
Credence megadta magát az
érzéseknek. A felszínre törő, elfojtott fájdalomnak, az értetlenségnek, amit
Percival indokolatlan megváltozása hozott magával. A ragaszkodásnak, a ténynek,
hogy szüksége volt a férfire. Arra volt szüksége, hogy szeresse, feltétel
nélkül. Hogy különleges lehessen mellette. Akarta, hogy Graves tanítsa, hogy
vele legyen.
Biztonságban volt.
Ameddig a férfi a karjaiban tartotta, addig nem eshetett bántódása, ott nem
érezte magát sebezhetőnek. Ez az a Percival volt, az ő Percivalja. Bízott és
hitt benne. Hitt kettejükben.
Graves olyan gyengéden,
hogy az már a lehetetlen határát súrolta, a kezébe vette a fiú sérült tenyerét,
és egy egyszerű pálcamozdulattal begyógyította a csúnya vágásokat. Azt kívánta,
bár Credence lelkét is ilyen egyszerűen meggyógyíthatná. De már nem tűnt
lehetetlennek. Tudta, hogy pokoli sok munka lesz vele, de kész volt mindent
megtenni azért, hogy a vele szemben térdelő fiút meggyógyítsa. Kész volt
szeretni őt.
Tekintete a Credence
nyakában függő nyakláncra siklott, amit a fiú még Grindelwaldtól kapott. Egy
határozott mozdulattal kulcsolta kezét a halál ereklyéit ábrázoló medálra, és
egyszerűen leszakította. Nem bírta sokáig a kezében tartani, mert azt a múltat
jelképezte, amit ki akart irtani a fiú emlékezetéből, amiért minden erejével
kárpótolni akarta.
– Felejtsd el ezt, és
mindent, ami történt. Felejtsd, el a múltad, mert csodás jövőd lehet – súgta
Graves a fiúnak, összeérintve a homlokukat, miközben a szoba másik felébe hajította
a medált, mintegy szimbolizálva a múlt hátrahagyását. Félresimította azt a
tincset a homlokából, ami már korábban is zavarta, majd meleg tenyerét a fiú
puha arcán hagyta.
Credence lehunyt szemmel,
remegve simult előbb a férfi kezéhez, majd macska módjára bújt oda annak
mellkasához. Kész volt elengedni a múltat, a fájdalmat. És ahogy a
megkönnyebbülés könnye koppant a kopott faparkettán, úgy az ő lelke is
felsóhajtott végre a hónapok óta, fullasztón kínzó nyomás alól.
Credence megkönnyebbült.
És a fiú fájdalmával együtt távozott Percival bűntudatának egy jelentős része
is. A vihartépte szerelmük által összefonódó karjaikkal pedig felszabadították
egymást.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése