Ugrás a fő tartalomra

Szabadíts fel! [Gravebone]

Ahogy ígértem, a vasárnappal együtt itt van az a majdnem ezer szavas kis szösszenet, amiről beszéltem. Egy hét múlva pedig – ha minden jól megy – érkezik a Summer Paradise soron következő, 6. fejezete - meglehetősen jól áll pillanatnyilag. Addig is jó olvasást Gravebone-ékhoz! Ja, igen. Ide is él az, hogy ha nem láttad a filmet, de szeretnéd megnézni, akkor menj el egy moziba, és utána várlak szeretettel vissza a novellához ^^
x trigger warning: self-harm, unhealthy relationship, abuse (említés és utalgatás szintjén)
x fogyasztásra éppen ezek miatt, minimum 14 éves kor felett, de inkább 16 felett ajánlanám
x post-FBAWTFT – de igazából kábé az előzménytörténetük (szerintem)
x angst
x szösz, 983 szó
x slash, Gravebone / Gradence [Percival Graves x Credence Barebone]
Szabadíts fel!
Egy fekete tincs szörnyen zavarta Percival Graves szemét, így egy határozott mozdulattal nyújtotta a kezét, hogy kikotorja Credence homlokából. A fiú azonban riadtan húzódott el, és reszketve szegezte a földre a pillantását, kétségbeesett, nyüszögő hangot hallatva.
Credence félt, rettegett.
Az idősebb férfi nagyot sóhajtott, de közben fájdalmasan összeszorult a szíve. Soha nem lett volna képes bántani a fiút, hiszen a francba is, annyi megpróbáltatáson kellett már átmennie! Graves semmit nem akart jobban, mint hogy egyszer mosolyogni láthassa az összetört fiatalt. De Credence darabokban volt, és ha az obscurus és a szadista nevelőanyja nem lett volna már önmagában elegendő szenvedés a fiúnak, még Grindelwald is rátett egy lapáttal. Előnyt kovácsolt abból, hogy a fiú bízott Gravesben, és az alakját felvéve kihasználta – ő is, ahogyan feltehetően mindenki más is az életében.
Pedig minden olyan jól alakult! Credence rengeteget segített a férfinak azzal, hogy információt szolgáltatott az Új Salemiekről, és Graves komolyan bízott benne. Segíteni akarta, megmenteni, vigyázni rá, és megvédeni. Megadni neki azt, amire olyan kétségbeesetten vágyott – a feltétel nélküli szeretetet. Nem hagyni, hogy újra bármi rossz történjen vele. És már csak napokra volt attól, hogy a fiút magával vigye, és megszabadítva a mindennapos fájdlmától, elmenjenek New Yorkból, talán egész Amerikából is.
De jött Grindelwald és mindent tönkretett. Tovább törte Credence amúgy is szilánkos lelkét, ami kis híján a fiú halálához vezetett. És most itt voltak Londoban, Göthe és Tina hathatós segítségének hála, és azzal kellett szembesülnie, hogy a fiú rosszabbul volt, mint amikor először rátalált, és jószerivel egy légtérben sem tudott maradni a férfival. Mert bár a sebek fizikailag elmúltak, majdhogynem nyom nélkül, de Graves nem volt egészen biztos abban, hogy a Credence lelkén keletkezett sérülések begyógyulnak e valaha.
– Soha nem lennék képes bántani téged – súgta reszelős hangon. Fájt neki, hogy a fiú képtelen bízni benne, de tökéletesen meg tudta érteni a bizalmatlanságát. De a megértés nem változtatott azon, hogy nyomorultul érezte magát. És… bűnösnek. Ha akkor, azon az estén jobban figyel, és alaposabb, és legyőzi Grindelwaldot, akkor a sötét mágus sosem vette volna át a helyét a „nagyobb jó” érdekében. Megrándult az arca a gondolatra, mert visszataszítónak tartotta a varázsló dogmáját.
– Kértem... – szólalt meg Credence halkan, szinte élettelenül. – Könyörögtem, hogy segítsen. – A keze ökölbe szorult a tenyerén fekvő borotvapenge körül. Az ujjai közül vér kezdett szivárogni, és Graves a saját kezén érezte a fiú fájdalmát.
Credence először nézett fel Percival szemébe. A két sötétbarna tekintet találkozott. Összeért a fiú félelme, és magánya a férfi bizalmat sugárzó, mégis csalódott pillantásával. Gravesnek fogalma sem volt arról, hogyan győzhetné meg a fiút arról, hogy nem akarja bántani. Hogy soha akarna neki fájdalmat okozni, és hogy sajnálja, hogy a dolgok idáig fajultak.
Felesleges lett volna azzal takaróznia, hogy az nem ő volt. Credence tudta, csak képtelen volt átlépni rajta. Még a Grindelwald előtt együtt töltött hónapok sem jelentettek semmit, mert a sötét varázsló manipulációja alatt eltöltött hetek sokkal jobban fájtak, mintsem amit a valódi Graves ölelésének emléke feledtetni tudott volna. Pedig azok az ölelések voltak az egyetlen dolgok, amik akkoriban éltették a fiút. Azokban a pillanatokban, amikor az auror nyakába fúrhatta a fejét, a derekába kapaszkodhatott, megszűnt a külvilág, és már nem a furcsa srác volt, akit mindenki megvetett. Olyankor elhitte, ami Mr. Graves mondott, hogy egy nagyon különleges fiatalember. Sőt, talán azzá is vált. És ez megérte még azt is, hogy a késése és az elkószálása miatt a nevelőanyja kezébe adja a derékszíját.
De Grindelwald pont ezeket az érzéseket használta ki. Pont ezek taszították őt a felemésztő sötétségbe, a mindent magába szippantó feketeségbe, ahonnan azt hitte, nem lesz visszaút. De volt. Itt guggolt vele szemben a kiút onnan, ahonnan azt gondolta, sosem szabadulhat.
Credence ledobta a pengét a földre.
Percival megkönnyebbült.
A fiú a vérző kezét szorosan a férfi kabátjára kulcsolta, és közelebb húzta magához Gravest, de nem kezdeményezett ölelést. Nem ő akart adni. Egyszer az életben kapni akart. Újra érezni akarta azt, hogy kell Percivalnak. Nem akart semmi mást, csak beleveszni az erős karok biztonságot nyújtó szorításába. Graves pedig pontosan tisztában volt ezekkel – kezeit finoman, mégis határozottan kulcsolta a fiú reszketeg, vékony teste köré.
Credence megadta magát az érzéseknek. A felszínre törő, elfojtott fájdalomnak, az értetlenségnek, amit Percival indokolatlan megváltozása hozott magával. A ragaszkodásnak, a ténynek, hogy szüksége volt a férfire. Arra volt szüksége, hogy szeresse, feltétel nélkül. Hogy különleges lehessen mellette. Akarta, hogy Graves tanítsa, hogy vele legyen.
Biztonságban volt. Ameddig a férfi a karjaiban tartotta, addig nem eshetett bántódása, ott nem érezte magát sebezhetőnek. Ez az a Percival volt, az ő Percivalja. Bízott és hitt benne. Hitt kettejükben.
Graves olyan gyengéden, hogy az már a lehetetlen határát súrolta, a kezébe vette a fiú sérült tenyerét, és egy egyszerű pálcamozdulattal begyógyította a csúnya vágásokat. Azt kívánta, bár Credence lelkét is ilyen egyszerűen meggyógyíthatná. De már nem tűnt lehetetlennek. Tudta, hogy pokoli sok munka lesz vele, de kész volt mindent megtenni azért, hogy a vele szemben térdelő fiút meggyógyítsa. Kész volt szeretni őt.
Tekintete a Credence nyakában függő nyakláncra siklott, amit a fiú még Grindelwaldtól kapott. Egy határozott mozdulattal kulcsolta kezét a halál ereklyéit ábrázoló medálra, és egyszerűen leszakította. Nem bírta sokáig a kezében tartani, mert azt a múltat jelképezte, amit ki akart irtani a fiú emlékezetéből, amiért minden erejével kárpótolni akarta.
– Felejtsd el ezt, és mindent, ami történt. Felejtsd, el a múltad, mert csodás jövőd lehet – súgta Graves a fiúnak, összeérintve a homlokukat, miközben a szoba másik felébe hajította a medált, mintegy szimbolizálva a múlt hátrahagyását. Félresimította azt a tincset a homlokából, ami már korábban is zavarta, majd meleg tenyerét a fiú puha arcán hagyta.
Credence lehunyt szemmel, remegve simult előbb a férfi kezéhez, majd macska módjára bújt oda annak mellkasához. Kész volt elengedni a múltat, a fájdalmat. És ahogy a megkönnyebbülés könnye koppant a kopott faparkettán, úgy az ő lelke is felsóhajtott végre a hónapok óta, fullasztón kínzó nyomás alól.
Credence megkönnyebbült. És a fiú fájdalmával együtt távozott Percival bűntudatának egy jelentős része is. A vihartépte szerelmük által összefonódó karjaikkal pedig felszabadították egymást. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szilánkok [Scorlily]

Végre megérkezett az a Scorlily fanfic, amiről olyan sokat beszéltem már – itt a blogon talán annyit nem, de akik követnek ask-on (és bár off, de hé, ha még nem követtek, tegyétek meg, mert azon kívül, hogy szeretek sorozatokon/színészeken nyáladzani, szoktam részleteket posztolgatni, meg fejleményekről írogatni), azok láthatták már, hogy egy időben másról se beszéltem, csak „A Scorlily fanficről”. Nos, ez volna az. De mielőtt a lényegre – azaz a novellára – térnék, van még egy dolog, amiről akarok csacsogni. Szóval megintcsak az askomra utalgatnék – látjátok? mondtam, hogy tele van hasznos infóval –, emlegetek ott már egy „karácsonyi megaprojektet”, meg posztolgattam karácsonyi képeket, amiket nyilván senki nem tud hova tenni. De egyrészt nagyjából köztudott rólam, hogy a karácsony a legkedvencebb ünnepem, másrészt nálam a karácsonyi időszak az októberrel kezdődik. És mivel az október elkezdődött, én már tematikusan tartok karácsonyi zenés napokat (volt már Michael Buble féle, meg két…

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…