Ugrás a fő tartalomra

Pacsirta

Egy Fernando Torres fanfic. A megszokott módon hurt/comfort - nagyjából. A régen megszokott hossz - majdnem 4000 szó. És a mostanában megszokott E/3. Ja és igen. Idén az első focis fanfic a blogon. Azt hiszem, ideje volt már. És szeretném ajánlani Vivinek, aki mindig nagyon lelkes volt, ha szóba került a novella, és akinél nagyobb Torres-rajongót nem ismerek. :D
Pacsirta
A szőke férfi fáradtan állt meg a díszes milánói étterem előtt. Na, nem fizikálisan volt fáradt, hiszen testileg ereje teljében volt. A lelke, az nehezedett el egyre jobban, minden lépésénél. Rohadt egy érzés volt ez, ami hatalmába kerítette abban a pillanatban, mert tudta, nem helyes hogy itt van. Hogy bármit tesz, az már régen nem helyes, de a hullámok összecsaptak a feje felett, és London óta egyszerűen nem volt önmaga. Nem tudta, hogyan legyen önmaga.
Fernando Torres egy cseppet sem őszinte, de ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, és besétált az étterembe, ahol az AC Milan szezonkezdő jótékonysági vacsoráját tartották. Belépve egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly, ahogy megpillantotta a vidáman csevegő társaságokat, és az egymásba karoló párokat. Neki is a feleségével kellett volna érkezni, de a délután során csúnyán összekaptak, és mostanában egyébként sem úgy mentek a dolgok közöttük, ahogyan szerette volna.
Megingatta a fejét, ismét felvette rendíthetetlen mosolyát, és bevetette magát a tömegbe. Újdonsült csapattársak köszöntek rá, elegyedtek vele szóba, üdvözölték, meghívták egy italra, de mégse volt boldog. Maga sem tudta már, milyen érzés boldognak lenni.
Talán egy órája bolyongott már a tömegben, újabb és újabb emberekkel csevegve, mikor a tekintete megakadt egy lányon. Hosszú, derékig érő sötétbarna haja volt, karcsú alakja, és egészen kivételes, sugárzó mosolya. Olyan öröm, fiatalság, életerő és lelkesedés sugárzott abból a mosolyból, hogy egy pillanatra Fernandóban is feltámadt a remény. Maga sem tudta pontosan miért, de valami okból kifolyólag mágnesként vonzotta őt a fiatal lány. Merthogy abban egészen biztos volt a focista, hogy a barnahajú jóval fiatalabb nála, szent meggyőződés volt ugyanis, hogy felnőtt ember ilyen gyermekien ártatlan, pimasz mosollyal képtelen a világra nézni.
Azonban mire odaérhetett volna a lány elé, az rejtélyes módon felszívódott a tömegben, és mire a focista odajutott, ahol a barnahajút az imént látta, amaz már a terem másik végében levő aprócska színpadon állt. A mosolya beragyogta az egész helyet, és ahogy a mikrofon mögé lépve óvatosan megköszörülte a torkát, minden tekintet rászegeződött. Az aszimmetrikus sötétkék ruha épp olyan különlegesen vonzotta az emberek pillantását, ahogyan a lány szikrázóan üde, és életteli jelenléte.
– Akiknek nem ez az első szezonja a csapatnál, talán emlékeznek rám tavaly ilyenkorról. Vagy karácsonyról. Vagy az év végi vacsoráról. Szeretnék üdvözölni mindenkit – a régieket és újakat egyaránt. És megragadnám az alkalmat, hogy eredményes szezont kívánjak az egész csapatnak, és bele is kezdenék az esti műsör első részébe egy olyan dallal, ami végigkísérte a gyerekkorom, és igazán közel áll a szívemhez. – Hátrapillantott a mögötte ülő fiatal, kreol bőrű, mosolygós, gitáros fiúra, aki sötét tincseibe túrt, majd elkezdte pengetni a hangszert. A lány arcára apró mosoly telepedett, majd határozott hangon kezdett bele Shakira jól ismert dalába, az Underneath your clothesba.
A szőke férfi megállapította magában, hogy a hangja is, akárcsak a megjelenése angyali volt, és ez mosolygásra késztette. Maga sem tudta miért, de volt valami az éneklő lányban, ami reménnyel töltötte el, és optimizmust hozott a lehangoltságába.
Underneath Your Clothes // There's an endless story // There's the man I chose // There's my territory // And all the things I deserve // For being such a good girl honey. – Bár nem volt egy kifejezetten boldog dal, de a lány meghitt mosolyától mégis egy kellemes hangulat lett úrrá a helyiségben. A beszélgetések csendesen folytatódtak, és lassan mindenki elszakította a pillantását a sötéthajú lánytól, egyedül Fernando volt képtelen erre. Magával ragadta a jelenség.
Dalok jöttek-mentek, és bár a focistához vezetők, csapattagok érkeztek felszínes csevejre, amaz képtelen volt arra, hogy figyelmét száz százalékosan a beszélgetésre fordítsa. Tekintete minduntalan a színpadon tündöklő énekes felé tévedt, és meg volt győződve róla, hogy a lány itt pillanatnyilag nagyobb sztár, mint bármelyik klubtársa. De legalábbis arról, hogy olyan áhítattal van a zene iránt, ahogyan ők a labdarúgás iránt – kiölhetetlen és örökké lángoló szenvedéllyel. Bár mostanság önmaga is kezdte megkérdőjelezni, hogy vajon tényleg kiolthatatlan-e az a láng. A sikertelensége és a szerencsétlenség ugyanis egyre csak azon dolgozott, hogy a korábban hevesen lobogó tüzet kíméletlenül elfújja.  
Amikor a lány végre egy kis szünetet jelentett be, Fernando menten a színpad mellé sietett, hogy az énekest elkapja pár szóra.
– Szia, tudom, furán veszi ki magát ez, hogy csak így ideállítok hozzád, de fantasztikus hangod van. – Fogalma sem volt arról, hogyan kellene beszélgetést kezdeményezni a lánnyal, mert itt a vezetőknél mindig működő álszerény, modoros kérdések és válaszok a csapat várható eredményességéről nyilván nem működhettek.
– Köszönöm, örülök, ha tetszik a műsor, ezért vagyunk – mosolygott a lány továbbra is. A férfi kezdte azt hinni, hogy igazából képtelen arra, hogy ne mosolyogjon. Bár tény, elképzelni sem tudta volna a másikat a felfelé görbülő ajkak nélkül. – Alondra Chavez – nyújtotta a kezét a lány, ám mielőtt a focista válaszolhatott volna, folytatta – A klub új igazolás vagy, Fernando a neved, spanyol vagy és nős – jelentette ki halvány mosollyal az arcán.
– Szóval ismersz? – szaladt magasba a szőke férfi szemöldöke. A szája sarkában mosoly bujkált, és ez egyértelműen az előtte álló lány hatása volt. A fiatal olasz nő széles, pajkos mosolya, a vörösre rúzsozott, telt ajkakkal együtt nevető barna tekintet és az arca többi, fiatalosan friss része tele volt élettel, ez pedig a férfit is visszarángatta a mindennapokba. Vagy legalábbis abba az egy estébe.
– Nem ismerlek. De évek óta járok a csapat rendezvényeire fellépni, és téged még nem láttalak, innen tudom, hogy új vagy. A bejáratnál láttam egy friss csapatfotót, nevekkel ellátva, innen a neved. Hogy spanyol vagy, az ordít az akcentusodról, az ujjadon pedig ott virít a gyűrű.
A focista zavartan pislogott a lányra, noha rendkívüli módon lenyűgözte őt a megfigyelőképessége. Egy sanda pillantást vetett az ujját díszítő karikagyűrűre, és nem bírta ki, hogy ne fusson végig rajta egy gyors fintor. Szerette Olit, szerette a gyerekeit, szerette az egész családját, csak épp… Önmagát nem érezte a családba illőnek. A formahanyatlásával, a pályán nyújtott állandó szenvedésével elégedetlen volt, és ez már éppen elég indok volt számára ahhoz, hogy megkérdőjelezze a családban betöltött szerepét.
Példakép akart lenni a világ előtt, de első sorban Nora és Leo előtt, és belülről tépte szét a gondolat, hogy ez nem sikerülhet. Keserves kínok közé taszította annak a rémképe, hogy elbukhat, mint apa.
– Ejha – adott hangot Fernando az ámulatának. – Elképesztő megfigyelőképesség.
Alondra csak szerényen megvonta a vállát, és az egyik ujja köré tekerte egy sötétbarna tincsét. – Ha az ember kellően figyelmes, észreveszi az apróságokat. A gyűrűket, a csálé nyakkendőket, a gyűrött ingeket, a távolba révedő tekinteteket – szólt a lány, és hirtelen eltűnt a vidámság az arcáról. Ő maga is a terem egy másik pontjára meredt, és Fernando érezte, hogy itt már nem csak őróla van szó.
– Én… – kezdett bele a focista, de maga sem tudta hogyan folytathatná. Nagyjából öt perce beszéltek, nem igazán volt mire alapoznia, de gondolta, megragadja a lány nyitottságát. – Ha gondolod, és szeretnél, beszélhetünk róla.
– Ez nem az a szituáció, amit egy beszélgetés megoldana, de köszönöm – mosolyodott el halványan a lány, majd belekortyolt a kezében szorongatott ásványvizes üvegbe. – Most mennem kell vissza, de örülnék, ha még folytatnánk – kacsintott a focistára, immáron ismét a színpadon megszokott mosolyával, és Nando kezdte úgy érezni, hogy nem ő az egyetlen, aki álmosolyokkal védi magát. Hogy talán a külvilág számára mindenki egy idealizált, megtörhetetlen képet mutat, így rejtve el a romba hulló világukat.
Néhány dallal később a lány és a gitárosa újabb szünetet tartottak, ezúttal egy hosszabbat, így Nando újdonsült csapattársait otthagyva, Ali keresésére indult. A lány csilingelve nevetett a bárpult mellett állva, kezében egy pezsgőspoharat szorongatva. Fejét hátravetetette, fogai kivillantak a szájából, láthatóvá téve így az első két foga közötti apró rést. Nem volt tökéletes, mégis a focista úgy érezte, minden porcikájában elfogadja magát, és elégedett az életével. Bár talán a külvilág rajta is ezt látta.
Mosolyt varázsolva az arcára, odalépett Alondrához, akinek, ha lehet még jobban felderült az arca, ahogy meglátta a szőke spanyolt.
– Na, és mesélj Fernando, mi hozott téged Milánóba? – kérdezte belekortyolva a poharába, miután a focista felé emelte azt.
– Nehéz ezt röviden összefoglalni – felelte a focista, direkt kikerülvén a konkrét választ. Nagyon egyszerűen fel tudta volna vázolni a helyzetét – azért jött Milánóba, mert sehol máshol nem kellett, de ha ezt nyíltan, mások előtt is kimondta volna, azzal az erővel gyakorlatilag be is fejezhette volna a karrierjét. Ezt pedig nem akarta, mert bármennyire is nehezen mentek most a dolgai, azért a foci még mindig az egyik legfontosabb dolog volt az életében, és ehhez foggal-körömmel ragaszkodott.
– Hát figyelj, hosszú még az este – mosolyodott el Ali halványan, de Nando csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem óhajt beszélni a dologról. A sötéthajú nagyot sóhajtva törődött bele a dologba, hogy aztán új témát dobjon fel: – Az elején nem mondtam igazat. – A lány bűnbánóan pislogott a focitára, miközben egy kósza, csigába tekert barna tincset a füle mögé kotort. – Pontosan tudtam, hogy ki vagy, mert apának bérlete volt a Vincente Calderonba, gyakorlatilag azóta, hogy Madridba költözött, és néha engem is magával vitt. Tizenegy évesen ott voltam az első bajnokidon, láttam az első gólodat, és ott voltam az utolsó madridi meccseden is.
– Egészen biztos vagy abban, hogy apukád csak néha vitt magával a meccsre? – nevetett fel a férfi felszabadultan. Új volt számára ez az érzés, és egészen el is felejtette, hogy milyen. Amióta otthagyta Liverpoolt, a góltalanság, a teljesítménykényszer és a feleslegesség-érzet súlya egyre csak mélyebb és mélyebb letargiába húzta. De Ali mellett valahogy mindez a ködbe veszett. Az elvárások, és a megfelelési vágya tovaszállt a lány egyetlen, bájos mosolyától.
Nando nem akart semmi olyat az énekestől, de mellette nem érezte magát egy hasznavehetetlen semmirekellőnek. Ali nem támasztott elvárásokat, nem nézett rá megvető szánalommal, sőt olyan volt, mintha megértené, min megy keresztül. Hogy milyen átkozottul nehéz az, hogy az, amit a világon a legjobban szeret, ekkora fájdalmat okoz neki. Hogy olyan szurkolóktól kap elutasítást, akikért hétről hétre kiteszi a pályára a szívét. Mert így volt, csak éppen az eredményeken nem látszódott, de ennek ellenére nem volt olyan meccs Fernando karrierjében, amikor ne úgy ment volna fel a pályára, hogy minden porcikája győzni akart.
A férfi arca kényszeredett mosolyba szaladt. Már fel sem tűnt neki, hogy folyton a hazug mosolyok és a megjátszott jókedv nyújtotta álarc mögé bújik. Olyan természetességgel görbítette a száját, mintha világ életében ez lett volna a dolga. Valójában szívesen öltötte volna arcára a régi, önfeledt Nando mosolyát, de nem volt oka arra, hogy így tegyen. A magánéleti, és a szakmai válsága rányomta a bélyeget az életére, és nem lelte benne a régi örömöt.
– Tulajdonképpen… – kezdett bele a lány elmélázva. Fejét oldalra biccentette, így az egyébként is hosszú, barna haja még hosszabbnak tűnt. – Már nem vagy Kölyök – jelentette ki Ali. Fernando első döbbenetében azt sem tudta, hogyan reagáljon, végül győzött az ösztön, és őszintén felnevetett. Itt állt előtte egy lány, aki ránézésre legalább öt évvel fiatalabb volt nála, de inkább többel, és mindenféle gátlás nélkül fejtegetésbe bocsátkozott azt illetően, hogy ő kölyök-e még, vagy sem.
– Nem vagy kicsit fiatal ahhoz, hogy ezt megítéld? – szaladt magasba a szőke férfi szemöldöke. Határozottan szórakoztatatta őt a lány, és ezt Ali is észrevette.  Feltűntek neki Nando gyerekesen csillogó barna szemei, és az arcára kiülő jókedvű mosoly hatására felgyűlő ráncok a férfi szája sarkában. Ali csak leintette, ami ismét megdöbbentette a férfit – nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen látványosan legyintenek a mondandójára.
– Ez nem a fiatalságról szól – ingatta a fejét a lány, amitől a barna fürtjei kuszán szálltak a levegőben. – Én láttalak élőben focizni az Atleticóban, és láttalak Liverpoolban, amikor minden pályán töltött percben mosolyogtál, és messziről lerítt rólad, hogy élvezed, amit csinálsz. Olyan voltál, mint egy kiskölyök, aki élete végéig eljátszana egy labdával. De aztán Londonba igazoltál és odalett a varázs. Eltűnt a mosoly, eltűnt az öröm, és valahol elveszett a Kölyök is, aki voltál. – Ali barna szemei szomorúan csillogtak, mint aki tényleg sajnálja, ami a focistával történt. Mint aki ismeri.
Fernando szemében hirtelen eltűnt a köztük lévő öt, hat, hét vagy ki tudja, hány év. Ali szavai meggyőzték őt a lány érettségéről, éles szeméről és az emberismerő képességéről. Mert bár most beszéltek először, a lány pontosan leírta azt, amit a szőke férfi immáron évek óta érzett. Elveszett volt, valóban. Pont, mint egy kisgyerek. Nem találta a helyét, nem találta az örömet a fociban, és ez összeroppantotta, mert a játék jelentette az életét.
– Valami elveszett – motyogta halkan, szinte megilletődve a focista. – És fogalmam sincs mi az, arról meg végképp, hogy hogy hozzam vissza. És félek. Félek, hogy nem tudok megfelelni. A szurkolóknak, a csapattársaknak, edzőknek. De legfőképp attól félek, hogy nem leszek jó példa a gyerekeimnek.
– Nézd, Nando, én nem tudom, mi zajlik a lelkedben, de azt látom, hogy bárhogy próbálkozol, semmi se sikerül. És látom, hogy talán elgondolkoztál azon, hogy feladd. De oka kellett, hogy legyen annak, hogy focista lettél. Okkal választottad ezt a hivatást, ismerve ennek minden árnyoldalát.  – A focista, aki egészen eddig a terem egy távoli pontjába igyekezett lyukat égetni a pillantásával, most az előtte álló lányra emelte a tekintetét. A szavak, amik az imént hagyták el a száját, olyan könnyedén hatoltak át az elveszettség ködén, mint kés a vajon, hogy aztán pontosan a célban kössenek ki. Észhez térítették a focistát.
– Kölyökkoromtól kezdve imádtam a labdát – merengett el halkan a spanyol.
– Tiszta sor – mosolyodott el halványan a lány. – Ezért lett Kölyök a beceneved.
– Találd meg újra ezt az örömöt. Ne… ne a győzelemért játssz, hanem csak a játékért. Tudom, tudom ez rémesen távol áll a profi felfogástól, ezt Claudiótól is rendre megkapom… – Ali lehunyta egy pillanatra a szemét, és elnémult. Felemlegetett valamit, amit nem lett volna szabad, és csak reménykedhetett benne, hogy Fernando túlságosan el van merülve a gondolataiban ahhoz, hogy észrevegye. – Talán segítene, ha visszahoznál valamit abból az időből, amikor még minden percét élvezted, és állandóan mosolyogtál. Egy játékostársat, egy várost… akár egy klubot. – A focista ismét a lányra kapta a pillantását, az eddig fürkészett tömegről. Figyelt ő, csak könnyebb volt így, mintha Ali folyton elemző barna szemeibe nézett volna.
– Azt javaslod, hogy menjek vissza Madridba? – mondta ki a kérdését Fernando, szokatlan örömmel a hangjában. Korábban is eljátszott már a gondolattal, de badarságnak tartotta. Félt, hogy nem fogadnák el, félt attól, hogy ott sem menne neki, és akkor az tényleg valaminek a végét jelentené.
– Csak egy ötlet, arra az esetre, ha Olaszország se jönne be… – vonta meg a vállát a lány, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna. Olyan lazasággal és egyszerűséggel kezelte a témát, amire a csatár soha nem volt képes.
– Hogy tudod ennyire könnyen…? – kezdte a spanyol, mire Ali halkan felnevetve megrázta a fejét.
– Közeli külső szemlélője vagyok a focinak, némi belső belelátással. Sok focistát láttam, sok karriert figyeltem, és egy valamire rájöttem. Nincs olyan, hogy egy játékos minden klubban, mindig ugyanolyan teljesítményt nyújt. Mondhatod, hogy ez tipikus női felfogás, és talán igazad is van, de én egy játékos és egy klub kapcsolatát úgy látom, mint egy tényleges párkapcsolatot. Van, hogy passzolnak, és van, hogy nem, mint ahogyan te nem passzoltál a Chelsea-hez. Nyilván ennek is több oka lehetett, akár az edző, akár a szurkolók, akár a vezetőség, de nem illettél oda. De még ha össze is illik a játékos és a csapat, és úgy tűnik minden, mintha égben köttetett frigy volna, lehetnek hullámvölgyek – épp úgy, mint egy párkapcsolatban. Megeshet, hogy a kapcsolat egyik résztvevőjének nehéz időszaka van, és valami nem sikerül neki, akár sorozatosan. De ilyenkor a másik fél részéről az volna a helyes hozzáállás, ha nem mondana le róla. Sem az edző, sem a vezetőség, sem a szurkolok. Mert én ha tudom, hogy szeretek valakit, akkor azt nem engedem el egy hullámvölgy után.
A focista hosszasan emésztgette a barnahajú szavait, szőke szemöldöke egész magasba szökött, a homlokát az elgondolkodás ráncai szőtték át, a szeplős arcon az elemzés apró jelei látszódtak. Ali már épp mentegetőzésbe fogott volna, mikor a csatár szája szóra nyílt.
– Azt hiszem, igazad lehet – bólintott végül, hatalmas követ lökve le Ali szívéről.
– Hamarabb sikerült belátnod, mint Claudiónak – mondta megkönnyebbülésében, de szinte abban a pillanatban megbánva, ahogy kicsúszott a száján. Ezúttal ugyanis Fernando figyelmét sem kerülte el a másik nevének említése.
– Már másodszor említetted a nevét, és mindkétszer halálra vált arcot vágtál utána. Ki ez a Claudio? – kérdezte a focista, megcserélve a szerepeket. Most ő fürkészte áthatóan az előtte álló lányt.
– A vőlegényem – felelte Ali a padlót pásztázva. – Vagyis, remélem, még mindig az – pillantott az üresen árválkodó gyűrűsujjára. Arra, amiről három nappal korábban egy pillanat alatt rántotta le az álomba illő eljegyzési gyűrűt, hogy gondolkozás nélkül vágja Claudióhoz. A borzasztó veszekedéssel záruló délután emlékének hatására egy pár másodpercre le kellett hunynia a szemét.
– A kétkedés miatt nincs rajtad gyűrű? – kérdezte a focista, miközben enyhén oldalra biccentett fejjel figyelte a lányt.
– Ez… bonyolult – felelte Ali, mert ez volt a legegyszerűbb válasz. Valójában egy cseppet sem volt komplikált a helyzet. Összevesztek egy hülyeségen, ahogy mindig, de ezúttal terítékre kerültek az ezeréves sérelmek, kétkedések, és a vita csúnyán eldurvult. Normál esetben imádott az olasszal vitatkozni, egyrészt mert ez már csak a temperamentumukból adódóan is elkerülhetetlen volt, másrészt pedig éppen ezek a viták adták a kapcsolatuknak a mással össze nem hasonlítható dinamikáját.
– Nézd, Ali… – kezdte volna a focista, de a lány megrázta a fejét.
– Mennem kell, folytatódik a fellépésünk, majd még beszélünk – mondta a barnahajú, ahogy elsietett a színpad felé, maga mögött hagyva a döbbent és értetlen Torrest.
Ahogy fellépdelt a pódiumra igyekezett összeszedni magát. A mikrofon elé érve már ragyogóan hazug mosollyal fordult az estre érkezettek felé, hogy felkonferálja a folytatást.
– A következő dalt az egész csapatnak szeretném címezni, mint egésznek, és minden egyes játékosnak külön-külön is. Az előző szezon nem úgy sikerült, ahogyan terveztük, de ez egy új idény, új lehetőségek. És veszítenünk kell ahhoz, hogy tudjuk, hogyan nyerhetünk. Szóljon tehát az Aerosmith klasszikusa, a Dream on. Forza Milan! – szólt széles mosollyal az összegyűltekhez, és szavait erőteljes taps, és néhány éljenzés kísérte, aminek hatására kevésbé kellett megjátszania a mosolyát. Szerette a klubot, a csapatot, és néhány csapattaggal is kifejezetten jó viszonyt ápolt, ám ez is csak egy újabb ellentét volt közte és Claudio között – a férfinek igen sokáig tartott feldolgozni azt, hogy Ali nem az ő csapatának szurkol, hanem a milánói piros-feketéknek.
–  Sing with me, sing for the year // Sing for the laughter, sing for the tear // Sing with me if it's just for today // Maybe tomorrow the good Lord will take you away. // Dream on, dream on, dream on, // Dream yourself a dream come true // Dream on, dream on, dream on, // Dream until your dreams come true [1] – énekelte a refrént, és remélte, hogy Fernando érti, hogy ez kicsit neki is szól. És… Kicsit önmagának is szólt, hogy ne adja fel az álmait a Claudióval, hanem igenis harcoljon értük.
Jó néhány dallal később immár véglegesen is lesétált a színpadról, a bárpultnál ülő Fernando mellé.
– Tetszett a dal – szólt a spanyol, halvány mosollyal az arcán.
– Melyik? – kérdezte a lány, de pontosan tudta, hogy a focista melyikről beszélt. A pultosnak intve egyet, kért magának egy színes, szirupos koktélt, majd Fernando barna szemeibe pillantott.
– Azt hittem, megcsal – kezdett bele Ali, és a férfinek egy pillanatra fogalma sem volt arról, hogy miről hadovál, aztán leesett neki, hogy minden bizonnyal Claudióról. – Minden jel erre mutatott, és annyira belelovalltam magamat, hogy végül tényleg elhittem, és mikor aztán egyszer késve jött meg egy külföldi edzőmeccsről, akkor a fejéhez vágtam mindent.
– Várj… Ő is focista? – kérdezte a focista, mire Ali egy rettentően szúrós pillantással jutalmazta, amiért ennyit sikerült felfognia a történtekből.
– Igen, a Juventusnál – bólintott aztán.
– Marchisio? – Ismételt biccentés után a csatár immár témába vágó kérdést tett fel: – Mi történt, miután borítottad a bilit?
– Megmagyarázott mindent úgy, hogy idióta picsának éreztem magamat. Az is voltam, de amikor ezt ő is kimondta, akkor megsértődtem, és valami olyasmivel búcsúztam, hogy „tartsd meg a szaros gyűrűdet”.
– De mi volt az oka annak, hogy ennyire kiakadtál? Mármint… Ahhoz idő kell, hogy valakiben ennyire elveszítsd a bizalmad – vonta össze a szemöldökét Fernando, és a hangszínből, és az arckifejezésből Alinak az a gondolata támadt, hogy talán tapasztalatból beszél.
– Apróságok – vonta meg a vállát a lány, mert ezek olyasmik voltak, amiről nem szeretett beszélni. – Olyan apróságok, aminek a meglétével ő is tisztában volt, a kezdet kezdetétől fogva. Gyakorlatilag a megismerkedésünk pillanatától tudta, hogy bizalmatlan vagyok, hogy nagyon nehezen bízok meg valakiben, viszont utána már nagyon ragaszkodok. És – vett egy mély levegőt – azt is tudta, hogy nagyon komoly önértékelési gondokkal küzdök. Ő pedig rendre soká maradt el edzés után, késve jött haza, ziláltan, félrecsúszott nyakkendővel. És ilyenkor az ember nem tud másra gondolni – darálta le Ali egy szuszra.
– Azért ezek elég alapot adnak – merengett el a focista.
– Igen, de nem akkor, ha azért marad tovább, mert különedzéseket csinál, mert hajtja a maximalizmusa, és azért zilált, és azért csúszik félre a nyakkendő, mert ennek ellenére is siet haza.
– Kellemetlen – húzta el a száját Fernando, ahogy kortyolt egyet az italából, és Ali kifejezetten hálás volt azért, hogy nem sajnálkozott, és nem vágta a fejéhez, hogy tényleg egy idióta picsa volt.
– Köszönöm – pillogott fel a lány a focistára, aki csak megvonta a vállát.
– Nem tesz semmit, te is meghallgattad a nyavalygásom, ez a minimum. Ráadásul tanultam is a történetedből – felelte Fernando, óvatosan elmosolyodva. Későre járt már, és együtt indultak kifelé az épületből, keresztül a néhány emberre fogyott tömegen.
– Nahát, és mit? – kérdezte Ali, ahogy megálltak az épület előtt, az utcai lámpa sápatag fénykörében.
– Hogy nem minden az, aminek látszik. És ha szeretek valakit azért megéri küzdeni. És hogy beláthatom, ha hibáztam.
– Figyelj Nando, az utolsó bölcsesség a napra, ígérem. De… Mondtad, hogy félsz, hogy nem leszel jó példa a gyerekeidnek, de a saját tapasztalataimból tudom, hogy teljesen mindegy, hogy egy szülő sikeres-e vagy sem, ha szereti a gyerekeit, visszakapja ugyanazt a szeretetet.
– Szóval, mi a tanulság?
– Tanulság nincs. Csak ne akarj másoknak megfelelni, hanem tölts minél több időt a srácaiddal. Mert hidd el, most még nem az érdekli őket, hogy az apukájuk hány gól lő meccsenként, hanem az, hogy mennyi időt tölt velük, hányszor viszi el őket fagyizni, és hányszor olvas nekik mesét. És ezek azok a dolgok, amik egy életen át velük maradnak.
– De… – kezdte volna Torres magyarázni, hogy miért akar mindenáron más elvárásoknak megfelelni, de Ali leintette.
– Nincs de. Rendes srác vagy, aki talán párszor rosszul döntött, de egy valamiben biztos vagyok. Az, hogy elvetted a feleséged, életed legjobb döntése volt. És erre te is rá fogsz jönni idővel, még ha most meg is kérdőjelezed magad. Addig pedig ne felejtsd el, hogy szólt a dal "Álmodj, amíg az álmaid valóra nem válnak."
– Komolyan Aerosmith-t idézel? – kérdezte a csatár, és a szeplős arcon halvány, de őszinte mosoly bujkált. Egy megkönnyebbült mosoly. Egy olyan ember mosolya, aki közel állt ahhoz, hogy átlépje önmaga gátjait.
– Hát, ha muszáj – vont vállat Ali, és halkan felnevetett. Egy este alatt sokat változott a lány a focista szemében. Első látásra azt gondolta, hogy Alondra egy gondtalan, örömteli fiatal, aki szinte még gyerek. De az este végére meggyőzte a szőkét arról, hogy komolyabb és érettebb, mint azt valaha gondolta volna. És megtanulta azt, hogy egy arcra öltött mosoly semmit nem jelent, mert örömöt színlelni bárki tud.
Hálás volt a lánynak, mert sok mindenben felnyitotta a szemét. Kicsit átértékelte magában a fontossági sorrendeket, és rájött, nem akarja, hogy az élet elmenjen mellette, hogy egy nap arra eszméljen, hogy a gyerekei felnőttek – nélküle. Ugyanakkor akarta a focit, mindenestül. A csalódásokkal, a kudarcokkal együtt, mert tudta, hogy ezek jelenthetik a fejlődés kulcsát, és hogy lélektanilag rengeteget tanulhat belőlük. És komolyan elgondolkozott Madridon is. Mert minden kétséget kizáróan az volt az otthona, a Matracosoknak köszönhette mindazt, ahova eljutott – nekik, és Olinak. Ebben is igaza volt Alinak – élete legjobb döntése volt, mikor elvette a feleségét.
– Köszönöm. Mindent – mosolygott a szőke derűsen a lányra, aki csak megvonta a vállát. – Neked mik a terveid?
– Most visszasétálok a hotelba, és holnap reggel utazok vissza Torinóba, hogy megbeszéljük Claudióval. Bízom benne, hogy meghallgat, és elfogadja a bocsánatkérésem, és valamiféle kompromisszumra jutunk.
– Én szorítok neked, nektek. Remélem, rajta leszek majd az esküvői vendéglistán. – Az este során először igazi, csibészes vigyor költözött a focista arcára. Valódi, kortalan, gyerekes vigyor.
– Abszolút – nevetett fel a lány. – Hát akkor, viszlát Nando. És sok sikert.
– Neked is, Ali. És várom azt a meghívót – kacsintott a focista, mire a barnahajú kacagva ingatta meg a fejét, ahogy Torres elindult egy az út szélén várakozó taxi felé.
– Egyébként… – kezdte a csatár elgondolkozva, még egyszer visszanézve Alira. A lány felkapta a pillantását, és érdeklődve fordult a mosolygó Fernando felé.  – Illik hozzád a neved, Pacsirta. 

____________
[1] Énekelj velem, énekelj az évért // Énekelj a nevetésért; énekelj a könnyekért // Énekelj velem, még ha csak ma is // Talán holnap már magához szólít az Úr! // Álmodj tovább, álmodj tovább, álmodj tovább // Álmodj magadnak egy valóra vált álmot // Álmodj tovább, álmodj tovább, álmodj tovább // Álmodj, amíg az álmaid valóra nem válnak.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…