Cetli

Kygo - Habits

Ana magabiztosan, arcán széles mosollyal sétált fel a zürichi színpadra. El sem hitte, hogy itt lehet, hogy azon kevesek közé tartozhat, akik egy All Time Low koncerten a színpadon élhetik meg a Time Bomb jelenséget, és hogy végre hasznát vette a klubtagságának. De ez az öröm is épp hogy csak tompítani tudta a lélekőrlő fájdalmat, ami a szívét nyomta, amióta csak Svájcba menekült. Magányos volt, csalódott és összetört. A múltjában történtek olyan szinten leamortizálták érzelmileg, hogy ténylegesen egy roncsnak érezte magát. Egy csődtömegnek.

Napról napra élt, túlélt, igyekezett átvészelni az éjszakákat, de közben elvesztette a hitét, hogy jobb lehet. Kétségbeesve kutatott valakit, aki mellett kevésbé érzi magát szánalmasnak, aki mellett újra érez valamit. Nem kellett szerelem, abból így huszonnégy évesen is egy életre elege volt már. De a vágy, a vonzalom jól jött volna a görbe estéin. Ugyanis ilyenkor sem voltak érzései – csak kongó üresség ott, ahol érzelmi viharoknak kellett volna dúlnia benne.

A koncert a legjobbkor jött, kitépte őt a rezignáltságból, és legalább egy estére valami mással tudott foglalkozni. Ennek ellenére eltökélten szorongatott a kezében egy aprócska papírcetlit. A neve volt rajta és a telefonszáma, és szándékában állt belecsúsztatni a papírdarabkát Jack Barakat zsebébe. Tekintetét a szélesen vigyorgó gitárosra emelete, aki sötétbarna, felül szőkére melírozott tincseibe túrva éppen a következő dalról beszélt a zürichi közönségnek, akik kitörő lelkesedéssel fogadták a szavait.

A lány gátlásait levetkőzve, felszegett fejjel, a leggyönyörűbb műmosollyal az arcán vonult keresztül a színpadon, hogy a gitáros mellé állhasson, és a kapcsolatukat rögtön megalapozta egy a zenészre vetett pajkos kacsintással. A Jack arcán ülő mosolyból vigyor lett, szemtelen, pimasz vigyor, ahogy elégedetten végigmérte a lányt, egyből belemenve a hazug színjátékba.

Anának nem voltak elvárásai, vagy kényszerképzetei, mikor az első refrén alatt az önbecsülését sutba dobva a cetlit észrevétlenül Jack farzsebébe csúsztatta – olcsó flörtnek álcázva az egészet. Tökéletesen érezte a morális helytelenségét a tettének, és hogy korábban mennyire megvetette volna saját magát emiatt. De szüksége volt rá, ahogy arra is, hogy a régi Anának a legapróbb maradványait is tövestül tépje ki magából.

 Valóban nem akart többet egy éjszakánál egy vonzó zenésszel, aki történetesen épp a kedvenc bandájában játszott. Világáról megfeledkezve táncolt, és arra a négy percre tényleg ott volt testben és lélekben egyaránt, Zürichben. Elszakadt Varsótól, elszakadt egész Lengyelországtól, elszakadt az összetört szívének utolsó szilánkjaitól, és annak a négy percnek az erejéig elvonatkoztatta magát a Tanekhez fűződő immáron reménytelen, meggyötört szerelmétől is.

A gitárszólónál Jack a lány nyakába akasztotta a hangszerét, ami hetek óta először egy őszinte mosolyt varázsolt az arcára. Világosbarna haját a válla felett hátradobva, az orrát egy picit felhúzva nevetett fel a zenész sötétbarna szemeibe, miközben kezeivel sután igyekezett lefogni a húrokat. De ügyetlensége nem számított, Jack a legnagyobb odafigyeléssel irányította ujjait a megfelelő helyzetbe, neki elég volt csak önfeledten pengetnie.

Ahogy megérezte a gitáros mellkasát a hátához simulni, egészen biztossá vált abban, hogy akarja ezt az éjszakát vele. És hosszú idő után ez volt az első tényleges cél az életében, Ana pedig hitt abban, hogy ha ehhez hasonló apró lépésekkel kezdi, akkor idővel majd sikerülhet ismét felépítenie maga köré egy új világot tele emberekkel és álmokkal. De amikor a szám végeztével búcsúzásképp szorosan megölelte Jacket, kékesszürke szemét hosszan az övébe fúrva ballagott le a színpadról, hogy minden olyan legyen, mint előtte. Kilátástalan, magányos és céltalan.

*

Jack Barakat fáradtan nyúlt végig a koncert után a turnébuszon, és a megszokottól eltérően ezúttal csendbe burkolózott. A kezében egy gyűrött papírdarabot forgatott, miközben a homlokát tucatnyi ránc szőtte át. Mérlegelt. Gondolkozott.

– Mi az? – huppant le mellé az együttes énekese, Alex. Arcán szokásához híven széles mosoly ült, ahogyan a cetli felé biccent. Orrnyergét megdörzsölve fordult barátja felé, kíváncsian fürkészve annak szokatlanul komor ábrázatát.

– Egy telefonszám – felelte Jack, és így, hogy kimondta, ha lehet, még jobban összezavarodott.

– Kié? – kérdezett vissza az énekes, immár ő is elkomorodva kissé, de a szokott derű azért a hangjában bujkált.

– Egy lányé. – Alexet zavarta barátja szűkszavúsága, és úgy összességében a reakciója a papírdarabkára. Jacknek máskor be nem állt a szája, és feszt ontotta magából a marhaságokat, széles, letörölhetetlen vigyorral az arcán. Ezzel szemben most komolyan meredt maga elé, és a móka legkisebb szikrája is mérföldekre volt tőle, ez pedig igazán megrémítette az énekest.

– Mióta dilemmázol ennyit egy csaj számán? – Alex komolyan nem értette a helyzetet. Jack máskor kapva kapott az ilyen lehetőségeken, és önként és dalolva vigyorogta be magát minden ajánlkozó lány bugyijába. Még csak meg se kellett erőltetnie magát, és a legkevésbé sem zavarta az, hogy minden éjszakát más városban töltöttek – éppen ez volt a lényeg.

– Nem dilemmázok, csak… – nagyot szusszantott, és reszelősen szívta be ismét a levegőt. – Melltartókat szoktak bedobálni, meg szemtől szembe nyílt ajánlatokat tenni, nem telefonszámokat csempészni a zsebembe. Ez… ez így olyan, mint egy segélykérés. – Jack maga sem igazán tudta, miért rágódik ennyit a dolgon, egyszerűen csak így érezte helyesnek, és túl ritkán cselekedett helyesen ahhoz, hogy emellett most csak úgy elsétáljon.

– Szerintem ne gondold túl, csak hívd fel. Vagy írj neki. Vagy… amit szoktál – ajánlotta végül Alex, ahogyan felállt a Zürich belvárosában cikázó turnébusz kanapéjáról, magára hagyva így a töprengő gitárost, aki továbbra is gondolataiba mélyedve forgatta a cetlit.

*

Mikor Ana meglátta a telefonján a JB aláírású üzenetet, benne egy címmel és egy szobaszámmal, egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán rövid töprengés után legurította az előtte álló vodkát, majd meg sem rezzenve az ital keserű égetésétől, felállt, hogy maga mögött hagyja a füstös, zajos zürichi kocsmát. Etekintetben újra Varsóban érezte magát, mert bár a város összes többi része teljesen más volt, mint a lengyel főváros, ez a kocsma pont ugyanúgy festett, mint az, ahova Tanekkel jártak minden pénteken. Ez pedig kicsit újra feltépte a régi sebeket.

A város utcáin a modern letisztultság keveredett a barokk cifra eleganciájával, és láthatóan a kettő remekül megfért egymás mellett, tökéletesen kiegészítve egymást. Bár a régi Anát sokkal jobban lenyűgözte volna a zürichi látkép, a lány új verziója sem tudta szó nélkül hagyni a látványt.

A hotel 319-es szobája előtt állva megtorpant kissé, és elgondolkozott azon, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e idejönni, de aztán a korábban lehúzott három vodka kellő bátorságot biztosított ahhoz, hogy három szolidat koppintson az ajtón. Innentől pedig már nem volt visszaút, de talán nem is akart visszakozni. Hitte, hogy egy olyan mélypontra ért, ahonnan már csak felfele vezet út, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhet sem az önsajnálatban, sem pedig a fájdalomban és a csalódásokban.

Amikor az ajtó kitárult és meglátta Jacket teljes valójában, egy pillanatra elakadt a szava, de aztán rövid úton erőt vett magán, és belépett a helyiségbe. Furcsa helyzet volt, mert eddig soha nem szervezett le így egyéjszakás kalandot. Általában erősen illuminált állapotban szedett össze srácokat bárokban, akiktől még azelőtt lelépett, hogy a Napnak egyáltalán eszébe juthatott volna feljönni. De ezúttal nem a pia miatt volt itt, hanem önmaga miatt. Mert úgy érezte, mindennél jobban szüksége van erre. Nem tudta, pontosan miért, csak annyit, hogy abban a négy percben, míg Jack mellett állt a színpadon, a hamiskás flörttől kísérve, megszűnt a fájdalom, és megszűnt a fölöslegesség-érzet.

Bizonytalan volt kissé azt illetően, hogy vajon be kellene-e mutatkoznia, ám a zenész ezt a helyzetet is megoldotta – szemtelenül bugyiolvasztó mosollyal az arcán a kezét nyújtotta, miközben mély hangon elbúgta a nevét. Nem mintha Ana ne tudta volna már amúgy is, csak szimplán úgy gondolta, az illem így kívánja. És Alex kellően meggyőzte őt arról, hogy ne foglalkozzon semmivel.

Ana elfogadta a felé nyújtott jobbot, és a magabiztosság álarcát magára erőltetve elsusogta a nevét. Nem mintha Jack ne tudta volna már amúgy is az ezerszer átforgatott cetliről, de ez kellett, feszültségoldásnak. Meg az pohár whisky is, amivel a férfi kínálta a fiatal nőt, aki nem restellte elfogadni.

Nem beszéltek sokat, mert Ana számára ennyi héttel később is rémesen fájdalmas lett volna akár csak egyetlen szóval is megemlíteni Taneket. Azt, hogy hogyan hullt a porba egy álomélet reménye, hogy hogyan hullt a porba ő maga. Hogy hogyan zuhant a mélybe az önbecsülése, mikor Tanek az arcába nevetve közölte, van más, épp egy nappal azután, hogy a főnöke közölte, van más. Más, aki fiatalabb, képzettebb, okosabb, csinosabb. Jobb. Minden tekintetben jobb.

De nem is volt szükség beszédre – nem a beszélgetés vágya vitte Anát abba a zürichi hotelszobába, hanem az, hogy mindennél jobban akarta, hogy felejthessen. Hogy kitörölhesse az emlékezetéből a Tanekkel töltött éveket, a szívet tépő fájdalmat, és a magányt. Ez a vágy vitte rá végül arra, hogy kacéran beharapja az alsó ajkát, majd rögtön ezután egy édesen whisky ízű csókban érjen össze a szájuk.

A férfi kezeit Ana vékony derekára helyezte, és Jack csak ekkor realizálta, mennyire rémesen törékeny a kezei közt tartott lány. Felrémlett benne a gondolat, hogy talán nem csupán fizikálisan törékeny, de az agya már túlontúl egy dologra fókuszált ahhoz, hogy ezzel ez másodpercnél tovább foglalkozzon. A lány csupasz derekára apró köröket rajzolt a hüvelykujjával, amitől Ana ajkai finoman elnyíltak, ahogy egy halk sóhaj szökött ki közülük. Jacknek nem is kellett ennél egyértelműbb jelzés, kezei a lány fenekére csúsztak, és mohón belemarkolva húzta magához közelebb, halk nyögéseket csalva elő a világoshajúból.

Ölébe emelte Anát, aki szinte abban a pillanatban meg is szabadította őt a pólójától. Apró kezeit a gitáros hasfalán át a mellkasára simította, onnan pedig a férfi nyakába vezette, a tarkójánál a hajába túrva. Simogatása egyszerre volt édes és kínzóan izgató, ahogyan időnként finoman a körmével is végigszántotta a zenész bőrét. Hátát ívbe feszítve kezdte végigcsókolni Jack felsőtestét, különös figyelmet fordítva a bal válla alatt elterülő tetoválásra. Üdítően új élmény volt ez Tanek hófehér, tintamentes mellkasához képest, de határozottan tetszett neki. Exe gondolata csak feldühítette, és ez a düh vezérelte, mikor szenvedélyesen megszívta a finom bőrt Jack nyakán, ezzel egy időben pedig hátát teljesen homorítva kitolta a fenekét, amire gitáros erőszeretettel markolt rá.

A férgi elégedett, ösztönös morgással adta a lány tudtára, hogy kedvére való, amit csinál. Ujjait a világosbarna tincsekbe fúrta, így irányítva a lány mozgását. Rövid úton megunta aztán a tétlenséget, és fordítva kettejük helyzetén maga alá gyűrte a lányt. A pólója pillanatokkal később már a földön hevert, amit hamarosan a fekete csipkemelltartó is követett. Jack kezei és ajkai bebarangolták a lány egész testét, elfeledtetve vele mindent, amit Lengyelországban hagyott – a fájdalmat, a csalódást, a végeláthatatlan ürességet. Csókjai nyomán pedig nyughatatlan vágy éledt, ami minden érintéssel hevesebben lobogott.

Az ösztöneik vitték őket, azok meztelenítették le őket egymás előtt, és ahogyan a ruhák kerültek le róluk, úgy tűntek el a maszkok Ana arcáról, a védelmi vonalak amelyeket az elmúlt hetekben épített maga köré. Az ösztönök hajszolták őket a mámor felé, ami a lány számára kicsit a megváltást is jelentette.

Izzadt testek simultak össze, és az élvezet nyögései visszhangzottak a szoba falai közt. A lány körmei szántották a zenész hátát, a férfi kezei markolták a világos hajút, ahol csak érték. A Jack által elsuttogott szavak visszahozták Anát az életbe, mert azt éreztették vele, hogy ő is kell valakinek, hogy jó valamiben, még ha csupán egy éjszakáról volt is szó.

A lepedő gyűrötten hevert a pihegő, kielégült testük alatt a lányban pedig hosszú idő után először merült fel a maradás gondolta. De mennie kellett, vagy legalábbis mennie kellett volna, Jack azonban békésen szuszogva átdobta a derekán a karját, és rövidesen ő maga is elszenderült – hetek óta először könnyek nélkül, de talán újra álmokkal.

*

A kelő nappal mászott ki a zenész ágyából, és sietve magára kapta a ruháit, de ezúttal nem a szégyen miatt iparkodott. Nem érezte úgy, hogy lenne szégyellni valója – mert végre újra voltak érzései, és ezért egyedül Jacknek lehetett hálás. Épp ezért úgy gondolta, megérdemli azt, hogy ne verje fel álmából.

A szállodából kifelé tartva elgondolkozott azon, hogy ha egyszer életrajzi regény írásba fogna, mindenképp bele kellene vennie a történetbe, hogy Jack Barakat segítségével tudott továbblépni egy nyomorúságos szakításon. Tulajdonképpen egy mókás anekdota kerekedhetett volna a történtekből, de az egész lélektanilag túlontúl fontos szereppel bírt Ana életében ahhoz, hogy egyszerű, sör melletti sztorivá redukálja.

A fejét megrázva szállt be egy taxiba, hogy a vasútállomásra vitesse magát. Itt volt az ideje annak, hogy továbbálljon, és ezzel együtt tovább is lépjen. Hogy új életet kezdjen. Nem volt biztos benne, hogy Jack valaminek a végét, vagy valaminek a kezdetét jelentette-e, egészen addig, míg az állomáson állva, apróért nem kezdett kutatni a pulcsija zsebében. A kezébe akadt ugyanis egy papírfecni, amiről egész biztosan tudta, hogy nem ő tette oda.

A papírt széthajtva arcára mosoly telepedett, és már tudta, hogy ez egy kezdet volt. Feltehetőleg egy ragyogó barátság kezdete. A cetlin ugyanis kacska, fekete betűkkel állt az üzenet: „Ha beszélni szeretnél, hívj”. És egy telefonszám.