- 2 -
Backseat serenade
Zita és Martina legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy életük első
Simple Plan koncertjére az együttes turnébuszán érkeznek majd. Hova tovább, azt
sem remélték, hogy egyáltalán valaha látni fogják a buszt kívülről, nem hogy még
utazhassanak is benne. Persze nem a buszért lelkesedtek ennyire, túl voltak már
életük azon szakaszán, mikor egy tűzpiros emeletes busz, vagy egy tűzoltóautó
lázba hozta őket – ezt a rajongást a fákkal tarkított, kertvárosi óvodában
hagyták. Örömük forrását sokkalta inkább azok jelentették, akikhez a busz
tartozott, és akikkel utazhattak rajta.
Miközben felsétáltak a forróságból a hatalmas fekete jármű kellemes
hűvösébe, olyan elégedettséget éreztek mindketten, mint még soha. Csodálattal
telve pillogtak körbe, igyekeztek minden apró részletet az emlékezetükbe vésni,
végtére is, nem tudhatták, mikor kell majd zavarba ejtően pontos leírást adniuk
egy világhírű kanadai punk-rock banda turnébuszáról.
– Nyugodtan helyezzétek magatokat kényelembe – csörtetett fel mellettük
Pierre, és azzal a lendülettel le is vágódott egy kanapéra.
– Igen, ne most legyetek szégyellősek – csatlakozott az énekeshez Chuck.
Tina csak megvonta a vállát, letette a földre az eddig kezében szorongatott
gitártokját, és leült egy kényelmesnek tűnő babzsák fotelbe. Zizi vállat vonva
követte a barátnője példáját, és elegánsan helyet foglalt egy másik babzsák
fotelon.
– És, mivel szoktátok elütni az időt? – kérdezte a szőke lány, a pólója
rojtjaival babrálva. Választ azonban nem kapott, mert ebben a pillanatban
baktatott fel Seb a buszra, és összeszűkült szemmel méregette a két lányt.
– Pierre! Befoglalták a helyemet! – kezdett nyafogásba, és egészen úgy
festett, mint egy óvodás. A lányokat meglehetősen szórakoztatta a látvány, de
eszük ágában sem volt felállni a helyükről. Megállapították ugyanakkor, hogy a
szituáció még komikusabb lenne, ha a ritmusgitáros durcásan dobbantana is a
lábával. Zizi eddig bírta, elszakadt nála valami, és hangos nevetésbe kezdett,
amihez rövidesen Tina is csatlakozott.
– Sebastien, kérlek! Légy udvarias a vendégekkel – ballagott fel a buszra
David, teljes lehengerlő valójában. Tina biztos, ami biztos alapon kétszer is
jó alaposan végigmérte a férfit, aki egy elbűvölő vigyorral válaszolt az őt ért
mustrára.
– Úgy van, Seb. Megszoksz vagy megszöksz – veregette hátba az említettet
az utolsónak érkező Jeff is. A legifjabb kanadai egyre elkeseredettebbnek tűnt,
és mintegy utolsó mentsvárként fordult a kanapén szobrozó duó felé.
– Rám nem nézz – emelte védekezőn maga elé a kezét Chuck. – A te ötleted
volt, hogy vigyük el őket – vigyorodott el a dobos. Seb teátrálisan
felsóhajtott, majd sértődötten levágta magát egy székre.
– Bár tudom, vigasztalhatatlan vagy – kezdett bele Zizi, röviden turkálva
a táskájában –, de azért bízok benne, hogy egy kis házi palacsintával ki tudlak
engesztelni. – Egy dobozt nyújtott a gitáros felé, akinek egyből felcsillantak
a szemei, de mielőtt vehetett volna, Pierre kikapta a lány kezéből a dobozt.
– Mekkora egy genyó vagy, Bouvier – nevetett fel a barna hajú lány. –
Adjál már belőle csórinak. – Pierre végül felsóhajtott, úgy mintha a világ
legnagyobb szívességét készülne éppen megtenni, és odaadta a csillogó szemű
Sebnek a dobozt. Gyermeki örömmel kezdte el letolni a palacsintákat, ám két
nutellás csoda között nem átalkodott megjegyezést tenni.
– Emlékszem ám, hogy tegnap azt mondtad, kicsi vagyok – méregette Zizit,
aki csak látványosan megforgatta a szemét.
– Inkább maradj csöndben, és evésre használd a szádat – pislogott
ártatlanul a srácra.
– Hé, én meg arra emlékszem – eszmélt fel hirtelen Tina, mikor megindult
a busz –, hogy megkérdeztem, mivel ütitek el az időtöket utazás közben. Azt már
leszűrtem, hogy evéssel – pillantott Sebre –, meg egymás piszkálásával –
tekintette Pierre-e és Chuckra –, de ezen kívül mi a program? – Tinát minden
érdekelte, aminek köze volt ehhez a világhoz, a folytonos utazgatáshoz, a
zenéléshez, a zenész élethez. Minden apró információmorzsától és a Simple
Planes srácokkal megélt pillanattól közelebb érezte magát ehhez az álmához,
hogy egyszer ő is abból élhessen, amit imád. Mármint abból, amit az angol
irodalomnál is jobban imád, a zenéből.
– Van, hogy zenélünk, amit az a majom ott általában megpróbál átaludni –
adott választ David, Pierre felé biccentve.
– Ú! Akkor énekeljünk! – lelkesedett fel Tina, amit a basszus gitáros, és
nagyjából mindenki, aki a buszon tartózkodott, jóízű nevetéssel díjazott,
miközben a szőke lány, már a gitárját halászta elő a tokjából.
– Mit szoktatok játszani? Saját számokat? – kérdezte Zizi vigyorogva,
miközben ő is a hangszeréért nyúlt. Bár szórakoztatta barátnője óvodás szintű
lelkesedése, a világért nem hagyta volna ki, hogy esetleg együtt zenélhessen a
kedvenc – pardon, egyik kedvenc – együttesével.
– Isten ments! – sóhajtott fel Seb teli szájjal – az utolsó palacsintát
pusztította éppen.
– Jól mondja a Szépfiú – bólogatott Jeff is. – Általában olyan dalokat
játszunk, amiket kedvelünk. A sajátokat eleget nyomjuk koncerten, próbán meg
stúdióban.
– Választhatok én zenét? – érdeklődte Tina, továbbra is töretlen,
gyermeki lelkesedéssel.
– Csak ha jót választasz – mérte végig David tettetett szigorúsággal a
lányt.
– Komolyan? Eddig nem győztelek meg arról, hogy jó zenét hallgatok? –
vonta fel a szőke a szemöldökét, mire a basszusgitáros kajánul elvigyorodott.
– Hát, nem is tudom… – hagyta függőben a mondatot, mire Tina csak egy
szemforgatással reagált.
– Ha ezt nem ismered, és nem tartod jónak, azt csakis a saját lelki
szegénységednek köszönheted – szólt, azzal belekezdett a Green Day örök klasszikusába
a Holidayba. Három akkord után az idő
közben egy cajonra keveredő Chuck elkezdte kísérni dobon, és rövidesen Zizi is
becsatlakozott hozzá.
– I beg to dream and differ from
the hollow lies // This is the dawning od the rest of our lives // On Holiday[1] –
énekelte a két lány a refrént, és soha ennyire közel nem érezték még magukhoz
ezt a dalt, pedig több tucatszor előadták már az évek során. Különböző
helyszíneken, különböző minőségben, néha másokkal kiegészülve, néha csak ők
ketten, de ezúttal ez a néhány sor róluk szólt. Az álmaikról, az
egyéniségükről, és arról a reményről, hogy valahol ez mégiscsak a további
életük hajnala, talán egy egészen új életé is. És végtére is éppen egy pokoli
jónak kinéző nyaralás elején voltak, amitől letörölhetetlen vigyor költözött az
ajkukra – volt egy olyan sejtésük, hogy feltehetőleg kábé életük hátralevő
részére.
– Légyszi, most had én! – lelkesedett fel Zizi, ahogy a szám végére
értek. Az öt zenészt rendkívüli módon szórakoztatta a két huszonéves lány a zene
iránt, és kicsit irántuk mutatott lelkesedésével. Nem olyanok voltak, mint a
rajongóik többsége, akik közül sokan tényleg értük rajongtak. Persze, ezért is
hálásak voltak, mert nélkülük nem tarthattak volna ott, ahol. De Tináékat épp
az tette különlegessé a szemükben, hogy a zenéjüket emelték piedesztálra, azért
voltak oda. Ráadásul értették a dalaikat, és a sajátjukévá tették őket azáltal,
ahogyan elénekelték és eljátszották őket. Nem utolsó sorban rém aranyosnak
tartották, ahogy egymást túllicitálva igyekeznek dalokat mondani, amiket aztán
tökéletes összhangban adtak elő.
Ahogy a barnahajú belekezdett a Backseat
serenade elejébe a gitárján, Tina ajka mosolyba húzódott, és az első
versszakhoz már csatlakozott a kísérettel, a refrénnél pedig már David is beszállt,
miután idő közben elhorgászta a basszusgitárját. Meglehet ismerte a dalt, és
nem először találkozott vele. Chuck a cajonján ütötte a ritmust, Pierre és Seb
pedig vokálozva tapsoltak.
– Backseat Serenade // Dizzy
Hurricane // Oh God, I'm sick of sleeping alone // You're salty like a summer
day // Kiss the sweat away // To your radio.[2]
– El nem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a dalt – sóhajtott fel
Tina, ahogy a szám végeztével letámasztotta maga mellé a gitárját.
– Jobban, mint a mieinket? – háborodott fel egyből Seb, mire a lány
elvigyorodott.
– Hát, Babyface, kérdezd meg az után, hogy meghallgattam az új
albumotokat – kacsintott a gitárosra.
– Amúgy tudod ugye, hogy ez a szám az autó hátsó ülésén történő szopásról
szól? – kérdezte David vigyorogva a lánytól, aki ettől köpni-nyelni nem tudott,
ráadásul az átkozott fehér bőrének köszönhetően egy pillanat alatt fülig
pirult.
– Kamu – szólalt meg aztán, miután kissé rendezte magát a basszusgitáros
átható tekintete után. – Ezt most találtad ki.
– Nem, ezt Alex mondta – felelte a zenész komolyan, de Tina nem tudta
eldönteni, hogy ez is csak egy újabb ugratás, vagy tényleg igazat mond.
– Mondom, hogy kamu – vágta rá kis hezitálás után határozottan, miközben
keresztbe fonta maga előtt a karjait.
– Nem, még egy koncerten is mondta, ha jól rémlik, ugye srácok? –
pislogott David a többiekre, akik némileg bizonytalanul ugyan, de bólogatni
kezdtek.
– Nem, ezt most találjátok ki – kötötte az ebet a karóhoz, mert kizártnak
tartotta, hogy egy ennyire jó ritmusú, fülbemászó, nyárias, energikus dal erről
szóljon.
– Istenem… Pierre, vedd elő a telefonod – sóhajtott fáradtan a
basszusgitáros, az énekesre pillantva.
– Minek? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét amaz.
– Mert most felhívjuk Alexet, hogy meséljen nekünk a Backseat serenade-ről.
És úgy is lett, ahogy a basszusgitáros mondta – Pierre valóban felhívta
az All Time Low énekesét, a telefon pedig kihangosítva hevert az asztalon, ami
körül ott tobzódott már mindenki.
– Hello Pierre! Helyzet? – hallatszott a túloldalról az énekes mosolygós
hangja. Derűsen szólt bele a készülékbe, és feltehetőleg nem is sejtette, hogy
mit akar tőle a komplett Simple Plan.
– Az van, hogy van itt két lány, akik mellesleg pöpecebben játsszák a
dalaitok, mint ti, és kíváncsiak arra, hogy miről szól a Backseat Sereande – kezdett bele a mesélésbe Chuck.
– Próbáltuk elmagyarázni nekik, de nem hittek nekünk, szóval megerősítés
kéne – folytatta David, telefonon keresztül pedig tisztán hallható volt Alex
első reakcióként adott, csilingelő nevetése.
– Te jó ég – motyogta maga elé Zizi, aki még így látatlanban is teljesen
elvarázsolódott. – Ez tényleg Alex Gaskarth. – A lány teljességgel
lesokkolódott, valahol a fejében – vagy a szívében, ebben ő maga sem volt
biztos – megállíthatatlanul visított a tizenhárom éves rajongólány. Ez volt az,
amit Tinával csak úgy hívtak, hogy a Gaskarth-effektus.
– Igen, személyesen – nevetett fel az énekes újból, mintha csak direkt
kínozni akarná a barnahajú lányt. – És személyedben kit tisztelhetek? – kérdezte
vidám hangon, mintha csak az időjárásról csevegnének, és emellett Zizi képtelen
volt megszólalni, csak megfáradt harcsa módjára tátogott.
– Zita a neve, az enyém meg Martina, de nem ez a lényeg. Tényleg a
szopásról szól a Backseat serenade? –
vette kezébe az irányítást Tina. Ajkait harapdálva összpontosított a lehetséges
válaszra, és ez a koncentráció mérhetetlenül szórakoztatta a mellette ülő
Davidet.
– Úgy ám – nevetett fel Alex. Olybá tűnt, ő már csak ilyen vicces srác,
aki mindenen nevet.
– De hát az… – hápogott a lány, immáron akárcsak barátnője, úgy ő sem
találta a szavakat.
Időközben a telefonon át beszűrődött egy újabb hang, és a két lány a több
száz megnézett All Time Low interjúnak és koncertvideónak hála egyből be tudta
azonosítani a gazdáját. Még az énekeshez intézett, válogatottan kedves szavakat
is tisztán értették: – Alex hol a faszban vagy már? Tedd le azt a szart, és
igyekezzél. – Mivel Jack Barakat hangja egyre hangosabban hallatszott, a lányok
arra a következtetésre jutottak, hogy minden bizonnyal közeledett Alexhez és a
telefonhoz.
– Fogd már be Jack, Pierrékkel beszélek – válaszolta az énekes, ezúttal
nem nevetve.
– Megcsalsz? – hallatszott immár Alexével azonos hangerővel Jack
meglehetősen csalódott hangja.
– Jalex megerősítve – sóhajtott fel Tina elégedetten, mire a társaságban
mindenkiből kitört a nevetés, még a vonal túl végén levőkből is.
– Eddig kérdéses volt bárki számára? – röhögött fel Jack, ám mind tudták,
hogy választ nem várt, ráadásul ő maga is egy újabb kérdést tett fel: – Amúgy
az SP-ben mióta vannak csajok?
Alex röviden vázolta neki a szitut, mire a gitáros egyből ráharapott: –
Egyem az ártatlan is lelketeket. Most komolyan, mit gondoltatok? Mármint… „Backseat serenade, litte handgranade, oh
god i’m sick of sleeping alone”[3].
Ennél konkrétabban nem lehet fogalmazni. Vagyis lehet, de azt Alex nem engedi –
közölte, a végét már ismét sértődött hangon, mire Zizi hitetlenkedve
felnevetett.
– Amúgy Alex nagyon ügyesen kihagyta a mesélésből azt a részletet, amit
Chuck nagyon pontosan megjegyzett. Jobban éneklik a dalaitok, mint ti –
vihogott fel Pierre, amitől Zizi természetesen fülig pirult. Így is eléggé
zavarban volt már attól, hogy Alex Gashkarttal beszélnek, miközben a komplett
Simple Plannel egy buszon tartózkodnak, de ha még a SP énekese is ilyen szép
dolgokat mondott, az főleg betette a kiskaput a lánynál.
– Hát akkor ezt hallanunk kell – nevetett fel ismét Alex, csak a rend
kedvéért, Tináék pedig rövid egyeztetés és kéztördeléses izgulás után bele is kezdtek
a Kids in the darkba.
– Beautiful scars on critical
veins…[4]
– A lányok legnagyobb meglepetésére Alex telefonon keresztül becsatlakozott a
refrénhez, ez talán a punk-rock bandák énekeseinek a fétise volt, hogy ha
valaki a saját dalukat játszotta, megállíthatatlan késztetést éreztek arra,
hogy ők is beszálljanak.
– Basszus, a hangoddal betegségeket lehetne gyógyítani – sóhajtott fel
Zizi, ahogy befejezték a dalt, mire Alex ismét felnevetett, ám ezúttal mintha
kissé zavarban lett volna. Ezt mi sem bizonyította jobban annál, hogy Jack
csendesen dudorászni kezdte a Love is in
the airt.
– Míg Alex barátom összekapja magát kissé, áruljátok már el, olyan jól is
néztek ki, mint amennyire a hangotok jó? – kérdezte Jack, mire David jóízűen
felnevetett.
– Ó, tesó, ha tudnád! – felelte a basszusgitáros, mire Tina érdeklődve,
enyhén megemelt szemöldökkel pillantott rá.
– Igazán? Mesélj csak! – kérte a lány mire David inkább letörölte a
szemtelen vigyort az arcáról.
– Hol találtátok a csinos, jó hangú lányokat? – kérdezte ismét Jack, aki
láthatóan, illetve hallhatóan nem tudott leakadni a témáról. Túlzott
érdeklődést mutatott a két lány iránt látatlanban, amit, ha az All Time Low a
turné vége felé járt volna, még meg is értettek volna, de figyelembe véve, hogy
Zamárdi volt az első állomásuk, nem igazán tudták hova tenni. Pierre és Chuck
mindenesetre felváltva belekezdtek a mesélésbe, hogy hol és hogyan ismerkedtek
meg Ziziékkel.
– Most, hogy megtudtunk a választ a csinos, jó hangú lányok kérdésére, és
Tina kiábrándult belőletek az obszcén dalszövegek miatt, el is köszönünk –
vigyorodott el David a telefonért nyúlva.
– Hé, azért azt ígérjétek már meg, hogy bemutattok nekik – kérte a
baltimore-i gitáros. – Ott lesztek még a mi koncertünkön is? – kérdezte aztán,
mire a két lány összepillantva elmosolyodott.
– Igen, és üsse kő, talán hajlandóak vagyunk összefutni veletek –
nevetett fel a Tina – barnahajú barátnője továbbra is szótlanul őgyelgett a
Gaskarth-effektus édes mámorában.
– Ez a beszéd – kiáltott fel Jack, és hallatszott a hangján, hogy kisebb
győzelemként könyveli el a lányok belegyezését. És Tina le merte volna fogadni,
hogy gondolatban nagyjából ezerféle forgatókönyvet játszott le a találkozásuk
lehetséges kimeneteléről. Mindketten nagyon kedvelték a srácokat, már anélkül
is hogy ténylegesen ismerték volna őket. Rengeteg interjújukat látták, és az
egész bandán belüli, de főképp az Alex és Jack között jelenlévő adok-kapok, meg
csipkelődés, piszkálódás rettentően szimpatikussá tette a két zenészt a
szemükben. Főképp azért, mert rengeteg olyan apró gesztusuk volt, amikből
sütött, hogy igazából mennyire fontosak egymásnak, és ebben önmagukra ismertek.
Jack zsebében a két lánnyal való találkozás tényével, már hajlandó volt
elköszönni a Simple Plantól és Ziziéktől is, ám akárcsak az eddigi megszólalásaiban,
ebben sem volt sok köszönet. – Akkor holnap találkozunk. Ne aggódj Zita,
addigra újra összerakom neked a darabjaira hullott Alexet – nevetett fel
őszintén, hallgatóan remekül szórakozva saját magán. Feltehetőleg az énekesnek
lett volna hozzáfűzni valója, de a Zamárdi felé száguldó buszon már csak az
elégedetlen felhorkantását hallották, feltehetőleg azért, mert Jack
megszakította a hívást.
Tina a fejét ingatva, vigyorogva dőlt hátra a babzsákfotelben, és
hitetlenkedve túrt szőke tincsei közé. Úgy érezte magát, mint egy nagyon fura,
bizarr álomban, amiket általában túl sok csoki és kávé egyvelegétől szokott
álmodni, ha végre keserves szenvedések után sikerül elaludnia. De ahogy
végigpillantott a buszon, és a benne ülő öt zenészen – a kedvenc együttesén –
meg kellett állapítania, hogy nagyon is valóságosnak tűntek. Ki akarta élvezni
a pillanatot, örökre elraktározni az emlékezetében, hogy ha majd hetek,
hónapok, netán évek múltán visszagondol, pontosan fel tudjon idézni minden
részletet. Nem tudta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de egész biztos
volt abban, hogy valami egészen újnak, és meglehetősen tetszetősnek a kezdete.
– Nem mintha amúgy csak nekik lenne daluk erről… – szólalt meg kis csend
után Zizi, mire közel fél tucat értetlen tekintet kapott. Tina mélyen a gondolataiba volt merülve, de a
többiek homlokára is ráncokat rajzolt a tanácstalanság. – A Backseat serenade. Nem csak Alexéknek
van daluk a témában – folytatta Zizi, maga alá húzva a lábát, miközben
igyekezett figyelmen kívül hagyni azt, hogy barátnőjének a jobb szemöldöke
zavarba ejtő magasságokba szökött az énekes nevének említésekor. – Cuz on the street, or under the covers //
We're stuck like two pieces of velcro // At the park, in the back of my car //
It don't matter what I do, no // I can't keep my hands off you.[5] Szóval
igazából ti se panaszkodhattok – vigyorodott el a lány, ahogy végignézett a
Simple Plan tagjain.
– Most nézd meg, egyszer beszélnek három szót telefonon, aztán máris
ködbe vész az Alexander William Gaskarth, és itt marad csak „Alex”-nek –
háborodott fel játékosan Seb, ügyesen terelve a témát. – Mit kell tenni, hogy
így szabdald valaki nevét?
– Mit akarsz, te már az első pillanattól kezdve Babyface voltál – szólt
közbe David, miközben hozott magának egy üveg ásványvizet.
Jókedvű nevetés futott végig a kis társaságon, és a két lányt
mérhetetlenül boldoggá tette, hogy ennyire könnyen elviccelődtek a kedvenc
előadóikkal. Nem tudták, mit hoz a holnap, sőt azt sem, hogy az elkövetkezendő
néhány óra mit rejt magában, mert Pierre-ék mellett az élet kiszámíthatatlannak
tűnt. De a legkevésbé sem bánták, mert egyre biztosabbak lettek abban, hogy ez
a nyár lesz életük legjobb nyara… És hogy bár ez csak egy apró szeglete az
évnek, de talán ez lehet a legjobb évük is.
[1] Álmokért
és egyediségért könyörgök a hazugságok barlangjából // Ez a hátralevő életünk
hajnala – a nyaraláson.
[2] Szerenád
a hátsó ülésen, egy kábult hurrikán // Istenem, elegem van a magányos
éjszakákból // Sós vagy, mint egy nyári napon // Csókold le az izzadságot, a
rádió hangjára.
[3] Szerenád
a hátsó ülésen, mint egy kis kézigránát, Istenem, unom már a magányos
éjszakákat.
[4] Gyönyörű
sebhelyek, a kritikus kinézetű ereken
[5] Mert az
utcán, vagy a takarók alatt // Össze vagyunk ragadva, mint a tépőzár. // A parkban,
vagy a kocsim hátsó ülésén, // Nem számít, mit csinálok // Mert nem tudom
levenni rólad a kezeim.
_______________________
Sziasztok!
Meg is érkezett az SP második része, remélem szerettétek. Ezúton is köszönöm az előző fejezethez a pipákat, láthatóan az SP könnyedebb műfaja sokkal inkább tetszik nektek, mint az ezt megelőző egypercesek. Amennyiben tetszett a rész, nagyon örülnék a kommenteknek, tényleg, és továbbra sem eszem embert, szóval csak rajta. Ja! És ha valakinek esetleg nem fekszik a blogger, vagy csak szimplán jobban szereti a wattpad-et, akkor a történet ott is elérhető, a bejegyzés alján a wattpad linkre kattintva - ne tévesszen meg a név, én vagyok az is, csak az ott a fanulásom oltára, oda felmegy majd minden, ami együtteses fanfic, mert nyugodjatok meg, lesznek még. Oda lehet, olyan is felkerül majd, ami ide nem.
Tehát, várom sok-sok szeretettel a kommenteket, két hét múlva találkozunk, addig is, ölelek mindenkit - aki kommentet ír, azt kétszer is :P
puszi, D.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése