Ugrás a fő tartalomra

Summer Paradise #02

- 2 -
Backseat serenade



Zita és Martina legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy életük első Simple Plan koncertjére az együttes turnébuszán érkeznek majd. Hova tovább, azt sem remélték, hogy egyáltalán valaha látni fogják a buszt kívülről, nem hogy még utazhassanak is benne. Persze nem a buszért lelkesedtek ennyire, túl voltak már életük azon szakaszán, mikor egy tűzpiros emeletes busz, vagy egy tűzoltóautó lázba hozta őket – ezt a rajongást a fákkal tarkított, kertvárosi óvodában hagyták. Örömük forrását sokkalta inkább azok jelentették, akikhez a busz tartozott, és akikkel utazhattak rajta.
Miközben felsétáltak a forróságból a hatalmas fekete jármű kellemes hűvösébe, olyan elégedettséget éreztek mindketten, mint még soha. Csodálattal telve pillogtak körbe, igyekeztek minden apró részletet az emlékezetükbe vésni, végtére is, nem tudhatták, mikor kell majd zavarba ejtően pontos leírást adniuk egy világhírű kanadai punk-rock banda turnébuszáról.
– Nyugodtan helyezzétek magatokat kényelembe – csörtetett fel mellettük Pierre, és azzal a lendülettel le is vágódott egy kanapéra.
– Igen, ne most legyetek szégyellősek – csatlakozott az énekeshez Chuck. Tina csak megvonta a vállát, letette a földre az eddig kezében szorongatott gitártokját, és leült egy kényelmesnek tűnő babzsák fotelbe. Zizi vállat vonva követte a barátnője példáját, és elegánsan helyet foglalt egy másik babzsák fotelon.
– És, mivel szoktátok elütni az időt? – kérdezte a szőke lány, a pólója rojtjaival babrálva. Választ azonban nem kapott, mert ebben a pillanatban baktatott fel Seb a buszra, és összeszűkült szemmel méregette a két lányt.
– Pierre! Befoglalták a helyemet! – kezdett nyafogásba, és egészen úgy festett, mint egy óvodás. A lányokat meglehetősen szórakoztatta a látvány, de eszük ágában sem volt felállni a helyükről. Megállapították ugyanakkor, hogy a szituáció még komikusabb lenne, ha a ritmusgitáros durcásan dobbantana is a lábával. Zizi eddig bírta, elszakadt nála valami, és hangos nevetésbe kezdett, amihez rövidesen Tina is csatlakozott.
– Sebastien, kérlek! Légy udvarias a vendégekkel – ballagott fel a buszra David, teljes lehengerlő valójában. Tina biztos, ami biztos alapon kétszer is jó alaposan végigmérte a férfit, aki egy elbűvölő vigyorral válaszolt az őt ért mustrára.
– Úgy van, Seb. Megszoksz vagy megszöksz – veregette hátba az említettet az utolsónak érkező Jeff is. A legifjabb kanadai egyre elkeseredettebbnek tűnt, és mintegy utolsó mentsvárként fordult a kanapén szobrozó duó felé.
– Rám nem nézz – emelte védekezőn maga elé a kezét Chuck. – A te ötleted volt, hogy vigyük el őket – vigyorodott el a dobos. Seb teátrálisan felsóhajtott, majd sértődötten levágta magát egy székre.
– Bár tudom, vigasztalhatatlan vagy – kezdett bele Zizi, röviden turkálva a táskájában –, de azért bízok benne, hogy egy kis házi palacsintával ki tudlak engesztelni. – Egy dobozt nyújtott a gitáros felé, akinek egyből felcsillantak a szemei, de mielőtt vehetett volna, Pierre kikapta a lány kezéből a dobozt.
– Mekkora egy genyó vagy, Bouvier – nevetett fel a barna hajú lány. – Adjál már belőle csórinak. – Pierre végül felsóhajtott, úgy mintha a világ legnagyobb szívességét készülne éppen megtenni, és odaadta a csillogó szemű Sebnek a dobozt. Gyermeki örömmel kezdte el letolni a palacsintákat, ám két nutellás csoda között nem átalkodott megjegyezést tenni.
– Emlékszem ám, hogy tegnap azt mondtad, kicsi vagyok – méregette Zizit, aki csak látványosan megforgatta a szemét.
– Inkább maradj csöndben, és evésre használd a szádat – pislogott ártatlanul a srácra.
– Hé, én meg arra emlékszem – eszmélt fel hirtelen Tina, mikor megindult a busz –, hogy megkérdeztem, mivel ütitek el az időtöket utazás közben. Azt már leszűrtem, hogy evéssel – pillantott Sebre –, meg egymás piszkálásával – tekintette Pierre-e és Chuckra –, de ezen kívül mi a program? – Tinát minden érdekelte, aminek köze volt ehhez a világhoz, a folytonos utazgatáshoz, a zenéléshez, a zenész élethez. Minden apró információmorzsától és a Simple Planes srácokkal megélt pillanattól közelebb érezte magát ehhez az álmához, hogy egyszer ő is abból élhessen, amit imád. Mármint abból, amit az angol irodalomnál is jobban imád, a zenéből.
– Van, hogy zenélünk, amit az a majom ott általában megpróbál átaludni – adott választ David, Pierre felé biccentve.
– Ú! Akkor énekeljünk! – lelkesedett fel Tina, amit a basszus gitáros, és nagyjából mindenki, aki a buszon tartózkodott, jóízű nevetéssel díjazott, miközben a szőke lány, már a gitárját halászta elő a tokjából.
– Mit szoktatok játszani? Saját számokat? – kérdezte Zizi vigyorogva, miközben ő is a hangszeréért nyúlt. Bár szórakoztatta barátnője óvodás szintű lelkesedése, a világért nem hagyta volna ki, hogy esetleg együtt zenélhessen a kedvenc – pardon, egyik kedvenc – együttesével.
– Isten ments! – sóhajtott fel Seb teli szájjal – az utolsó palacsintát pusztította éppen.
– Jól mondja a Szépfiú – bólogatott Jeff is. – Általában olyan dalokat játszunk, amiket kedvelünk. A sajátokat eleget nyomjuk koncerten, próbán meg stúdióban.
– Választhatok én zenét? – érdeklődte Tina, továbbra is töretlen, gyermeki lelkesedéssel.
– Csak ha jót választasz – mérte végig David tettetett szigorúsággal a lányt.
– Komolyan? Eddig nem győztelek meg arról, hogy jó zenét hallgatok? – vonta fel a szőke a szemöldökét, mire a basszusgitáros kajánul elvigyorodott.
– Hát, nem is tudom… – hagyta függőben a mondatot, mire Tina csak egy szemforgatással reagált.
– Ha ezt nem ismered, és nem tartod jónak, azt csakis a saját lelki szegénységednek köszönheted – szólt, azzal belekezdett a Green Day örök klasszikusába a Holidayba. Három akkord után az idő közben egy cajonra keveredő Chuck elkezdte kísérni dobon, és rövidesen Zizi is becsatlakozott hozzá.
I beg to dream and differ from the hollow lies // This is the dawning od the rest of our lives // On Holiday[1] – énekelte a két lány a refrént, és soha ennyire közel nem érezték még magukhoz ezt a dalt, pedig több tucatszor előadták már az évek során. Különböző helyszíneken, különböző minőségben, néha másokkal kiegészülve, néha csak ők ketten, de ezúttal ez a néhány sor róluk szólt. Az álmaikról, az egyéniségükről, és arról a reményről, hogy valahol ez mégiscsak a további életük hajnala, talán egy egészen új életé is. És végtére is éppen egy pokoli jónak kinéző nyaralás elején voltak, amitől letörölhetetlen vigyor költözött az ajkukra – volt egy olyan sejtésük, hogy feltehetőleg kábé életük hátralevő részére.
– Légyszi, most had én! – lelkesedett fel Zizi, ahogy a szám végére értek. Az öt zenészt rendkívüli módon szórakoztatta a két huszonéves lány a zene iránt, és kicsit irántuk mutatott lelkesedésével. Nem olyanok voltak, mint a rajongóik többsége, akik közül sokan tényleg értük rajongtak. Persze, ezért is hálásak voltak, mert nélkülük nem tarthattak volna ott, ahol. De Tináékat épp az tette különlegessé a szemükben, hogy a zenéjüket emelték piedesztálra, azért voltak oda. Ráadásul értették a dalaikat, és a sajátjukévá tették őket azáltal, ahogyan elénekelték és eljátszották őket. Nem utolsó sorban rém aranyosnak tartották, ahogy egymást túllicitálva igyekeznek dalokat mondani, amiket aztán tökéletes összhangban adtak elő.
Ahogy a barnahajú belekezdett a Backseat serenade elejébe a gitárján, Tina ajka mosolyba húzódott, és az első versszakhoz már csatlakozott a kísérettel, a refrénnél pedig már David is beszállt, miután idő közben elhorgászta a basszusgitárját. Meglehet ismerte a dalt, és nem először találkozott vele. Chuck a cajonján ütötte a ritmust, Pierre és Seb pedig vokálozva tapsoltak.
Backseat Serenade // Dizzy Hurricane // Oh God, I'm sick of sleeping alone // You're salty like a summer day // Kiss the sweat away // To your radio.[2]
– El nem tudom mondani, mennyire szeretem ezt a dalt – sóhajtott fel Tina, ahogy a szám végeztével letámasztotta maga mellé a gitárját.
– Jobban, mint a mieinket? – háborodott fel egyből Seb, mire a lány elvigyorodott.
– Hát, Babyface, kérdezd meg az után, hogy meghallgattam az új albumotokat – kacsintott a gitárosra.
– Amúgy tudod ugye, hogy ez a szám az autó hátsó ülésén történő szopásról szól? – kérdezte David vigyorogva a lánytól, aki ettől köpni-nyelni nem tudott, ráadásul az átkozott fehér bőrének köszönhetően egy pillanat alatt fülig pirult.
– Kamu – szólalt meg aztán, miután kissé rendezte magát a basszusgitáros átható tekintete után. – Ezt most találtad ki.
– Nem, ezt Alex mondta – felelte a zenész komolyan, de Tina nem tudta eldönteni, hogy ez is csak egy újabb ugratás, vagy tényleg igazat mond.
– Mondom, hogy kamu – vágta rá kis hezitálás után határozottan, miközben keresztbe fonta maga előtt a karjait.
– Nem, még egy koncerten is mondta, ha jól rémlik, ugye srácok? – pislogott David a többiekre, akik némileg bizonytalanul ugyan, de bólogatni kezdtek.
– Nem, ezt most találjátok ki – kötötte az ebet a karóhoz, mert kizártnak tartotta, hogy egy ennyire jó ritmusú, fülbemászó, nyárias, energikus dal erről szóljon.
– Istenem… Pierre, vedd elő a telefonod – sóhajtott fáradtan a basszusgitáros, az énekesre pillantva.
– Minek? – vonta össze gyanakodva a szemöldökét amaz.
– Mert most felhívjuk Alexet, hogy meséljen nekünk a Backseat serenade-ről.
És úgy is lett, ahogy a basszusgitáros mondta – Pierre valóban felhívta az All Time Low énekesét, a telefon pedig kihangosítva hevert az asztalon, ami körül ott tobzódott már mindenki.
– Hello Pierre! Helyzet? – hallatszott a túloldalról az énekes mosolygós hangja. Derűsen szólt bele a készülékbe, és feltehetőleg nem is sejtette, hogy mit akar tőle a komplett Simple Plan.
– Az van, hogy van itt két lány, akik mellesleg pöpecebben játsszák a dalaitok, mint ti, és kíváncsiak arra, hogy miről szól a Backseat Sereande – kezdett bele a mesélésbe Chuck.
– Próbáltuk elmagyarázni nekik, de nem hittek nekünk, szóval megerősítés kéne – folytatta David, telefonon keresztül pedig tisztán hallható volt Alex első reakcióként adott, csilingelő nevetése.
– Te jó ég – motyogta maga elé Zizi, aki még így látatlanban is teljesen elvarázsolódott. – Ez tényleg Alex Gaskarth. – A lány teljességgel lesokkolódott, valahol a fejében – vagy a szívében, ebben ő maga sem volt biztos – megállíthatatlanul visított a tizenhárom éves rajongólány. Ez volt az, amit Tinával csak úgy hívtak, hogy a Gaskarth-effektus.
– Igen, személyesen – nevetett fel az énekes újból, mintha csak direkt kínozni akarná a barnahajú lányt. – És személyedben kit tisztelhetek? – kérdezte vidám hangon, mintha csak az időjárásról csevegnének, és emellett Zizi képtelen volt megszólalni, csak megfáradt harcsa módjára tátogott.
– Zita a neve, az enyém meg Martina, de nem ez a lényeg. Tényleg a szopásról szól a Backseat serenade? – vette kezébe az irányítást Tina. Ajkait harapdálva összpontosított a lehetséges válaszra, és ez a koncentráció mérhetetlenül szórakoztatta a mellette ülő Davidet.
– Úgy ám – nevetett fel Alex. Olybá tűnt, ő már csak ilyen vicces srác, aki mindenen nevet.
– De hát az… – hápogott a lány, immáron akárcsak barátnője, úgy ő sem találta a szavakat.
Időközben a telefonon át beszűrődött egy újabb hang, és a két lány a több száz megnézett All Time Low interjúnak és koncertvideónak hála egyből be tudta azonosítani a gazdáját. Még az énekeshez intézett, válogatottan kedves szavakat is tisztán értették: – Alex hol a faszban vagy már? Tedd le azt a szart, és igyekezzél. – Mivel Jack Barakat hangja egyre hangosabban hallatszott, a lányok arra a következtetésre jutottak, hogy minden bizonnyal közeledett Alexhez és a telefonhoz.
– Fogd már be Jack, Pierrékkel beszélek – válaszolta az énekes, ezúttal nem nevetve.
– Megcsalsz? – hallatszott immár Alexével azonos hangerővel Jack meglehetősen csalódott hangja.
– Jalex megerősítve – sóhajtott fel Tina elégedetten, mire a társaságban mindenkiből kitört a nevetés, még a vonal túl végén levőkből is.
– Eddig kérdéses volt bárki számára? – röhögött fel Jack, ám mind tudták, hogy választ nem várt, ráadásul ő maga is egy újabb kérdést tett fel: – Amúgy az SP-ben mióta vannak csajok?
Alex röviden vázolta neki a szitut, mire a gitáros egyből ráharapott: – Egyem az ártatlan is lelketeket. Most komolyan, mit gondoltatok? Mármint… „Backseat serenade, litte handgranade, oh god i’m sick of sleeping alone[3]. Ennél konkrétabban nem lehet fogalmazni. Vagyis lehet, de azt Alex nem engedi – közölte, a végét már ismét sértődött hangon, mire Zizi hitetlenkedve felnevetett.
– Amúgy Alex nagyon ügyesen kihagyta a mesélésből azt a részletet, amit Chuck nagyon pontosan megjegyzett. Jobban éneklik a dalaitok, mint ti – vihogott fel Pierre, amitől Zizi természetesen fülig pirult. Így is eléggé zavarban volt már attól, hogy Alex Gashkarttal beszélnek, miközben a komplett Simple Plannel egy buszon tartózkodnak, de ha még a SP énekese is ilyen szép dolgokat mondott, az főleg betette a kiskaput a lánynál.
– Hát akkor ezt hallanunk kell – nevetett fel ismét Alex, csak a rend kedvéért, Tináék pedig rövid egyeztetés és kéztördeléses izgulás után bele is kezdtek a Kids in the darkba.
Beautiful scars on critical veins…[4] – A lányok legnagyobb meglepetésére Alex telefonon keresztül becsatlakozott a refrénhez, ez talán a punk-rock bandák énekeseinek a fétise volt, hogy ha valaki a saját dalukat játszotta, megállíthatatlan késztetést éreztek arra, hogy ők is beszálljanak.
– Basszus, a hangoddal betegségeket lehetne gyógyítani – sóhajtott fel Zizi, ahogy befejezték a dalt, mire Alex ismét felnevetett, ám ezúttal mintha kissé zavarban lett volna. Ezt mi sem bizonyította jobban annál, hogy Jack csendesen dudorászni kezdte a Love is in the airt.
– Míg Alex barátom összekapja magát kissé, áruljátok már el, olyan jól is néztek ki, mint amennyire a hangotok jó? – kérdezte Jack, mire David jóízűen felnevetett.
– Ó, tesó, ha tudnád! – felelte a basszusgitáros, mire Tina érdeklődve, enyhén megemelt szemöldökkel pillantott rá.
– Igazán? Mesélj csak! – kérte a lány mire David inkább letörölte a szemtelen vigyort az arcáról.
– Hol találtátok a csinos, jó hangú lányokat? – kérdezte ismét Jack, aki láthatóan, illetve hallhatóan nem tudott leakadni a témáról. Túlzott érdeklődést mutatott a két lány iránt látatlanban, amit, ha az All Time Low a turné vége felé járt volna, még meg is értettek volna, de figyelembe véve, hogy Zamárdi volt az első állomásuk, nem igazán tudták hova tenni. Pierre és Chuck mindenesetre felváltva belekezdtek a mesélésbe, hogy hol és hogyan ismerkedtek meg Ziziékkel.
– Most, hogy megtudtunk a választ a csinos, jó hangú lányok kérdésére, és Tina kiábrándult belőletek az obszcén dalszövegek miatt, el is köszönünk – vigyorodott el David a telefonért nyúlva.
– Hé, azért azt ígérjétek már meg, hogy bemutattok nekik – kérte a baltimore-i gitáros. – Ott lesztek még a mi koncertünkön is? – kérdezte aztán, mire a két lány összepillantva elmosolyodott.
– Igen, és üsse kő, talán hajlandóak vagyunk összefutni veletek – nevetett fel a Tina – barnahajú barátnője továbbra is szótlanul őgyelgett a Gaskarth-effektus édes mámorában.
– Ez a beszéd – kiáltott fel Jack, és hallatszott a hangján, hogy kisebb győzelemként könyveli el a lányok belegyezését. És Tina le merte volna fogadni, hogy gondolatban nagyjából ezerféle forgatókönyvet játszott le a találkozásuk lehetséges kimeneteléről. Mindketten nagyon kedvelték a srácokat, már anélkül is hogy ténylegesen ismerték volna őket. Rengeteg interjújukat látták, és az egész bandán belüli, de főképp az Alex és Jack között jelenlévő adok-kapok, meg csipkelődés, piszkálódás rettentően szimpatikussá tette a két zenészt a szemükben. Főképp azért, mert rengeteg olyan apró gesztusuk volt, amikből sütött, hogy igazából mennyire fontosak egymásnak, és ebben önmagukra ismertek.
Jack zsebében a két lánnyal való találkozás tényével, már hajlandó volt elköszönni a Simple Plantól és Ziziéktől is, ám akárcsak az eddigi megszólalásaiban, ebben sem volt sok köszönet. – Akkor holnap találkozunk. Ne aggódj Zita, addigra újra összerakom neked a darabjaira hullott Alexet – nevetett fel őszintén, hallgatóan remekül szórakozva saját magán. Feltehetőleg az énekesnek lett volna hozzáfűzni valója, de a Zamárdi felé száguldó buszon már csak az elégedetlen felhorkantását hallották, feltehetőleg azért, mert Jack megszakította a hívást.
Tina a fejét ingatva, vigyorogva dőlt hátra a babzsákfotelben, és hitetlenkedve túrt szőke tincsei közé. Úgy érezte magát, mint egy nagyon fura, bizarr álomban, amiket általában túl sok csoki és kávé egyvelegétől szokott álmodni, ha végre keserves szenvedések után sikerül elaludnia. De ahogy végigpillantott a buszon, és a benne ülő öt zenészen – a kedvenc együttesén – meg kellett állapítania, hogy nagyon is valóságosnak tűntek. Ki akarta élvezni a pillanatot, örökre elraktározni az emlékezetében, hogy ha majd hetek, hónapok, netán évek múltán visszagondol, pontosan fel tudjon idézni minden részletet. Nem tudta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, de egész biztos volt abban, hogy valami egészen újnak, és meglehetősen tetszetősnek a kezdete.
– Nem mintha amúgy csak nekik lenne daluk erről… – szólalt meg kis csend után Zizi, mire közel fél tucat értetlen tekintet kapott.  Tina mélyen a gondolataiba volt merülve, de a többiek homlokára is ráncokat rajzolt a tanácstalanság. – A Backseat serenade. Nem csak Alexéknek van daluk a témában – folytatta Zizi, maga alá húzva a lábát, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni azt, hogy barátnőjének a jobb szemöldöke zavarba ejtő magasságokba szökött az énekes nevének említésekor. – Cuz on the street, or under the covers // We're stuck like two pieces of velcro // At the park, in the back of my car // It don't matter what I do, no // I can't keep my hands off you.[5] Szóval igazából ti se panaszkodhattok – vigyorodott el a lány, ahogy végignézett a Simple Plan tagjain.
– Most nézd meg, egyszer beszélnek három szót telefonon, aztán máris ködbe vész az Alexander William Gaskarth, és itt marad csak „Alex”-nek – háborodott fel játékosan Seb, ügyesen terelve a témát. – Mit kell tenni, hogy így szabdald valaki nevét?
– Mit akarsz, te már az első pillanattól kezdve Babyface voltál – szólt közbe David, miközben hozott magának egy üveg ásványvizet.
Jókedvű nevetés futott végig a kis társaságon, és a két lányt mérhetetlenül boldoggá tette, hogy ennyire könnyen elviccelődtek a kedvenc előadóikkal. Nem tudták, mit hoz a holnap, sőt azt sem, hogy az elkövetkezendő néhány óra mit rejt magában, mert Pierre-ék mellett az élet kiszámíthatatlannak tűnt. De a legkevésbé sem bánták, mert egyre biztosabbak lettek abban, hogy ez a nyár lesz életük legjobb nyara… És hogy bár ez csak egy apró szeglete az évnek, de talán ez lehet a legjobb évük is.




[1] Álmokért és egyediségért könyörgök a hazugságok barlangjából // Ez a hátralevő életünk hajnala – a nyaraláson.
[2] Szerenád a hátsó ülésen, egy kábult hurrikán // Istenem, elegem van a magányos éjszakákból // Sós vagy, mint egy nyári napon // Csókold le az izzadságot, a rádió hangjára.  
[3] Szerenád a hátsó ülésen, mint egy kis kézigránát, Istenem, unom már a magányos éjszakákat.
[4] Gyönyörű sebhelyek, a kritikus kinézetű ereken
[5] Mert az utcán, vagy a takarók alatt // Össze vagyunk ragadva, mint a tépőzár. // A parkban, vagy a kocsim hátsó ülésén, // Nem számít, mit csinálok // Mert nem tudom levenni rólad a kezeim. 


_______________________
Sziasztok!
Meg is érkezett az SP második része, remélem szerettétek. Ezúton is köszönöm az előző fejezethez a pipákat, láthatóan az SP könnyedebb műfaja sokkal inkább tetszik nektek, mint az ezt megelőző egypercesek. Amennyiben tetszett a rész, nagyon örülnék a kommenteknek, tényleg, és továbbra sem eszem embert, szóval csak rajta. Ja! És ha valakinek esetleg nem fekszik a blogger, vagy csak szimplán jobban szereti a wattpad-et, akkor a történet ott is elérhető, a bejegyzés alján a wattpad linkre kattintva - ne tévesszen meg a név, én vagyok az is, csak az ott a fanulásom oltára, oda felmegy majd minden, ami együtteses fanfic, mert nyugodjatok meg, lesznek még. Oda lehet, olyan is felkerül majd, ami ide nem. 
Tehát, várom sok-sok szeretettel a kommenteket, két hét múlva találkozunk, addig is, ölelek mindenkit - aki kommentet ír, azt kétszer is :P
puszi, D.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…