Sziasztok!
*szégyenteljsen előkullog
sötét szobájából* Szóval, tudom, eltűntem, és tudom, nincs rá mentség. Az
Azon a nyáron sehogy nem áll, és perpill nincs nagyon kedvem írni se. Tudom,
felelősséget vállaltam azzal, hogy elkezdtem írni a történetet, tudom, tudom.
De be lesz fejezve, efelől egy percig se legyen kétségetek. Mert ha máskor nem,
akkor a legnagyobb hóesések közepette megjön majd a kedvem ahhoz, hogy írjak
valamit, ami nyár. Egyelőre viszont nincsen, nos, gyakorlatilag semmihez,
ami nem Vérbosszú. Merthogy arra nagyon - túlzottan is - rá vagyok pörögve, és
ez a novella is csak azért készült el, mert Livi megnoszogatott.
De ha már szóba hoztam a
novellát, akkor nézzük csak a keletkezési körülményeit... Szóval fiatal fejjel
belementem egy ostoba fogadásba, miszerint nem lesz ötös a matek ZH-m - tudom,
tudom, balga gondolat ilyet hinni :'D. És hát a tét egy 1000 szavas novella
írása volt, és mivel én vesztetettem - 87%-kal ötös lett az az átkozott ZH -
írhattam egy novellát Mustafi főszereplésével, nyolc megadott szó köré (ezeket
döntve és aláhúzva találjátok a szövegben). A novella végül 1700 szó lett, és
tulajdonképpen egészen megszerettem írás közben. Remélem ti is szeretni
fogjátok! :)
Ajánlani természetesen
Livinek ajánlom, aki ugyan a bétázás során már olvasta, de azért fogadd
szeretettel! ;)
Legközelebb nem tudom
mikor, és mivel jelentkezek, de ígérem, ha már tudok valamit, titeket
értesítelek majd először. :)
Jó olvasást!
Puszi, D.
Ready, set, date
Soha nem akartam Shkodran Mustafi
barátnője lenni. Még csak a barátja se. De a német focista annyira kitartóan
udvarolt körül minden áldott nap, hogy végül kénytelen voltam beadni a
derekamat.
Valenciában élni mindig is problémás volt
a számomra, már csak abból az egyszerű, prózai okból kifolyólag is, hogy egész
életemben elég nagy Barcelona drukker voltam. És még ha voltak is idők, amikor
kedveltem a német futballt, a Bayern Münchentől kapott hetes olyannyira
megviselte a lelkemet, hogy örök életemre megszakítottam minden kapcsolatot a
német focival. A terv legalábbis ez volt, és egészen briliáns módon működött
is, amíg Shkodran Mustafi be nem sétált annak a kávéháznak az ajtaján. Az én
kávéházam ajtaján.
Rendben, nem az én kávéházam volt, és
Mustafi sem besétált, sokkal inkább beesett, az őt belökő csapattársa
jóvoltából, de a történetünk szempontjából ez irreleváns. Az a kávézó az én
törzshelyem volt évek óta, és igazán megérdemeltem volna annyit, hogy a napi
három kakaóm jelentette bevétel miatt, kitegyék a valenciai
focisták szűrét.
Ám ez sajnálatos módon nem történt meg,
viszont szabad asztal híján a három valenciai jómadár hozzám telepedett le.
Persze hamar rájöttem, hogy focisták – ismertem a bajnokság csapatainak
játékosállományát, és a sporttáskájukon virító Valencia címer azt is megsúgta,
hogy melyik csapat alkalmazásában állnak. Ez pedig még nagyobb probléma volt.
Ugyanis bár a nemzetközi porodon a Barcának szurkoltam, a szívemben az első
helyet elbitorolhatatlanul a másik valenciai csapat, a Levante foglalta el.
Próbáltam úgy tenni, mintha ott sem
lennék, csak zárkózottan kortyolgatni az isteni kakaóm, és firkálgatni az
előttem heverő hófehér rajzlapra, de három rendkívül hangos, engem szólongató
sportolót igen nehéz volt kizárni. Viszonylag hamar meguntam a dolgot, és
fáradtan pillantottam fel a mellettem ülő fiatal
férfi arcára. Merthogy az volt, ez még az arcát
borító borosta ellenére is egyértelműnek tűnt, és a zöld színű, rém idegesítően
csillogó szemei is megerősítettek ebben. Nem kedveltem, nem volt szimpatikus.
Magam sem tudtam a miértjét, talán egyszerűen csak annyi oka volt neki, hogy
megzavartak a rajzolásban, ezt pedig ki nem állhattam.
– Igen? – Bosszúsan mértem végig a
focistát, aki ártatlannak szánt mosollyal pillantott rám vissza. Ha pisztolyt
fogtak volna a fejemhez, akkor se tudtam volna megmondani, hogy mi a neve, de
biztos voltam abban, hogy láttam már meccsen. És abban is, hogy nem spanyol, és
nem is portugál.
– Csak azon tűnődtünk, hogy vajon
megadnád-e a számod? – tette fel a kérdését, miközben arcán továbbra is az
elbűvölőnek szánt mosolya ült. Nos, engem nem bűvölt el. Tudtam,
hogy úgy viselkedem, mint egy utálatos kisgyerek, vagy egy rosszindulatú
vénasszony, de bökte a csőrömet az, hogy megzavartak a rajzolásban. Főleg annak
fényében, hogy ez egy határidős munka lett volna, de sehogyan se álltam vele.
– Nem – feleltem, miután visszafordítottam
a tekintetem a rajzpapír felé, és három ceruzavonást mímeltem.
– De miért? – kérdezte, és láthatóan
teljesen lesokkolódott. Ez pedig engem mérhetetlen elégedettséggel töltött el,
így felé fordulva, az ujjamon számolva kezdtem el sorolni az indokaimat.
– Egy, focista vagy. Kettő, a Valenciánál
focizol, ami egy Levante szurkoló szemében főbűn. Három, erős az akcentusod.
Most, ha megbocsátotok, én megyek a dolgomra – mosolyodtam el, majd
felhörpintettem a kakaóm maradékát, és a vállamra akasztva a táskámat,
felnyaláboltam a papírjaim, és kisiettem a kávézóból.
Ettől a naptól kezdve a focista – mint
utóbb kiderült Shkodran Mustafi, a barátainak csak Musti – minden áldott reggel
ott kuksolt a kávézóban, hol egyedül, hol a két haverjával. Láthatóan minden
követ megmozgatott, hogy megszerezze a számomat, és ez valahol azért simogatta
az egómat. Jól esett a kitartása, hogy mindig ott volt, és szóval tartott, hogy
minden nap feltette ugyanazt a kérdést, hogy elmegyek-e vele randizni, annak
ellenére is, hogy azelőtt mindig nemet mondtam.
Akarva-akaratlanul is beszélgettem vele,
és tulajdonképpen egészen megkedveltem, de még mindig voltak fenntartásaim. A
focista mivolta még mindig rettentően zavart. Illetve nem is annyira zavart,
mintsem tartottam tőle. Az állandó utazgatások, a nagy nyilvánosság előtt élt
élete, és az ismertsége aggasztottak. Az meg aztán végleg kétségbe ejtett, hogy
a beszélgetéseink során még arra is rá-rá tudott venni, hogy belenézzek a
csapatai meccseibe. Na, persze nem úgy, ahogyan egy Levante vagy egy Barca
meccset nézek; nem feszült figyelemmel, kizárólag arra koncentrálva. Ment a
meccs, csak úgy háttérzajként, miközben a plédembe burkolózva, a
vázlatfüzetem felett gubbasztva rajzolgattam. Csak arra kaptam fel a fejemet,
hogy a kommentátor örömében azt sem tudja hova kapjon – valenciai gól
esett. Ráadásul gólszerzőként az újdonsült kakaó-partneremet emlegette, így hát
arra jutottam, egy pillantást mindenképpen megér a dolog.
Mikor a képernyőre emeltem a tekintetemet,
magam is meghökkentem a látványtól. Musti ugyanis arcán széles vigyorral
ünnepelte a gólját, és mutatóujjait összeakasztva S betűt formált a kezével. S,
mint Soledad – asszociáltam egyből a nevemre, persze rögvest el is
kergettem a gondolatát. Nyilván számtalan oka van arra, hogy S betűket
mutogasson – magyaráztam magamnak egyből, de a focista három másodperccel
később rám cáfolt, mikor nevetve rajzolást mímelt, mielőtt a gólpasszt adó
csapattársa hátára ugrott volna.
És bár a meccs döntetlennel
végződött, másnap reggel Musti arcán letörölhetetlen vigyorral trappolt be a
csöndes kávézóba. Minden feltűnést kerülve, gyakorlatilag abban a szent
pillanatban, hogy belépett az ajtón, veszettül kalimpálni kezdett felém, és ha
mintegy fegyelmezőleg nem pillantottam volna rá, az integetéshez hangos
köszönés is társult volna. Ez azonban szerencsére elmaradt, olyannyira, hogy
mikor letelepedett az asztalomhoz, akkor sem ezzel a mondattal nyitott.
– Láttad a tegnapi gólomat? Neked küldtem
– jelentette ki, kihúzva magát, büszkén csillogó, zöld szemekkel. Kicsit olyan
volt, mint egy lelkes kisgyerek, aki minden másodpercben szomjazik az
elismerésre. Erre a gondolatra mosoly telepedett az arcomra, és még az éppen
csinosítgatott vázlatomat is hajlandó voltam félretolni, hogy minden
figyelmemet az előttem ülő focistára szenteljem.
– Láttam igen, bár nem voltam biztos
benne, hogy nekem szól.
– Szerinted hány másik rajzolni tudó lányt
ismerek, S-betűvel kezdődő névvel? – kérdezett vissza, szinte felháborodva,
amin kénytelen voltam felnevetni. Musti tulajdonképpen egész szórakoztató srác
volt, a maga módján. Nem viccekkel bombázott, de a mimikája, a
megnyilvánulásai, a gesztikulálása, és az apró, elejtett megjegyzései hatására
az ember nem maradhatott nevetés nélkül a társaságában. Rendes srácnak tűnt,
olyannak, aki a siker ellenére is megmaradt hétköznapi embernek. Olyannak,
akinek a legkevésbé sem az a célja, hogy összetörje a szívemet.
– Nem tudom, lehet, hogy minden második
ismerősöd, S-betűs, jól rajzoló lány – feleltem mosolyogva, ám még szinte be
sem fejeztem a mondatom, a velem szemben ülő focista egyből megrázta a fejét.
– Az a te gólod volt, Sol – jelentette ki
komolyan, és egy pillanatra még az örökös pimasz csillogás is eltűnt a
szeméből, hogy két pillanattal később ismét visszatérjen. – André és Antonio
egész este emiatt szívták a véremet az öltözőben.
Csapattársai nevének említésére elhúztam a
számat, de azért felnevettem. A két srác volt Musti társasága az első találkozásunknál,
és azóta is megesett, hogy elkísérték barátjukat a kávézóba – az én legnagyobb
örömömre. Nem mintha komoly bajom lett volna velük – persze a valenciai
mivoltukon kívül –, de néha borzasztóan fárasztóak tudtak lenni, pláne ketten
együtt.
– És mivel zaklattak? – kérdeztem halvány
mosolyba húzva ajkaim.
– Hogy most már ne tököljek többet, hanem
vigyelek el randizni. – Az arcára pimasz mosoly ült ki, és nem bírtam ki, hogy
nem mosolyogjak vele én is.
– Hát, azt hiszem, talán lehet róla szó. –
A válaszomat hallván úgy tűnt, némileg ő is meglepődött, de a kezdeti döbbenet
helyét hamar átvette a lelkesedés.
– Komolyan? Várj, ne válaszolj, vedd úgy,
hogy nem kérdeztem semmit! Még a végén meggondolod magad. – Ezen gondolatára
kissé elborzadt, ami ismét nevetésre késztetett. – Szóval holnap után reggel
utazunk Madridba, mert szerdán a Real ellen játszunk – a fővárosi
csapat nevét enyhe fintorral az arcán ejtette, majd visszarendezve arcvonásait,
folytatta: –, de csütörtök estéhez mit szólsz?
– Hát az attól függ, mi lesz a program –
pislogtam rá, mire egy pillanatra elmélázott, majd felvillanyozódva
elvigyorodott.
– Hát nem egyértelmű? Meztelen fürdőzés a
tengerben – felelte pajkos mosollyal, és pimaszul csillogó zöld szemekkel. A
szemöldököm rögtön a magasba szökött, noha pontosan tudtam, hogy csak viccelt.
Arckifejezésem látván kicsit lelombozódott, és egy nagyot sóhajtott, hogy aztán
letörve helyesbítsen: – Vacsira gondoltam, aztán meg sétálhatnánk egyet a tengerparton,
mert az olyan romcsi. – A mondat végére ismét széles vigyorba húzódott a szája,
én pedig reményvesztetten ingattam meg a fejemet.
– Korrekt választ nem fogok kapni, ugye? –
kérdeztem nagyot sóhajtva, mire a focista mosolya még szélesebb lett.
– Esélytelen. Majd csütörtökön meglátod,
addig meg ne kíváncsiskodj! – Durcásan húztam magam elé a vázlataimat, hogy
ismét rajzolgatni kezdjek. – Hatra érted megyek, jó? – kérdezte nagyot
sóhajtva, arcán bujkáló mosollyal.
– Hát, majd még meggondolom – biccentettem
félre a fejemet, de közben arcomon már ott bujkált egy mosoly. A német focista
csak vigyorogva megingatta a fejét, majd rendelve egy kakaót, letelepedett
velem szembe. Pár percig csendesen nézte, ahogy rajzolok, aztán elérkeztünk a
tűréshatárának a végére, és innentől kezdve gyakorlatilag be nem állt a szája.
A két hónap alatt, amióta a kávézóba járt,
gyakorlatilag az egész életét elmesélte, a legapróbb részleteket sem mellőzve.
Számomra is meglepő volt az, hogy függetlenül attól, hogy nem mindig kísértem
száz százalékos figyelemmel Musti szavait, a történeteinek a jelentős
százalékát vissza tudtam volna mondani. Ráadásul a munkámra is jó hatással
volt, mert a szövegelését hallgatva a kezem önálló életre kelve, szinte magától
kanyarította a vonalakat a fehér lapra, amin néhány órával később tisztán
kivehető volt a leadásra kész illusztráció.
Azon a vasárnapon, miután egy papírfecnire
firkantottam a címemet, egy öleléssel búcsúztunk, és
megbeszéltük, hogy a csütörtöki randiig úgyis beszélünk majd még telefonon –
mivel az utazása miatt a személyes találkozás lehetőségét kilőttük. Az
estéinket általában másfélórás telefonálásokkal töltöttük, amiből fél óra
többnyire arra ment el, hogy Andrét és Antoniót próbálta levakarni magáról.
Valami megváltozott bennem, magam sem tudtam micsoda, de egészen biztos voltam
abban, hogy Musti nevéhez köthető. Ráadásul még csak ellenvetésem sem volt a
dologgal kapcsolatban, mert egyrészt a munka is mérföldekkel jobban ment,
másrészt pedig tagadhatatlanul színesebbé tették a napjaimat a focistával
folytatott beszélgetéseim, találkozóim.
A csütörtöki randit lázas készülődéssel
vártam, olyannyira, hogy két órával a megbeszélt találkozó előtt elkezdtem azon
görcsölni, hogy mi lesz akkor, ha a német lemondja az egészet. A legrosszabb
rémálmom beigazolódni látszott, mikor az ötkor megcsörrenő telefonom a focista
nevét írta ki. Remegő kézzel fogadtam a hívást, miközben magamban azért
imádkoztam, hogy ne legyen hiábavaló az elmúlt másfél óra, amit a körmöm
kicsinosítására fordítottam.
– Szóval, izé, Sol… Csak azt akartam
kérdezni, hogy izé… Szóval meg tudnád adni még egyszer a címedet? – Musti
esetlen, és lássuk be kissé suta megszólalásán elsőre megkönnyebbültem, aztán
akarva-akaratlanul is felnevettem. Noha kissé hihetetlennek tűnt, hogy egy
huszonhárom éves srác ennyire szétszórt legyen, ugyanakkor kétségek nélkül
kinéztem a védőből, hogy képes volt elhagyni a cetlit. Lediktáltam hát a címet,
majd miután pár kudarccal végződő próbálkozás során megpróbáltam kiszedni
Mustiból az esti úti célunkat, arcomon elégedett mosollyal nyomtam ki a
telefont, hogy folytathassam a készülődést a randimra. A randimra egy német,
Valencia focistával. A randimra Shkodran Mustafival.
Szia Dorka! :)
VálaszTörlésBevallom nagyon régóta tervezek neked írni, hiszen annyi csodás novellát olvastam tőled, hogy mostmár lustaság ide vagy oda muszáj írnom.
A Vallomás novelládat úgy imádtam, ahogy van egyszerűen fantasztikusra sikeredet és nemcsak azért, mert Mesut, hanem, mert rég hatott meg már ennyire írás, tökéletes átjöttek az érzelmek leginkább a merő fájdalom, ami miatt mindkettejük szenvedett. Tudom, hogy többször elfogom olvasni és talán egyszer, ha nagyon sok időm lesz akkor hosszan kifejtem ott is a véleményem, mert ez most nagyon sűrítettre sikeredett és a negyedét se sikerült elmondanom, amit akartam. :D Na, de majd ott! (Hülye érettségi miatt nem volt akkor időm!)
Mindjárt rátérek erre a Mustikás novellára is, de előtte fontos elmondanom, hogy alig várom a Pacsirtát. Egyrészt, mert Nando, másrészt, mert nagyon elnyerte a tetszésemet a rövid kis részlet. Szóval nem akarlak siettetni, vagy mégis?! A lényeg, hogy várom. :D
No, de rátérve erre a novellára: (ami miatt most pofátlannak érzem magam, mert belekontárkodtam és másról is írtam, pedig nem is ide tartozik!)
Nem olvastam még Mustafis novellát és bevallom hiába német válogatott és spanyol liga nem a szívem csücske. Egyszerűen nem sikerült megkedvelnem eddig, de a novellád jó kis iránymutató, hogy valamilyen szinten elfogadjam, ezt a kis humorzsákot. Vasárnap este nagyon feldobtad a napomat ugyanis nem bírtam ellenállni neki és muszáj volt elolvassam, hogy jobban megismerjem más szemszögéből is.
Sol karaktere nagyon szimpatikus volt, főleg, hogy nem kedvelte eleinte Mustit, valamint, hogy elég visszautasító volt vele szembe. Több ilyen karakterről szeretnék még olvasni, hiszen Sol talpraesett, nem nyávogós nagyon is szerethető.
Most látom, hogy mennyire összecsapott lett ez a megjegyzés remélem nem haragszol meg érte, de Dortmund meccs megy! xD
Puszillak!
Sziaa!
TörlésÚristen, elbujdosok inkább szégyenemben, hogy ennyire hálátlan vagyok, és ilyen sokára válaszolok csak erre a kommentre, ráadásul érdemi, komoly mentség nélkül. Dee most itt vagyok - tudom, sovány vigasz.
Nagyon örülök, hogy tetszett a Vallomás, arra a novellámra vagyok talán a legbüszkébb, és az áll hozzám legközelebb, ezért bármilyen véleményt jól esik olvasni róla. Az meg, ha tetszik valakinek, külön jó. Szóval egyáltalán nem bánom, hogy írtál róla ebben a komiban.
A Pacsirta készül, és nem ígérem hogy még idén, de rövidesen talán el is készül ténylegesen, és akkor már olvasható is lesz.
Mustit én a VB óta kedveltem, mert kis viccesen táncolt, de aztán volt egy kisebb ellentétünk - győztes gólt lőtt az Atleti ellen, és ez éket vetett közöttünk, de Livi a fogadásában mindenképp róla akart olvasni, szóval muszáj voltam róla írni, és most ismét minden rendben köztem meg Mustafi között :D Örülök, hogy neked is sikerült őt elfogadni a novella hatására.
Örülök, hogy tetszett Sol karaktere, mert a női szereplőimmel szemben bizalmatlan vagyok, mert képtelen vagyok összerakni egy értelmes, erős női karaktert. És ez a legtöbb novellámban látszik is, de nagyon boldoggá tesz az, hogy Solt talpraesettnek láttad :)
Semmi gond, szerintem egyáltalán nem lett összecsapott, szóval egyáltalán nem haragszom :D És persze, megértem, mindenkinek A csapat meccse a legfontosabb :P
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi, D.
Szia!
VálaszTörlésArra gondoltam, hogy az elkövetkező napokban visszatérek a lelkes olvasó státuszomba, és írok kommentet egy pár olyan novella alá, amit még vagy nem olvastam, vagy olvastam ugyan, de valamiért régebben nem szóltam hozzá. Így legalább kicsit elszakadhatok az Exceltől, a számításoktól és a diagramoktól, plusz másnak is szerezhetek egy-két jó percet (remélem).
Most olyan Arsenal-fanfic olvasós kedvem támadt, de mivel a Chambers-tesókat már ezer éve letudtam, Mustira esett a választásom. (Akkor is, ha itt ő még igencsak távol állt az Arsenaltól.) Plusz annyira nem is emlékszem erre a novellára, úgyhogy fel kell eleveníteni az élményeket.
Wow, hát így az első bekezdéseket (újra)olvasva örülök, hogy Musti beesett azon a kávéházi ajtón, mert úgy néz ki, erre a csajra ráfér egy kis társaság. Elég antiszocnak tűnik. Sőt, igen, PONTOSAN olyan, mint egy rosszindulatú vénasszony. Az a fajta, aki rád ordít az amúgy üres buszon, hogy állj fel, mert „az ő helyén” ülsz.
Na, tessék, kiderül, hogy csak figyelemhiányos volt. Mihelyst Musti elkezdett udvarolni, máris szimpatikussá vált neki – és micsoda borzalom, még meccset is nézett a kedvéért. Talán belehalt? xD
BEZZEG MUSTI! Most mondd meg, hogy lehet ilyen cuki, hogy néhány hét ismeretség után máris a csajnak ajánlja a gólját. Hát én is ott azonnal igent mondtam volna arra a randimeghívásra. Bár, ha meg Musti helyében lettem volna, az állandó rajzolásból kiindulva tuti azt mondom ennek a csajnak (nem fogom leírni a nevét, mert még mindig nem tetszik – ezt az egyet nem felejtettem el xD), hogy valami képtárba viszem – lehet akkor egyből igent mondott volna. Na de mindegy, tudjuk, hogy a focisták nem észlények. xD
„Valami megváltozott bennem, magam sem tudtam micsoda” – majd én megmondom, csajszikám: nem vagy már olyan utálatos és távolságtartó, és rájöttél, hogy attól, mert te azt hiszed, hogy valaki valamilyen, attól az még nem biztos, hogy úgy is van.
Na, ez az életbölcsesség szerintem egy csodálatos lezárása lett ennek a kommentnek, és tudom, hogy most úgy tűnik, nagyon utáltam Solt, de amúgy annyira nem.
xo, Liv
Sziaa!
TörlésÖrülök, hogy így döntöttél, és naná, hogy jó perceket szereztél ezzel a kommenttel. Meg amúgy is, Excel tábláktól elszakadni mindig jó.
Hát jóó na, antiszoc volt, mert megzavarták az alkotási folyamatában. Lehet én is ilyen lennék, ha egy kávézóban valaki csak úgy leülne mellém, és elkezdene beszélni hozzám, miközben dolgoznék valamin xD
Nem akármilyen meccset, Valencia meccset. Ez neki olyan, mintha téged valaki arra kötelezne, hogy mondjuk Chelsea meccset nézz xD
Megmondanám én, de én se értem, hogy lehet ilyen cuki :D Egy gólajánlással azért jól meg lehet alapozni egy kapcsolatot, ezt azért Musti is tudta. A képtár meg fel se merült benne, hiszen ahogy mondod, focista (jó, igazából az én fejemben nem merült fel a gondolat xD) Egyébként nem is emlékeztem arra, hogy nem szeretted a nevét (meg amúgy ahhoz is vissza kellett olvasnom, hogy mi az a név amit nem szerettél xD)
Lényegében összefoglaltál egy olyan tanulságot a novellából, ami amúgy nem is szándékos, de amúgy tényleg. Örülök, hogy bár a nevét se szeretted, meg a jelleme se jött be annyira (?), de azért annyira nem utáltad.
Köszönöm, hogy írtál.
puszi, D.