Ugrás a fő tartalomra

A látszat néha csal #04

4. rész

Túl hamar jött el az az idő, amikor döntenem kellett, pedig fogalmam sem volt arról, hogyan kéne döntenem. Az biztos volt, hogy elmegyek, és ami a furcsa, hogy Sergio szavai győztek meg. Egyébként is el kellett volna mennem, mert történjék bármi, nem élt Madridban olyan ember, aki elnézte volna a tetteimet. Idióta vagy Sophie – korholtam magamat. – Soha nem tanulsz a hibáidból?
A Matteo által bérelt madridi lakásomban ültem, és a laptopom képernyőjét szemléltem. A cikk készen megírva állt a gépemen, arra várva, hogy elküldjem. Csak éppen egy cseppet sem voltam biztos abban, hogy kinek is akarom elküldeni. Aztán egyszer csak isteni ötletem támadt, lecsaptam a gépem fedelét, és a telefonom után nyúltam. Egyetlen olyan ember volt Madridban, aki elfogultság nélkül képes volt ítéletet mondani felettem, őt hívtam. Kelletlenül ugyan, de beleegyezett a találkozóba, így egy órával később már Iker Casillas társaságában ültem az egyik madridi kávézóban.
Elmeséltem neki mindent, kezdve a tizenhat éves önmagam hülyeségeitől a huszonhárom éves énig, Iker pedig végighallgatta. Nem kértem, hogy ne ítélkezzen, tudtam, hogy túl nagy az igazságérzete ahhoz, hogy ezt megtegye. A mesélésem közben helyenként szkeptikusan felhorkantott, de nem szakított félbe.
 – Miért nekem mondod el ezt? Annyi ember tudnék mutatni, akik megérdemelnék ugyanezt. – Csak akkor szólalt meg, miután már elmeséltem neki az egész őrült históriát és kellő ideig mérlegelte is magában. Igaza volt, sokan megérdemelték volna, hogy hallják ugyanezt a vallomást. Csak éppen azoknak az embernek nem mertem a szemük elé kerülni.
 – Mert te vagy az egyetlen olyan ember, aki össze tudja szedni Sergio darabjait. Mert attól, amit az után fog érezni és gondolni, hogy megtudja, össze fog omlani. És bár talán nem hiszed, de szeretem őt, épp ezért fontos, hogy egyben tartsd. Nem miattam. Miatta. – A kapus elgondolkozva hümmögött, majd bólintott.
 – Elmész? – kérdezte, mire kurtán biccentettem. – Hova? – Meglepett a kérdésével, nem számítottam rá.
 – Miért kérded? – kérdeztem vissza kapásból, mire csak megvonta a vállát, és megrázta a fejét, jelezvén az egész nem is fontos. Egy cetlire azért lefirkantottam a címet, ahol elérhető leszek. Mert már elrendeztem mindent. Megvolt, hogy hova megyek innen, hogy hol kezdhetek új életet.
Iker elé csúsztattam a cetlit, aki csak a zsebébe süllyesztette, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rá. Majd intett a pincérnek, hogy fizetne – ő ugyanis velem ellentétben ivott egy kávét.
 – Ezt a címet… Tartsd meg magadnak, jó? – Nem tudom, volt-e jogom bármit is kérni tőle, de azért megtettem. Tisztában voltam vele, hogy nem kedvel, gyanítom nem is az én két szép szememért bólintott rá, hanem mert a barátját akarta tőlem a lehető legmesszebb tudni, de valahol mélyen azért hálás voltam a kapusnak.
 – Mi lesz a cikkel? – tette fel a követező kérdést, miután fizetett az érkező pincérnek.
 – Őszintén? Fogalmam sincs. – És tényleg nem tudtam.
A kávézóból visszamentem a madridi lakásba, ahol már minden bőröndökben volt a gépemen, és egy a szekrényen lévő képen kívül. Sesét, engem és Crist ábrázolt, és ez megcsillogtatta előttem azt, hogy ha az ember elég erősen próbálkozik, akkor van lehetőség változtatni. Ők felkínálták, hogy családom helyett lesznek a családom, de eljátszottam, mert a helyemet akartam megváltoztatni, az engem körülvevő személyek és emlékek helyett. Úgy akartam felejteni, hogy magam mögött hagyom az országot, ahol a mennyből a pokolba zuhantam, ahelyett, hogy a régi emlékeket újakkal helyettesítettem volna.
Megrázva a fejemet kerestem egy üres papírlapot és egy tollat és írni kezdtem. Nem gondolkoztam, csak írtam, ami eszembe jutott, és amiről úgy gondoltam, fontos lehet Sese számára. A szememből újra és újra útnak indultak könnycseppek, de dühös kézmozdulattal töröltem le őket, ám egy-kettő így is a papírra hullott. Belegondoltam, hogy milyen cseszettül szánalmas is ez az egész, és halkan, minden jókedv nélkül felnevettem.
Miután a levél végére értem, átolvasás nélkül hajtottam össze, csúsztattam egy borítékba és véstem rá a védő nevét, majd a géphez fordultam. Írtam egy pár szavas e-mailt, csatoltam a cikket, majd elküldtem az üzenetet. Tudtam, hogy így helyes.
Kikapcsoltam a gépemet, a tokjába csúsztattam, majd megfogtam a bőröndjeimet, hogy elinduljak, de akkor a pillantásom megakadt a szekrényen lévő képen. Odaléptem és kivettem a keretből, és a Sergiónak címzett borítékba csúsztattam. Felvettem a táskáimat, és leballagtam a ház előtt várakozó taxihoz. Ramos házához vitettem magamat, ahol kiugrottam a kocsiból, és a postaládába dobtam a levelet. Tudtam, hogy edzésen vannak, így esélye sem volt, hogy meglásson.
A taxi ezután a reptérre vitt, ahol kiváltottam a jegyemet, majd leültem a terminálba és vártam. Vártam a gépem indulását, hogy magam mögött hagyhassam a múltam. Vártam, az új életemet, ami reményeim szerint legalább nyomokban hasonlítani fog majd ahhoz, amilyet gyerekkoromban elképzeltem magamnak. Igaza volt Sesének. Csak akkor képes az ember továbblépni, ha elfogadta a múltját. A korcsolya abbahagyása nem megoldás volt, csak a problémák szőnyeg alá söprése. Éppen ezért váltottam jegyet az első Moszkvába induló repülőgépre. Mert hol tudná az ember jobban megvalósítani a korcsolyával kapcsolatos álmait, mint az orosz fővárosban?
*
"Drága Sese!
Levelet írok, mert gyáva vagyok és gyenge. Tudom, hogy képtelen lennék arra, hogy a szemedben mondjam a dolgokat, mert önző vagyok. Nem akarom látni rajtad, hogy fáj, hogy mélységesen csalódtál és megbántódtál, hiába tudom, hogy így van. Nem akarok szembesülni azzal, hogy mennyire rossz ember vagyok, pedig ideje lenne. Mielőtt viszont belekezdek, azt akarom, hogy tudd, minden, amit magamból mutattam – úgy értem, amit Neked mutattam – az valós volt, ahogy az érzéseim is.
Annak, hogy Madridba jöttem, oka volt, és bár volt köze ahhoz, amit neked mondtam, nem az a teljes valóság. Menekültem, és menekülni is akarok. A különbség csupán az, hogy nem Bilbaóból, hanem Sevillából. És igazság szerint Madrid csak egy állomás. A végcél messze van innen, távol Spanyolországtól, talán Európától is.
A helyzet az, hogy három hónappal ezelőtt fogalmam sem volt arról, milyen fotósként dolgozni. Újságíró voltam és vagyok a mai napig. És akkor most érkeztünk el a Madridba érkezésem valós okához.
Sevillában minden a múltra emlékeztetett. Hogy mi történhetett volna, ha kevésbé vagyok önző, ha nem én akarok lenni a világ közepe. De úgy voltam vele, hogy ha már önző vagyok, csináljam rendesen. Elhatároztam, hogy senki más nem fog érdekelni magamon kívül, csak az, hogy itt hagyjam az országot. Ehhez elsősorban pénzre volt szükségem, ahhoz pedig munkára.
Nem vagyok büszke rá, de ahhoz, hogy megértsd a miérteket, a teljes sztorit ismerned kell. Amikor 18 évesen kikerültem a gyermekotthonból, egy bárban kezdtem el dolgozni pultosként, hogy fizetni tudjam az albérletet. Közben elkezdtem az egyetemet is, ahol az első félév után ösztöndíjat kaptam. Nem volt könnyű suli mellett melózni, de hamar megtanultam ellátni magamat – a saját hülyeségem miatt.
Egyetem után Spanyolország legnagyobb pletykalapjánál, a Diez Minutosnál kezdtem el dolgozni. Eleinte csak, mint asszisztens, aztán később már kaptam kisebb cikkeket is – képekhez kellett sztorit kreálnom. Belátom, ez az újságírás legalja, de nem tudod elképzelni, milyen nagyon el akartam jönni onnan. Hibát elkövetni az egy dolog. Nap, mint nap szembesülni ennek a hibának a súlyával, az elviselhetetlen. Én legalábbis képtelen voltam így élni. De nem azért írom ezt a levelet, hogy magyarázkodjak, hanem, mert azt akarom, hogy megismerd a sztorit. Hogy megismerj engem.
Tehát ott tartottam, hogy elkezdtem dolgozni a Diez Minutosnál, ahol egy év után megkaptam a kiugrási lehetőséget. Tudtam, hogyha ez megvan, akár az Északi sarkra is elköltözhetek. Tudnod kell, hogy beszűkült látókörű voltam, és sztereotipikusan gondolkoztam. Azt hittem, minden híres focista egyforma – arrogáns, nagyképű és bunkó. Fel sem merült bennem, hogy talán ők is – Ti is – csak emberek.
Tehát a főnököm megbízott. Azt kérte, hamis személyazonossággal férkőzzek be a csapatba, Ronaldo bizalmába, és szedjem össze a lehető legtöbb bensőséges infót róla. Eltökélt voltam, és elhatároztam, hogy keresztülgázolok mindenkin, különben engem taposnak el.
De megszerettelek titeket, és elkezdtem kötődni. Minden nap harcoltam magammal, azzal a tudattal keltem, hogy amit csinálok nem helyes, de innen nem volt visszaút. És egyébként fogalmam sem volt arról, mit kellene tennem – jót magamnak, vagy jót másoknak. Nem tudtam dönteni, úgyhogy inkább hazudtam, és megalkottam Vanessa és önmagam keverékét. Nessie-nek ugyanis nem volt múltja, de ez az egy, ami velem kapcsolatban hazugság volt. Tudom, ez sovány vigasz.
Napról napra írtam a cikket, és bár mérhetetlen lelkiismeret furdalással, de azzal a gondolattal, hogy elküldöm a főnökömnek. Szerettelek és szeretlek. Téged is, Crist is, mindenkit. De itt maradni Spanyolországban nyomasztó. Olyan, mintha a múltam árnyékban élnék, és én nem akarok.
Viszont mikor befejeztem a cikket, és végigolvastam összetört bennem valami, és rájöttem, hogy nem tehetem ezt Crisszel. Nem ezt érdemli, főleg azért, mert rendes srác. Nem küldtem el, a főnökömnek nem, Cris viszont megkapta. Abban a cikkben az őszinte tapasztalataimat írtam le róla, ami a nyilvánosság számára túlságosan is valós. De szerettem volna, ha tudja, hogy miképp éreztem.
Rettentően sajnálok mindent. Nem így akartam. Kérlek szépen, kérjetek bocsánatot Ikertől, amiért nem hittetek neki. És engedd meg neki, hogy vigyázzon rád.
El kell mennem, mert képtelen lennék így a szemetekbe nézni, és dolgom is van, befejezetlen feladatom. Nem mondom hová megyek – bár kétlem, hogy ezek után még meg akarnál keresni. Csak azt akartam, hogy tudd, a látszat néha csal, és néha a dolgok mögé kell nézni ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk. Bízom benne, hogy megérted a cselekedeteim mögötti valós szándékot, és egy nap talán majd meg tudsz bocsájtani.
Szeretlek.
Sophia Gonzalez"
*
Feladó: nessie.c@windowslive.es
Címzett: crisr7@gmail.com
Tárgy: Az igazság
Csatolt fájl: Az ezerarcú Ronaldo.docx
Üzenet szövege: Nem írok túl hosszú üzenetet, mert valószínűleg mire ezt megnézed, már mindenről tudsz. Csak azt akarom, hogy tudd, te vagy a legőszintébb és legtisztább szívű ember, akit valaha megismertem. És mérhetetlenül sajnálom azt, ami történt. A cikket csak neked küldöm el, és azt hiszem, ez beszél majd helyettem.
Te voltál a valaha volt legjobb barátom!
És bár ezzel illett volna kezdeni, de a búcsúmkor mutatkozom be, Sophia Gonzalez vagyok.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

I got what I needed [Azon a nyáron]

Sziasztok! Kicsit megkésve ugyan, de megérkezett a mai adag karácsony is, amiben Renihez és Szabihoz látogattunk, és erre most egy kicsivel több szót fordítanék. Egyrészről lényegesen hosszabb lett, mint terveztem, de egyszerűen ez az a világ, ami még mindig be tud rántani, és csak írom, és írom, és írom. Másrészről borzasztóan élveztem, hogy visszatérhettem Szabiékhoz, és egyébként bajban vagyok, mert nem tudom, hogy ezt hívjam-e még fanfictiönnek. Merthogy annak ellenére, hogy maga az Azon a nyáron Nico Hülkenberg fanficnek indult, ebben a novellában egy fia említés sincs róla, amit talán lesztek, akik sajnáltok, de őszintén remélem, hogy kárpótol majd benneteket Szabi, és a történet során felbukkanó többiek. Még mielőtt zárnám soraim, pár gondolat a címről. Az előző kettőtől eltérően, ennek most nem egy dalcím a címe, mert az istennek nem találtam ideiilőt. Ez a New Found Glory NothingFor Christmascímű dalának a refrénjéből kiragadott félsor. Mellesleg bitangjó nóta, tessék meghallg…

Mindig van más lehetőség [teen wolf]

Sziasztok! Ezen a héten egy Teen Wolf rövidet hoztam – ami egyébként az első ficem a fandomból (aminek kábé két hete vagyok a tagja). Szóval, aki nézte a sorozatot, annak tutira megvan az 5. évad 9. része, az ominózus Scott-Stiles szakítási jelenet, ami kábé kitépte a szívemet – és legszívesebben a villáskulccsal vertem volna értelmet Scottba, de Stiles nem volt olyan agresszív, mint én. Ez a rövid kis szösz azt hivatott bemutatni, hogy Stiles nagyjából hogyan élte meg a szakítást, meg úgy összességében Scott rendkívül durva szavait. (btw nekem ezek ketten így két hét alatt kábé a valahavolt legkedvencebb sorozatos barátaimmá nőtték magukat, just sayin’). Hangulatát tekintve – szerintem – angst. Írás közben meg ezt a remekművet hallgattam főképp. x Teen Wolf x szösz x poszt-5x09 x Sclies!breakup x Stiles Stilinski x angst x 460 szó Mindig van más lehetőség„Képzeld, nem lehetünk mind igazi alfák! Vannak, akiknek hibáznia kell! Vannak, akiknek néha be kell mocskolni a kezüket! Mert vannak, ak…

Szörnyeteg

Sziasztok! Tudom, utoljára karácsonykor volt bármi is a blogon. Tudom, olyan kihalt volt, mint a sivatag, és most sem azért jöttem, hogy ígérgessek (vagy boldog új évet kívánjak, bár azért kívánok). Lesz majd egy bejegyzés a blog sorsáról, ez egészen biztos, de nem tudom megmondani mikor. Egyelőre annyi biztos, hogyha lesz bármim, ami arra érdemes, hogy ide feltöltsem, akkor az felkerül. Egyébként foglalkozok mással – a felhőkastéllyal, a Bosszúval, és igen, a Timeless Timesszal, még ha ebből ti nem is láttok semmit, azért ez így van. De most nem ezért hoztam ezt a posztot, hanem azért, mert most van valamim, ami megérett arra, hogy felkerüljön ide, ráadásul apropója is van – Vivi szülinapja. Szóval ezúton is boldog szülinapot neked, és értelemszerűen ez a novella – szösz – neki vagyon ajánlva, hiszen szülinapos. Meg hát egyébként is, ki másnak ajánlana az ember lánya egy Antoine Griezmann novellát? A cím ne riasszon el, közel sem arról fog szólni, amiről elsőre gondolnád – bár a kép t…