4. rész
Túl hamar
jött el az az idő, amikor döntenem kellett, pedig fogalmam sem volt arról, hogyan
kéne döntenem. Az biztos volt, hogy elmegyek, és ami a furcsa, hogy Sergio
szavai győztek meg. Egyébként is el kellett volna mennem, mert történjék bármi,
nem élt Madridban olyan ember, aki elnézte volna a tetteimet. Idióta vagy
Sophie – korholtam magamat. – Soha nem tanulsz a hibáidból?
A Matteo
által bérelt madridi lakásomban ültem, és a laptopom képernyőjét szemléltem. A
cikk készen megírva állt a gépemen, arra várva, hogy elküldjem. Csak éppen egy
cseppet sem voltam biztos abban, hogy kinek is akarom elküldeni. Aztán egyszer
csak isteni ötletem támadt, lecsaptam a gépem fedelét, és a telefonom után
nyúltam. Egyetlen olyan ember volt Madridban, aki elfogultság nélkül képes volt
ítéletet mondani felettem, őt hívtam. Kelletlenül ugyan, de beleegyezett a
találkozóba, így egy órával később már Iker Casillas társaságában ültem az
egyik madridi kávézóban.
Elmeséltem
neki mindent, kezdve a tizenhat éves önmagam hülyeségeitől a huszonhárom éves
énig, Iker pedig végighallgatta. Nem kértem, hogy ne ítélkezzen, tudtam, hogy
túl nagy az igazságérzete ahhoz, hogy ezt megtegye. A mesélésem közben
helyenként szkeptikusan felhorkantott, de nem szakított félbe.
– Miért nekem mondod el ezt? Annyi ember
tudnék mutatni, akik megérdemelnék ugyanezt. – Csak akkor szólalt meg, miután
már elmeséltem neki az egész őrült históriát és kellő ideig mérlegelte is
magában. Igaza volt, sokan megérdemelték volna, hogy hallják ugyanezt a vallomást.
Csak éppen azoknak az embernek nem mertem a szemük elé kerülni.
– Mert te vagy az egyetlen olyan ember, aki
össze tudja szedni Sergio darabjait. Mert attól, amit az után fog érezni és
gondolni, hogy megtudja, össze fog omlani. És bár talán nem hiszed, de szeretem
őt, épp ezért fontos, hogy egyben tartsd. Nem miattam. Miatta. – A kapus
elgondolkozva hümmögött, majd bólintott.
– Elmész? – kérdezte, mire kurtán
biccentettem. – Hova? – Meglepett a kérdésével, nem számítottam rá.
– Miért kérded? – kérdeztem vissza kapásból,
mire csak megvonta a vállát, és megrázta a fejét, jelezvén az egész nem is
fontos. Egy cetlire azért lefirkantottam a címet, ahol elérhető leszek. Mert
már elrendeztem mindent. Megvolt, hogy hova megyek innen, hogy hol kezdhetek új
életet.
Iker elé
csúsztattam a cetlit, aki csak a zsebébe süllyesztette, anélkül, hogy akár egy
pillantást is vetett volna rá. Majd intett a pincérnek, hogy fizetne – ő
ugyanis velem ellentétben ivott egy kávét.
– Ezt a címet… Tartsd meg magadnak, jó? – Nem
tudom, volt-e jogom bármit is kérni tőle, de azért megtettem. Tisztában voltam
vele, hogy nem kedvel, gyanítom nem is az én két szép szememért bólintott rá,
hanem mert a barátját akarta tőlem a lehető legmesszebb tudni, de valahol
mélyen azért hálás voltam a kapusnak.
– Mi lesz a cikkel? – tette fel a követező
kérdést, miután fizetett az érkező pincérnek.
–
Őszintén? Fogalmam sincs. – És tényleg nem tudtam.
A kávézóból
visszamentem a madridi lakásba, ahol már minden bőröndökben volt a gépemen, és
egy a szekrényen lévő képen kívül. Sesét, engem és Crist ábrázolt, és ez
megcsillogtatta előttem azt, hogy ha az ember elég erősen próbálkozik, akkor
van lehetőség változtatni. Ők felkínálták, hogy családom helyett lesznek a családom, de eljátszottam, mert a helyemet akartam megváltoztatni, az engem
körülvevő személyek és emlékek helyett. Úgy akartam felejteni, hogy magam
mögött hagyom az országot, ahol a mennyből a pokolba zuhantam, ahelyett, hogy a
régi emlékeket újakkal helyettesítettem volna.
Megrázva a
fejemet kerestem egy üres papírlapot és egy tollat és írni kezdtem. Nem
gondolkoztam, csak írtam, ami eszembe jutott, és amiről úgy gondoltam, fontos
lehet Sese számára. A szememből újra és újra útnak indultak könnycseppek, de
dühös kézmozdulattal töröltem le őket, ám egy-kettő így is a papírra hullott.
Belegondoltam, hogy milyen cseszettül szánalmas is ez az egész, és halkan,
minden jókedv nélkül felnevettem.
Miután a
levél végére értem, átolvasás nélkül hajtottam össze, csúsztattam egy borítékba
és véstem rá a védő nevét, majd a géphez fordultam. Írtam egy pár szavas
e-mailt, csatoltam a cikket, majd elküldtem az üzenetet. Tudtam, hogy így
helyes.
Kikapcsoltam
a gépemet, a tokjába csúsztattam, majd megfogtam a bőröndjeimet, hogy
elinduljak, de akkor a pillantásom megakadt a szekrényen lévő képen. Odaléptem
és kivettem a keretből, és a Sergiónak címzett borítékba csúsztattam. Felvettem
a táskáimat, és leballagtam a ház előtt várakozó taxihoz. Ramos házához
vitettem magamat, ahol kiugrottam a kocsiból, és a postaládába dobtam a
levelet. Tudtam, hogy edzésen vannak, így esélye sem volt, hogy meglásson.
A taxi ezután
a reptérre vitt, ahol kiváltottam a jegyemet, majd leültem a terminálba és
vártam. Vártam a gépem indulását, hogy magam mögött hagyhassam a múltam.
Vártam, az új életemet, ami reményeim szerint legalább nyomokban hasonlítani
fog majd ahhoz, amilyet gyerekkoromban elképzeltem magamnak. Igaza volt
Sesének. Csak akkor képes az ember továbblépni, ha elfogadta a múltját. A
korcsolya abbahagyása nem megoldás volt, csak a problémák szőnyeg alá söprése.
Éppen ezért váltottam jegyet az első Moszkvába induló repülőgépre. Mert hol
tudná az ember jobban megvalósítani a korcsolyával kapcsolatos álmait, mint az
orosz fővárosban?
*
"Drága Sese!
Levelet írok, mert gyáva
vagyok és gyenge. Tudom, hogy képtelen lennék arra, hogy a szemedben mondjam a
dolgokat, mert önző vagyok. Nem akarom látni rajtad, hogy fáj, hogy mélységesen
csalódtál és megbántódtál, hiába tudom, hogy így van. Nem akarok szembesülni
azzal, hogy mennyire rossz ember vagyok, pedig ideje lenne. Mielőtt viszont
belekezdek, azt akarom, hogy tudd, minden, amit magamból mutattam – úgy értem,
amit Neked mutattam – az valós volt, ahogy az érzéseim is.
Annak, hogy Madridba jöttem,
oka volt, és bár volt köze ahhoz, amit neked mondtam, nem az a teljes valóság.
Menekültem, és menekülni is akarok. A különbség csupán az, hogy nem Bilbaóból,
hanem Sevillából. És igazság szerint Madrid csak egy állomás. A végcél messze
van innen, távol Spanyolországtól, talán Európától is.
A helyzet az, hogy három
hónappal ezelőtt fogalmam sem volt arról, milyen fotósként dolgozni. Újságíró
voltam és vagyok a mai napig. És akkor most érkeztünk el a Madridba érkezésem
valós okához.
Sevillában minden a múltra
emlékeztetett. Hogy mi történhetett volna, ha kevésbé vagyok önző, ha nem én
akarok lenni a világ közepe. De úgy voltam vele, hogy ha már önző vagyok,
csináljam rendesen. Elhatároztam, hogy senki más nem fog érdekelni magamon
kívül, csak az, hogy itt hagyjam az országot. Ehhez elsősorban pénzre volt
szükségem, ahhoz pedig munkára.
Nem vagyok büszke rá, de
ahhoz, hogy megértsd a miérteket, a teljes sztorit ismerned kell. Amikor 18
évesen kikerültem a gyermekotthonból, egy bárban kezdtem el dolgozni
pultosként, hogy fizetni tudjam az albérletet. Közben elkezdtem az egyetemet
is, ahol az első félév után ösztöndíjat kaptam. Nem volt könnyű suli mellett
melózni, de hamar megtanultam ellátni magamat – a saját hülyeségem miatt.
Egyetem után Spanyolország
legnagyobb pletykalapjánál, a Diez Minutosnál
kezdtem el dolgozni. Eleinte csak, mint asszisztens, aztán később már kaptam
kisebb cikkeket is – képekhez kellett sztorit kreálnom. Belátom, ez az
újságírás legalja, de nem tudod elképzelni, milyen nagyon el akartam jönni
onnan. Hibát elkövetni az egy dolog. Nap, mint nap szembesülni ennek a hibának
a súlyával, az elviselhetetlen. Én legalábbis képtelen voltam így élni. De nem
azért írom ezt a levelet, hogy magyarázkodjak, hanem, mert azt akarom, hogy
megismerd a sztorit. Hogy megismerj engem.
Tehát ott tartottam, hogy
elkezdtem dolgozni a Diez Minutosnál, ahol egy
év után megkaptam a kiugrási lehetőséget. Tudtam, hogyha ez megvan, akár az
Északi sarkra is elköltözhetek. Tudnod kell, hogy beszűkült látókörű voltam, és
sztereotipikusan gondolkoztam. Azt hittem, minden híres focista egyforma –
arrogáns, nagyképű és bunkó. Fel sem merült bennem, hogy talán ők is – Ti is –
csak emberek.
Tehát a főnököm megbízott. Azt
kérte, hamis személyazonossággal férkőzzek be a csapatba, Ronaldo bizalmába, és
szedjem össze a lehető legtöbb bensőséges infót róla. Eltökélt voltam, és
elhatároztam, hogy keresztülgázolok mindenkin, különben engem taposnak el.
De megszerettelek titeket, és
elkezdtem kötődni. Minden nap harcoltam magammal, azzal a tudattal keltem, hogy
amit csinálok nem helyes, de innen nem volt visszaút. És egyébként fogalmam sem
volt arról, mit kellene tennem – jót magamnak, vagy jót másoknak. Nem tudtam
dönteni, úgyhogy inkább hazudtam, és megalkottam Vanessa és önmagam keverékét.
Nessie-nek ugyanis nem volt múltja, de ez az egy, ami velem kapcsolatban
hazugság volt. Tudom, ez sovány vigasz.
Napról napra írtam a cikket,
és bár mérhetetlen lelkiismeret furdalással, de azzal a gondolattal, hogy
elküldöm a főnökömnek. Szerettelek és szeretlek. Téged is, Crist is, mindenkit.
De itt maradni Spanyolországban nyomasztó. Olyan, mintha a múltam árnyékban
élnék, és én nem akarok.
Viszont mikor befejeztem a
cikket, és végigolvastam összetört bennem valami, és rájöttem, hogy nem tehetem
ezt Crisszel. Nem ezt érdemli, főleg azért, mert rendes srác. Nem küldtem el, a
főnökömnek nem, Cris viszont megkapta. Abban a cikkben az őszinte
tapasztalataimat írtam le róla, ami a nyilvánosság számára túlságosan is valós.
De szerettem volna, ha tudja, hogy miképp éreztem.
Rettentően sajnálok mindent.
Nem így akartam. Kérlek szépen, kérjetek bocsánatot Ikertől, amiért nem
hittetek neki. És engedd meg neki, hogy vigyázzon rád.
El kell mennem, mert képtelen
lennék így a szemetekbe nézni, és dolgom is van, befejezetlen feladatom. Nem
mondom hová megyek – bár kétlem, hogy ezek után még meg akarnál keresni. Csak
azt akartam, hogy tudd, a látszat néha csal, és néha a dolgok mögé kell nézni
ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk. Bízom benne, hogy megérted a cselekedeteim
mögötti valós szándékot, és egy nap talán majd meg tudsz bocsájtani.
Szeretlek.
Sophia Gonzalez"
*
Feladó: nessie.c@windowslive.es
Címzett: crisr7@gmail.com
Tárgy: Az igazság
Csatolt fájl: Az ezerarcú Ronaldo.docx
Üzenet
szövege: Nem írok túl hosszú üzenetet,
mert valószínűleg mire ezt megnézed, már mindenről tudsz. Csak azt akarom, hogy
tudd, te vagy a legőszintébb és legtisztább szívű ember, akit valaha
megismertem. És mérhetetlenül sajnálom azt, ami történt. A cikket csak neked
küldöm el, és azt hiszem, ez beszél majd helyettem.
Te voltál a
valaha volt legjobb barátom!
És bár ezzel
illett volna kezdeni, de a búcsúmkor mutatkozom be, Sophia Gonzalez vagyok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése