A látszat néha csal #02

2. rész

Három óra három perckor értem le a ház udvarára, ahol éppen a védő beszélgetett a házinénivel. Kedves, idős hölgy volt, aki ha egyszer belekezdett a mesélésbe, soha nem hagyta abba. Bíztam benne, hogy még nem lendült bele túlzottan, és hajlandó lesz minket elengedni.

Pár kedves szó után sikerült Sesét elrángatnom a nénitől, amin magam is meglepődtem. Nem, nem azon, hogy ott tudtuk hagyni Senora Navarrót, sokkal inkább az, hogy Sergiót úgy kezeltem, mintha ismerném. Vagy mintha ő ismerne engem. És ez megrémített, mert nem hagyhattam azt, hogy érzelmileg kötődni kezdjek Madridhoz, vagy bárkihez a fővárosból.

Miközben Madrid belvárosában sétáltunk a nevezetességeket nézegetve, folyamatosan kattogtattam a gépemet. Tetszett a város, nem jobban, mint Sevilla, de talán ugyanannyira. Kétségkívül más volt a két település, és mások voltak az emberek, de a szülővárosom minden szépségével együtt csak fájdalmas emlékeket tudott felidézni bennem. Olyan dolgokat, amikre nem akartam emlékezni, amiket a leehető legmélyebbre akartam elásni. Bizonyos mértékig épp ezért volt könnyű Vanessát játszani, mert Vanessának nem volt múltja. Vagy ha volt is, nem az, ami nekem.

A beszélgetés fonalát igyekeztem úgy alakítani, hogy nekem a lehető legkevesebbet kelljen elárulni magamról. Nem bíztam Sergióban, hiába volt kedves és hiába szerettem a focit. Igazság szerint senkiben sem bíztam. Épp ezért lepett meg az, hogy Sese ennyire nyíltan beszélt gyakorlatilag bármiről. Nyilván úgy gondolta, hogy aki a Madrid csapatához kerül, az csak jó ember lehet. Magamban keserűen felnevettem a gondolatra, és ugyanakkor rosszul éreztem magamat egy kicsit. Ezt az érzést, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is nyomtam magamban. Nem sajnálhatod őket, So!

A barna szemei annyira nyitottak és őszinték voltak, hogy megrémültem. Régen találkoztam ilyen tekintettel, és szívbemarkolóan ismerős volt. De nem akartam emlékezni, csak… túljutni ezen az egészen. Minél előbb megírni azt a cikket Matteónak, és elmenni Madridból. Elmenni, mielőtt megszeretném.

 – Gondolom, szereted a focit – pillantott rám Sergio, miközben épp az egyik monumentális madridi épületet fotóztam. Mielőtt válaszoltam volna lőttem még pár képet, a körülötte lézengő emberekről is.

 – Nagyon is. – Válaszomat egy féloldalas mosoly kísérte, ami Sese figyelmét is felkeltette.

 – Miért? – Nem erre a kérdésre számítottam, de határozottan tetszett. Sokkal jobban örültem ennek, mintha azt kérdezte, volna, hogy melyik a kedvenc csapatom. Ez tényleges érdeklődésről árulkodott, ami ismételtem megmosolyogtatott.

 – Mert a foci az élet. Minden érzés, ami a való életben jelen van, az a focipályán is megtalálod. Az öröm, a boldogság, a csalódottság, kiábrándultság, küzdelem, szeretet, gyűlölet, rajongás. Az összes emberi jellem és természet. Mennyi mindenre elég kilencven perc… álmok törhetnek össze, és válhatnak valóra. Vagy egy élet munkája omolhat össze. Szeretem a drámaiságot, és a foci tele van ezzel. – Vanessával az volt a baj, hogy nem rendelkezett saját személyiséggel, így kénytelen voltam a sajátomat, az igazit mutatni. A foci-megszállottat, a sport-őrültet.

 – Ez tetszik. Soha senkitől nem hallottam még hasonló véleményt a fociról, de azt hiszem, igazad van. Úgy átlátod a dolgot, mintha benne éltél volna. Fociztál? – kérdezte Sese felém fordulva.

 – Nem. Mindig is jobban szerettem a pálya széléről nézni a meccseket. Onnan jobban tudtam figyelni az apró részleteket. – Az arcomra mosoly telepedett, ahogy eszembe jutott, hogy kislány koromban állandóan azt néztem, ahogy a közeli focipályán, vagy az utca közepén fociznak a fiúk. Igazándiból nem emlékszem az életemnek olyan szakaszára, amikor ne imádtam volna rajongásig a focit. Ez – a labdarúgás szeretete – azt hiszem, a véremben volt.

 – Ezért lettél sportfotós? – Halkan felnevettem, és megjegyeztem magamban, hogy Sergio Ramos egyáltalán nem olyan buta, ahogyan azt az emberek többsége gondolja. Olyan összefüggést látott meg, amit én talán soha. Kétségkívül nagy segítséget nyújtott ezzel a kérdésével.

 – Egyrészt. Másrészt azért, mert az objektíven keresztül szemlélve a világ megváltozik. – Kifejtettem neki a délelőtt során született gondolataimat a részletekről, és arról, hogy mennyire nagyszerű dolog a fotózás.

 – Megszállottan beszélsz róla… – jegyezte meg. – Ne érts félre, ez tök jó dolog. Mármint, gondolom, én is ilyen lehetek, ha a fociról van szó – az arcán féloldalas mosoly jelent meg, olyan fajta, amilyet az ember az egészen kis gyerekek arcán szokott látni.

 – Jó az, ha van az embernek valami, amit minden idegszálával tud szeretni. – Vagy valaki, tettem hozzá magamban, mire a szívem szinte egy dobbanásnyit kihagyott, és fájdalmas üresség töltött el egy pillanat erejéig.

 – És jó az, ha az embernek a hobbija a munkája. Vagy a munkája a hobbija – felelte nevetve. Vele nevettem én is, de az előző keserű érzés egy tüskéje bennem maradt.

A városnézés és egy elfogyasztott isteni tölcséres fagyi után Sergio hazavitt. A ház előtt két puszit nyomott az arcomra, majd egy "holnap találkozunk" kíséretében intett egyet. Arcomra fagyott mosollyal sétáltam fel a másodikra. A nap végére egyre rosszabbul éreztem magamat, és ezen nem segített az, hogy Sese őrjítően kedves volt velem. Bármennyire hadakoztam ellene, megkedveltem a spanyolt, és nem akartam bántani. Ki akartam hagyni ebből az egészből. Elmondani neki az igazat, Vanessáról, Matteóról, mindenről. De nem lehetett. A legtöbb, amit tehettem, hogy megfogadtam, soha, sehol egyetlen szóval sem említem meg a hátvéd nevét. A másik lehetőségem az lett volna, hogy innentől kezdve elkerülöm a társaságát, de az nem ment volna. Mert ha valakit megkedveltem, azt utána képtelen voltam elengedni.

Kétségek között vergődve léptem a lakásba, és zártam be magam mögött az ajtót. Megvacsoráztam, majd az ágyamon végigdőlve nekiálltam kiválogatni a laptopra átmásolt képeket a csapat honlapjára. Az edzésen készült fotóknak csináltam egy mappát a weblapon, és az összes jónak ítélt fotót kijelölve feltöltöttem őket. Amíg a gép dolgozott, megnyitottam azt a mappát, amibe a Sergióval készített fotókat másoltam. A többsége épületeket vagy embereket ábrázolt, de akadt olyan is, amelyiken mi ketten szerepeltünk. Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam a fotók láttán.

Átléptem a másik mappába, amiket az edzésen csináltam, és ami tartalmazta az összes képet. Ahogy néztem fotókat arról, ahogy önfeledten bohóckodnak, eszembe jutott, hogy vajon helyes-e az, ami teszek, vagy épp tenni készülök. Egyből lehurrogtam magamat, hogy fölösleges ilyeneken agyalni, mert már túlléptem azon a ponton, amikor még választási lehetőségem lett volna.

Ez a kettősség, ami bennem dúlt, úgy éreztem, szétfeszít, kettészakít. Az egyik felem meg akarta ismerni azokat a srácokat a Valdebebasból. A barátjuk akartam lenni, velük sörözni esténként, a Real Madrid alkotta család részéve akartam avanzsálódni. De a másik felem meg akarta írni a cikket Ronaldóról, hogy legyen pénzem ahhoz, hogy új életet kezdjek. Új életet, távol a múltamtól, távol Sevillától, távol Madridtól, távol egész Spanyolországtól.

Megráztam a fejem, és az arcomat a párnába fúrtam. Először életemben fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. Vagy épp arról, hogy mi lenne a helyes.